Versben az igazság *
Szomszédom külföldön nyaralt, félmillió volt az ára,
Látta Párizst, volt Spanyolban, Itáliát is megjárta.
Átjött hozzánk dicsekedni, mutogatni sok fényképet
Meg a cuccot, mit a vámon nagy ügyesen átcsempészett.
Hüledezve bámultuk meg a sokféle ügyes gépet:
Távvezérlős dugóhúzót, digitális hintaszéket.
Én is voltam ám nyaralni… máig is eszem a kefét,
Ráment minden spórolt pénzem, hallják hát a történetét:
A sógorom rám pirított: — Így szereted szép Hazánkat?!
Menőt játszva külföldre jársz költeni a valutádat?
Várnak hazánk szép tájai, a Balaton kies virányi,
Ha van egy kis spórolt pénzed, nem kell csak úgy kidobálni!
Magyar tenger, magyar napfény, barnák leszünk, mint két néger,
Kipihenten jövünk haza, felüdülve, egészségben.
Nem megyünk ám szállodába, kerülgetni oroszt, poroszt,
Hanem magánpenzióba, ahol finom a házi koszt.
Lesik minden kívánságunk, s teljesítik azon nyomba,
Ez az igazi nyaralás! S még csak nem is kerül sokba.
Ez a nyerő! Úgy van sógor! Itthon nyaralunk mi ketten!
Induljunk hát — így a sógor — a Trabantba benzint vettem.
Egy táskába bedobáltam napolajat, teát, kávét,
Fürdőgatyát, gyógyszert, óvszert, hitelkártyát s’ némi kápét.
Kiveszem a szabadságom: szóltam be az irodába,
S vágtattunk a Balatonhoz a sógorral ló halálba.
Felhajtottunk a sztrádára, hogy repüljünk, mint egy turul,
De manapság minden magyar segge négy keréken gurul.
Így hát jócskán esteledett, mire mi a tóhoz értünk,
Oly annyira kimerülten, hogy azt hittem mindjárt végünk.
Bóklásztunk a kihalt utcán, nem mondhatnám, hogy hiába,
zimmer… zimmer… zimmer… zimmer volt kiírva minden házra.
Végül is a tóhoz közel, jól benőve fával-fővel
Izé néni penziója volt kiírva nagy betűkkel.
Bősz-merészen becsengettünk, mire előjött egy néne
(elém ködlött Jancsi Julcsa régen hallott szép meséje,
ebből talán kitalálják milyen lehetett a képe?).
— Ötezer ficcs kopoltyúnként… nem hetente, de naponta,
Tessék kérem befáradni, s leperkálni azon nyomba!
Bár nálam a vendég király, de azért van néhány szabály,
Villany és a gáz pluszba számít, pláne hogyha telefonál.
Ingyen használják a klotyót, szabadon ihatnak vizet,
De ki melegvízzel tusol, az a vendég külön fizet.
Megnézhetnénk tán a szobát, szólt a sógorom szerényen,
— Szobátő! — ordított a néne! — Szobát mondott? Na de kérem!
Tisztességes özvegy vagyok, miket gondol maga rólam?!
A házamba férfi nem lép! Kiadó a kutyaólam!
Friss szalmával van felhintve, bolhaporral is beszórtam!
Franc, dajcs, digó euróért talán kaphatna egy szobát,
De egy magyar a forinttal jobb, ha összehúzza magát
Mivel hogy már esteledett, nem kavartunk túl nagy hő-hót,
Bár bevallom a kutyaól két embernek kissé szűk volt.
Sógor horkolt, vakaródzott, a néni nem tehet róla,
Talán rossz volt a bolhapor, élve maradt néhány bolha!
A reggeli két tojás volt (galamb tojta-e vagy jérce?)
Ebéd: Főtt tyúk, olyan öreg, mint a Mátra havas bérce.
A vacsora: Bécsi szelet (hártya sok-sok prézli között)
Sógorom új műfogsora első este beletörött.
Desszertnek fél alma szolgált, italt adtak, ahogy illett,
Kár, hogy a bor ecetes volt, a sör pedig kissé pilledt.
Másnap eleredt az eső, egy hétig nem láttunk napot,
Kutyaólban kuporogva szegény sógor púpot kapott.
A fürdőzés sem sikerült, megdagadt a sógor lába.
Kilométert kutyagoltunk térdig érő pocsolyába.
Később kimentünk a partra, ott szorongtunk, mint a hering,
Este sétányon bóklászva néztük a nép miként kering.
Párszor vendéglőben ettünk, legtöbbször csak tojást babbal,
Nyálunk csorgott sült hús után, vagy hogy fagyit nyaljunk habbal.
Egyik éjjel unalmunkba aztán elmentünk egy bárba,
Jót söröztünk, bepörögtünk, de kijózanított a számla.
Hát mit mondjak: patikába a méreg még nem is drága!
Ám a műsor ragyogó volt, a zenét egy banda adta.
Gitárszóra hadonásztak „englisch” nyelven óbégatva,
Volt ott bűvész, erőművész, sőt egy néne levetkőzött,
Korát nézve úgy saccoltuk, negyven és a halál között.
A plakáton bombázó volt, vonzott is tömeget, népest,
Színpadon is jól nézett ki… persze a korához képest!
Csakhogy ilyen luxust űzve hamar elfogyott a pénzünk,
Egy hét lakbért hátrahagyva éjjel olajra is léptünk.
Az útra egy lángost vettünk, üdítőre már nem tellett,
Benzin híján a Trabantot Budaörstől tolni kellett…
— Hát nem mondom, Eiffel torony… meg a bikák Toledóba,
Ízletes a makaróni, meg a pizza Milánóba,
De a Balatonhoz képest egyiket sem tartom sokra,
Emlékszel még, ugye sógor, a tóparti szép napokra?
— Micsoda nők! Mennyi pia! Az a luxus! Az a pompa!
Kár, hogy nem veletek mentem, szólt a szomszéd sápadozva!
Valójában a paródia persze túloz, de hát ez a dolga! Cikizni a hibákat, anomáliákat. Azt azonban mindenki tudja, hogy a magyar idegenforgalom, különösen a balatoni turizmus beteg. Vannak természetesen kívülálló, elháríthatatlan objektív okok is. Ilyen elsősorban a tó vízszintjének apadása, az eliszaposodás a túlzottan beépített környezet, az utak túlzsúfoltsága, a közlekedés biztonságának és nem utolsó sorban a közbiztonságnak hiányosságai. Ehhez jönnek még hozzá a tengerentúli és ma már az európai gazdaság visszaesése, a terrorizmus, a veszélyesen terjedő vírusos betegségek és végül, de nem utolsó sorban ezeknek a veszélynek a médiák, a telekommunikáció és a sajtó által eltúlzott dobra verése. A döntő ok mégis a felkészületlenség és a mohó drágítás. Az, hogy a turistát, az idegent levágni való birkának nézik, hogy a balkáni szolgáltatást nyugati árakon, sőt ma már azok felett nyújtják. A dollárral és az euróval szemben, a forint ésszerűtlen, indoktalan felértékelése azt feltételezi, hogy ez a „birka” nem is tud számolni. Gyakorlatilag ez úgy néz ki, hogy a három deciliteres kóla, a sovány szendvics, az ásványvíz másfél dollárba vagy euróba kerül, és hogy ma már nem csak az üzemanyag, de a boltokban kapható alapvető élelmiszercikkek árai is meghaladják a környező országok, egész Közép-Európa árait. Elkedvetlenítő tényező még rengeteg korlátozás, a tilos táblák, a magánnyaralók vízpartig nyúló, a fürdőzőhelyeket felszabdaló kerítései, amelyhez járul az időjárás bizonytalanságának kockázata is. Dél-Olaszországban, Szardínia szigetén, Szicíliában az észak-afrikai tengerparton ez a kockázat sokkal kisebb és az árak a repülőúttal együtt alig haladják meg egy balatoni nyaralás költségeit. Visszatérve az időjárásra, nem csak a vendég kockáztat, de a kisvállalkozások többségében is egy-két júniusi-júliusi vagy augusztusi hétvége időjárása döntheti el, hogy haszonnal vagy fiaskóval zárul-e az idény.
A körforgás úgy látszik megállíthatatlan. A pénzszűkében lévő helyi önkormányzatok szorongatják a panziók, helységek tulajdonosait, azok a bérlőiken akarják behozni a pénzt, a bérlő a vendégre hárítja át, azon vasalja be a hasznát. Itt mindenkinek kevesebb, mint három hónap alatt kell megkeresnie a pénzét, mert augusztus 20-án, de legkésőbb szeptember elején, az iskolaév kezdetén, mintha a villanyt oltanák el, egyszerre csak megszűnik minden. Az utószezon, épp úgy, mint az előszezon a Balatonon valójában nem is létezik. A vénasszonyok nyarának olcsóbb árait leső kevesek, a nyugdíjas horgászok, a fillértelen fiatal hullámlovasok, ínyenc borkóstolók, már nem képesek eltartani az adóprésben fuldokló vendéglátókat. Ilyenkor legfeljebb még egy-két — az északi parton árválkodó — magánpanzió „kaszál”, aztán vége. A megoldás csak a régi jó békevilág üzleti szemlélete lehetne, a múlt század (XX.) első évtizedeinek a kis haszon, nagy forgalom elvének visszaállítása, amikor a tisztviselő család a tányérról lelógó bécsi szeletet, jókora halat vagy egy rakodómunkás étvágyát is kielégítő zónapörköltet ehetett salátával, kisfröccsel megfizethető, polgári árakon.
Talán a hal fejénél, az adóprésnél kellene kezdeni, esetleg még feljebb az ország gazdaságát is tönkretevő forintfelértékelésnél, vagy ki tudja hol? Leginkább az életszemlélet megváltoztatása, a mohó harácsolási vágy, a gátlástalanság, a gyors meggazdagodás őrületének kellene gátat vetni? De hogyan? Ki köti a macska nyakára csengőtő Hogyan lehetne ebbe az új kurzusba belekezdeni, egy régi-új korszakba átlépni? A bölcsek kövével kell bírnia annak a politikusnak, aki ezt a rébuszt meg tudná fejteni. Ebben még Tisza István, Bethlen István, Teleki Pál grófok sem voltak sikeresek. Talán Deák Ferencet a haza bölcsét… igen, igen! Őt kellene klónozni, visszahozni a múltból. ő talán találna megoldást sok-sok sorskérdésünkre, közte erre az aránylag jelentéktelen problémánkra, a balatoni turizmus fellendítésére is.
Csak az ökör iszik magában!
( Történelmi bordal ) *
Vitéz ősapáink, ha csatákat vívtak, egyéb ital híján biz’ lótejet ittak.
Szerződéskötéskor is csak ezt tehették, mikor Árpád apánk egy pajzsra emelték,
Sok marcona harcos torzsalkodott azért, hogy az ő törzséből válasszanak vezért.
Historikus írja: az történt ugyanis, hogy már Etelköznél fogytán volt a kumisz,
Tehát vért csorgattak egy ezüst kupába, ekként téve pontot a heves vitára.
Évezrede Árpád, magyar népével, hegyeken áthágva új hazához ért el.
Jó feketeföldet, bővizű folyókat, vadat, halat látott, Hadúr azt sugallta, hogy ez a föld áldott.
Pusztaszer vidékén ezért hát megállott, és az osztozáshoz egy kurgánra hágott.
Törzsek és vezérek hamar megegyeztek, mit rovásírással nyomban feljegyeztek,
Felosztottak mindent, mit Kárpát koronázott, de parolát csapni valami hiányzott.
Útban a hazához nagy volt ám a hőség, lótejben, mint mondám, pedig nem volt bőség,
Tömlőben, kulacsban néhány korty kotyogott, Verecke útjain a kumisz elfogyott,
Mindenik levetett páncélt, pajzsot, vértet, mire Pusztaszernél a kurgánhoz értek
Itt lett igazán csak a helyzet komisz, mikor áldomáshoz már nem jutott kumisz.
Szinte már úgy látszott, hogy a vérmes Előd és a felbőszült Kond, az áldomás híján még majd egymásnak ront.
Mindketten akarták Duna – Tisza táját, majd letépték egymás párduc kacagányát,
Dunántúl dombjain Ond és Tas vitázott, itt is az áldomás kupája hiányzott.
Végül a dologból úgy nem lett galiba, békét csinált köztük a tapasztalt Huba,
De Bácska, Erdély felett is nagyban folyt a vita
Öregebbik vezér, Töhötöm engedett, mert a harcias Tas buzogányt lengetett.
. Biz’ torzsalkodásra sokszor adott okot, hogy az ónkupákban nem voltak jó borok
Ám jött Gellért püspök hirdetni az igét, és hozott magával pár köteg venyigét,
Szerzetes társai e csodás vesszőket jó talajba dugták, ami rajta termett áldomásként itták.
Bükk-alján, Szekszárdon, Keszthelyen, Egerbe’, apáink ősapja titkukat kileste,
Egy évszázad sem múlt, mind ugyanezt tette, hisz e földet Isten erre teremtette,
Szőlőt telepített minden okos gazda, vulkánikus földjén a kies Tokajba’,
Egész Mátraalja, Észak-, Dél-Balaton, szőlőt kapált, nyesett minden domboldalon,
Minden napsütött táj kapva kapott azon: Hajós, Vaskút, Etyek és persze Badacsony.
Karók lepték el az egész Mecseket, Pannonhalma, Sopron így lettek híresek.
Órákig sorolnám, van még ezernyi más, említésre méltó: Csongrád és Bácsalmás,
A nemes borászat úgy illett Csopakba, mint öreg pipára sárgaréz kupakja.
Nem ment vándorolni bor nélkül az utas, mindenki oldalán ott lógott a kulacs,
Villány, Siklós, Neszmély sem maradt ki a sorból, hiszen minden magyar részt akart a borból,
Somlón, Kiskunságon, Füreden, és persze Hegyaljba, szőlőt nemesített minden magyar gazda,
Széles e hazában hegyen, domboldalon, ősz tájt ezer évig nagy volt a mozgalom.
Tréfa és csók csattant, messze szállt az ének, vígan puttonyoztak lányok és legények,
Ha ellenség támadt letették a kapát, lóra, kardra kaptak, megvédték a hazát,
És mert a csatában kiszárad a torok, ugyancsak kellettek a jó magyar borok.
Fenekedett itten tatár, török, német, nem tudták megtörni ezt a büszke népet,
Merthogy csobolyóból, kancsóból, kulacsból táplálta vérüket a tüzes magyar bor.
Acsarog ránk most is ezer irigy agyar, itt él e Hazában s’bort iszik a magyar!
***
második strófa:
Ásít ránk a pinceajtó, lopni indul a lopó, bor gyöngyözik a pohárba, mind kiáltsuk: iható!
Van benne réz, cink és mangán, vas mi fejleszt izmokat, frissíti a vérkeringést és nem csinál sörhasat!
Zengjen hát ajkunkon vidám hálahimnusz: éljen Dionüszosz és a vidám Bacchus
Éljen Noé apánk és a hét sípú Pán! Csendüljön a nóta! Talp alá húzz cigány!
Sírjon a hegedő, szakadjon a vonó, mint menyecske csókja cuppanjon a dugó!
Ifjú legény, meglett férfi, lány, asszony kiáltsa: Bort ide kancsóba, pohárba, kupába!
Ádám fiainak bortól szerelemre, asszonykát ölelni támad heves kedve,
Van ki nekiveselkedve feleségét szedi ráncba, más meg inkább új menyecskét visz táncba és ágyba,
Sok más sírva vigad, bús nótára fakad, szépasszonyt vesz az ölébe, ha leányzó nem akad.
A jó bortól pityókásan Éva lánya engedékeny, elcicázik a legénnyel,
Az ajkáról száll a nóta, és amikor üt az óra, könnyen hajlik a szép szóra,
De ha nagyon belemászol, a szívedre nem vigyázol, asszonyod lesz csapodár!
Konklúzió: A jó bortól nő és férfi búja – baja messze száll. Nem lesz olyan bamba részeg, mint az, aki sört piál,
Mint ki diszkózene mellett belőtt csajokkal riszál, falnál, fánál meg-megáll, nem nótázik, de rókázik, nadrágjába bepisál,
Beleköt az élő fába, sértődékeny és dühös, bókja — csókja nem kelendő, mert a szája is büdös.
Mindig bort töltsél magadnak, éppen azon az okon: Bor mellett csók, tréfa csattan, sör mellett meg a pofon!
***
harmadik strófa:
Jó borivó kortyol, ízlel, csendesen iszogat, nádszál karcsú lánykákat szép táncokba’ forgat.
A jó bor öregnek hoz nyugodt álmokat, gyönyört az ifjúnak, ki éjszaka fennmarad.
Jól jár, aki mértéktartó, csak ízlel és kortyol, ki eddig csak hebegett, szónok lesz a bortól.
Kellemes a társaságban baráti szót hallani, kimondani az igazat és szerelmet vallani.
Engedékeny lesz az asszony, keményebb a férfikar, míg a sörtől, pálinkától mind csak aludni akar.
Mi késztet az igaz szóra? Mi az elixír neve? Énekeljük és kiáltsuk: Ide veled hegyleve!
Dionüszosz, Noé apánk, Bacchus, mindig éltek is vele, magyar földön, magyar borból jár nekünk a hegy leve!
Pálinkát, sört, whiskyt, vodkát hadd vedeljen a teve,
Ki vidáman koccintgatva, társaságban nótázik és adomázik, poharába jó bort önt,
Szépasszonyt, menyecskét forgat, borral névnapot köszönt,
Éveinek hosszú sorát egészségben tölti el, később lel rá a halál,
Mint ki pálinkát szlopál, korsójából sert vedel, kit a whisky sírba dönt!
A bor vidítja az elmét, vidámságot, merszet ád, sör, pálinka pedig bódít,
Mégis a sörívás rút divatja hódít,
De mi nem feledjük a jó régimódit: Ha ünnepelni akar, csak bort iszik a magyar!!
Az ki a bort ízleli, szájában forgatja, mondanám „harapja”,
Abból sohasem lesz az alkohol rabja.
Aki ünnepségen csak módjával kortyol,
Nem lesz az tökrészeg, csak vidám a bortól.
***
negyedik strófa:
— Kedves házigazda, ha már neve napja ’s egyben disznótor van, hadd ne szőkölködjön a népség a borban,
Ezen minutába’ adja ki az ordót, hogy két markos legény hozza fel a hordót! Ha azt felhozatja, ha azt csapra veri, senki nem mondja majd, hogy nem jutott neki.
— A hosszú asztalhoz messze van a pince, az a gönci hordó jó százötven icce! Legény kell a gátra felhozni barátom, Toldit vagy Kinizsit én sehol sem látom!
***
— Hozzon egy lopóval, töltse meg poharam, a nyakamba veszem, felhozom egymagam,
Hadd igyon a hívott vendég, meg az utas, ki ide tévedt, az is, aki mulatni jött, vagy éppen a hasa végett.
***
— Nyárson forog a hús, hurka-kolbász sül-fő, orja leves rotyog, serceg a tepertő! Már a csap beütve, csurran a hegy leve, csak az szomorkodik, aki nem él vele,
Rúgják a port a legények, féltékenyek mind a férjek, mert az asszony csapodár! Áldomás áldomást követ, ’s újra telik a pohár.
***
— Emelem poharam elsőbb a gazdára, második poharam a derék kocára, ki vérét, máját adta, hogy legyen sok hurka, melynek most a hasunk lészen majd a burka,
Ha vizet innánk rá, még majd azt hiheti a kutya ette meg ’s az nem tetszik neki! Csigerrel, lőrével nem lehet becsapni, megharagszik ’s attól hascsikarást kapni.
Na és ki vigyáz ott sült húsra, kolbászra? Volt gondja a tálra, mindegyik fogásra? Emelem poharam a ház asszonyára!
Említsük fiait, Jánost, Mihályt, Andrást, rájuk is köszöntünk egy-egy bő áldomást! Kötöztek, kapáltak, szemeztek és nyestek, de a szoknyák körül sem voltak ők restek,
Aztán van három lány Julis, Böske, Sára, nagyon is kapósak mindegyik a táncba’! Őket is méltatjuk vidám koccintásra!
Hát a számos koma? A sok derék sógor? Ők sem maradhatnak ki ebből a sorból! Hadd szóljon a zene, hadd szálljon az ének! Bőségtálat kapnak a derék zenészek,
Már mindenki vidám, csak a hegedő sír, hadd folyjon arcunkon kétoldalt le a zsír! És noha a koca volt ma itt a főhős, hadd igyon a prímás, hadd igyon a bőgős!
Lám csak hajnalodik, nem maradt has korgó, kiürült minden tál, és már kong a hordó! Így hát hazamegyünk ’s emlegetjük váltig: Éltesse az Isten a gazdát sokáig!
***
Szép menyecske gerlemadár, jusson neki tele pohár,
Aztán ha a legény kérlel, nemet is int a fejével, de igent mond a szívével.
***
Régi strófa: A szekszárdi bikavér orvosságnál többet ér, aki issza hóttig él!
De azt kevés ember tudja: Aki e bort mindig issza, azt a sírból hozza vissza!
Ez az újabb könyvemből egy részlet.*
Valahol, valaha messze, az égbenyúló hegyek között, Oláhországban, az Aranyos folyó partján, aranyat mostak, nagy gazdagságban éltek a romák. Bárki is kalácsnak nézhette a kenyerüket, szalonnával, kolbásszal keltek, pecsenyével feküdtek, a bort meg akkora ibrikből itták hozzá, hogy két kézzel is nehéz volt megtartani. Így hát, amikor a rányik miatt, vagy más okokból nem civakodtak, bicskázták egymást, örökös nóta, jókedv, kacagás volt az életük. A nagybajuszú vajda együgyű ember volt, de nagyon gazdag, hát olyan csöcsös-faros feleséget vett magának, hogy minden cigány, minden városi bíró, de még a hegyen lakozó Drakula gróf is megbikásodott tőle, őt akarta volna meghágni. Na, attól a szépséges rányitól született egy lánya, de az már olyan szép volt, hogy a Napba lehetett nézni, de rá nem, mert kangörcsöt kapott, beleszeretett, aki csak látta. Hát bizony látta azt maga a pokol mélyén élő devla is, de mennyire hogy látta, oszt annyira sóvárgott utána, hogy elhatározta feljön a Földre, feleségül kéri. Az ám, de hogyan formázza tetszetősre úgy magát, hogy kívánatos legyen a lánynak? Hát öreganyja a Bűdi Boszorkány tanácsára felöltözött vándorló pakulárlegénynek, csinos pofát szabott ki magának. Hogy ne legyen kénkőszaga Izmírben rózsaolajat vásárolt, patás lábait bocskorba rejtette, szarvaira hegyes báránybőr süveget húzott, de mert két farka is volt, az egyiket, a hosszú bojtos farkát a derekán körbe csavarta, a másikat a kopaszfejőt — az is igencsak hosszúra sikeredett — azt meg a bal lábához kötözte, aztán feljött a földre. De azt az anyja mindjárt az eleibe’ lelkire kötötte, nehogy a templomnak még csak a közelébe is menjen, nehogy egy csepp szenteltvíz is érje, gyertyát ne gyújtson a világért se, harangzúgáskor pedig méhviasszal tömje be a füleit vagy bújjon rögvest vissza a föld alá.
Hát a devla nagy ravaszul be is állt aranymosó legénynek a vajda csapatába, és mert háromrőfnyire belátott a föld alá is, a magaválasztotta partnál már az első nap több aranyat mosott, mint a többi cigánylegény együtt. Másnap megint megindultak a cigányok aranyat mosni, de nem engedték az új legényt, hogy helyt válasszon magának, hanem be kellett állni a többiek közé, mégis kétszer annyi aranypor került a katrincájába, mint az első napon.
Egy nyár alatt tíz tüszőt töltött meg az ördög, így hát a vajda örömmel vette, amikor a lányát kérte, az meg nem sokat mórikálta magát, szívest ment a jóképű legényhez, és mert az kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem kell a pópa áldása, hipp-hopp, cigányszokás szerint nagy lakodalmat csaptak. Tíz birka, száz tyúk, rengeteg liba, kacsa bánta a ribilliót, lóitató vödörben hordták a cujkát, patakban folyt a bor. Hanem azért éjfél tájt, amikor lefeküdtek, a lány érzi ám, szaglik a legény. Bújnának a medvebőr alá, de annak csak nem akaródzik levenni a bocskort, de még a süveget sem. Hanem ahogy a gatyát letolja, látszik a micsodája, az meg vörös, vékony, hegyezett, mint a kanyi disznóé, oszt olyan hosszi, hogy majd a földig lelóg.
Megijedt a széplány, mert ha szemérmes volt is, látott már sok mindenféle formát, de olyat még nem. Hanem ugye a nászt csak el kell hálni, hát könyörög a devlának az meg csak neveti.
— Na, ha tudsz olyat kívánni, amit nem birok megtenni akkor elállok a kamatyolástól. Háromszor próbálhatsz, de aztán nincs kegyelem, megfúrlak.
— Hát birka helyett ökör forogjon a nyárson, de ízibe!
Kinéz a sátorból, hát bizony ott vagdossák, bicskázzák a cigányok a pecsenyét.
— Borókapálinka váljék a kútba’ víz helyett!
— Na, rikkantanak, merik, viszik a cigányok a fenyővizet vederszám!
Látja ám a menyecske, hogy bajban van, mert a devla mindet meg tud csinálni, hát vetkőzni kezd, pedig nem akaródzik. Amint a virágos inget leveti, látni azt a két málnaszemet a hófehér csöcsin, egyre csak emelkedik a Devla lába, kezd merevedni a micsodája. Látja ám a lány, hogy miről van szó, akkor aztán gyorsan arról a lácsó faráról is ledobja a tarkaszoknyát és elrikkantja magát:
— Na, most tekerd a karodra azt a kanyi farkadat, ez a harmadik kívánságom!
Hát azt bizony nem tudta megtenni, mert a lány egyre csak ott riszálta magát előtte, hát még a fekete szőre is leégett róla szégyenében oszt vissza is somfordált volna a pokolba, de az öreganyja becsapta előtte a kaput, mit tehetett itt maradt közöttünk a földön, elszegődött pakulárlegénynek. Hát azóta hágnak Oláhországban kecskét meg báránykát a pakulárok, a szép cigánylányok meg csak cigánylegényekkel subáznak.
*
Graumauser Edward nem hitt a bazedovkóros szemeinek! Óh! Hányszor, de hányszor álmodta meg ezt a csodát, amely most, íme, valóssággá vált. Szerette volna megcsípni magát — hogy vajon nem rozoga vaságyon ébred—e fel megint —, de nem tehette, mert a két karján szatyrok lógtak, telis-teli akciós burgonyával.
Mintha egy álom bűvöletében tenné, óvakodva odacammogott az összefüggő autósor közepén foghíjként tátongó üres parkolóhelyhez és felvette a biztató kinézésű, jókora, fekete női retikült. Sunyin körbepillantott. Sehol senki. Az ereszkedő őszi est szürkeségében távolabb néhány harácsoló púpozottan megrakott kocsit tolt, mások már a járgányaikat pakolták, őrá nem figyelt senki. Megállás nélkül lehajolt, felvette a kistáskát, bedobta az egyik szatyorba és már ment is tovább sietősen a buszmegálló irányába. A szemerkélő esőben a kocsi helye ugyanis még majdnem száraz volt, tartani lehetett tőle, hogy a táska tulajdonosa észreveszi magát és visszahajt. Graumasuser Edward tehát tudatosan cselekedett, más szóval: Lopott! Majd megszaporázva lépteit elillant a helyszínről.
Felcihelődve a már begyújtott motorral dohogó autóbuszra még látta is, hogy csikorgó fékekkel, füstölgő kerekekkel valaki vissza-behajt, sőt a már mozgásban lévő jármű ablakán kitekintve egy áramvonalas járgányból kilépő divatos bundába öltözött nő kontúrjait is észlelte. Óvatosságból néhány krumplit azért volt esze szórni a zsákmányára, majd zúgó fejjel hátrahajolt, kényelembe tette magát és ráért gondolkodni.
Ő, csakis Ő, a Teremtő, a Világ Királya küldhette ezt az ajándékot, pont az őszi nagyünnepek előtt. Hiszen Ő szemmel tartja a hangya útját, a fűszál növekedését a madár röptét is. Egy ilyen luxus retikülben kell, hogy legyen annyi pénz, amiből töpörtyűnek való bőrős libahájat, talán még májat is, fonott kalácsot, finom kóser bort és egyéb már évek óta nélkülözött luxuscikket lehet vásárolni.
Jó, ne részletezzük most itt a kínt, várakozásteljes izgalmat, amit hősünk a Váci úti TESCO-tól, két átszállással a Klauzál téren csúfolkodó, lift nélküli, vedlett vakolatú ház harmadik emeleti szobakonyhás lepukkant lakásáig kiállt. Inkább nézzük, amint reménységgel eltelve, reszkető kezekkel kihámozza a krumpli alól a táskát, kevés babra után rájön a zár nyitjára, és íme: Kitárul előtte a szezám.
Először is a három furcsa, lezárt, gyógyszeres dobozka került elő, ja és egy nyitott. A felirat szerint tizenkét darab furcsa tasakocska volt egybe-egybe, de a nyitott dobozba már csak három tasak lapult, a táska volt gazdája úgy látszik nagyon rájárt ezekre a dolgokra. Egy ilyen tasakot feltépve Graumauser Edward mégiscsak rájött, hogy a — nem gyakorlatból csak hírből ismert — síkos ragacsba mártott képlékeny tárgyak mire is szolgálhattak. Kistükör, picike parfüm üvegcse, bankkártya, jogosítvány igazolványok, kulcscsomó, kisbicska, manikűrkészlet, pár grammnyi porcukor vagy ahhoz hasonló anyag, néhány furcsa orvosság kinézetű tabletta, és végül… Ah! Az Úr ajándéka egy zárszalaggal átkötött vaskos pénzköteg. Csupa Deák Ferenc képével díszes szederjes lila húszezres. Izzadó, remegő, kapkodó kézzel többször is átszámolva kerek egymillió bankba készülődő, vagy onnan jött forint.
Ugye mondanom sem kell, hogy Graumaser Edward egy percet sem aludt aznap éjjel és a rákövetkező napon is sokat hánykolódott. Azokban az órákban, mikor le tudta hunyni a szemét a nagyapja kísértette:
„Lopott pénz sohasem hoz szerencsét Edwárdka. Látod a Schwimmer Ödön bácsi, aki a postán sikkasztott, felakasztotta magát, a Braun fiú pedig, aki váltót hamisított már a dutyiban itatja az egereket” — rágta, recsegte Edwárdka elálló fülébe hatvan évvel ezelőtt a széles karimájú kalapja alól nagyapja a pajeszos Graumauser Ignác. „Az Ő szeme mindent lát!” Így hát nem volt más hátra, minthogy a kevéske zsebpénzéből elspórolt tíz fillért Edward letette a Züsszmann Henrik és fiai vegyeskereskedés olajpadlójára, ahonnan előző nap elorzott néhány tejkaramellát.
És most mi legyen? Hiszen ha Ő a Mindenható, akkor a pénzt csakis az Ő tudtával, beleegyezésével, sőt támogatásával kerülhetett hozzá! Graumauser Edward négy napon át hosszas éjszakai tárgyalásokat bonyolított le Ignác nagyapával. Emlékezett rá, hogy az öreggel mindig is lehetett alkudni. Volt, hogy egy pengő húsz fillért kért a lepedővászon rőfjéért, de végül is, ha a vevő kötötte az ebet a karóhoz, és már—már el akart menni, nyolcvan fillérért is odaadta. Most is végül kompromisszumos megállapodás született. Az iratokat, kulcsokat, bankkártyát, egyéb használati tárgyakat azonnal vissza kell juttatni, a pénzt pedig egyelőre „kölcsön” veheti később, ha részletekben is, de azt is vissza kell adnia. Erről, az Ignác nagypapának tett ígéretről — álmában — váltót is írtak. A szó elrepül, az írás megmarad fiam! Illés próféta és Jónás írtak alá jótállóként. Itt kell megjegyeznem, hogy hősünk ugyan a pesti aszfalt által kitermelt, úgynevezett „karácsonyfás zsidó” volt, Ignác nagyapa akaratával és erkölcseivel álmában sem mert volna szembeszegülni.
A vallásos iskolában ahová Graumauser Edwárd is járt, a Tóra mellett matematikát, logikát és még sok minden mást is tanítottak. 36+3=39. Ennyi óvszer csak egy valakinek kellhetett. Ennyi pénze, piros autója, nercbundája csak olyannak lehetett, akinek jól ment az üzlet. Tehát — és itt Graumauser Edward az igazolványképről visszamosolygó fiatal arcba nézett — magácska a „szakmába” dolgozik! Ahá!
Miután a kizsebelt táskától egy jól látható helyen — köztéri padon „felejtve” — megszabadult, Graumauser Edwárd óriási változáson ment keresztül. Nem mondom azt, hogy dús hajzat nőtt a kopasz fejére, vagy a ráncai kisimultak volna, de villamoson, autóbuszon, sőt a közutakon, köztereken is bártan, merészen, sőt már-már pökhendi módon, szemtelenül fixírozta a nőket, mert visszafeleselni és válogatni az üzletekben, szembeszállt a legcserfesebb csarnoki kofákkal, rendre utasította a hentest, aki mócsingot mért neki. Röviden ezt úgy fejezném ki: Magabiztos lett… Aki pénzes, legyen kényes — bólintott rá Ignác nagyapa.
Na és a törlesztés, azzal mi lett? — kérdezheti a nyájas olvasó.
Graumauser Edward egy napon felhívott egy bizonyos telefonszámot, amire a táskában talált rá. Negédes halványlila női hang válaszolt a hívásra és Graumaser Edward térdei kocsonyássá váltak, gerincén rég elfelejtett borzongás futkározott oda-vissza jólesően.
Lolával — ez volt az igazolványai szerint kissé parlagiasan hangzó Banga Jolán művészneve — nem volt nehéz kiegyezni. Fél óra nyolc-, egy órára tízezer froncsit kért a kegyeiért, az utóbbi esetén többszöri lehetőséggel kecsegtetve.
Szegény áldott emlékű Matild! A vele békében eltöltött negyven év alatt sem esett ennyi alkalom, mint amennyit (forduljunk csak vissza a matematikához) egy millió forint kínált, a sima bőrű, engedékeny Lolával.
Graumauser Edwárd kevesebb, mint egy év alatt beváltotta Ignác nagyapának tett ígéretét. Részletekbe visszaadta a pénzt. lllés próféta és a Babiloni Jónás megnyugodhattak az Ő lábainál, nem kellett félniük, hogy rajtuk, a jótállókon hajtják be a pénzt.
Na de az egy év letelt, Graumauser Edwárdot pedig itt felejtette közöttünk a kaszás. Ha a VI.-VII. kerület kies virányain látnak egy hajlott hátú, kopasz öregurat, aki bazedovos güzű szemekkel kutatva járja az utcákat, köztereket, köszöntsék őt a nevemben.
Robert Pescador (Csomós Róbert) *
Látott már valaki önök közül egy, a húszas évek elején készült acélszürke Chevrolet limuzint? Micsoda piros bőrülések! Micsoda hosszú motorház! Na és a mahagóni műszerfal, hogy az ívelt sárhányók mellé szerelt krómtól csillogó pótkerekekről, fényszórókról már ne is beszéljek. Mint egy kecses vadászagár, amely egyben sólyom és repülni is tud. Ennek a kocsinak lelke volt. Többet mondok, ennek a kocsinak tekintélye, sőt méltósága volt még Hollywoodban is.
Szinte fájt a szívünk a kocsiért, de persze Murphy Hopkinsért, alias Big Billért már nem. Jó magam a san diegói vityillóm ablakából távcsővel úgy láttam mindent, mintha filmen premier-plánban vetítették volna elém. Az explodálás, a két kiló ekrazit, ebből a távolságból csak pukkanásnak hallatszott, a kocsi megemelkedett, ezer darabra szakadt, peckes sofőrje és az utasai, mintha vadászpuskával sörétnek lőtték volna ki őket, szétrepültek a levegőbe.
— Na, hálásak lehetnek nekünk a helybéli zsaruk, meg a szövetségiek is, hogy kiiktattuk a bűnügyi nyilvántartóból ezt a csapat varangyot, jegyezte meg maliciózus hangon Tom Kardos. De ez a kocsi! Nem lett volna jobb a távcsöves puskával oldani meg a problémát?
Ez még a prohibíció, a „szárazság” idejében történt, Ronny Nussbaumer és jómagam húsz évesek sem voltunk akkor és csak két éve ugrottunk át a pocsolyán a nyomorgó Európából.
— Egy korszak zárult le ezzel, mondta mellettem sóhajtva Ronny, akit később a pofáján lévő torzulások, hegek miatt csak a VASÁLARCOS címmel tiszteltünk szerény körünkben. Ronnynak később, egy balsikeres munkája alkalmából a kezében robbant egy rosszul időzített kisebb töltet gyutacsa, de csak az egyik szemére vakult meg. Viszont az állától a koponyáig húzódó két pirosan tüzelő varrat olyan félelmetessé és persze jellegzetesen felismerhetővé tette, hogy semmi külső munkára nem volt alkalmas többé. A főhadiszállásunk elkülönített vasbeton pinceműhelyében barkácsolta a ketyeréit. Fel voltunk rá készülve, hogy esetleg még egyszer téved az időzítésben és akkor neki, de nekünk is annyi, ám soha többé nem tévedett. Minden baljóslat ellenére a még megmaradt néhány bandatagtól és szerénységemtől, körülállva az első öböl háború idején lehelte ki lelkét a csikágói Bethesda kórházban.
Ronny mindig is szeretett csipkelődni, kritizálni ezt az utolsó ziccert sem hagyta ki, hiszen végórájáig eszméletén volt, tudott beszélni, sőt tudta is, hogy mit beszél.
— Nagy reményekkel indultunk az életnek. A bandából az összes régi fiúk közül csak Ede Lefkovics és Joe Krausz haltak meg vízszintesen, ők is úgy, hogy a nőik hasán kaptak infarktust. Ugyanakkor, ha az államügyész csak a tizedét tudná bebizonyítani annak, amit elkövettünk, egy évezred áll most az ágyam körül az Alcatrazban, vagy a Sing—Singben, és lássátok annak az okostojás Bill Gatesnek egyedül több dohánya van, mint nekünk, sóhajtotta szemrehányóan.
— Na, csak te ne járasd a pofád! Csodálkozolő Egy fél évszázad munkáját pazaroltad a barátnőidre. Csak Marylou Dobkinsra annyi pénzt költöttél, hogy abból beszállhattunk volna annak a hollywoodi szuperprodukciónak a leforgatásába…
— Ő volt a legjobb nőm. Micsoda segge volt! A dudái olyan kemények voltak, hogy egy ujjal agyon lehetett nyomni rajtuk a bolhát. Már bánom, hogy állampapírokba, General Motors’ részvényekbe fektettem, tőkésítettem a pénzt és azt a vacak nyakéket azzal a tízkarátos gambival nem vettem meg neki, inkább hagytam elmenni. Emlékszel a részvényeinkre? 1929-ben staniclit készítettünk belőlük és az utcán abból ettük a szőrös libatöpörtyűt. Na és az MGMő Ott is magyar és bibsi volt mindenki! A Goldwyn is a Mayer is meg mindenki, csak az oroszlán nem volt zsidó. Úgyis lenyúlták volna a pénzt. Mindegy, azt mesélik, remek új tyúkod van. Megmutatnád a fényképét?
Elétoltam Betty Evansnak a Playboy Magazin első oldalán megjelent nem túl szemérmes zsánerképét és éppen valami replikára készültem, mikor láttam, hogy mellettem állók leveszik a kalapjukat.
Ronny szellemesen vágott vissza, Betty domborulatai láttán egyszerűen leesett az álla.
— A temetés nem nélkülözte az ünnepélyes külsőségeket. Mindenki ott volt, aki számított a városban. Csikágó összes hekusai, meg a Federálisok is. Az FBI-t maga mister Hoower személyesen képviselte, ami utoljára fél évszázaddal ezelőtt Dillinger búcsúztatásán esett meg.
— Vége a nehéz időknek fiúk, mondta valaki az ájtatoskodók közül a hátam mögött gyanúsan olasz akcentussal. A zsidó bandának annyi. Most már újra mi jövünk. Mienk a piac vagy legalább is az egész keleti part. A bibsikből csak néhány vén kripli maradt talpon. A következő temetésre már kerekesszéken fognak kigurulni. A nagyágyú, akitől legjobban tartani kellett mégiscsak Ronny volt. Neki pedig, ha csak hinni lehet a szemeimnek, kampó.
— Ne bízzátok el magatokat Gulianó. Igaz, lassan szétesnek már a porcogóink és magunkra maradtunk, de azért még Bob Bogar, Joe Baltas, Teddy Haraszti, na meg Kardos és jómagam is meg tudjuk fogni a jó öreg dobtáras Thompson géppisztoly markolatát. Bizony még ma is szemüveg nélkül eltaláljuk a kocka fejeteket száz méterről.
— Sőt vakon kétszázról, ellenszélben is felismerünk benneteket a ketchup és a parmezán sajt bűzéről, mondta Joe Baltás, akinek a felmenői egy évszázaddal ezelőtt még az óhaza földjén, a Bakonyban voltak szegénylegények.
— Na meg az aranyfogaitok közül kilógó makaróniról, tódított kissé tatáros akcentussal Teddy, akinek a felmenői viszont a híres neves hortobágyi pusztán hajtották el csikókat. Ti akarnátok átvenni a piacot? Egy cseresznyepaprikával főszerezett gulyáslevestől is kidőlnétek. Ja, és miköztünk nincs tégla!
Ez az utóbbi volt a digók legfájóbb sebe, állandóan gyanúsítgatták egymást, mert idegesítette őket, hogy minden húzásukról előre tudtunk.
— Jól van na! Nem fogunk itt, egy gyászszertartáson összeveszni. Nem szerezzük meg a zsaruknak azt az örömet, hogy hazavágjuk egymást. Megbeszélhetjük a területek felosztását. Gyertek el jövő héten Los Angelesbe a pornó Oszkár díjkiosztásra. Ugyebár a ti nőtök Misty Camel is benevezett az anál-orál kategóriában? Ott majd megbeszélhetjük a továbbiakat.
— Azt hittem leszakad a pofám a szégyentől. Gulianónak igaza volt, Misty Camel — ez persze csak a művészneve volta drágának — egy mexikói szajha véletlenül megszült lánya egy vacak kis irodista lány volt a közös ideálunk. Misty exhibicionista volt és szerette nyilvánosan mutogatni a bájait, amiből bőven jutott neki már zu-haus, ahogy nálunk Szatmárnémetiben az öregeim mondták. Ráadásul, ahol hiányzott ott bőven kipótolta szilikonnal. Így aztán olyan látványos dudákkal, ülőgumókkal rendelkezett, hogy mi vén trottlik, mindannyian szexuális függőségben leledzettünk vele kapcsolatban. A kis nő szeszélyes volt, sokat kellett nyelnünk tőle, szórta a pénzt, mindig a legdrágább ajándékokat várta el — igaz ő is nyelt tőlünk — mert mindnyájunkkal viszonya volt. Így aztán sok mindent tudott, belső titkokat, amiket még Ronny, meg a hülye nagydumás Haraszti, Baltas és jómagam fecsegtünk el neki. Magyarán, ez a nő a markában tartott bennünket, ha beáll védett tanúnak, akkor nekünk végünk. Ráadásul biológiai fölényben volt velünk szemben, mert még a húszas éveiben járó virágzó nő volt, nekünk meg már majdnem szétestek a porcogóink. Ha jól magunkba néztünk, be kellett vallanunk, tulajdonképpen ő parancsolt a bandának, jómagam is csak a címzetes főnök voltam a cégnél.
— Tudjátok meg fiúk, itt hagylak benneteket, visszamegyek Mexikóba, leállok az anyám mellé az út szélére rodázni, ha a bírák lepontozzák az én mélytorkosom, és az idén is az a büdös digó Mia Ferarri kapja meg az arany falloszt. Pofára tizenkilenc éves vagyok az a nő meg már a hetvenes években Ciccolinával együtt futott. Tegyetek valamit, hogy az a múmia ne vigye el előlem a pálmát.
— Hát átszólhatunk a nyugati partra Sam Foltosnak, hogy jöjjön el a fiukkal. Akkor meglesz a zsidó imához kellő tíz férfi, az úgynevezett minjan, és elkezdünk fohászkodni, hogy neked legyen sikered. Többet nem igen tehetünk.
— Nem e? A macskazabálók száz rongyot nyomtak le, hogy egy digó legyen az elnök. Ti majd egy fél milkót perkáltok és kijárjátok, hogy Mojse Lefkovits üljön a héttagú zsűri közepén.
Nem lett volna sok értelme Mistyvel ellenkezni. Végül is mit számított ide vagy oda néhányszázezer vagy akár néhány millió dollár. Éppen a következő hétre vártuk, Kolumbiából az egyik nagy szállítmányt, amelyen szép haszon ígérkezett, ha sikerül kikapni. A hajón érkező áru mennyisége meghaladta a fél tonnát, de nem is a mennyiség volt döntő, hanem az, hogy száz százalékos „tiszta hó” azaz a legkitűnőbb heroin volt a feladott áru. Csakhogy San Diegóban, az amerikai 6-ik flotta javító és pihenő bázisa mellett kellett kirakni és valahogy áthozni a keleti partra. Ez egészen más tészta, mint mikor a brazil partokról induló csempészhajó Kuba mellett elsuttyanva a mexikói öbölben a Tampai kikötőben horgonyozva várja az átvevőt. Máskülönben az üzlet pofon egyszerű volt: A két millió dollárét átvehető árú New Yorkban egy tételben eladva a kétszeresét négy (azaz 4) milliót ért, kitasakolva, kisebb tételekre osztva ennek a duplájánál is többet lehetett kaszálni belőle. Lehet, hogy az Egyesült Államok hadi költségvetésében ez nem egy jelentős tétel, de négy ilyen úriembernek, mint mi voltunk egy-két évre, még az üzleti élettől való teljes visszavonulás esetén is tisztességes megélhetést biztosít. Na persze csak úgy, ha az ember több kilométeres körzetben messze elkerüli Las Vegast.
— Hát legyen! Mindenki bedob egy felest!
— És ha a digók rálicitálnak? Ők sem kisfiúk már, és Mia Ferarri keményen kézben tartja őket. Talán ki lehet velük egyezni úgy, hogy megfelezzük a szállítmánytő
— Egy milliót dobnál ki egy nőreő Te be vagy csavarodva!
— Én? És te! Nem tegnap dicsekedtél, hogy viagra nélkül dupláztál vele? Ha jól emlékszem még a jó öreg Roosewelt volt az elnök, mikor ez utoljára sikerült neked. Hogy is hívták azt a nőtő
— Vízszintes Loncinak! A rendes nevére már nem emlékszem. Magyar volt, mindenkivel lefeküdt, hogy a némafilmekben kapjon statisztaszerepeket. őt kellett a „talkie-ba” a hangosfilmekbe szerephez juttatnom. Egy millió dollárom volt akkor és mindössze csak ötvenezerbe került, hogy szobalányként ő vihesse be a teát az isteni Garbónak. Rákövetkező évben, az egész dohányt elvitte a tőzsde. Azt hiszem, nem túlzok, ha megállapítom: Összességében az volt a legjobb befektetésünk, amit az ágyba fektettünk!
***
A két „sztár” már a filmpalota aulájában összeverekedett (ötven-ötven rongyot kaszáltak a pletykalapoktól a műbalhé közlési jogáért) aztán mikor megosztva kapták a szobrocskát a színpadon, összecsókolóztak a televíziós kamerák előtt, ami jó reklám volt a „Meleg lányok forró nadrágban ” címő közös produkciójuk számára. Mi viszont leégtünk, a szállítmányt a vámosok és a parti őrség közös csapatai lefülelték. Most kisebb tételekben próbáljuk az újrakezdést. Szóval, ha valaki New Yorkba jön és „anyagra” van szüksége, megtalál minket a Paprikás Weisznél a második ave és a 45. utca sarkán. Ha nem erős az angol nyelvben, és az óhazából jött, akkor nem lesz szüksége tolmácsra, de tudunk héberül, sőt a jiddist is gagyogjuk. Máskülönben „echt valódi” ROLEX, SAFFHAUSEB és PHILIPP PATEK órákat is árusítunk, táskából. A Budapestről érkező „ürgéknek” jelentős kedvezményt is adunk.
Meghívó!
2011-07-19 napján (kedden este) 19 órakor a LILA KD könyves kávézóban (Tátra utca és Radnóti Miklós utca sarok) lesz a legújabb könyvem bemutatója. Ha ráérsz, gyere el! Hozd el ismer?seid, barátaid, családtagjaidat is.Szeretettel várlak!
Csomós Róbert
Meghívó!
2011-07-19 napján (kedden este) 19 órakor a LILA KÖD könyves kávézóban (Tátra utca és Radnóti Miklós utca sarok) lesz a legújabb könyvem bemutatója. Ha ráérsz, gyere el! Hozd el ismer?seid, barátaid, családtagjaidat is.Szeretettel várlak!
Csomós Róbert
Ahogy levélben megbeszéltük, kedves Róbert, így nem kerülhet fel a f?oldalra a meghívó. (A könyvr?l sincs benne semmi, hogy melyikr?l is van szó. Kép is kellene…)
De levelezésben megírtam, hogy elkészítek egy összeállítást, és felteszem.
Mese ez. Vigasztalás azoknak akiket a Csöves c. írásom megrázott *
A vesztett csata után gyalogszerrel menekülő Renard lovag még egyszer végigpillantott a harcmezőn. Mintha csak az életébe nézett volna vissza! Döglött lovak, elnémult lovagok, hörgő sebesültek.
Nem az első vesztett csata volt már ez, és Renard lovagot — vajon szerencsének lehet e mondani, vagy a sors büntetésének — mindeddig elkerülte a halál.
Isten veletek bajtársak! Isten veled mostoha Haza — sóhajtotta, és megindult az alacsonyan húzó felhőkkel szemben a Nap Országa felé. Nem volt immár senkije, semmije csak a károgó hollók, varjak kísérték útjain, de Renard lovag — hiszen fiatal volt még akkoriban — nem csüggedt el soha. Vértjeit, fegyvereit elhányta. Minek is kellettek volna, hiszen — így hitte — már nem a harcmezők, hanem ringó búzaföldek, árnyas pálmaerdők várják a Nap Országában. Jó damaszk fringiáját azért megtartotta az oldalán, bár amúgy sohasem volt harcias természetű. A fegyvert, a páncélt csak a bajtársak iránti hűségből, becsületből öltötte magára, na meg az ádáz idők, a gonosz ellenség kényszeríttette rá, de mindég is feszengett benne. Valójában a könnyű, testhez simuló, fürge leányujjak által szőtt-varrott ruhákat szerette, a hetyke madártollas kalpagokat, a puha Kordobán csizmákat. Szíve szerint amolyan vándor trubadúr szeretett volna lenni, portyázgatott is sokat, várról-várra, kastélyról-kastélyra, és ahol nem bírta dalaival meghódítani az úrnő szívét, ott szerényen beérte valamelyik udvarhölgy, vagy valljuk be őszintén, akár egy szolgálóleány szívével is, ha kedvesnek találta a mosolyát.
A Nap Országa azonban messze volt, végtelenül messze. Hosszú vándorlása alatt az évek nehéz nyomot hagytak szegény Renard lovagon, csak a szíve maradt rendületlen és fiatal, na meg az ajkát nem hagyta el a dal, a mosoly. Pedig fáradt volt már. Jaj! Nagyon fáradt!
Egy-egy vasorrú bába, vagy boszorkány szívesen befogadta volna, szép összkomfortos mézeskalácsházaik voltak, csak hát mindegyik azt követelte hagyjon fel a dallal, mosollyal, nevetéssel, mivel ez nagyon zavarja őket. Így hát csak tört magának egy darabka kolbászt a kerítésből, betarisznyázott a mézeskalácsból, és ment tovább, ha esett, ha fútt.
Már jóval túl életútjának felén, így érkezett el egy büszke vár alá, ahol az úrnő elfátyolozott arca felkeltette az érdeklődését.
— Befogadó menedéket keresek szép hölgyem. Nem kóborló ritter, hanem bujdosó harcos vagyok. Szomorú balladáimnak se szeri—se száma, de tudok kobzot pengetni, pajzán dalokat énekelni is.
— Azt sokan tudnak errefelé nálunk is, felelte fátylát félrevonva az úrnő, és szépséges arca, csilingelő hangja villámként hasított Renard lovag vén szívébe, csak megküzdeni a sárkánnyal, azt senki sem mer. Véget ért a lovagkor, nem maradt belőle semmi, sem lovag, sem lovagiasság, de jóformán még ló sem. Semmi, csak ez a büdös sárkány!
— Hát nem akadt emberére annyi sok év alatt?
— Régebben minden héten egy szűzlányt kellett feláldozni kénye-kedvének, de mostanában már beéri kevesebbel is: hetenként egy nem éppen ártatlan leányzóval. A legutóbbi időkben pedig, már egyenesen rosszhírű házakból való culákat is elfogad. Bizony nagyon megromlottak az erkölcsök errefelé is, nagyon-nagyon megromlottak.
— Legyőzőm őt! Megölöm, ha a kezeidért küzdhetek, ha a nyakadban hordott selyemszalagodat a kardomra kötöd, ha egy tűvel megsebzed kisujjad begyét, és egy rubin vércseppet a szalagra ejtesz, szerelmed zálogául.
— Hét singes lángot fú ám és a pikkelyei a legkeményebb acélnál is ellenállóbb, újszerű műanyagból vannak. Nem fogja azt semmi fegyver, semmi varázslat. Kár lenne az életedért…
— Az élet csak akkor vész kárba, ha az ember nem teszi meg, amit meg kéne tennie, amire hivatása kötelezi, vetette fel a fejét büszkén Renard lovag. Add csak a szalagot, tégy úgy, amint mondtam, a többi már az én dolgom.
— Csak nem vetem a tűz martalékául a drága velencei selyemszalagomat? Csak nem vérzem meg az ujjam begyét, hogy majd elfertőződjék nekem? Csak nem fogadom be a kastélyomba kenyérpusztítónak ezt az idegen senkiházit — gondolta végig a dolgokat a vár úrnője. — Megteszi neki egy nylon szalag, és valamelyik szolgálólány, vagy akár egy csirke vére is. Lássuk elébb, mire is megy a sárkánnyal?
***
A sárkány csöppet sem volt nehéz előtalálni. Elbizakodottan ott aludt a barlangja előtt, körös—körül rég élt lovagok csontjai fehérlettek. Már évek, évtizedek óta nem akadt lovag, aki szerencsét mert volna próbálni, mindenki tudta: a ravasz, elvtelen, aljas sárkány, a modern technológia minden eszközét ismeri és felhasználja. Renard lovag jól mérte fel az esélyeket. Fegyver által kívülről csakugyan sebezhetetlen volt, csakis belülről, a gonosz szívébe mártott kard által lehetett elveszejteni.
— Egyszerűen beugrok a torkába, lefutok a szívéhez és ledöföm — gondolta végig a dolgát Renard lovag. A váratlan meglepetés előnyeit azonban nem akarta kihasználni, hiszen úriember volt, vagy mi a fene. Nem akart fegyvert emelni az alvó dögre.
Odaállott hát a sárkány elé és csengő hangon a pofájába kiáltotta: párbajra hívja ki, el akarja pusztítani!
Akkorát nevetett erre a sárkány, hogy csak úgy rengett a föld, megindultak az erdők, egymásra dőltek a hegyek. Azután felfútta magát, kitátotta tüzet okádó torkát, de Renard lovag csak mosolygott az erőlködésén. Nála volt a talizmán: így a mesék mottója, a hollywoodi filmek forgatókönyve szerint neki kellett győzedelmeskednie.
Meg kell mondanom utolsó mosolya volt ez a jó Renard lovagnak, mert ott pusztult el, ott vált porrá, hamuvá a barlang előtt a tűzben. Bizony ám! Mert az életben nem, csak a mesékben és a westernfilmekben győz mindég az igaz, és veszi el méltó büntetését a gonosz.
Vajon ha nem csirkevérrel cseppentett hamis szalag van a kardjára kötve, akkor másként is végződhetett volna a küzdelem? Lehetséges, hogy akkor mégis a sárkány húzta volna a rövidebbet? Aligha hiszem! Csak a mese lehetett volna szebb, szivárványosabb. Renard lovag maga is tudta ezt, tapasztalt, éltes ember volt, csakhogy jobban akart hinni a vágyainak, az álmainak, a meséknek, mint a való életnek.
Pusztulnia kellett mindenképpen!
Rövid, de vel?s
MEGLEP? HIRDETÉSEK
Csinosnak mondott, teltkarcsú fiatalos, ötvenes éveinek elején járó gyermektelen diplomás n?, szakadt, öreg kisebbségi cs?lakó ismeretségét keresi, akit szép kulturált otthonába fogadna, és élete végéig eltartana. Dohányzás, némi italozás nem akadály. Felvágós pénzes pasasok, sznob villalakók, autótulajdonosok kíméljenek.
„Halvány ?szirózsa” jeligére a kiadóba
Kissé molett, falánk, lusta, elkényeztetett, szepl?sb?r?, vörös hajú tinédzserlányomat férjhez adnám jólszituált család egyetlen fiához. Több nyelvet beszél?, diplomás menedzserek és vállalati f?igazgatók el?nyben.
„Aki mer, az nyer” jeligére a kiadóba
Dinasztiám megalapításához keresek elvált vagy özvegy, gyermektelen, jelent?s készpénzt?kével rendelkez? csinosnak mondott hölgyet. Családi ház vagy a f?város belterületén lév? üzlethelység nem akadály! Fényképes válaszokat (a házról és a betétkönyvr?l is!)
„BALATONI LÁNGOSKIRÁLY” jeligére a kiadóba
Bel-budai (LIPÓTMEZ?) el?kertes, háromszintes családi házamat (340 nm lakótér) VII vagy VIII kerületi önkormányzati társbérletre, vagy jó állapotban lév? kisautóra (Polski Fiat, Trabant, stb.) átcserélném. Különbözetet megtéritek
„ÁPOLTSÁG A FONTOS” jeligére a kiadóba
Házsártos, rosszul f?z?, nálam lakó anyósom (különös ismertet?jele a konyhaszag) e hó 18-án elveszett. A becsületes megtaláló magas jutalom ellenében megtarthatja.
„SOHASEM LEHET TUDNI” jeligére a kiadóba
Nyalka úri fiú egyetemi tanulmányainak folytatásához, id?sebb hölgy támogatását keresi
„CSOKOLÁDÉ MACSKANYELV” jeligére a kiadóba
Lófarkas kislány, hasonló adottságokkal rendelkez? fiúval barátkozna!
„TÖLTÖTT CUKORKA SZOPOGATÁS” jeligére a kiadóba
Jelenleg is aktív népzenész, nagyszámú családjával kiadó lakást keres a Lipótvárosban a Szent István park környékén
Ajánlatokat „Dunai panoráma” jeligére a kiadóba.
*******************
Kedves Robert, a naplódba javaslom, de csak ebben a szerkesztett formában… Kimásolt részeket soha ne csatolj az írásod paramétereihez ill? szerkesztés nélkül.
Életkép széplelkeknek tanúságul *
A rettenhetetlen Bonyhádiné felült a vonatra, és péntek reggel 6.20 órára menetrendszerűen megérkezett Pestre. Azt viszont, hogy most szállt volna le a falvédőről nem lehetett elmondani róla. Kemény csatákat vívott ő már meg az utolsó két évtizedben a férjével, annak anyjával, sőt utóbb saját fiaival is. Hogy most hirtelen miért borult ki, kelt fel az asztal mellől, miért hagyta ott eddigi életét, kevéske ingóságait egyelőre ne firtassuk. Talán előre látott egy-két lépést és tudta így is, úgy is mattot kap majd az élettől.
Ötvenkétezer forintra szóló betétkönyvvel keresett új hazát, házat. Semmit előre nem tervezett meg, csak úgy kiszállt két leharcolt bőrönddel és egy szatyorral a Keleti pályaudvaron. Elsőnek egy közeli utcában megevett egy lángost, majd, mert nagyon éhes volt és ízlett, még egyet, és egy pofa bort ivott rá. Azután szállás után nézett. Még előtte állott az egész nap, ráérősen indult. Kemény, cudarul kemény, elszánt nő volt Bonyhádiné, ez különben ott tükröződött az arcán is. A csehóban többen is próbáltak kikezdeni vele, az egyik hetyke, nála jóval fiatalabb munkásember volt — de mikor Bonyhádiné vissza ránézett, annak torkára forrt a szó és elódalgott.
Esztert és Bélát sohasem látta, sohasem hallott róluk. Ákombákom betűkkel, kézzel írt hirdetésüket egy lámpaoszlopra ragasztva olvasta el. A primitív szöveg jól beleillett eddigi sorsába, megkérdezte, merre van a Visegrádi utca és megindult volna, de jóindulatúan figyelmeztették, hogy messze esik, és az egyik trolibusz éppen oda viszi. Jegyet is tudott venni, lyukasztani is tudott, már kétszer is járt fenn a fővárosban a férjével, először amikor a gyerekeknek kellett olcsón használt ruhát venni, másodjára mikor orvosi kivizsgálásra kellett feljönnie a mellében növekvő daganat miatt.
Bátran állított be Eszterékhez, különben sem hitte, hogy valaki is még újat tudna mutatni neki házi-pokol terén. Megjárta ő már annak minden bugyrát. Megegyeztek, hogy két hónapot előre kifizet, azután újságpapírból hajtogatott támasztékot tett a billegő szekrény lába alá és bepakolt. Kevés téli, még kevesebb nyári holmija volt. Nyűtt cipői, csomóba sodort harisnyanadrágjai, agyonmosott fehérneműje még az egyajtós szekrény felét sem foglalta el. Volt néhány könyve, egy fényképalbuma, azokat a polcon helyezte el. Kis helyen elfért egész eddigi élete. A cselédszoba sivársága másnak talán ijesztő lett volna, de neki megfelelt. A kilátás az ő jövőjét tükrözte. Tenyérnyi szellőzőablaka vedlett tűzfalra nézett, szemközt is az ő lakhelyéhez hasonló vaksi poros, törött üvegablakok pislogtak vissza, ha kinyitotta ételbűz, a város zajából és szavakból összeállt mormolás áradt be. Déltájt végzett a rámolással és átsétált a hídon, kiment a Dunára, nézni a vizet. A parton sokan sütkéreztek, a fiatal nők legtöbbje melltartó nélkül. Irigység nélkül szemlélte őket, tudta neki is így kellett volna tenni valamikor. Bátran megmutatni magát a világnak, a Napnak, mindenkinek, aki csak látni akarta teste, lelke ifjúkori szépségét. Ehelyett férjhez ment az első gazdaemberhez és most fizetnie kell. Ez a fizetség még nincsen törlesztve az elmúlt huszonöt évvel, ezt érezte legbiztosabban.
— Az ágyneműmosást külön fizeti. Teát főzhet, ételt melegíthet, de csak óvatosan a gázzal. A villannyal meg pláne. Használja inkább az éjjeliszekrényen a kislámpát. Ha nagyot ugranak a mérők, azt felszámítjuk. Mi sem vagyunk Krőzusok.
Béla már az első nap körülnyálazta bókokkal, második nap rámászott. Eszter piacozni ment, még szinte ki sem húzta a lábát a lakásból, be sem csukta maga mögött az ajtót Béla meg már tolatott is be a hálófülkéjébe hatalmas pocakja alatt nevetségesen konyuló valamijével. Bonyhádiné emlékezett, hogy mikor őt még faluszépe Buborka Évának hívták, a legény Bonyhádi lapos hasa alatt micsoda karó meredt rá. Harangzúgásos esküvő után, hét határra szóló vigalom lett, igazi mezőkövesdi lagzit csaptak. Módos nagygazda volt ám a Bonyhádi. Mikor aztán a fordult és a nagygazdából kulák lett elvettek tőlük mindent, János inni kezdett.
Béla szája büdös volt, szuszogva igyekezett, Bonyhádiné tudta, hogy a nevetséges havi ötezerbe ez beleszámít, nem is próbálta mórikálni magát, hanem kézzel segített neki, de nem igazította, engedte be a testébe, inkább úgy ügyeskedett, hogy az egyetlen hálóingje legyen szutykos. Éppen a hálóinget lötybölte, teregette mikor Eszter sebbel-lobbal hazajött. Viselkedésén, pofáján látszott, tudja, mi történhetett és az is, hogy ez nem először esett meg.
Egyik nap déltájt Bonyhádiné tíz lap gépírópapírt vett, negyedére vagdalta az íveket, egész este körmölt, kevéske lisztből csirizt kotyvasztott, másnap végigjárta a környéket kiragasztotta: Megbízható nő idős úriembereknél takarítást vállal.
— Végkiárusítás ugye? Előbb kellett volna elkezdeni drágám! Szombat vasárnap este nálam is dolgozhat, de fizetést nem adok. A borravalóból is összejön az ezres, sokszor még több is. Nekem elég etetnem ezt a szargyárat. Négy éve nem dolgozik, itt fingik, horkol mellettem az ágyba, a lakás fele az ő nevén van, nem rakhatom ki. A telefonálásokért nem kell fizetnie, csak ha maga hív.
A ruhatár pangott. Eszter képregényt, giccseket olvasott.
— A mosdó hozza a pénzt. Nyáron sok sört isznak, sokat is hugyoznak. Télen meg az, hogy a részegek nagykabátzsebéből lenyúljuk az aprót, de néha a bankókat is átfésüljük.
Eszter néha el-eltűnt a tisztítószer raktárba, borzasan jött elő, aztán felkontyolta tövénél ősz hidrogénszőkeségét és meglobogtatta az ötszázast.
— Ne féljen semmit, lesz itt jövedelme, a jövő héttől átengedek magának egy-két pasast.
A takarítás Bonyhádinéra maradt, a húgy és fekáliaszag marta a szemét, beitta magát a ruhájába, de már az első szombaton ezerhatszázat, vasárnap kettőezer felett számolt. Hétfő délelőtt csengett a telefon. Fiatal női hang kért címet vagy találkozót. Magatehetetlen tolószékes apját kellett volna tojtatni, de ragaszkodott az ápolónői szakképesítéshez. Bonyhádiné újra papírt vett, körmölt, végigjárta az utcákat, új szöveggel újabb cédulákat ragasztott ki — gyakorlott. — Ami igaz az igaz. A Bonyhádi Jánost sokszor kellett ágyba fektetni, tisztába tenni, vetkőztetni
Az öreg alezredessel aztán végképpen jól járt Bonyhádiné. Minden problémája megoldódott. Előtte már Eszterrel összeszólalkozott a számlákon, leszámolt, meg a Bélával is elbánt, mikor az a konyhában jelentkezett a természetbeni járandóságáért. Úgy megsuhintotta a falon lógó, kézre eső merőkanállal, hogy pukli nőtt a fején.
A szélütött öreg mellett ott kellett aludni is — ezért külön fizetett a fia — hát összepakolt és minden ünnepélyes külsőséget mellőzve, búcsú nélkül távozott szargyárbéláéktól. Reggeli etetés, ebédeltetés, vacsora, napközben beszélgetés felolvasás, aranyélet. Hetenként kétszer bejárónő is jött, felnyalta a lakást, még az ő szobájában is takarított, porszívózott. Az első fizetésből fodrászhoz ment, rövidre vágatott, szőkítetett, kidobálta a gönceit és egy nyugati használtruha boltban kirittyentette magát. A második hónapban már butikban vásárolt, kozmetikushoz ment, egész hónapos szolárium bérletet váltott. Az öreg alezredesnek volt egy ügyvéd fia is, mikor az jött, kidobta a melleit, miniszoknyát vett fel, sikeresen ágyba is vitte a vele egykorú férfit és a sikerén felbuzdulva hirdetést adott fel: DÖGÖS! BÖGYÖS! VÖRÖS!!
A modern időknek, a haladás a technológia híveként, megtanulta kezelni a rádiótelefont, szabad óráiban titkos, fizetős randevúkra járt. Bejött a dolog, így aztán felhagyott a betegápolással, lakást bérelt. Köves gyűrűk, aranylánc, jókora fülbevalók, de főként a kihívó ruha alatt a szexis fehérnemű. Ha valaki látta volna a Keleti pályaudvarra érkező kopott verebet, aligha ismert volna a paradicsommadárban Bonyhádinéra. Persze azért tudta ezt nem életfogytiglan, csak szépség fogytiglan lehet csinálni, és amikor a mellei öt év alatt több centimétert estek, hasán hurkák, combjain, seggén narancsbőr jelent meg, több vendége fizetség előtt otthagyta, bekeményített. A televízió pornócsatornáján látottak jó útmutatást adtak. Bonyhádiné, gazdalány korában, mindig is, ha az istállót, ha a disznóólat kellett kitakarítani, moslékot keverni a malacoknak alapos munkát végzett, amikor a kukoricát feltölteni, törni járt, markot szedett, előtte járt a sornak. Az volt az elve, ha valamit csinál, akkor azt jól csinálja. Bevállalóbb lett, egy darab ideig fordult is a kocka, az ilyen szolgáltatást igénylő, visszajáró vendégei voltak, de nem bízta el magát, gyűjtött kuporgatott.
Az egyik ilyen visszajáró volt az Ambrus is. Vagy a tízedik látogatás után szerelemet vallott, felcsillantotta az újrakezdés reményét.
Mondtam már, hogy Bonyhádiné kemény nő volt, de nem eléggé kemény. Még ez az utolsó évtized sem törölte belőle a nőt. Márpedig a nő az csak emberből van, őszintén, naivul szeretett, hitt, reménykedett.
— Taxizni fogok, minden nap pénzt hozok haza, de egyelőre jobb, ha maga is besegít.
Hát megtette. Amikor Ambrus taxizott ő is lebonyolított néhány fuvart, de így is csak annyi jött össze, hogy napról napra éljenek. Fenntartották a lakást és ettek. Ja! Persze ittak is, és az nem tesz jót a taxizásnak, a bevétel nagy részét Bonyhádiné munkája hozta.
A Mercedesre ráment minden, még az ékszeres kazetta is kiürült. Mikor kiderült, hogy Ambrus eladta a saját nevére vett kocsit és lelécelt a pénzzel, Bonyhádinénak nem volt mihez nyúlni. Kirakták a bérlakásból. Egy hét alatt minden holmija odaveszett egy hét alatt lett fénye veszett, ápolatlan. Éppen tél volt ott didergett az aluljáróban, részeg pasasok, öreg kéjencek a régi tarifa negyedéért vitték el. Már nem mosta meg a szerszámot, ő sem mosdott ki, csak úgy hevenyében kapuk alatt, a pályaudvar félreeső zugaiban, üresen álló vagonokban, illemhelyeken ment a dolog. Fizetség helyett sokszor meg is verték, a kannás bor fájdalomcsillapítónak kellett. Egyszer borközi állapotban fel is ült a vonatra hogy hazamegy Mezőkövesdre, de a kalauz néhány utas segítségével egy messze ismeretlen állomáson ledobta, mert bűzlött, okádott…
Az állomásépület mellett találtak rá, kihűlve. Kórházba vitték, de nem tudták visszahozni ebbe a szép életbe. Akkor utoljára még egyszer törődtek vele. Nyomozták, ki fia borja lehetett… aztán abbahagyták azt is. A szóró parcella viszont befogadta egyenlőnek az egyenlők közé…
Krimi, vagy krimi paródia? Döntsd el magad! *
Lélekbemarkolóan felemelő, egyben félelmetes pillanat volt. Ott állottunk kéz a kézben kis menyasszonyommal a First Rolyal Central Bank devizaosztályának oltárként felmagasló hatalmas trezorja előtt, és a fél méter vastagságú tűz-vízálló, nyolc tonnás acélszerkezet hangtalanul, mintha a mennyország kapuja lett volna, glóriás fényben kitárult előttünk. Mi ketten pedig üdvözülten — hiszen Karácsony este volt — beléptünk.
Ezentúl földöntúli lények, angyalok leszünk! Az élet felett szárnyaló örökéletű legendák hősei. Nem, nem is angyalok, inkább hallhatatlan félistenek, akik a hang sebességénél is gyorsabban repülni tudnak a fellegek felett. Alámerülünk majd a Karib tenger hullámaiban, hogy a mélységeket is felmérjük, hogy miénk legyen a Föld. A Föld, amelynek lakói a hétköznapok törpéi, az emberek. Sárdobásaik bokánkig sem érnek majd fel, apró-cseprő dolgaik, gondjaik lemaradnak mögöttünk. Olyan messzire, fényévek ezreire leszünk tőlük, mint egy távoli — csak rádiólokátorral észlelhető — galaktika naprendszere. Mi magunk is nevetni fogunk régi vágyainkon, álmainkon, az előkertes London környéki házról, a Mini Morris autócskáról, a részletre vett bútorokról, a tégla utánzatú kandallóról, a kamatozó betétre szóló takarékkönyvecskéről Jachtunk és magánrepülőgépünk követni fogja a Napot, ott élünk majd mindég, ahol ő ragyog.
— Igen! Ha címert csináltatunk, a heraldikussal belerajzoltatjuk a Napot — mondta Betty. — Húzd az ujjamra a gyűrűt, ami örökre összeköti a sorsunkat, és súgd a fülembe halkan, de értelmesen az eskü szövegét. Ha elmondtad a tiéd, utána én is elmondom az enyém, azután elvégezzük azt a keveset — a kaszálást — ami még hátra van, és akár indulhatunk is. Kár, hogy nincs orgonaszó, énekkar, hogy óvatosságból nem hozhattunk magunkkal tanukat az eseményhez. Így „csak” Isten a tanunk, egyedül „csak” Ő!
Nem mondhatom, hogy minden megindultság nélkül fogadtam meg Betty szavait. Rajta is látszott a megrendülés, égszínkék, ragyogó szemei kitágultak, olyan szép volt, mint még soha. Kiszáradt torokkal rebegtem: – Esküszöm, hogy ezt a nőt élettársamul fogadom, soha el nem hagyom jóban, rosszban kitartok mellette!
— Ettől a perctől egy test vagyunk és egy lélek! Csak a halál választhat el bennünket, és ne adja az Úr egyikünknek se, hogy a másik sírját lássa — rebegte Betty. Szájon csókoltuk egymást és munkához láttunk.
Nem volt sok dolgunk, csak a nagycímletű, kevert bankjegyeket, nagyobbára százdollárosokat és ötszáz eurós bankjegyeket kellett a hotelcímkéktől ékes, öblös bőröndökbe rakni és kitolni targoncával a Cromwell utcai hátsó kijárathoz, majd beemelni az AMERECAN AIRWAYS légitársaság másfél tonnás kisteherautójának rakterébe. A többi már a lovak dolga lesz… ezt szokták mondani a francia halálba indulók, amikor felszálltak a kétkerekű kordéra, amely a nyaktiló alá vitte őket.
Ezek után annak kellett volna következnie, hogy felébredjek a kingstonwillei kis szobámban hajnali háromnegyed hatkor, felkeljek Betty álomba merült szoborszép teste mellől, hogy ködben, ónos szitálásban loholva, busszal, metróval idejében beérkezzek a munkahelyemre…, de nem! Megcsíptem a karom és még mindig ott álltam a bálteremnek is beillő trezorszoba ajtajában.
– Igyekezz Ben! Igaz, hogy most két napig nem fogják felfedezni a hiányt, de azért ne pazaroljuk az időt hiába. Az Acapulcói gép percnyi pontossággal indul, és az utasoknak kötelezően egy órával a gép felszállása előtt a terminálban kell lenniük.
Félrehajtottam a fátylát, még egyszer megcsókoltam és a fluid festékkel, csak különleges szemüveggel látható, bejelölt, kisebbik széffiókhoz léptem. Az első, a már említett nagycímletű bankjegyeket tartalmazó trezor volt a könnyebbik dió, a kód és a kulcsok a birtokomban voltak, azt könnyedén fel tudtam törni. Százas kötegekben, tehát tízezer dolláronként csomagolva ott hevert előttünk a Brit szigetbirodalom devizatartalékának 25 százaléka a könyvelés szerint 17.5 azaz tizenhét és fél milliárd dollár. Ha az egészet el tudtam volna cipelni, a negyedik leggazdagabb ember lehettem volna a földkerekségen, egy japán autógyáros, egy szaudi olajmágnás, egy kuwaiti emír és egy amerikai úr, a Microsoft tulajdonosa után, ám a két bőröndben mindössze csekélyke hányadot, ahogyan azt Bettyvel előzetesen újságpapírkötegekkel mérve kiszámítottuk hozzávetőlegesen négyszázmillió dollárt tudtunk kicipelni.
A térfogatot megváltoztatni nem volt módunkban, de az anyagot felcserélni igen. A másik — a kisebbik széf — rejtette magában a LONDON-AMSTERDAM JEWELLERY Co. szerény megnevezésű cég mindenkori letétjét, az összes dél-afrikai gyémántbányák csiszolt és csiszolatlan köveit, amelyeket a gyémántpiacot uraló szindikátus árpolitikája miatt immár nyolc évtizede voltak kénytelenek egybegyűjteni, hogy a magas árakat fenntartsák. Szezám tárulj! Ezen a napon mindennek sikerülnie kellett, és sikerült is. A ROLEX percmutatója a 11 órát mutatta, az időzár harminc acélrúdja halkan csettent, és ámuló szemeink előtt kitárult a hetedik paradicsom kapuja is. Ebből Betty kis kézitáskája, már több mint hét milliárd dollárt bírt megemelni, a pénz tulajdonképpen illuzórikus volt mellette, ám mindketten jól tudtuk ilyen kavicsokat csak multimilliomos miliőben lehet adni-venni. A pénz — a nevetséges négyszázmillió dollár — csak kezdőtőkének kellett a kövek eladásához.
Betty, aki pedig egy áruházi készruha megvételét sem siette el, most remegő kézzel, kissé idegesen, válogatás nélkül két marékkal rakta, szórta táskájába a köveket. Az órámra néztem. 11.05 percet mutatott, tényleg ideje volt végezni és indulni. A targonca olajozott kerekei halkan, könnyedén gördítették a terhet a sima linóleum padlón. A nehéz bőröndök beemelése — talán a lelkierő miatt — ugyancsak könnyedén ment, a Cityben szabad utat — zöld hullámot — fogtunk ki, Betty előtt kissé színészkedve, a nagyfiút játszva, fütyörészve vezettem az utazási iroda megjelölt parkolóhelyéig.
— Már meg is jöttek mister… izé… Koleman.
— Kálmán —, javítottam ki immár vagy tizedszer a fickót. — Kál-mán — tagoltam —, hát olyan nehéz az á betűt kiejteni. Igen a nagy forgalom dacára itt vagyunk, mert már be voltunk pakolva. Köszönjük a szívességét és a kocsit, nagy baj lett volna, ha elakadunk vele valami műszaki hiba miatt. Elhívtuk volna esküvői tanúnak, de hát már elígértük a dolgot. Ami a bőröndöket illeti azokkal ugye már nem lesz gond, egyenesen az acapulcói reptéren fogjuk megkapni őket? Tíz fontot kap borravalónak és a fél nap bérleti díj, amit nem használtunk fel, szintén a magáé.
— Igen… köszönöm mister… Ko-le-man. Biztos lehet benne, hogy a transzporter kihozza majd a bőröndjeiket és zavartalan lesz a nászútjuk!
************************************
Hát így! Ki hitte volna ezt, amikor Bettyvel megismerkedtünk. Közhely, hogy minden nyárspolgár azt hiszi, hogy az ő élete egy kész regény. Van olyan, aki egyetlen átcidrizett éjszakát töltött elakadt kocsijában a Brenner hágó fagyos szorításában: … Beleőszültem abba az éjszakába — mutat hetven évesen a kopasz fejére. — A meggazdagodott hentes, aki átszelte jachtjával az Égei tengert, aranyzsinóros kapitányi sapkát visel, és kiadatja a tengerészélményeit, a száz órát sem merült zokni ügynök búvárkalandjaival dicsekszik, karácsonyfát állít a tóban, vagy a víz alatt tart esküvőt. Én, ha nem is tartottam megszokottnak, sablonosnak a Bettyvel való megismerkedésemet, de nem is láttam rendkívül különösnek sem. A BRITISH AIRWAYS egyik transz-atlanti járatán CONCORD-al repültem váratlanul megbetegedett főnököm helyett, fontos iratokkal, az ő jegyével, egy banki konzorcium gyűlésére, jóformán csak annyi meghatalmazással, hogy azt közöljem: Halasszák el az érdemleges tárgyalásokat, pláne a felelős döntéseket az ő felépüléséig. A menedzserszerelésem, a csuklómhoz bilincselt JAMES BOND táska, na és persze az öltözékem kifogástalan volt. Jól festettem, fiatal voltam, a sikeres üzletember pózában dőltem végig a first class-osztály széles ülésén, és Betty whiskyt szolgált fel nekem, rövid beszélgetésbe elegyedtünk… aztán egy óra múlva, heves vágytól elragadva állva szeretkeztünk a stewardess fülkében. Mire Betty rájött, hogy megtévesztette a szerep és a jelmez, már szerettük egymást. Ő is, noha sugárzóan szép, modell alkatú volt, négy világnyelvet beszélt társalgási szinten ügyes volt és intelligens — másképpen hogyan is lehetett volna stewardess egy ilyen válogatós cégnél — szegény volt, és egyben nagyon egyezett a természetünk: Utáltuk a szegénységnek még a szagát is, mert igenis a szegénységnek szaga is van. Kívülálló, nem kasztbeli — mint ahogy az én esetemben is történt — kis időre elcserélheti a szegénység külső jeleit. ROLEX aranyórát viselhet, Billairynál csináltatott öltönyt ölthet, Fleury parfümmel álcázhatja magát, de a szag kíséri mindenhová és a jó szimatú emberek — sokan vannak ám ezek — mindenütt megérzik rajta a szegénység szagát, mint ahogy a kopók is kiszagolják a rókát ezer más állat közül az erdőben. Betty szeretett engem, de imádta ezeket a hanyag eleganciával öltözött embereket is, imádta a miliőt, amelyben éltek, és feltette rá az életét, megesküdött magának, hogy közéjük kerül. Ahhoz, hogy megtarthassam, ha már a véletlen folytán megismerhettem, gazdagnak kellett lennem, fel kellett emelkednem ezek közé a félistenek közé, akiknél mellékes, elhanyagolható dolog a pénz, nem is hordják a zsebükben, nem is törődnek vele, nem is tudják mennyijük van… csak élnek bele a világba tetszésük szerint. Mint például Phelby úr, teljes nevén Sír Matthew Phelby, a főnököm főnöke, a bank nagyhatalmú tulajdonos vezérigazgatója, a Felsőház egyik vezérszónoka, London város díszpolgára, a Jockey Club elnöke stb… stb…
Tudott dolog, hogy egy titkárnő, ha be akarja biztosítani az állását, vagy karriert akar csinálni egy cégnél, nem a főnökével fekszik le, hanem a főnöke felettesének lesz a szeretője. Én sem a tojásfejű főnököm, az igazgatótanács elnöke felé orientálódtam, sőt a háta mögött, mint jó fiú, afféle önkéntes Buzgó Mócsing jelentettem felfelé a jelenteni valókat. Sír Matthew Phelby aki hajdan, impotenciája előtt fanatikus homokos volt teljes bizalmába is fogadott, ami nem jelentett ugyan gyorsabb előmenetelt, pláne nem magasabb fizetési fokozatba való besorolást, csak többletmunkát, amelyek mellett fontos banki, biztonsági titkokat leshettem el, üzleti fogásokat szimatolhattam ki. Betty volt az, aki ráébresztett arra, hogy ki is vagyok, ő volt az, aki megszülte valódi énemet, mert őelőtte mintha nem is én léteztem volna, nem voltak saját céljaim, gondolataim, hanem egy gépezet, a bank egyik kis fogaskereke voltam. Betty mondta meg, hogy Sir Matthew passzív vonzódást ki kell használnom, meg kell szereznem vagyonához a hozzáférhetőséget, mert annak a sok pénznek, gyémántnak, amit a trezorok rejtegetnek mágikus céljuk is lehet, megváltoztathatják, megválthatják nekünk a világot, értelmet adhatnak a természet egyszer adott, soha vissza nem kapható ajándékának az életnek. Nem volt nehéz dolga velem, fogékony tanítványnak bizonyultam, mert akkor már csak Bettyben tudtam érezni, lélegzeni, gondolkodni, élni. A másik genust, a nőt csak ő, egyedül csak ő jelentette számomra, de ő jelentette az egész világot is. Betty tényleg káprázatosan tudta használni a természet ajándékait, gyönyörű testét fejedelmi ajándékként nagyszerű technikával adta oda, szikrázó szelleme lenyűgözött, szuggerált, mint egy a Napba zuhant égitest úgy olvadtam bele Bettybe. Amikor beköltöztünk abba a Kingstonwillei bérelt házba még csak egy vágyam volt, hogy ez a vityilló valaha is az enyém lehessen, és a dolog nem is látszott lehetetlennek. Az ígéretes szamárlétra fokain felkapaszkodva részletfizetésre házat vehettem volna, és ha a nő, aki mellettem él, nem Betty lett volna, akkor valószínűleg be is érem ennyivel. De Betty mellett nem lehetett nyárspolgárrá válni. Olyan feltűnő jelenség volt, annyira szép, annyira kívánatos, hogy mindenfelől ezernyi kéjvágyó szem kísérte lépteit. Tudtam, ha nem teszek valami nagyot, merészet, rendkívülit, amivel méltóvá válok erre a nagyszerű nőre akkor, mint illetéktelentől egyszerűen elkobozzák tőlem.
A többi már magától adódott. Karácsony szép ünnepe alkalmasnak látszott úgy az esküvőre, mint a gondosan, előkészített, minden részletében kidolgozott, másodpercekre beütemezett terv végrehajtására. Az Új Év, egyben egy közeledő új évezred hajnala, valóban az új életünk kapuja lesz majd. Acapulco csak az egyik szép tengerparti pálmaerdő Mexikó, pláne a dél-amerikai szárazföld áttekinthetetlen népességtömegének dzsungelében. Itt nem művészet eltűnni, de ha valaki ezzel sem elégedett, akkor ott van neki a közigazgatásilag teljes tohuva-bohuba süllyedt Mexikó City, a világ legnépesebb városa a maga harmincmilliós lakosságával. Nagy hajtóvadászat kezdődik majd, van esélyük a vadászoknak, de van nekünk is.
**********************************
A gép simán landolt, és mi a terminál transzportőr szalagja előtt állva kissé idegesen vártuk a csomagjainkat, de a bőröndök nem akartak feltűnni. Végül is Betty, aki tudott spanyolul és jobban kommunikált az emberekkel, mint én, felszaladt az irodára érdeklődni.
Vártam, az ide-oda áramló embertömegben több mint két órát. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy ráébredjek, tudatosuljon bennem, elhiggyem magamnak: Át lettem verve. Balek voltam, buta, együgyű balek, aki bedőlt egy ilyen ősi parasztfogásnak, akit egy régi egyszerű csellel, testének felkínálásával egy nő át tudott verni. Kikapartam a gesztenyét, a tűzből és most már nem volt többé szükség rám, sőt kimondottan veszélyessé váltam. Engem két nap múlva a világ összes rendőrsége, az INTERPOL körözése alapján keresni fog, Bettyt pedig nem ismeri senki. Sem a bankban, sem baráti körben nem mutogattam, nem dicsekedtem vele, félve rejtegettem, a kapzsi, mohó szemek elől, mint valami kincset. A tettes, akit minden rendőr, de minden civil nyárspolgár is sokszoros buzgósággal fog keresni, mert hiszen a bank az okozott kár arányában nagy összegű jutalmat tűz majd ki a szerencsés nyomravezetőnek, a nyomorult tettes, egyedül én vagyok. Én leszek az, akinek a fényképét szemből és profilból plakátokon kifüggesztik minden rendőrőrszoba falára, az a balek, akinek ujjlenyomatát, szeme színét, vércsoportját, nyálmintáját, genetikai kódját azonosítani tudják. Betty nélkülem bárhol, bármikor megjelenhet, a pénzét sem kell tisztára mosni, senki, soha, sehol nem fogja megkérdezni tőle honnan is vette.
Egyelőre azonban azzal a ténnyel kellett szembenéznem, hogy nyelvtudás nélkül fillértelenül állok egy idegen városban, sőt még nem is a városban, de a várostól távol eső repülőtéren. Na Benny Koleman alias Kálmán Béla nagyokos, most szedd össze az eszed.
Minden vagyonom negyven egynéhány angol font volt, de a tárcámban ott lapult a bankkártyám is. Arra gondoltam, hogy az utolsó fizetésemet, a karácsonyi két hét plusszal talán már átutalták. Úgy is volt, az első „csorgatónál” a bankom némi levonással kiadta a rongyos 210 angol fontot, ez már elég volt ahhoz, hogy visszatérjek Európába, mert hogy Acapulcóban — és nem csak a rendőrség miatt — forró lesz a talaj a lábam alatt, abban biztos lehettem. Arra gondoltam, hogy van egy kis ország az öreg Európa keleti csücskében, amelynek a nyelvét, ha beszélni nem is tudom, de valamennyire megértem, hiszen egy forradalom után Angliába áttelepült, azóta már megboldogult szüleimtől ezt hallottam távoli gyermekkoromban. A majd kétszáz angol font elég volt, hogy ott helyben jegyet válthassak az őshazába Budapestre. Sok átszállással, várakozással, kényelmetlen két napos út várt rám, de bízhattam benne, hogy még a nemzetközi körözés kiadása előtt landolni fogok. Ja még valami! Szépen papírba tasakolva pár csomag kisebb követ találtam a zsebemben, amelyeknek eredetében máig sem vagyok biztos. Lehet, Betty idegességében a rakodásnál a földre hullajtott pár csomagocskát, és én a kis rendszerető, reflexszerűen, magamnak is észrevétlenül, tudattalanul zsebre raktam őket, lehet, hogy maga Betty csempészte őket a zsebembe. Már a repülőgép toalettjében megkukkoltam őket, nem túl nagy, egy-másfél karátos, de tisztatüzű kövek voltak, olyanok amilyenek minden jobb egzisztenciával bíró embernek a birtokában lehetnek, és könnyű túladni rajtuk.
A város tetszett! Talán nem is a város, inkább csak a nők. Szépek, szőkék és vidámak voltak, közeledett a Szilveszter. Az első kő eladásánál a nyelvtudás hiánya nem volt hátrányomra, sőt, egy angol úriembert megillető tisztelettel ajánlották fel a tényleges érték felét-harmadát, de hát én nem voltam abban a helyzetben, hogy sokat lacafacázzak. Így is, ez a fél maréknyi kavics itt hatalmas vagyonnal ért fel, a nyelvet pedig úgy szívtam magamba, mint szivacs a vizet.
Vettem egy kis előkertes házat az egyik külső kerületben, fák, madarak vesznek körül, ha az udvarán kutyámmal és a kisfiammal játszadozom. A felségem egyszerű nő, csinos, de alig haladja meg az átlagot. Leginkább second-hand üzletekből öltözik, én sem tűnök ki a tömegből az utolsó divat szerinti eleganciámmal. Moziba, néha színházba járunk, bár nem kerültünk függőségbe tőle, mint annyi más család, elég sokat ülünk a televízió előtt. Szeretkezéseink is ritkán lépik túl a megszokott házastársi közösülések gyakoriságát, hevességét, határait és formáit, és álmaink sem szárnyalnak túl magasra. Hat éves négyajtós midi kocsink van, a horvát és a görög tengerpartra járunk nyaranta egy-két hétre. A szagunk olyan, amilyen, nem túl drága illatszereket, samponokat, dezodorokat használunk, és naponta legfeljebb csak kétszer tusolunk. De azt azért megfigyeltem, hogy Anikó tapad rám, nem nekem adja magát, mint azt ajándékképen Betty tette, hanem belém olvadva ölel, ringat az ágyban.
Ma már tudom, hogy Betty is szeretett, ha nem is annyira, mint én őt, de a gazdagságot imádta, és ezen a különbségen buktam el. A nevemet felvette, megtartotta, ezzel üzen vissza a távoli múltból, hogy az esküvő, amit akkor ott tartottunk igazi esküvő volt. Csakhogy előtte magának is megesküdött, hogy minden áron kitör az utált, megvetett szegénységből, és az egyik esküjét meg kellett szegnie, hogy megtarthassa a másikat Elváltunk, mert el kellett válnunk, de semmi harag nincs iránta a szívemben. Nem sok luxusra telik, de a drága angol nyelvű társasági lapokat mindég megveszem. Néha-néha az Epsoni derbin, a Davis, vagy az Ausztrál kupa versenyek döntőinek lelátóin, a cannesi filmfesztiválok hollywoodi díjkiosztások nézőinek első soraiban, európai gálakoncerteken az úgynevezett „társaságban” megjelenik egy arc, mindég más és más aranyifjú mellett, egy felejthetetlen arc, de már nem ébreszt bennem erotikus vágyakozást, sem társadalmi ambíciókat, csak egy távoli, egyre halványodó emlékkép a múltból…
