Lila akác mögé bújt otthonom,
hol átsiklottam a gondokon,
a Péterfián a helyén már
Pláza magasodik, beton-árny.
Falakhoz simult akkor még
kála virága, százszorszép.
Volt millió percem, hét nyaram,
gyerekek közt ott gondtalan.
Még most is ?rzi a nevetést
a nefelejcs feje, a zsenge-kék,
anyám hangját, az örök der?t,
mi apró szirmokon szétterült.
A sárga rózsát a kertünkben
apám nevelte kedvünkre,
méheknek mindig édeset,
– irigység hozzánk nem lesett -.
A gyöngyike fürtös virága
szerény hírnöke legendáknak,
buggyos-kék apró mezében
Szent Györgyöt idézte nevében.
A hársfák, akácok illata
ablakon belengve egy pillanat,
s ünneppé oldotta az esteket,
annál szebbet nem festhetek.
Varázsolt álmokat hirtelen,
– kívántam, mindig így legyen –
szerelmet hintett a Hold s az éj,
ezüstös köntös? holdkaréj.
A kardvirág bordó bársonya
asszonyként vonzott és számomra
maga volt élet és ölelés,
mára már csak a számvetés.
