Kertész Éva : Szingli élet – 3/3.

*

 

 

3.

 

Gábor mostanában szokatlan dolgokat észlelt magán. Egyre többször fordult elő, hogy egy pillanatra nem tudta hol van. Egyetlen árva pillanatig tartott az egész, s el is múlt. Eleinte nem figyelt fel erre a jelenségre. Csak, amikor ismétlődött, gondolt arra, hogy fel kéne keresnie egy orvost. Úgy érezte, nem fáradt, szereti a munkáját, azt is, hogy Léna biztos pont az életében, semmi nem indokolja tehát a feledékenységét.

Az is megtörtént, hogy beérkezett a régiségboltba, és nem tudta hol járt, mit intézett, egyáltalán, honnan jött ide. A lakása közel volt, nem történhetett semmi baj idejövet, de előfordult, hogy megállt a járdán, várt percekig, majd hazament. A saját bezárt ajtajánál is toporgott egy ideig, s utána természetesnek tartotta, hogy indulnia kell a boltba. Szerencsére sem Léna, sem az anyósa nem érdeklődött, mert ők bizonyára tudták, hogy hová ment esetenként – csak ő nem tudta, hogy elintézte–e amiért elindult, s hogy merre járt. – Nem az zavarta, hogy ezek az kiszámíthatatlan események átalakítják az életét, hanem, hogy utánuk olyan üres a feje, a lelke, mint egy lakás, amelyből kiköltöztek a lakók. Olyankor eluralkodott fejében a semmi, s olyan csendet élt át, melyet eddig nem ismert. Elbizonytalanodott. Aztán kiesett az emlékezetéből az egész, mert hetekig nem ismétlődött meg a dolog. Pénzhez már rég nem mert nyúlni, mert egyik papírról sem jött rá, mennyit ér. Úgy intézte, hogy Lénához, vagy anyósához irányítsa a vásárlót, ha elszámolásról volt szó. Ez mindennél nagyobb gond lett számára, mert fizetni akkor is kellett, ha fodrászhoz ment, ha vásárolt.

A benzinkútnál érte a legkeservesebb felfedezés, mert elfelejtette annak a nevét, amit venni akart. Miután itt többnyire ugyanazt vásárolnak, nem lett különösebb baj, feltöltötték a tankját, ablakmosót pedig nem vásárolt, nem jutott eszébe, minek nevezik. Nagyon zavarta a dolog, és hazáig azt a szót kutatta az agyában, aztán elaludt, s végül elfelejtette az egészet. Mostanában különben nagyon sok pénze elment üzemanyagra, mert előfordult, hogy nem ismerte fel a helyet, amit keresett, azaz sokat kerengett a városban, sőt, olyan is megesett, hogy elaludt a volán mellett.

Tudta, hogy Lénának van egy barátnője, akinek a férje ideggyógyász, de nem merte megkérdezni tőle, hogy hívják a férfit. Mert pillanatnyilag a nevét elvesztette valahol. Megpróbálta úgy irányítani a beszélgetést, hogy szóba kerüljön, Léna pedig kapott a témán, mert már ő is észrevett valami nyugtalanítót Gábor viselkedésében. Például nem tudta, mit keres a kisolló a férfi hűtőszekrényében, és miért savanyodott meg a tej a fürdőszobában. Sajnos, vagy szerencsére, miután nem laktak együtt, nem tudott azokról a meghatározhatatlan időkről sem, amikor Gábor állt egyhelyben a lakás valamely pontján, és nem gondolt semmit. Állt, és nem voltak gondolatai. S a vonásai is olyan szokatlanok lettek. Merevek.

 

*

 

– Nem biztos, hogy hamar visszaérünk, mert Dunaharasztiba megyünk egy otthont felszámolni – mondta Léna anyunak, mielőtt elindultak.

– Nem szeretem az ilyen felszámolásokat, bár ebben az esetben élnek az eladók. Most nem örökösök árulják ki a szüleiket, hanem a tulajdonosok azt, amit egy életen át összegyűjtöttek. Látod, megöregedtek, már nem tudják ellátni magukat megfelelő módon, el kell menniük a szeretett tárgyaik közül, mert itt nem élhetnek tovább.

– Hova mehetnek?

– Gondolom, vesznek egy lakrészt olyan épületben, ami erre a célra épült. Nyilván nincsenek gyerekeik. És ha lennének is, ebben a rohanó világban nem szaladgálhatnak az emberek szülőket ápolni, inkább vásárolnak nekik egy megbízható helyet. Akkor látogathatják őket, amikor van rá idejük. Ott emberek között lesznek, gondozókra is lelnek, mégis elkülönülhetnek, ha akarnak.

– És elvesztik a múltjukat.

– Nem az a baj. Pontosabban nem csak az. Nagyobb gond, hogy ebben az életkorban kell elmenniük új helyre, új emberek közé, s ezt már nehezen viseli a lélek. Milyen utcába is megyünk? Ott a cím a kesztyűtartóban.

– Gábor! A kesztyűtartóban!

– Az hol van?

– Ahol a kezed, te majom. Ott van a papír is, csak szívatsz egy kicsit, ugye?

 

Mindennel végeztek, pincét, padlást megjártak, már több volt rajtuk a pókháló, mint a pók alatt, aki szövi, ebédelni is elmentek, hogy beszélni tudjanak egymással, túl voltak a vásárláson is, fáradtan ültek vissza a kocsiba.

– Hát, Gáborom, ma nagyot alakítottál. Én csak mondogattam a néninek, hogy legyen ott velünk mindenhol kettőjük közül valamelyik, de azt a kopott keret nélküli képet, amivel lefedték azt a kevés szemes takarmányt, már meg sem néztem volna. Erre te azt súgtad: vedd meg az egész házat mindenestől. – Alig látszott már a festményen valami, de te a fogad közül szűrted a hangot: ónémet. – Még a festő nevét is elmormoltad. A néninek nem tűnt fel semmi, én pedig tudtam, hogy Zimmermann kép van a kezedben. Természetesen nem vásároltam meg az egész házat, de minden képet és dísztárgyat elhoztam a kép áráért. Nem vertem át őket, a többi kacat semmit nem ér, majd eladja valamelyik piacon Pacal barátod. A Zimmermannt pedig restaurál…

Léna látta, hogy Gábor maga elé mered, és semmit nem hall abból, amit ő beszél. Oldalra húzódott, leállította a kocsit, várt. A férfi nem észlelte, hogy nem haladnak, pontosabban semmit nem érzékelt maga körül. Hosszú idő telt el, az asszony úgy érezte, felbillent a világ velük együtt. Az előbb még teljes szelleme birtokában élő társa már fél óránál is korábban kivonult a világból. Még vártak is ugyanannyit, amikor a férfi magához tért, és azt mondta: Ismét elvesztem.

Magdaléna semmit nem szólt, indított. Tudta, hogy másnap várja Gábort Lugossy, és azt is, hogy a legrosszabbat fogja hallani tőle. Ma úgy éli meg ezt az estét, és úgy alszik nála, hogy ezentúl ott lesz az otthona, ahol a Gáboré. Ezt az embert soha többé nem lehet egyedül hagyni.

 

*

 

– Elkísérjelek, vagy egyedül akarsz menni Lugossy Lexihez?

– Ki az a Lugossy?

– Jaj, Gábor, ne tegyél már úgy, mintha nem tudnád? Lenke barátnőm férje. Orvos. Ma vár téged tíz órakor.

– Igen? És hol rendel az a Lugossy?

– A János kórházban.

– Melyik osztályon?

– Az idegen. Kérlek, szállj be gyorsan, majd útközben mindent elmagyarázok, mert Lexi időre vár.

– Tehát idegen. Akkor honnan tudod, hogy Lexinek hívják?

– Honnan veszed, hogy idegen? Hiszen a Lenke férje!

– Tőled. Kérdeztem, hogy hol dolgozik, azt válaszoltad, hogy idegen.

Léna megrémült. Akkora félelem kerítette hatalmába, amilyet nem ismert korábban. Hiszen annyiféle a félelem! Ez, amit átél valami szörnyű, elkerülhetetlen bajt jósló félelem. Ráeszmélt, hogy Gábor nincs tisztában a szavak tartalmával. Nem akart vitatkozni, csak vágtatni szeretett volna valami gyors segítség után, mert ha jól érzékeli, ami most történik, nagyobb a baj annál is, amire felkészült.

Lugossy várta őket, és nagy szeretettel érdeklődött, miben segíthet. Gábort egyetlen pillanatig sem zavarta, hogy Léna is beül vele az orvosi szobába, nyílt természetességgel fogott bele mondanivalójába. Az orvos nagy figyelemmel, a nő pedig hatalmas rémülettel hallgatta az elmondottakat.

– Előfordult–e már veled, hogy nem találtál haza? – kérdezte Lexi.

– Igen. Nem ismertem fel az utat, nem tudtam, merre járok, de a lakcímem sem jutott eszembe. Sőt, a saját nevem se.

– Mi izgat a legjobban azok közül, amiket elmondtál?

– A pénz. Félek a pénztől. Nem tudom kezelni. Nekem csak papír.

– Ez mióta tart nálad?

– Ez a legrégebbi. Ez volt az oka annak is, hogy felmondták egy állásomat évekkel ezelőtt. Akkor nem fogtam fel, pedig elmondták, mi a kifogásuk. Annál is inkább, mert a munkahelyemen csak a számítógépen találkoztam összegekkel.

Léna hallgatta, rázta a hideg, émelygett. Olyan érzése volt, hogy szereplője egy filmnek, amihez semmi köze, csak véletlenül belekerült.

– Ne haragudj, de fel szeretném írni az adataidat. Neved, születési éved, édesanyád neve…

– Margó.

– Milyen Margó?

Gábor tanácstalanul nézett Lénára, aki nem segített. Nem is segíthetett, mert olyan állapotba került, amelyben az ember arra vigyáz, hogy le ne essen a székről, hogy ne sikoltozzon a rémülettől, rögzítse a talpát a padlóhoz, hogy el ne rohanjon. Vonyított, nyüszített benne a félelem.

– Csak Margó. Garai Margó.

– Garai te vagy, tehát az édesapád volt Garai.

– Igen. Ő meghalt. Most anyám a Garai.

– Rendben is lennénk, azt hiszem. Most még szeretnék kérdezni valamit. Hogyan történhetett, hogy nem mondtad el Magdalénának, miszerint zavarban vagy a fizetőeszközökkel?

– Ezt nem értem. A szót nem értem. Az utolsót.

– Szerinted mire jó a pénz?

– Semmire.

– De mire használják?

– Kifizetni a benzint.

– Nálatok Magdaléna kezeli a pénzt?

Gábor nagyon jó ízűt nevetett.

– A pénz nem beteg! Azt nem kell kezelni.

– Hallottad–e már azt a szót, hogy alzheimer–kór?

– Igen. Az egy idegrendszeri betegség, melyben az elme lassan felbomlik.

– Szóval utána néztél? Meg tudnád mondani, mikor?

– Amikor eltévedtem. Tudom, hogy velem is az történik, hogy mindent elfelejtek majd. Kérlek, mondd meg Lénának, ha találkoztok, hogy be akarok menni egy… egy… tudod, egy megbízható helyre, mert olyan gyorsan történnek velem a dolgok, hogy attól félek, mire hazamegyek, már őt sem ismerem meg. Nagyon szép nő, nagyon szeretem, hasonlít erre a nővérre itt a hátam mögött, de sokkal szebb. Kérek szépen egy pohár vizet!

Utána teljesen monoton hangon hajtogatta: Vizet kérek. Vizet kérek. Vizet kérek. Vi…

 

Teljes nyugalommal ballagott kísérője mellett, mert tudta, hogy olyan biztos helyre megy, ahol nem tévedhet el, nem kell semmit fizetnie, és Magdaléna mindent elintéz. Képzőművészeti könyveket kért, folyóiratokat és vizet folyamatosan, szünet nélkül. Monoton hangon. Nem köszönt el Lénától, nem is vett róla tudomást, amikor kilépett mellette az ajtón.

Léna összekuporodva ült, és ő is vizet kért. Lexi odahúzta mellé Gábor üresen maradt székét, és nagy beszélgetésbe kezdett.

– Hallatlan szerencse, hogy nem laktatok együtt. Ez a szegény fiú arra az időre mindig összeszedte magát, amíg együtt voltatok, csak azt nem tudom, hogyan csinálta. Évek óta küzdhet a számára megmagyarázhatatlan jelenségekkel. Ez mind úgy tornyosult előtte, mint egy hatalmas kérdőjel. Mindig másként törtek rá az ismeretlen élmények, tehát egyre ijesztőbb tapasztalatok riogatták. Csupán annyi a szerencse ezekben, hogy időnként szünetelnek, s azalatt törlődnek az élmények. Tehát ne gondold, hogy amire ma fény derült, kezdődő folyamat. Már jócskán túl van a felén. Az, hogy most elment melletted köszönés nélkül, nem azt jelenti, hogy legközelebb nem ismer meg, bár az is bekövetkezik később, de teljesen megváltozik a környezethez való viszonya. Közönyös lesz. Irántad is. Külön kell hangsúlyoznom, nem élhet egyedül, nem lesz alkalmas többé önálló életvezetésre.

– Ha nála alszom, nappalra pedig fogadok mellé valakit, megoldható a biztonsága?

– Nem, Magdaléna. Akárkit el sem fogad maga mellett. Megmondom őszintén, az intézet mellett szavazok. Egyébként is nagyon rövid idő alatt elvész számára a világ, és semmi nem érdekli majd belőle.

– Én sem.

– Te sem.

– Az özvegye leszek.

– Igen. Egy élőlény özvegye leszel. Ő a későbbiekben csak annyira él majd, mint a növények. Bele kell törődni, bármilyen kegyetlenül hangzik is most, amit mondok. El kell engedned, mert ő is elenged téged. Ahhoz, hogy tovább tudj lépni, ennek meg kell történnie. Néha meglátogatod majd, neki semmit nem jelent a veled való találkozás, neked is csak keserűséget.

– Ó, Lexi! Most el kell mennem az anyjához!

– Igen. El kell menned. Őszintén együtt érzek veled.

Léna minden előzmény nélkül hangosan elkezdett nevetni. Úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Hahotázás közben, meg–megszakítva jöttek ki belőle a görcsös hangok:

– És, még én nem akartam férjhez menni! Nem voltam hajlandó összeköltözni, mert védtem a szuverén egyéniségemet! Hát ez… ebben a szituációban… igazán röhögni való! Hogy fog ezen sírni az én anyukám!

 

 

VÉGE

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.