Maretics Erika : A festmény

 

 

Ott állt a szobában,

és a képet nézte.

Szemében színek idézte,

különös hangulat fénye.

 

A festmény tájkép,

látóhatár mögé

vesz? ösvény,

zöld mez?n öreg kút.

 

Ijedten cikázó szél

falevél sodró,

emberarcú szikla

h?s, vízbe omló.

 

A lány b?rén érezte

a simogató szell?t,

 lehajló virágokat borító

sötét palástot.

 

Az est s?r? árnyéka

takarója alá

vont rég mondott

szavakat.

 

Roskatag kalyibákon,

foszló zsindelytet?k

meredeztek,

mint fogak.

 

Átjáró nyílt, tétován lépett,

az ösvényt járta.

 A táj a végén,

  otthonosan magába zárta.

Legutóbbi módosítás: 2011.07.22. @ 14:53 :: Maretics Erika
Szerző Maretics Erika 205 Írás
Ember vagyok, büszke lény, egyetlen a föld kerekén.