Fitó Ica : Jelenben a múlt

*

 

 

 

A vén platánfák árnya óvón terül a boglári strand jobboldali részére, menedéket nyújtva a rekkenő hőség és a forrón perzselő nap sugarai ellen. Rendszeresen ide pakol le a család.

      Laci, a családfő, a hatvanas éveiben járó „főnök”, ebből nem enged.

      Szerinte ugyanis bolond ember az, aki, ha nem muszáj, akkor is kimegy, sőt órákra kifekszik a napra. Ezt mondogatja mindig az unokáinak, akiket feleségével évek óta elhoznak nyaralni.

      Na persze manapság vannak már naptejek, olajok, amikkel a mama gondosan be is keni a gyerekeket, hogy védve legyenek a káros sugaraktól és a leégéstől.

      „Vagyok én eleget a napon, amikor dolgozom” — szokta mondogatni, így ha teheti, behúzódik a hűvösbe. Most már teheti.

      Valahogy zsigereiben van a parasztember bölcsessége, ami sok emberöltőn keresztül ivódott bele. Régen nem tudtak a káros UV sugárzásról, a felégés bőrre veszélyes hatásáról, nem kenték magukat semmivel. A nyári munkák kikerülhetetlen velejárója volt az aszalódás a napon.

      Szülei, nagyszülei a mindennapi földművelő munka során nem mérlegelhettek, ha dolog volt, akkor lehetett bármilyen hőség, menni kellett. A család apraja, nagyja megfogta a kapanyelet, ha eljött a kukorica vagy szőlő horolásának az ideje.

      Eszébe jut most nagymamája, az alacsony, vékony, de igen szívós pota asszony. Mellette aztán nem lehetett ímmel-ámmal dolgozni sem menyecskének, sem az unokáknak.

      Egy századot elgardírozott volna! Hajnalonta ő kelt legkorábban, és cseppet sem kíméletesen ébresztette a tanya még mélyen alvó lakóit.

      De sokszor kelt ő is gyerekként a felnőttekkel együtt alig-virradatkor, hogy a legnagyobb déli forróságban legyen idő kicsit bebújni a hűvösbe! Már ha volt egyáltalán fa vagy bokor a föld közelében. Annak híján megtette az embermagasságúra nőtt kukorica árnyéka is, bár ott úgy megállt a levegő, hogy a saját izzadságukban fürödtek, mikor onnan egy-két óra pihenés után sajgó testtel ismét beálltak a sorokba. Ha a kukorica már hányta a farkát, a címeréből lehullott virágpor rögtön megtapadt a csatakos testeken, szinte elviselhetetlen viszketést okozva. (Ha rágondol, most is vakarózik önkéntelenül.)

      De nem lehetett ezzel törődni, mert haladni kellett a munkával. Csak a hosszú sorokból kiérve emelték fel a fejüket, egyrészt, mert jól lehajolva valamennyire árnyákba kerültek az arcok, másrészt nem álldogálhattak sor közben, mert az idő múlik. Egyébként is, csak sorvégen lehetett inni, még ha langyos vizet is, hát ez is ösztönözte őket a gyorsabb haladásra. A gémeskútból reggel felhúzott jéghideg vizet hiába takargatták be ruhákkal, mire a nap magasan járt, jócskán megmelegedett a demizsonban, délutánra pedig szabályosan forró lett. Mégis inni kellett, hogy legyen mit kiizzadni.

      Mikor már mindenki szédelgett a hőségtől, nagymama elővette sokszor emlegetett, mára már szállóigévé vált mondatát:

      „Gyerök, akkó jó a zidő, akkó esik jó’ a munka, ha a zizadság csöpög a zorrodon!”

      Bizony csöpögött az, nem csak a kukorica kapálásakor, hanem Méhesfokban a térdig érő fű kaszálásakor, de gyűjtéskor még inkább. Amikor megszáradtak a rendek, petrencékbe kellett vellázni. A hordás közben szétszóródott szénát nagy gereblyével még összehúzták, nem veszhetett egy szál sem kárba.

      Ami aznap felfért a vendégoldallal felszerelt lovaskocsira, azt fölvellázták, megrakták a platót amúgy „embörösen”. Módja volt annak, azt el kellett lesni, meg kellett tanulni a fiaknak az apáktól, nehogy valamelyik oldalra több teher jusson, mert akkor a magasra felrakott széna szégyenszemre leborul.

      A lovaskocsi beállt a két petrencesor közé, két oldalról ketten dobálták fel a szénát, a kocsin meg egy rakta a megfelelő helyre. Amit aznap nem tudtak hazaszállítani, azt petrencerudak segítségével boglyákba rakták. Így maradt ott a kaszálón a következő hordásig.

      Mindezt a munkát a legnagyobb melegben, embert, állatot nem kímélve végezték, mert eső előtt a szín alatt kellett lenni a jó illatú, zizegősre száradt szénának.

      Hogy égetett a nap, hogy a forróságtól remegő levegőben aszottra szikkadt a bőrük, hogy izzadságtól csatakos volt ember és ló, hogy a párálló testekre csapatostul támadtak, és kegyetlenül csíptek a bögölyök, mindez nem számított. A lovaknak, birkáknak szükségük volt télen a takarmányra, és azt az augusztusi hőségben kellett beteremteni. Az elgyötört szervezetnek valami kis kényeztetést jelentett a csiger bor, vízzel felöntve jó savanykás ízű ital, ami jólesett a száraz toroknak, és nem szomjaztak tőle olyan nagyon, mint a víztől. Nagyobbacska fiú korában már ő is ihatott ilyet. Kevés volt annak alkoholtartalma, amiatt is erjedt olyan veszettül savanyúra.

      De csináltak „parasztszódát” is, szódabikarbónát tettek kissé ecetes vízbe, megkeverték, és az olyan finom, vágós, pezsgősre sikeredett, akkorát lehetett belőle inni, hogy alig kaptak levegőt a nyelése közben, egy szuszra lehúzták a bögre tartalmát. Még a szemük is könnybe lábadt, olyan jól esett!

      Bizony, sokat változott a világ! — mosolyodott el.

      Most a kiterített pokróc mellett hűtőtáska, benne előre palackozott ásványvíz, na meg üdítő is a kicsiknek, ha megkívánják. Mellette finomságok.

      A strand jókedvű zsivaja meg-megzavarja az emlékezést.

      Lackó, a nagyfiú már mélyebb vízben hűti magát, őt nem kell félteni, de azért szemmel kell tartani.

      Mosolyogva integet a visongó Öcsikének, aki a tegnap vásárolt vízipisztollyal jól elvan, közel a parthoz. Nikike — a gyönyörű hétéves — hableányt játszik, lábait kinyújtva fekszik a vízen, és csak bokái mozognak, mint az igazi sellőfarok úszója.

      A biztonságot nyújtó karúszók fenntartják a vízen, nagyon élvezi.

      Toncsikának nincs szüksége ilyenre, ő már járt úszótanfolyamra, bátran bucskázik a víz alatt féktelen jókedvében.

      Erről eszébe jut, hogy neki is volt „úszótanfolyama”, bár az a módszer manapság nagy megrökönyödést váltana ki.

      Egészen kicsi korában, amikor nem lehetett még munkára fogni, akkor a nagypapa tiszte volt vigyázni rá, míg a fiatalabb felnőttek kapálták az Őrjegen a kukoricát. A föld végében folyt a Kanális, amit a mai napig is Átok-csatornának is hívnak, mert nagyon sokan belefulladtak már annak a mély, sebesen folyó, kiszámíthatatlan vizébe.

      Szinte filmszerűen peregnek az emlékek, maga előtt látja élesen, mintha most történne…

      Nagyapa ült a parton, mellette az elmaradhatatlan ötliteres csobolyó, ami rendre borral volt töltve. Nagyapának a napi adagja. A mai napig talány, hogy nem ártott meg annyi bor, de tény, hogy soha nem lett még kicsit kapatos sem tőle.

      Szóval ott ült a Kanális partján egy fűzfa árnyékában, kezében a szántógyeplő egyik vége, a másik vége gondosan rákötve a pöttömke gyerek-maga derekára. Kezdődhetett az úszástanulás.

      „No gyerök, ússz!” — beledobta a mély vízbe, hadd kapálóddzon.

      Mikor már úgy látta, merül a tanonc, akkor kirántotta a partra. Húzott egyet a csobolyóból, és újra csobbant a víz, bele a gyerek, aki kétségbeesetten kalimpált kezével-lábával, hogy valahogyan fenn maradjon.

      Elmosolyodik… persze, hogy tud úszni, hiszen a módszer csalhatatlan volt. Nem lehetett más választás, rá kellett jönni, hogyan nem merül el.

      Hol van már a gyerekkor… és hol van már az a gyeplőszár!

      Vajon ő merné-e így tanítani valamelyik kisunokáját?

      Merné-e beledobni jéghideg és mély folyóba?

      Hiszen itt, a boglári strandon, a térdig érő vízben lubickoló kicsiket is árgus szemekkel figyeli, mert hatalmas felelősség a nyaraltatásuk.

      Hagyja is az emlékeket, iszik egyet a hűtött, vágós, szénsavas ásványvízből és indul be a langyos vizű, sekély Balatonba, leváltja nejét az őrségben.

      Elhatározta, hogy ráveszi a két legkisebbet, hagyják egy kicsit tanítani maguknak az úszás szabályos mozdulatait.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Fitó Ica
Szerző Fitó Ica 190 Írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom