George Tumpeck : Mese az álomról

Nyomtatás

Vannak emberek, akik jókor születtek. Az álmok valóra válnak. Persze, csak akkor, ha nem álmodozunk valami frenetikus nagy dologról.

Történt egyszer, hogy volt egy kisfiú — persze több is, de én most egyről mesélek nektek. — Nagymamája gyakran vigyázott rá, mert erre a kisfiúra mindig vigyázni kellett. Az önállóság veszélyes dolog, ezt hamar megtanulták. Nagymama meg elhitte, hogy a cukor és a csoki rongálja a fogakat, bezzeg az ementáli sajtról ilyet nem mondtak. Rafináltan — de erre a kisfiú már csak ötven év múlva jött rá —, tehát, mint aki nagy kincset rejteget, suttogva pisszegett.

— Kisunokám, gyere gyorsan!

Kisunoka marha kíváncsi gyerek lévén azonnal ott termett, és Nagymama egy falat ementálit dugott a szájába.

— Gyorsan edd meg, nehogy meglássa valaki! Nagy kincs ez. — Persze ’56-ban biztos nagy kincsnek is számított. 

A fiú nyelte, mint kacsa a nokedlit, büszkén, hogy csak neki van ementáli sajtja. Később a pavlovi reflexek hatására Nagymama egyenlővé vált az ementáli sajttal, már a hangjára is beindult a gyerek nyálelválasztása, megkordult a gyomra. Teltek-múltak az évek, mint ahogy a mesékben szoktak. Az unoka felcserepedett, a nagymama megöregedett, de azért egy darab ementáli mindig bujkált a retikülben. Amikor eljött a búcsú — mert az eljött —, akkor az unoka nem csak a mamájától, hanem az ementáli sajttól is búcsúzott. — Az országtól is, de ez most mellékes. — Az unoka nem tudta, hogy talán évekig nem jut ementálihoz, valószínű el sem indult volna… Persze késő bánat.

Nagymama pár évre rá meghalt, magával víve a retikült, amibe biztos lapult egy darab sajt. Az unokát innentől nevezzük csak egyszerűen Randa Békának, mert nagymama nélkül unoka sincs. Szóval Béka a másik féltekén kötött ki, ahol a kerítés kolbászból és aranyból van a mese szerint. Hogy ezt a mesét nem ő írta, az biztos. Namármost, az első pár évben a filléres gondok nem engedték meg az ementáli vásárlást, így csak álmodozva nézte azt a nagydarab sajtot a boltban. Kérem, ennek illata volt, a lyukak szinte hívogatóan kacsingattak, és Nagymama halk pisszegése is hallatszott. „Ezt gyorsan kapd be, nehogy meglássa valaki…” Ilyenkor körülnézett, majd szomorúan elsietett. Sokszor megfogadta, hogy addig nem hal meg, amíg neki nem lesz egy ekkora ementálija.

Eltelt húsz év, és az álom még mindig csak álom, és már a suttogás is elhalkult. Új gondok, új problémák. Új vásárlási lista, ahol az ementáli már nem szerepelt… Királylányok jöttek, királylányok mentek, de senkinél nem volt egy darab ementáli, a csókokra meg már nem reagált, sőt egyenesen prüszkölt tőlük. Ő juszt sem lesz sajttalan királyfi. Lassan megöregedett, mint a mesékben szoktak. Ezt már a jótündér sem bírta nézni, és megsúgta az egyik királylánynak a Béka titkát. Királylány — mert ő is szegény királylány volt — veszett spórolásba kezdett és egy szép napon beállított egy háromkilós ementálival.

— Na Béka, ha most ezt nem eszed meg, akkor puszit sem kapsz, és maradsz randa Béka.

Béka elérzékenyülve vette kezébe az álmot, forgatta, nézte és várta, hogy felébredjen. Nagymama hangját hallotta. „Pszt, kisunokám, ezt gyorsan kapd csak be!”

Kisunoka maga elé húzta a hatalmas sajtot, sokáig nézte, majd könnybe lábadt szemekkel tette be a hűtőszekrénybe egy külön polcra, ahol csak az álmoknak volt helye.