egy kereszténynek, aki a hit követőjének vallja magát
Valami távoli őshuzat lobbantja
gyertyád, szemedbe intarziát farag
a tél, a nyár, a meg nem élt szabadság
utáni vágy, s a félelem, hogy nem
tudod legyőzni magad.
Oly kicsi vagy, ahogy a belőled
kilélegzett árnyék nyomán megmozdul
körvonalad, s helyet adsz magad mellett
láthatatlan démonoknak, csak azért,
hogy megleckéztess, hogy éreztesd velem,
jobb, ha félreállok, s elfogadom, hogy valami
Istennek nem tetsző játék áldozata vagyok,
mégis mentenem kell, ami menthető még,
hogy a reggeltől estig tartó álomból
végre magamhoz térjek, s engedjem
vállamra ereszkedni az ég kékjéből
a madarat, hogy széttárt
testem rejtekébe bújva végső menedéket
találjon, s kegytárgy legyek neki.
Te pedig ott ülsz az asztal végén, saját
fény-orgiádba égetve örökkévalóságba
tekintő szemed
Turczi István soraira
Most kellene az érintés biztonsága,
most, hogy világtalan lettem idelent.
Nem tudom, hol van földem – a kijelölt,
éles-látóként ül cataract szememen.
Most kellene egy lépést tennem még,
míg a sötétség le nem bocskorol.
Uram, távolodnak tőlem a fénykörök,
állandó lakcímem kétes; csak élek valahol.
Outsider lettem, nem kaphatok vízumot sem,
jóhiszemű, jogcím nélküli bérlő vagyok.
Próbálnék köntösöd szélébe kapaszkodni,
de másik dimenzióba tesznek át az angyalok.
Oly közelinek látszik az újvilág, a Semmi,
miért szögeltél ide, pusztuló virágra?
Próbálom maradásra kényszerítni magam,
s megtudni, melyikünkenk van tudathasadása.
Most kellene, hogy támadjon a kedv, a nedv,
Uram, hol van titkos átjáród másik légtérbe?
Most kellene mindent felégetni végleg,
s a hamis bálványt ledönteni a koporsók csendjébe.
Nekem már nincsenek
érveim, ha magamba nézek.
Fekszem az id? gerincén,
úgy éhezem a testetlenséget.
Csak a csend lángja
folyik a felpuhult felületen,
s az állandóság növekv?
árnyékából az Úr kilép.
Már nem kell a felh?
mögé néznem, hogy megtudjam.
honnan ered a világosság.
Csak miattad lehetek
boldog, nem nyújt
vigaszt, ha önmagammal
vagyok. A szép nem elég
magában, Cicero ajkán is ott
maradtak a kimondhatatlanok.
Megn?tt árnyékom udvarán
kegyelemért esedezem, s várom,
hogy ?rt állhassak érted.
Ott lángolsz a semmi
csúcsán, s én bukott
angyalként fogódzom
beléd. Uram, nem félek,
ha lesben áll alattam a mélység.
Tudom, arcod a felh?k
tornyából visszanéz.
Csáth Gézának
A félelem nem volt mindig
velem,- mondta G.- s éreztem
igazat szól, miközben
elnéztem a válla fölött,
s láttam, úgy lapul inge
alatt a görbület, mint egy
magányos fa megd?lt
derekán a közelg?
éjszakából kinöv? sötét.
Ágya szélén ült a Démon,
hallgatag, s vigyorgott, majd
átnyújtott neki néhány tablettát,
s tudta, megint magához
láncolta, s megint befizette
G.-t egy körútra a maga birodalmába,
ahol G. újra bejárhatja a szigeteket,
találkozik Szerotonin királyn?vel,
s átveszi t?le a boszorkány-serleget.
G. egy altatódalt dúdolt, majd
kinyújtózott a holdsütésben.
Néhány kekszet mártott meleg
tejbe, s megkérdezte, most
vegye-e be az altatót, vagy ráér
kés?bb is, mert nagyon szeretné,
ha nem tartaná fogva a kényszer?
ébredés, s a receptorok ismét elirányítanák
arra a szigetre, melynek Nothing-land
a neve, más szóval álom-koporsó.
G. ajkán elvékonyodott a szó, s fáradt
hangját a semmibe emelte.
Kérlek,- mondta a szörnyetegnek, aki
szimbiózisban együtt élt vele;
– kerget?zz velem az ürességben, s ha
utolérsz, fektess a csend sz?nyegére.
Jó lenne már kilépni a kalandjátékból.
Az egyetlen dolog, amit
hiánytalanul átvehetsz és
magadénak tudhatsz, az a hiány.
Ha úgy érzed, fokozódik
benned a hiányérzet, írhatsz
kérvényt hiánypótlás ügyben,
s a válaszban majd olvashatod,
készlethiány miatt csak sz?kösen
mérhetik neked a boldogság-keveréket.
Tudod, hogy hiánybetegségben szenvedsz,
kórlapod is hiányjelekkel van tele,
a neked való gyógyszer éppen hiánycikk,
a szállító áruhiányra panaszkodik.
Id?hiánnyal is küszködsz,
de legéget?bb a szerelem-hiány.
Nem érted, miért vált ki újra hiányt,
amivel hiány ellen feltöltöd magad,
valami hiányzik a kívánságlistán.
Lehet, hogy így m?ködik a hiánygazdaság?
Utóirat a mennybe:
Csak arra kérlek Uram, ha a készlet-hiány
listát átnézed, sírhely-hiány kérdésben
nem kell gyorsan meghozni döntésed.
Isten adta, Isten elvette (Jób szavai)
Ki vagy, aki szemem
vakablakába nézel,
s tovább magasítod
fölöttem a falat?
Arccal lefelé fektetsz
hajómban, hogy ne lássam
majdani halálomat.
Ki vagy, te nem létez?,
mozdulatlan árnyék?
Mondd, hová kapom
t?led a belép?jegyet?
Kígyót fonsz hajamból,
s átadsz a fúriák dühének,
vagy felhasítod nekem az eget?
Ki vagy, aki elcsúfítod
anyagom, s lomb nélküli
fának faragsz. Ráncaim szörny?
Gorgó-fejet festenek rám.
Kérlek, ne küldj el, ha az utolsó
felvonásban a semmi terhét ledobom
magamról, s kopogok az ajtófélfán.
Lehet, hogy hetérák tánckarába
küldesz, s megvárod míg lerogyok,
s összebújik velem az éjszaka.
Lehet, hogy Pürrha lesz megújult nevem.
Jeleket várok t?led, Uram!
Vessen ki magából Kharón ladikja,
legyek a sokakból megváltott egyetlen.
Pürrha Pandora lánya, aki a vízözön után az emberiség ?sanyja lett.
Semmi sem változott,
csak megint lezuhantam.
Nem is vettem észre, hogy fekszem
az ágyon, hiszen földmagasságban
a lélek oly hideg, akár a padozat.
Fölöttem hallgat a fal, pedig lehet,
hogy van füle, csak titoktartó.
Nem szól, hisz arctalan, így sohasem
tudom meg, miként reked meg
benne a mondanivaló.
Nincs velem más, csak a csend
szenvedélye, mely arra bíztat, bontsam
meg a falat, s akkor világra hozhatom
az elkóborolt hangokat.
De nem lehetek szörnyeket exhumáló
?rült lovag, minden kezdeményezés
hiábavaló.
Voltam már aranyfüst egy cigarettás
dobozon, most megd?lt oszlop vagyok,
kinek van még egy utolsó kívánsága
a falak közé szorított hajnalon.
Uram, földi kalandom
történet a vereségben,
folt a fehér lapon.
Nem lehetek más, csak
szerepét vesztett statiszta.
Kih?lt sötétség súlyos
tenyere rejti titkod,
s én a távoli felh?k mögött
keresem a reteszt.
Bölcsen is tudok ostoba
lenni, s a félreértés
z?rzavarában elengedem
végtelenb?l gyökerez? kezed.
Engedj magadhoz, kérlek,
fogadd lángom halvány
villanását ég? csipkebokrodba.
Dürer monológja társaiért
Uram, te hanyag eleganciával nézed,
mint adsz alkalmat anyag és kéz
találkozásának odalent.
A feneketlen sötétben fejedre
húzod a párnát, s nem látod,
hogy az arcokon csak a
bányászlámpa fény-csápja kereng.
Csak lábnyomok maradnak
a fekete porban; meg?rizhetetlen jelek.
A tenyerekben lüktet a k?, s nézed,
templomot építenek neked.
Ma alszik a tárna gyilkos
szörnyetege, ma édes ízzel
ropogtatják az ajkak a szenet.
S míg a görbe ujjak ásnak,
elnehezülnek a menetel? ütemek.
Baralngrajzot vésnek a meztelen
mélybe, s érzik, süpped a menny.
Távolról morajlik a csend vádbeszéde.
Uram, vásznamon semmibe
mártott ujjak tartják az eget.
Örök világosság fényeskedjék nekik
a legy?zött éjszaka tetemén.
