Szinay Balázs Szerző
Vezetéknév
Szinay
Keresztnév
Balázs
8 év 6 komment

megtanulja
elfelejti
megtanulja
elfelejti
a szavakat
elfojtja
meg?rzi
elfojtja
meg?rzi
a szavakat
nem bírja el
nem írja le
nem marad itt
nem szalad ki
megakasztja
elhelyezi
megformázza
elengedi
a szavakat

***

maradok a semleges nem
a te én nélkül
az ?snemz?
az ?s-nem-létez?
a szürke fekete-fehér
a sötét kamra
a sötét karma
a szádra merevedett gondolatjel
az egy
a vég nélkül kett?
az átkötés
a lírai ábra
a költ?i kép
a teljes alakos meztelenség
a néma
a csönd
az áthajlás a végtelenbe
a kilégzés
a beléd szakadt lélegzet
a szívbolygó
az anahata csillagkép

***

aztán csak élnék. mert ki akar lenni az új hüperion. realizálnám a tanítást. elfelejteném amit tudok. dolgoznék. betakarnék valakit. apa lennék. szeretnék. hagynám a feltételes módot. igen. rendben. barátian
ahogy csak én tudok. ahogy a szentek. ahogy mondták. ahogy megbeszéltük. ahogy létezni kéne. beérkezve. befejezve. pontosan. ahogy mindenki begyógyult. ahogy minden begyógyul
nem szólnék. nem kérném számon a hallgatást. nem néznék magammal szembe. nem tagadnék le semmit. nem lenne én. nem sietnék. minden megtörténne. ahogy mindenki begyógyult. ahogy minden begyógyul. beérkezve. befejezve. pontosan
aztán csak írnék. nem mondanék semmit. ahogy néha weöres pilinszky márai hamvas. éppen olyan jelentékenyen. olyan méltóságteljesen jelentéktelenül. mert ?k megtehetik. de én még most írnám le. és nekem minden sorral mondanom kellene valamit. akkor is ha nem érti senki. mert nem az a lényeg. igen. rendben. barátian

***

bújócskát játszok a versekkel
én elidegenedek ?k elbújnak
visszaszámolok a nagy számok törvénye alapján
neked azt mondom ez még mindig az írás folyamata
szentül hiszem hogy pokolian fáj
mert miért ne ha már…
fejl?dik élet-ritmus érzékem
érték mér? mérték énem
számháború zajlik minden fronton
nem tudok jobb indokot csak tetszik a szó

***

a vér nem válik
verssé
lesz
írás
jelek
asztal
fiók
csend
hallgatás
lét
ér
folytatott küzdelem

8 év 5 komment

anya szült, meztelen
s szepl?t(e)len fogantam
de bármennyire is lehettem volna isten
életrajzom fattyúsorokba tördelte hitem
etikai kódexet írtam a világegyetemhez
kommentárt f?ztem a teremt? diplomamunkájához
végkiárúsítást rendeltem el a mennyországban
mégsincs hatalmam, sorsom kálvária keresztre feszül
mert a messiás istentelen kezekt?l formálva elbukhat
s olyankor önként káromolja létét
ha ? maga lesz a b?n,
de mégis egyházat emelnek nevében

9 év 18 komment

 

magunkról magunknak   lélekt?l lélekig    sorról sorra    lapszélt?l lapszélig

a teljesség fel?l   a teljesség felé    isten isten   én t?lem az énig  

többé kevésbé   tiszta szívvel    regék és rigmusok   kezdett?l kezdetig

 

***

 

írni írni nem írni   írni nem inri inri  

csend szakadás   rend fakadás

nem inri írni   inri nem írni inri

rend fakadás   csend szakadás

 

***

 

lefordítani igét ?snyelvr?l anyanyelvre

szavakat nem adni  

de arkhét és himnuszt helyette

mert te tudod

hol a határ

ha isten leheletével gyújtod be lelked

és simogatod

és ápolod

és ?rzöd

mert ez a te örököd

és ezt adod örökbe

ha létezik még világnyelv

igen

virágnyelv

szívvirág-költészet

 

***

 

alkalmi élet

alkalmi költészet

alakváltó emberlélek bújt beléd is

és t?led hangos

ami a meredekre visz

ha ember(k)ölt?db?l kitelik valami öröklét

mert az ?ser?

az ?sered?

visszakérdez majd t?led is

és hiába szemedben annyi új akropolisz

építeni természetedb?l fogod világod

 

***

 

azt mondom én is

csak a hang öltözik át

?s kaméleon

9 év 8 komment

 

Hamvas kötethez jutni ma, a szerz? halála után negyvenhárom évvel sem egyszer?. A könyvtárak, mintha rejtegetnék az életm?vet. Alkalomról-alkalomra a raktárból lehet kicsalni egy-egy példányt a sorozatból, de kétszer ugyanazt sosem. Az antikváriumok gyakran az új kiadványokéval megegyez? áron, esetenként drágábban árulják a Hamvas köteteket. Az életm? eddig megjelent kötetei közül mindegyik egyszerre, egy id?ben egyetlen könyvesboltban sosem kapható. A kiadó weboldalán keresztül egy-egy kötet megrendelhet? azok számára, akik ennek árát képesek és hajlandók megfizetni. Másoknak marad az interneten hivatalos vagy nem hivatalos verzióban elérhet?, elektronikus formában megtekinthet? vagy letölthet? kötetváltozatok valamelyikének, vagy azok részleteinek áttanulmányozása, ha ehhez van elég idejük, türelmük, kitartásuk. Ha ezen a problémán túljutunk, vagy egy pillanatra más irányba fordítjuk tekintetünket, egy újabb sarkalatos kérdéssel találjuk magunkat szembe: Kiknek és kikhez szól ma és általánosan a hamvasi életm??

Pár hónappal ezel?tt egy Hamvas kötetr?l írt recenziómhoz ez a visszajelzés érkezett: „…öröm látni, hogy manapság egyáltalán még felmerül Hamvas Béla neve és (ráadásul) valaki még elmélyülten is foglalkozik a munkásságával.” A reakció megdöbbentett. Nem is újszer?sége, hanem kíméletlen aktualitása és tényszer?sége okán. Ekkor tudatosul bennem végérvényesen az, amit már egy ideje éreztem, a magam számára azonban mégsem mondtam ki. Hogyan lehetséges ugyanis az, hogy a hamvasi életm?vel még nem is foglalkoztunk, de már arról lehet beszélni, hogy jó, hogy még valaki foglakozik vele? Hamvas üzenete aktív szerz?i id?szakában és azt követ?en is folyamatosan aktuális maradt, mégis életében igen kevés munkáját engedték megjelenni, most pedig, amikor bár munkái megjelenhetnek és az életm? kiadás kétharmadán túlvagyunk, megint arról beszélhetünk, hogy szerencsés, ha valaki még foglalkozik vele. Ennek alapján úgy fest, hogy Hamvas nem tudott túllépni a rendszerellenesség státuszán. A maga korában az aktuális hatalmi rendszer nyomása, ma pedig a közérdekl?dés megváltozott volta miatt. Ahogy Weiner Sennyey Tibor nemrég, az Irodalmi Jelenben megjelent cikkében olvasható: „Egy könyvesboltos szerint Hamvas írásait csak nagyon kevesen olvassák magáért a mondanivalóért. Legtöbben A bor filozófiáját ismerik – s ahogy ez az ismer?söm fogalmazott: »azzal mindent el lehet adni«.” Aztán kés?bb szintén e cikkben olvasható: „Sok olvasója egyébként éppen azért fordul el Hamvastól, mert mindent annyira tud. És a tudás – f?leg, ha emberi gyengeségeinkre vet fényt – nyomasztó lehet.” A mai kor emberét tehát zavarja és sérti a tudás, a tudatosság, a tiszta erkölcsi alap, ezért az ilyen és ehhez hasonló tartalmakat már-már rutinszer?en elutasítja.

Persze Hamvas követ?k és rajongók vannak ma is. Az ezzel kapcsolatban fellelhet?, látható információk azonban ellentmondásosak. A szakemberek és a Hamvas kutatók meggy?z?dése szerint Hamvas Béla a magyar irodalom egyik legnagyobb vagy els?számú alakja. Éppen ezért feladatuknak, kötelességüknek érzik az életm? méltó rangra emelését. A tervek között szerepel az életm? egyetemi oktatásának bevezetése, s?t egyes helyeken ez már gyakorlattá is vált. Ez azonban mégis kétségeket ébreszt. Hiszen ki az, aki az életm?vet méltó rangjára képes emelni? Els?sorban az, aki azt megértette és az ennek megfelel? alapállást megvalósította. Ehhez viszont Hamvaséhoz hasonló mélység? irodalmi, filozófiai és spirituális felkészültséggel kell rendelkezni, mivel Hamvast pusztán irodalmi szempontok alapján értelmezi lehetetlen és értelmetlen.

Valahol értetlenségre ad okot a Hamvas rajongók és követ?k magatartása is. A többség, mintha „elbujdosna”, és önmagában, csendben, szinte titokban kedvelné és dolgozná fel a Hamvasi üzenetet. Ez részben érthet?, hiszen a Hamvasi értékrend és gondolkodás fogadtatása ma egyáltalán nem egyértelm? és azok követése – bár éppen az ellenkez? hatást kéne kiváltania – visszás helyzetet teremthet. Ugyanakkor elkeserít?, hogy ez a csendes többség hangját nem hallatja, egymással kapcsolatot nem teremt, a szükséges és lényeges interakciót kerüli. Más a hangos kisebbség helyzete, akikre a Hamvassal kapcsolatosan megjelen? cikkek lel?helyein, a különféle viták kereszttüzében az interneten rá lehet találni. Ezekben az interakcióban azonban kevés az egyetértés, a termékeny együttgondolkodás és inkább a torzsalkodás, a félreértelmezés, az egymás mellett elbeszélés, pártoskodás, esetenként a közönségesség a jellemz?, szöges ellentétben azzal a viselkedéssel, amit Hamvas hirdetett, de éppen rá hivatkozva. Összességében pedig a Hamvassal foglalkozó fórumokban túl nagy aktivitás nem tapasztalható. A vitákban külön problémakört képez, az, amire a bevezet?ben is kitértem, vagyis a Hamvas kötetek elérhetetlensége, mely bár valós probléma, mégis kérdés, hogy mennyire lényeges? Ugyanis a Hamvasi üzenetet akár egy jól megválasztott kötetb?l is ki lehet olvasni. Más kérdés, ha az érdekl?désünkben nem min?ségi, hanem mennyiségi szempontok dominálnak. Vagyis minél többet olvasnánk ugyan Hamvastól, azonban mindezt a megértés igénye nélkül tennénk…

 

***

 

Hamvas magyarsághoz való viszonya éppen olyan ellentmondásos, mint a magyarság hozzá f?z?d? viszonya. Van, aki ízig-vérig magyar szerz?nek tekinti, mások éppen a magyarság és a magyar irodalom iránti megvetését hangsúlyozzák. ? maga A magyar Hüperion cím? kötetben körvonalazza leginkább a magyarsággal kapcsolatos álláspontját, mely egy amolyan se veled, se nélküled kapcsolatot tükröz. Ebben egyértelm?en kinyilvánítja a nemzet és a nemzetszeretet jelent?ségét, saját, magyarsággal kapcsolatos vállalását, küldetését – miszerint személyes kötelességének érzi a magyar nép szellemi felemelkedésének ügyét –, ugyanakkor arra is utal, hogy ennek legf?bb akadályozója éppen a magyar nép és az aktuális közgondolkodás. El?dei közül többeket mesterének tart, ám még több szerz?t elutasít, munkásságát elveti. Az értékelés szempontja, a mérce mindvégig a magyarság szellemi felemelkedéséért tett lépések mennyisége és min?sége marad. E mellet persze Hamvas a szellem egyetemes felemelésének ideáját sem veti el, vagyis egyszerre gondolkodik sz?kebb, lokális és szélesebb távlatokban is.

Ahogy Dr. Horváth Róbert vallásfilozófus 2011. augusztus 2-án, Ver?cén tartott el?adásában fogalmaz: „Hamvas Béla életm?ve és alakja a magyarság számára elementáris fontosságú kérdés, kulcspont: ? az a legismertebb író, aki képes a magyarságot valódi szellemi kérdések felé irányítani. Szellemi nívóra emelni, metafizikai valóságba helyezni, úgy, hogy a nemzeti hovatartozás és min?ség mindeközben nem tagadtatik meg.” M?veit olvasva Hamvas erre kétségtelenül alkalmas, ám a kérdés megint ugyanaz: vajon a másik oldal, a befogadó közeg, a magyarság is képes-e? Képes-e a közönség azon túllépni, hogy Hamvast nem kedvelni, élvezni, szeretni, hanem megérteni és befogadni kell? Képes-e azon túllépni, hogy, mert gyengeségeire rámutat, Hamvasban nem az ellenséget, hanem a fényhozót kell meglátni? A probléma egyáltalán nem új kelet?. Mondhatni történelmi, egyetemes. A fényhozóknak általában szenvedés és megvetés jutott osztályrészül, haláluk után pedig örökségüket az utókor felboncolta, elferdítette és az csak egy kisebb, ért? közeg emlékezetében maradt meg hitelesen, szerencsés esetben tartósan, generációról generációra áthagyományozódva. Ám a jelen mindig éppen arról szól, hogy adott az álláspont, a magatartás, a hozzáállás megváltoztatásának lehet?sége.

Talán természetes és érhet?, hogy Hamvas több helyen csalódottságának és fájdalmának ad hangot egy olyan közeggel szemben, melyért az igazságkutatás szolgálatában életét és munkásságát áldozta, és mely éppenhogy ezért elítéli, ellene fordul, miközben ? maga a „spirituális nemzetprogram” kivitelezésén fáradozik. Mindez azonban egyszer? emberi reakció. Mintha Hamvas és a magyarság reakciója szoros együttállásban lenne. Hamvas védekezik, hogy szolgálhasson, a közeg melyben tevékenységét kifejti pedig szintén védekezik, hogy önmagára alkalmazott énképe ne sérüljön, azt feltételezve, hogy ez válik javára és erre alapozhatja kés?bbi épülését. A Hamvasi reakciót azonban értelmetlen összetéveszteni a hamissággal, vagy a hiteltelenséggel. Elutasításának egyetlen reális oka az lehet, ha nem értünk egyet életm?vével, ám ehhez el?ször át kell tanulmányoznunk és meg kell értenünk azt. Egyéb esetben csak a figyelem hiányáról, kapkodásról, el?ítéletességr?l, lustaságról és következetlenségr?l beszélhetünk. Az életm? és az életút tekintetében reális következtetéseket levonni nem tudunk.

 

***

 

A hamvasi életm? feldolgozásával és megértésével látszólag még mindig er?sen adósok vagyunk. Manapság akárhányszor, ha az A láthatatlan történet „szlogennel” találkozok, nem csak egy Hamvas kötet címe jut eszembe, hanem a szerz? körül kialakult helyzet és események láncolata is. Az a kutatás és érdekl?dési min?ség, ami a láthatatlan életm? után ered. Mert Hamvas a maga valóságában és fényében ebb?l egyel?re nem látszik kirajzolódni. Még mindig kevesen foglalkoznak érdemben a témával, és az egyes értelmezések egyben egyéni álláspontokat is tükröznek, elvéve az érdekl?d?t?l, az olvasótól az önálló értelmezés lehet?ségét. Persze, aki a témában állást foglal, szükségszer?en képvisel valami fajta irányultságot, ám nem mindegy, hogy ez pusztán sugalmazásként, felajánlott alternatívaként, vagy konkrét és ellentmondást nem t?r? álláspontként van jelen. Ha a Hamvasi életm? ténylegesen fontos, szervez?dni kell és el kell hagyni a felszínes értelmezés görcsösségét. A helyzet nem könny?, mivel a hozzáálláson, a gondolkodásmódon kell változtatni. Hamvas megértésének és követésének el?feltétele az a szellemi átalakulás, melyre tulajdonképpen m?veiben utal, és mely felé irányítani igyekszik az olvasót. A feladat azonban pontról pontra haladva nem kivitelezhetetlen.

A hamvasi életm?vet értelmezni csak a világirodalom történetét, természetét, f?bb folyamait, tendenciáit kiismerve lehet, beleértve a filozófiai és vallási irodalmat is. Fel kell ismerni, hogy honnan indult el, miért alakult ki az irodalom, és melyik volt az a funkciója, melyhez id?r?l id?re visszatért, vagyis miként igyekezett feltárni, megörökíteni és befolyásolni az emberiség gondolkodásmódját, visszatér?en kimondva azokat az egyetemes emberi és erkölcsi alapelveket, amik a keletkezést?l támpontként szolgáltak a közösségi együttélés kívánatos körülményeinek megteremtéséhez és melyeket a létezés alaptermészetéb?l, törvényszer?ségeib?l fakadóan megkerülni nem lehet.

Általános történelemszemléleti alapelv, hogy a kiemelked? történeti események és személyek megértéséhez és elhelyezéséhez els?sorban tanulnunk kell és feln?ni az értékelés feladatához, nem pedig lehozni azokat saját korunkból és ehhez kapcsolódó tapasztalatainkból fakadó értelmezési, befogadási kereteinkhez. Ez alól Hamvas Béla és a hamvasi életm? sem kivétel. Hamvas teljes életm?ve sosem kerül elénk, tekintve, hogy az életm? sorozat nem fogad be mindent, illetve mert egyes anyagok elvesztek. Ugyanakkor elhelyezéséhez nem is kimerít? anyagismeretre, hanem gondolkodásmódjának, logikájának, m?vei szerkezetének, és ezáltal üzenetének kiismerésére, átlátására van szükség!

 

9 év 48 komment

 

 

„…Kétségtelen, hogy bizonyos lelki alkathoz bizonyos fizikai alkat és a kett?höz bizonyos világmagatartás, szellemi helyzet és világszemlélet tartozik. És kétségtelen, hogy egyes történeti korok bizonyos típusú embereknek kedveznek, és ezáltal válik bizonyos világszemlélet uralkodóvá. Összefüggés van a testi alkat, a lelki struktúra, a világszemlélet szellemisége és a szociális struktúra között…” (Hamvas Béla)

 

Az arc, mint a szellem durva fizikai szinten manifesztálódó lenyomata, az embert minden korban foglalkoztatta. Egyes korok szimbólumként, érzelmek és hiedelmek kifejez?jeként az ábrázolás eszközévé emelték, más korokban pedig egyenesen a személyiség mélyebb rétegeire következtettek bel?le, általa személyiségtipológiákat állítottak fel. Egy biztos, az arc az ember saját külsejére írt önéletrajza és személyes szellemtörténetének kifejez?je is egyben. Valószín?leg nem létezik olyan ember, aki ezt ne tapasztalta volna, viszont olyan is kevés van, aki ennek jelent?ségére ráébredt.

Az természetes és így egyfajta módon észrevétlen jelenség is, hogy kapcsolatainkat, kapcsolatrendszerünket valójában a különféle arcokból kiolvasható jelzések alapján építjük fel. Benyomásokat szerzünk, és a benyomások keltette szimpátia, vagy antipátia érzése alapján eldöntjük, hogy kikkel akarjuk körülvenni magunkat. Ugyanakkor, mint minden másban, ebben is többnyire pillanatnyi, legfeljebb rövid ideig tartó benyomásainkra hagyatkozunk és nem fejtjük fel az arcszöveg mélységeit. Pedig, ahogy minden szövegnek, az arcokról leolvasható szövegeknek is vannak mélyebb rétegeik. Ahogy a világegyetem végtelen kiterjedés?, úgy az arcok története és üzenete is.

A keleti filozófiai iskolák egyenesen kimondják, hogy leszületése el?tt a lélek maga választja ki azt a fizikai testet, melybe soron következ? élete kezdetén alászáll. A lélek mindig olyan testet választ, ami evilági céljainak és feladatainak végrehajtása szempontjából számára a legkedvez?bb otthont képes biztosítani. A lélek céljait és aktuális feladatait mindig korábbi szellemtörténete határozza meg, vagyis az az információbázis, mely ezt megel?z? tapasztalatai, felismerései függvényében lényére tapadt. Ennek megfelel?en értelemszer?en rengetegféle testet ölthet magára, attól függ?en, hogy szellemi fejl?désében jelenleg hol tart, illetve, hogy mit kell aktuális életében megtapasztalnia.

Ahogy az egyes történelmi korok és az emberiség szellemtörténete változott, vele együtt az arcok is. Elég csak a XX. század emberi arcain végigtekinteni. Néhány évtizedes különbséggel az arcok – ahogy az emberi jellem is – gyökeres változást mutatnak. Az csak az érem egyik oldala, hogy minden arc igazodott saját korának „arcdivatjához”, de ami ennél fontosabb, az érem másik oldala, vagyis, hogy az arcok nem is els?sorban mimikája, de kisugárzása, a kor szellemének arcokon keresztül történ? átsugárzása mást mutat. A XX. század eleji arcokról a mostaniakhoz képest természetesség, nyíltság, elegancia, egyfajta erkölcsi tartásból származó magabiztosság, az igényes életre való törekvés szándéka olvasható le, még akkor is, ha az akkori ember számára érzékelhet? volt, hogy hamarosan az évszázad legnagyobb és legdrámaibb kihívásaival néz szembe. Ezzel ellentétben ma az arcok sokkal durvábbak, karakteresebbek vagy éppen m?vik, képlékenyek. Az emberek egy részének arcvonásaira a kor indukálta szomorúság, keser?ség, tanácstalanság, netán agresszió, vagy éppen a jellegtelenségbe és uniformizalódási hajlamba torkolló homályosság van írva. Ahogy az egyéniségekb?l típusok lettek, úgy lettek az arcokból is maszkok. Éppen ezért képtelen egy XXI. században él? színész eljátszani egy, a XX. században játszódó történet f?h?sének szerepét hitelesen. Az ? arca, mozdulatai, reakciói végérvényesen a XXI. század világába lettek ágyazva. Kevés itt azt megemlíteni, hogy az egyes történeti korokban él? emberek életmódja más volt, ami ennél fontosabb, hogy egyéni és kollektív szellemtörténetük is. Az életmód mindig csak másodlagos, felszíni jelenség, mely sokkal enyhébb — bár nyilvánvalóbb — megnyilatkozása annak, ami a szellem szintjén már rég jelen van.

Nem is az itt a legnagyobb probléma, hogy az arcok változtak, hanem az, hogy elfelejtettünk az arcokból olvasni. Ahogy a modern világban minden összekeveredett, úgy vesztek homályba el?ttünk a különféle arcok összehasonlító skálájának min?ségi határvonalai. Ma már minden eszme tetsz?leges arc mögé bújhat, nem válogatunk. Nem olvasunk arcokból élet- és szellemtörténetet. Nem arról van itt szó, hogy aki esetleg nem szép, az gonosz is, hanem arról, hogy miért nem tudunk különbséget tenni azok között, akiknek csak az arca szép, de romlott eszméket hajszolnak, illetve azok között, akik bár nem mosolyognak állandóan ránk, de az életet sugározzák, még akkor is, ha ezt egy átlagos, vagy netán kevésbé esztétikus arcon keresztül teszik.

Anélkül, hogy bármifajta különösebb vallási bölcselkedésbe fognánk, kijelenthetjük, hogy a gonosz ma kifejezetten esztétikus; ártatlannak, megnyer?nek, vonzónak t?n? vagy éppen nyilvánvalóan félelemkelt?, agresszív, olykor kifejezetten betegesnek ható, démonikus arcok segítségével dolgozik. Ahogy a lét egészét áthatja a humor, e tekintetben is tetten érhetjük a humor egyfajta ironikus változatát. Ugyanis a démonikus eszméket képvisel? emberek egy része nem tudja magáról, hogy démonikus hajlamokat képvisel, más részük pedig tagadja. Éppen ezért az élet e téren is azt igazolja, hogy itt szintén a felismer?nek, az olvasni tudónak van feladata. Az olvasó pedig tudja, hogy az ilyen élettényeket csak kinevetni szabad, elszomorodni rajtuk nem! Ugyanis hiba volna nem felismerni, hogy mindig azé a hatalmi pozíció, aki az információnak birtokában van. A modern ember önbecsapása ebben a tekintetben a legnyilvánvalóbb, mivel jellemz?en, és folyton ismétl?d?en azt hiszi, hogy helyzetében tehetetlen, kezében nincsenek eszközök, a démonikus er?k legy?zik. Így esik saját ideológiájának csapdájába, mely valójában azzal egyenl?, mintha a hal ejtené foglyul a halászt. A démoni kihalássza és foglyul ejti a látót. A valódi látó viszont bátor és cselekv?. Felismeri helyzeti el?nyét és kihasználja tudását. Olvasni mer és akar az arcokból. Látja, érzékeli, hogy hamis és kíméletlen arcból egyre több van, de azt is tudja, hogy mit kell tennie.

Az arcok világa az egyetlen olyan él? könyvtár, mely minden korban rendelkezésre áll, és amelyb?l akár az egész emberiség szellemtörténete kiolvasható. Ha az Egész Egységes, az arcok természetesek, élettel telik, átsugároznak rajtuk a világtörvények, az emberi lét alapvet? erkölcsi rendje. Ha az Egész szakadni kezd, osztódik, és felszínre jut az ego, az Én és az Enyém, az arcok torzulni, fakulni kezdenek és csak a szándék olvasható le róluk, a szellem és a lélek látens létállapotba süllyed.

A végid?ket éljük. A földi létezés jelenlegi formájában elérte t?r?- és m?köd?képességének határát. Hogy mi lesz ezután, nem tudjuk, de valamifajta változás szükségszer?en be fog következni. Figyelve az embereket körülöttünk, megállapítható, hogy létük jellegzetességei a kialakult körülményekre egyértelm?en reagálnak. Lesarkítva a tipizálást, általában véve kétfajta ember születik és formálódik az elmúlt évtizedekben: az er?s, határozott jellemmel és markáns, masszív fizikummal rendelkez?, fizikai harcra, küzdelemre termett egyén, és a puha, semleges, sodródó, nemtelen jellem?, gyenge fizikumú individuum, aki az összefogás erejére épít. Ez az állapot jelzi azt el?re, hogy az emberek egy része fizikai erejét kihasználva, más része pedig az eszére építve fogja megvívni azt a küzdelmet, melyet követ?en csak az egyik fél marad talpon. A teremtés tehát érezhet?en készül valamire. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ezek mellett léteznek még hagyományos emberek is, átlagos testalkattal, köztes küls? jegyekkel, egészséges erkölcsi érzékkel. ?k vagy korábbról ragadtak itt, vagy egy harmadik típust testesítenek meg, el?bb-utóbb ráébredve arra, hogy nekik a fényhozók szerepkörében kell feladatot vállalniuk. Ideális körülmények között a háromfajta embertípusból a végjátékban a harmadik akarata érvényesül, noha ez a csoport (kevés kivételt?l eltekintve) tudatosan tulajdonképpen nem is akar részt venni a küzdelemben, csupán belecsöppen abba, amit a másik kett? el?idéz.

Ha azt mondjuk, hogy létezik szabad akarat, azt is meg kell említenünk, hogy bármely itt tárgyalt csoport jelenlegi képvisel?je önszántából átpártolhat egyik vagy másik csoporthoz, ezáltal pedig bármely irányba fejl?dhet. A lehet?ség adott. Még semmi sem eldöntött, csupán a tényekb?l, a társadalmi folyamatok pillanatnyi állapotából lehet következtetni tendenciákra, kés?bbi lehet?ségekre.

Mindenesetre, aki teheti, igyekezzen olvasni az arcokból és legyen figyelmes, mert a rosszarcú emberek köztünk járnak!

9 év 5 komment

 

 

„…A n?k használtak, de érzés nélkül, csak úgy, mint a perverzek egy állatot. Te vállat vontál és szeretted ?ket. S mégis, volt benned valami megszállott, túlzó és könyörtelen, valami halhatatlan, valami torzan fönséges. Igen, barátom, ember voltál, aki emlékezett az igazságra és ki akarta fejezni azt. Tehát m?vész voltál. Tudom, fütyülsz reá; mégis, így tisztelgek emléked el?tt.”

(Márai Sándor: Egy halotthoz, részlet)

 

„A nevem, Don Juan DeMarco… Én vagyok a világ legnagyszer?bb szeret?je… Több, mint ezer n?vel szeretkeztem. Egyetlen asszonyt sem hagytam kielégítetlenül. Én sosem használtam ki egyetlen n?t sem. Gyönyörrel ajándékozom meg ?ket, ha arra vágynak. Természetesen a legnagyobb gyönyörrel, egész életükben.

Vannak asszonyok, finom vonásokkal… a hajuk, különösen selymes, és a fülük vonala, hasonlatos a kagyló alakjához. Ezeknek az asszonyoknak az ujja éppolyan érzékeny, mint a lábszára. Az ujjuk hegye éppolyan finoman érz?, mint a lábuk. És ha megérintem ujjuk forgóját, az olyan, mintha a térdüket simogatnám, és ez itt, az ujjuk lágy, húsos párnácskája, olyan, mintha a combjukat simogatnám. És végül, minden n?, megoldásra váró rejtély, ám egy n?, semmit sem rejt el, egy igazi szeret? el?l. A b?re színe elárulja, mit kell tennünk. A piruló rózsához hasonlatos halvány rózsaszín arra vár, hogy kinyissuk szirmait a napsugarak melegével. A vörösek sápadt, szepl?skés b?re…, a kéj partot ostromló hullámát hívogatja, hogy felkavarja a mélyét…, és a felszínre hozza a szerelem habos gyönyörét. Bár nincs metafora, amely pontosan leírhatná a szeretkezést,  ám a legjobb hasonlat szerint olyan ez, mintha egy ritka hangszeren játszanánk. Vajon egy Stradivari heged? ugyanolyan elragadtatottságot érez-e, mint a heged?s aki tökéletes hangot csal ki, a szívéb?l? Minden igazi szeret? tudja, hogy a legnagyobb kielégülés akkor jön el, amikor az extázisnak rég vége már és ott látja maga el?tt a virágot, amely kinyílt az érintése nyomán…” – hangzottak még szavaim a rólam készült filmben, 1995-ben. Mára a helyzet úgy áll, hogy akkori álláspontomon, el?re nem látható módon változtatnom kellett.

Mindig úgy hittem, hogy a szerelmem m?vészetét úgy éri el egyszer a vég, hogy hódítási kedvem eltörli és aláássa majd az egyetlen, igaz, sírig, s?t egészen pontosan annál is tovább tartó szerelem, de semmiképp sem úgy, hogy a n?k egyszer?en megsz?nnek tovább n?nek lenni. Hová fajult ez a világ, melyben a szerelem már nem m?vészi tevékenység és isteni tudomány, hanem közhely, pótcselekvés, szám?zött utópia, s melyben a tökéletes szeret? kedvét nem az töri le, hogy teste megfakult, lelke pedig elfáradt a sok szeretésben, s így képtelen már a csábításra, hanem az, hogy csábításának nem talál tárgyat, mert a n?, a szerelem mindenkori életre hívója nem szomjazza már a szerelmet, és nem vágyik arra, hogy meghódítsák, s?t azzal sem tör?dik, hogy mit jelent valójában n?nek lenni?

Mostanra ugyanis a n? alapvet?en el?nyös tulajdonságai a visszájukra fordultak. Nem n? ? már, mert nem vonzó, csak szereti, ha annak nevezik, nem ragyog szépsége, csak magára festi a szépség leutánzott mázolmányát, nem kell meghódítani, elég, ha valaki patrónusa lesz, s ? máris átadja magát, de belül teljesen üres. A szeretkezés szerelmi élményéb?l steril szexualitást csinál. Sokkal inkább foglalkozik azzal, aki lenni akar, semmit azzal, ami benne rejlik. Elszokott az érintés értelmét?l és a lélek által történ? megérintettségt?l is, s mint ahogy az irodalmi m?veket sem állításaik igazságtartalma, hanem az azok megvilágítására használt szépirodalmi metaforák és stílusjegyek teszik hitelessé, a n?t sem az emeli a szépség megtestesít?jévé, amit állít magáról, hanem amit kisugárzásán keresztül szelleme tükröz. A n? pedig olyan lett, amilyenné lenni tudott és akart, s nem amilyenné a világ tette. Régen még lehetett egy n?nek ilyen verset írni, mert nem csak a bujaságot és a fülledt erotikát fedezte fel benne, hanem a szerelem szentségét is:

 

El?ször szemedet adtad

majd a hüvelyt kezemnek.

Sokszor sóhajt leheltél szívemre,

majd nyelvemet vezetted.

Nedvvel szórtál be minden édes kegyetlent,

csíp?ddel kört írtál, csiklandoztad a szerelmet.

Bimbóidra ráült a forma teljes kereksége,

harapás, gyengéd csecse-becse.

Testedre a duzzadt borzongás terült,

arcod volt a tisztán zuhanó vízesés.

Füled gyöngyöz? hullámba borította testem,

de közben halkan szólt a kékség,

a jöv? tragédiája, s a múlt.

Szíved viasza ráégett estémre;

Így lettem én híd,

gyönyöreid és kínod közt.

S ma még lehet a n?nek ilyen verset írni, de ez ?t már egyáltalán nem érdekli:

 

Lüktetésem leszálló ágára fut.

Ígérted, hogy nem ígérsz újra többet,

idegen át nyíló lidérces kaput,

bús vigaszt, igád alá hajtó csöndet.

 

Tétlenségébe sápadt a teremtés.

Hagytad és a véletlennek sorsa lett.

Bánat viharába szakadt halk sejtés

égette fel üt?ered: vágy és tett,

 

melyen át bolygód közepébe estem,

s kívántam az enyhet adó kötelet

mi visszahúz vagy felfüggeszti testem,

 

ha már érzésem lelkedre festetett

s mégsem találna rá most vigaszt a szó,

mely mindenre hat s mégsem mindenható.

 

Nem szavakra, féltésre, tör?désre, igaz bókokra szomjaznak ?k, hanem dicséretre, még akkor is, ha az nem ?szinte, más szóval hamis.

 

Mikor Hamvas e sorait olvastam, szentségtörésnek véltem. A szerz?t bolondnak tituláltam, a könyvet a falnak hajítottam.

„A n?k iránt kezdett?l fogva sajátságos ellenszenvet (vonzalmat) éreztem.

Éreztem pedig szenvedélytelenségük miatt. Gyanakodtam. Miért az els? náluk mindig az, hogy félnek és magukat szégyenlik? Ez volt mindig az els? közvetlen tapasztalatom, amit egy n? közelében teszek. Ez az ájultság. Ez a tapasztalat, hogy tele vannak érzéssel, de hideg érzéssel. Hullavér?ség. Minél inkább n?, annál inkább. Ez az üresség. Ez a fájdalmas, sóvárgó, szomjas, tehetetlen, tátongó üresség. Ez a szívtelenség és fantáziátlanság. Ez a hideg és nyirkos erotika. Ez a szerelmi képzelet hiánya. Ez az erotikus tehetetlenség. Nem büszkék, legfeljebb kevélyek, nem alázatosak, legfeljebb megalázkodnak. Ezért a hülyeségig hiúk. Ájultságból. És ízléstelenek. Ezért olyan sért?dékenyek, de nem érzékenyek. Ezért az ?rület egy nemével tapadnak ahhoz a férfihez, aki feléjük közeledik, mintha az megszabadítaná ?ket önmaguktól, hogy egy kis melegben és érzésben és szenvedélyben és mámorban részesedjenek. Ezt hívják ?k szerelemnek. Ezt az er?tlenséget. Az ürességnek ezt az ájultságát. Ezt a megrendít? érzelmi szegénységet. Ezt az ijeszt? didergést. Ez a n?i erotikában a hüll?szer?en h?vös, kegyetlen és nyálas, nyúlós vak tapadás, amely mohó és parazita. Mintha nem is élnének, csak mint a kísértetek, akkor kelnének életre, ha a férfi forró szenvedélyéb?l egy kortyot ihattak.” (Hamvas Béla: Unicornis, részlet)

Most mit mondhatnék én erre? Egyetlen szavát sem tudom cáfolni. Már nem. Kegyetlen hisztéria az egész. Ennél visszásabb tragikomédiát még Shakespeare sem tudott kifakasztani magából. A n? nem ilyen, a n? ilyen lett. Nem, nem vagyok hímsoviniszta. Ezt egyértelm?en tagadnom kell. A n?i nemnél jobban semmit sem becsülök. Apja és ?rz?je vagyok, ? az én szerelmetes leányom. De hangsúlyozom, a n?! Nem az, amivé lett!

Tartozom egy vallomással! Igaz, életemben minden n?t csupán egyetlen éjszakán át szerettem, de csak azért, mert egyébként az összesbe együtt voltam szerelmes. Erre egész korán ráébredtem. Mivel pedig magamat megosztani nem tudtam, ahhoz hasonlóan, ahogy Krisna részesítette házastársi örömökben egyszerre tizenhatezer feleségét, csakis úgy tudtam eljárni, hogy szerelmem tárgyait minden egyes éjjel, külön-külön, fáradhatatlanul szolgálataimban részesítettem. Igen ám, de az id?k folyamán, szép lassan valami megdöbbent? dologra lettem figyelmes! Mégpedig arra, hogy már nem is én nem tudom egy éjszakánál tovább szolgálni hölgyeimet, hanem épphogy ?k nem kívánják meg ezt t?lem. S?t, még csak egy teljes éjszakára sincsen szükségük. Egy id? után csupán már csak addig foglalkoztattak, amíg vágyaik kielégülést nem nyertek. Vágyaiknak pedig nem úgy hódoltak, ahogy egykoron, vagyis hogy rám hagyatkoztak és engedték, hogy a szerelem legszentebb szentségében részesítsem ?ket, hanem konkrét elképzelésekkel, számomra gyakran már visszataszítónak ható igényekkel léptek el?. Így döbbentem rá, hogy szép lassan, szintre észrevétlenül a korábbi szerelmi aktus puszta szexualitássá alacsonyodott. Rendkívül nehezen ismertem fel és be ezt. A végtelenségig bíztam a n?kben! Szerelmem olthatatlan hevében megrészegülve és elvakultan hittem a lelki szeretkezés csodájában.

Mindazonáltal az a n?típus, melyr?l Hamvas is ír, a Srímad Bhágavatam tanulsága szerint szinte egyid?s az emberiség kezdetével. Ez egész egyszer?en a kurtizán típus. A Srímad Bhágvatam számos, gyakran évezredekkel ez el?tt megesett történetet beszél el, melyekben éppen ilyen n?k csábítottak el végtére is hozzám hasonlóan gyanútlan, a vágyaiknak és a szerelemnek enged? férfiakat. Az ily módon b?völetbe esett férfiak, királyok, bölcsek aztán olyan, akár évszázadokig tartó b?völetbe estek, mely által megfeledkeztek világi kötelességeikr?l, kés?bb életük küldetésér?l is, mígnem aztán a n? a varázst kedvtelései kiélésével egyik pillanatról a másikra megszakította, nyomorba döntve és eltaszítva magától a férfit. Nem volt ez más, mint egyszer? macska-egér játék, épp csak azzal a különbséggel, hogy az egér mindvégig elhitte, hogy ? a macska. Miután azonban az egeret a halál küszöbére hajtotta, és teljesen kivéreztette, a macska új prédát keresett magának.

Igen, ez a n? macska tulajdonságokkal rendelkezik. A macska ahhoz ragaszkodik, aki az ételt adja neki, nem pedig ahhoz, aki a gazdájának hívja magát (vagyis, aki neveli, gondozza, otthont ad neki). Mindig oda húz, ahol több szeretetet kap, vagy ahova érdekei hajtják. A macska hétköznapi jellemvonása az, hogy szemtelen és rafinált, a kedvesség általában csak akkor jellemzi, ha szeretne valamit. És végül, de nem utolsó sorban: mindig nyávog! Éppen ebben tér el attól, amit Joó Violetta A n? mágiája és felel?ssége cím? írásában a n? eredeti min?ségére és természetére vonatkozólag megfogalmaz: „A n? képessége a befogadás (információ befogadás), elfogadás, odaadás és a teremtés, (materializálás). A n? arra született, hogy befogadni, megnyílni, szeretni, a szeretet által önmagát tudatosan átadni, a szeretet által egységet (párkapcsolati, alapított családi egységet) létrehozni, teremteni, szülni, újjászületni képes legyen.” Ez a fajta n? volt a védikus irodalom szerinti, az alaptermészetével összhangban él? n?. És ezt a n?típust váltotta fel a korábban mellette még csak elenyész? kisebbségben fellelhet? kurtizán típus, a hamvasi képlet által leírható n?. Ma ez a típus a többségi n?, az eredeti pedig a kisebbségben lév?.

A helyzet igen veszélyes! Hiszen, ahogy a védikus és számos más vallásfilozófiai rendszer kinyilatkoztatja, az anyagi világ és azon belül is a földbolygó mindenkoron a n?i min?séget képviseli. Elég csak a Földanya kifejezésre gondolni, „a magyar nyelvben is igen hasonlít a két szó: anya és anyag – úgy a latinban is a mater és a materia.” – írja megint Joó Violetta. Amilyen a n? a világban, olyan a világ is. A világ pedig szeszélyes, bizonytalan, viharos, álszent, képmutató, hazug, ravasz, kíméletlen, törtet?, büszke, h?tlen stb.

Lilith a héber hagyomány szerinti els? n?, aki még Éva el?tt lett Ádám mellé rendelve, közös teremtésük alkalmával, Ádám egyenrangú társaként. ? az, aki önhittségében, a függetlenség vágyának következtében Ádám fölé helyezte magát, megtagadta Ádámot és Isten parancsait is, így ki lett ?zve a paradicsomból. Egyes megközelítésekben egyenesen démoni, kéjsóvár, élvhajhász, csalfa, hazug, kés?bb tipikus alvilági démon, aki az ember létjogosultságát elvetette, az erényes asszonyok és gyermekeik gyilkosa lett. Lilith és Éva jellemkülönbsége mutat rá els?ként arra, hogy a n? kétféle lehet, egyrészt a hamvasi n? prototípusa, másrészt ugyanaz, amir?l a Védák beszélnek. A kett? közötti különbség pedig egyszer?en a szabad akarat eredménye. Mindkett? tudja azt, hogy mi a jó, a helyes, az erkölcs?s, a rendes és rendeltetésszer?, de az egyik megtagadja azt, a másik nem. Amelyik megtagadja, azért teszi, mert ráébredt, hogy lehet, és ezzel él! A másik is talán, s?t biztos, hogy ráébredt, de ugyanezt nem teszi. Önmagán, uralkodik, önmagát megneveli és a férfival és a világrenddel összhangban él. Nem azért mert a férfi, vagy Isten ezt rótta rá, hanem mert tudja, hogy így helyes.

A világid? jelenlegi szakaszában megint a Lilith-energia, és az ellilithesedett n?típus manifesztálódik, lép uralomra az anyagvilágban. Hogy pontosan mit?l függ ez, nem tudom, illetve tudom, de mint Don Juan, nem tisztem ezt nyilvánosan elemezni és az erre vonatkozó következtetéseimet kimondani. Elég csak annyi, hogy valaha beleszerettem az Évákba, a Lilithekkel pedig most nem tudok, és nem akarok mit kezdeni! Olybá t?nik, hogy ezen a kérdésen az Isten jelen esetben nem segít, nem azokat az id?ket éljük. Évát kétszer teremteni nem lehet, amennyi pedig még maradt bel?lük, csak remélni lehet, hogy jobb sorsra lel, mint az ellilithesedés, vagy éppen az, ha nem talál menedéket, és a kurtizánok áldozata lesz.

Lehetnék menedékük én is, de Don Juanból is csak egy van, és a magamfajta szeret? nem forradalmár, az Évák ügyét egymagában nem tudja a vállára venni. Néha próbáltam felemelni a hangom a kurtizánok ellen, vagy ?ket jobb útra téríteni. Hatástalan volt. A démonok, a züllöttek, a képmutatók, az élvhajhászok, ha egyszer megízlelik az érzéki örömök kéjes ízét, sosem akarnak megválni t?le. Aki pedig err?l le akarja ?ket szakítani, vagy rájuk szól, csúfos megaláztatásokban részesül, nevetség tárgya lesz.

Egészen furcsa és megdöbbent? az, ha már Don Juanra is azt mondják, hogy konzervatív. Én! A megbotránkoztatás, a merészség, a lelki szeretkezés szemtelen és olykor akár komisz, eltántoríthatatlan mestere! Felfújt, dúskebl?, preparált szájú, tetovált, bájaikat büszkén, a b?ntudat legkisebb szikrája nélkül már egészen fiatalon közszemlére bocsátó kurtizán n?személyek, akikkel a szeret? bármit megtehet… Ilyenek igyekeznek kioktatni Don Juant! Ilyenek, akik akár már a piactér közepén, a kíváncsi sokaság szeme láttára hajlandóak volnának közösülni a férfival, ha ezért elegend? fizetséget kapnának, és ha a törvény ezt nem tiltaná. Ezek, akik az igazi szeret? számára már nem jelentenek kihívást, s?t, vonzalmat sem ébresztenek benne. Mert nem kell ?ket meghódítani, éppen ellenkez?leg, nem lehet lebeszélni a kurtizánkodásról.

Rettegés és megbotránkozás tölt el, ha arra gondolok, hogy ezekb?l lesznek az anyák, a család lelkei, a példaképek. A kurtizán nemzedék megszül?i és felavatói. Lehetne mondani, hogy valahol, egy ponton biztosan megnyugvást fogok találni e tekintetben, hiszen én sem élek örökké, az egészet nem kell végignéznem, elég csak a részt. De engem, aki annyi n?t imádott és hódított meg a szerelem legszentebb megdics?ül?seként, a legmélyebb alázattal a n?i nem iránt, fájdalommal és kínnal fog eltölteni minden nap, egészen halálom órájáig.

 

9 év 28 komment

 

iSTeN, SáTáN – (n)?STéNy?

 

 

9 év 19 komment

 

Karinthy Frigyes Esszék és kritikák I.: Írások írókról; Írók és könyveik

címen megjelent gy?jteményes kötetér?l

 

Léteznek könyvek, melyek esetében már az els? oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember a kötet egészére vonatkozóan, elég nagy bizonyossággal, éspedig pozitív értékítéletként. Ilyenkor a kötet elolvasásával félig-meddig már csak leellen?rzi korábbi feltevései helyességét. Szinte rögtön, a kézhezvételekor érzi a kritikus, hogy a m?r?l kritika fog születni, mert err?l kritika kell, hogy szülessen, és ráérez a majdani elemzés f?bb gondolati szálaira, kulcsfogalmaira. Nem revizori alapossággal és közönnyel elemez, hanem önkéntelenül-természetesen-játékosan-bohókásan, a m?élvezet legmagasabb fokán, mivel, ha megtehetné, az ilyen könyveket olvasná el egy szuszra, szünet nélkül, elejét?l a végéig, függetlenül attól, hogy azok mir?l is szólnak, mert a tartalom ebben az esetben tényleg megengedheti magának, hogy csak másodlagos legyen – noha valójában ez mégis csak ritkán fordul el?. Ezeket a köteteket lehetne az úgynevezett mámor-könyvek kifejezéssel illetni. Mámor-könyvek, vagy élmény-könyvek: olyan írásm?vek, melyek gondolatiságában, szövegvilágában, stílusában elmerülni eufórikus élményt jelent. Az ilyen kötetekb?l mintha az olvasó már pár oldal után kihallaná a szerz? felé intézett kérdését, melyet csak úgy Tanár úr kéremesen hozzá intéz, így: – Szinay, készült? – Erre pedig a bátor, kalandvágyó, kíváncsi olvasó lelki szemeit lesütve, szinte suttogva azt felelheti magában: – Tanár úr kérem, én készültem! – Igen, ezekre a kötetekre készülni kell. Mind lélekben, mind m?veltségben, mind alázatban. Nincs itt helye a félrebeszélésnek, ha az összhang, az egymásra hangolódás megvan, a szerz? és az olvasó már a kötet elején magára ölti szerepeit, a tanító és a tanítvány léthelyzetét, és kettejük között izzó, eleven, alkotó párbeszéd indul.

Ugyanez történhet például Babits, Márai, Hamvas köteteit olvasva, és bármiféle elfogultság nélkül állítható, hogy jelen összeállítás is e kategóriába sorolható. Ahogy a fülszöveg ígéri: „…Óriási meglepetés lesz ez a könyv azoknak is, akik ismerik, szeretik Karinthyt, és rajonganak érte. Ugyanis ezeknek az írásoknak csak töredéke jelent meg egyszer könyv alakban…” „…A meglepetés oka nem is az ismeretlenség, hanem az írások milyensége. Az ötletb?vész, a sziporkázó humorista kritikáiba és elmefuttatásaiba át tudta örökíteni mindazt az írói erényt, amelyet szépprózában, versben, humoreszkben kibontakoztatott. Roppant egyénisége áttöri a m?faji korlátokat, s minden m?formában önmagát adja. Ezáltal leny?göz?en érdekes olvasmányok ezek az írások.” És a fülszöveg nem túloz! Karinthy e kötet minden írásában egyszerre novellista, költ?, esszéista, humorista, filozófus, kritikus stb. Az egész szöveg hibátlan esztétikai élmény, mely által az olvasó gondolkodásmódot, életszemléletet, világnézetet gyakorol. Egyrészt a XX. század els? felére jellemz?t, másrészt a Karinthy félét, harmadrészt pedig egyfajta módon a mindenkori értelmes és univerzális emberét. Mintha az egyes írások mondatonként épülnének fel, az egyes mondatok pedig szavanként lennének tökéletesen egymás mellé illesztve. Nehéz elképzelni, hogy ilyen tiszta, választékos, olvasmányos, tartalmas szövegvilágot valaki spontán módon létrehoz. Karinthy kötete csupa báj, csupa humor, csupa ráció, csupa éleslátás és figyelmesség. Egy féloldalas mondaton az ember pillanatok alatt, tánclépésekben végigszalad, úgy, hogy az minden pillanatban világokat nyit meg a lelkében. Általában véve esszéihez és kritikáihoz képest a kritikus által hirtelenjében leírni kívánt esszé vagy kritika er?tlen, üres piszmogásnak hat.

Karinthy szinte minden kritikája lélekanalízis is egyben. Nála még a szerz? és a m? nem különválasztható. A kritikával személyiséget elemez, jellemrajzot is készít, nem szorítkozik pusztán a szövegmin?ség vizsgálatára, de ? az, aki ezt minden kétséget kizáróan, küls? hivatkozás nélkül, természetes m?veltségére, ember- és világismeretére alapozva megteheti. Egy-egy kritikában vagy esszében els?sorban nem arról ír, hogy mit tud az adott m?r?l, hanem, hogy mit tud az adott m? szerz?jér?l, illetve arról, ahogy ?t és m?vét a világm?veltségben el lehet helyezni. Elemzései közben mintha intuícióira hagyatkozna, mintha ráhangolódna, ráérezne a szerz?re. Nála a kritika reflexió, továbbgondolás. Egy-egy kritikában valóságos nyomozati eljárást folytat a szerz?re és m?vére vonatkozóan. Mindenközben, írásai által apró bolygókat hoz létre, szövegei izzók, él?k, elevenek, állandó mozgásban vannak. Különösen kedvelt szerz?ir?l – akikkel általában baráti kapcsolatban áll – patetikusan és ihletetten ír. Ilyen például Kosztolányi, Tóth, Ignotus.

Az Irodalmi Lexikon 1963-s kiadása szerint Karinthy volt az az irodalmár, aki mindenhez értett egy kicsit, jelen kötet olvasatában viszont inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy mindenr?l tudott annyit, amennyit kellett, és csak azt, amit egész pontosan kellett. Általában véve sokoldalún képzett, szellemi polihisztor benyomását kelti, vagy ahogyan ? írja olyan emberét: „…akivel nem kár vitatkozni.” Eszmefuttatásaiban nincs egy felesleges gondolat, egy felesleges szó sem. Írásait jellemz?en nem alakítja hosszúra, a lényeg kifejezésére törekszik, szövegei általában kett?, két és fél A/4-s oldal terjedelmet tesznek ki. Ennyibe s?ríti bele a lényeget, de el?fordul mindössze kb. 15 mondatból felépül? kritika is a kötetben. Persze a terjedelem függ attól is, hogy egy-egy írás hol, mikor, mely lapban, mely változatában lett közölve. A kötet els?, Írások írókról alcímet visel? fejezete az 1914-es kiadás szerkezetét követi, szövegezésében azonban attól helyenként eltér, míg az Írók és könyvek alcím? függelék korábban meg nem jelent írásokat, illetve az els? fejezetben szerepl? írások b?vített változatait tartalmazza. A közölt anyag nagy része korábban folyóiratokban, napilapokban, antológiában szerepelt, az összeállítás legf?képpen az egykori Nyugat közléseib?l válogat, id?rendi sorrendben.

Léteznek könyvek, melyek esetében már az els? oldalak olvasata után tudni lehet, milyen ténymegállapításokat tehetne az ember… Az ilyen köteteteket kezébe véve el?ször fellapozza el?l, majd hátul, méricskéli, esetleg meg is rázza, mint valami ajándékdobozt, aztán végül enged a kísértésnek, beleolvas, és végigárad rajta…, de most egészen fura ez a Karinthy karakter. A könyv címlapjáról Karinthy kemény, merev, szigorú, már-már félelmetes arckifejezése és tekintete nézz vissza ránk, ugyanaz az ábrázat, melyet szinte kivétel nélkül minden róla készült fotón láthatunk, ezzel szemben bels? világa egy végtelenül nyitott, gazdag, szellemes, ízes, érzelmekt?l feszül? csodavilág. Hogy milyen volt Karinthy valójában és teljes egészében, azt csak az tudhatja, aki személyesen ismerte, nekünk marad a bizonyosság, hogy egy rendkívül szuggesztív, nagy hatású, kivételesen felkészült és rendkívüli fantáziával megáldott szerz?t tisztelhetünk személyében.

Az Esszék és kritikák I. címen megjelent összeállítás forgatása ajánlott a laikus, m?kedvel? közönség és kritikusok számára egyaránt. A m?kedvel?knek önfeledt szórakozás, kikapcsolódás, ismeretszerzés, elgondolkodás céljából, a kritikusoknak pedig kritikai- és stílusérzékük elmélyítésére, a kritika módszertanának behatóbb tanulmányozására.

9 év 7 komment

– Ajánlom kedves figyelmébe Nusika, ajánlom kedves figyelmébe!

– De, hát ez micsoda?

– Ez kérem cikk, cikk.

– És mit akar attól a cikkt?l?

– Jaj, hát azt olvasni kell, olvasni kell!

– Mi az, hogy cikk, amit olvasni kell?

– „… a sajtóban olyan közlemény, amelyben a szerz? egyéni állásfoglalását…”

– Jaj, kérem, azonnal hagyja abba! Nem így kérdeztem maga buta! Maga Tihamér…

– Hanem, hogy mégis mi az, hogy cikk?

– Na, de Nusika… Nusika…

– Ne beszéljen félre Tihamér, arra válaszoljon, hogy mi az, hogy cikk?

– Hát kérem, Nusika azt olvasni kell…

– Tihamér! Minek néz maga engem? Ezt már mondta, jaj, Tihamér… De miért kell olvasni?

– Hát mert kérem, az hír, az hír. Az információ, az kultúra, az köztéma, ismerni illik, ismerni illik.

– Ismerni illik? Ezt meg hol hallotta Tihamér? Olvasni…

– Igen Nusika, olvasni, olvasni.

– És van benne regény?

– Nem kérem Nusika, az nincs, az nincs.

– Olvasni… És milyen hosszú ez a micsoda…, ez a cikk Tihamér?

– Éppen csak két lap.

– Jaj! A sírba akar engem kergetni? Két lap? Hova gondol? Mit akar azzal a két lappal? És cikk, és hír és illik… és nincs benne regény…

– Én kérem semmit, csak gondoltam magácska…

– Na nem Tihamér, majd inkább magácska! 2 lap… ebb?l a tárgyból… hova gondol? Inkább olvassa maga. Olvassa!

– Igen, kérem, igen. Akkor olvasom, olvasom.

– Tihamér, mit csinál?

– Olvasom drága Nusika, olvasom.

– Hangosan olvassa maga bolond! Ne magának, ha már annyira ragaszkodik hozzá!

– Én nem ragaszkodom, de olvasom, olvasom.

– Ne b?szítsen, olvasson!

– Igen, olvasom, olvasom.

– Ne bolondozzon velem Tihamér, Tihamér… vagyis csak Tihamér! Ne mondjon már mindent kétszer! Már én is…

– Igenis nagysága, igenis…

– …

– „Hát persze, hogy ezt senki sem tudhatja. Ennyivel tisztában vannak már nemcsak a fejedelmek, hanem a nadrágtalanok is…”

– Állj! Hát ez micsoda? Ha senki se tudhatja, minek kezdünk bele, egyáltalán, ha az író nem tudja, minek kezd bele? És fejedelmek? És nadrágtalanok? Ezek együtt, mit…? És nadrágtalanok… Micsoda pornográf skandalumot akar maga nekem itt ajánlani?

– Hát, az nem úgy van, kérem. Várjon csak Nusika, várjon! „És ha a hadügyminiszter a bécsi hercegségeknek arra a kérdésére:» Mit gondol Excellenciád, meddig tart a háború? « …”

– Állj! Tihamér, maga tényleg ostobának néz? Mi ez a botrány? Mi ez a fekália? Mir?l beszélnek ezek? Miféle titokba von maga engem bele? És egyáltalán miféle szennylapból való ez? Háború 1916-ban? Hol él maga, hol élnek ezek? Miféle háborúról van szó?

– Kérem Nusika, itt nincs semmi titok. Hír, hír. Egyébként pedig a Nyugatból olvasom a cikket, a…

– Ne folytassa, tudom, a Nyugatból… De Tihamér! Hát mit akar maga t?lem? Hát hol van ebben a belletrisztika? Hol a regény? Hol a kikapcsolódás és a szenvedély? Hol a szórakozás? Az élmény?

– Drága Nusika, ez cikk. Ez valóság, ez nem lekt?r. Tudja, éppen Ambrus írta, hogy a közönségnek a vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a vicc; az anekdota; a léha szellem; a szenzáció; a személykultusz kell. Ezért gondoltam, hogy talán… talán maga… talán magán, talán ismerve magát… közönség…

– Jaj, Tihamér mit morog maga az orra alatt? Ne folytassa, megfájdul a fejem, szédülök… Jaj Tihamér, le kell ülnöm. Hát mit akar maga t?lem? Kinek néz maga engem? Én kulturált úrin? vagyok! Pontosan tudom, hogy mi az a fecsegés, a szenzáció, oh… és a regény…

– Nem is akartam folytatni drága Nusika, nem is akartam folytatni. Csak ugye a cikk… a…

– De mit akar maga a cikkt?l Tihamér?

– Csak várja ki a végét, csak várja ki a végét! Majd megérti!

– A bolondját járatja velem? Hát miféle bestiális írás az, amiben négy sor után nincs semmi szenvedély, semmi románc, semmi hahota, semmi izgató és szemtelen, semmi kibeszélni való, semmi megdöbbent? pikantéria?

– Hát kérem, ez cikk. Itt a szöveg mélyebb összefüggéseire kell odafigyelni, egyes részletek pedig csak a végén kapnak jelent?séget és értelmet. Rendkívül fontos a tartalom. Tényfeltárás, közkérdés, jellemformáló erej?…

– Ne szakítson félbe Tihamér! Mit képzel maga rólam, hogy egy ilyen érdektelen és botrányos, bizarr sajtószégyennek kivárom a végét! Err?l az Ambrusról meg ne beszéljen nekem többet! Hallottam ám hírét! Még hogy majd ? tudja, hogy mi kell a közönségnek… Hisz ? szaktudományos munkákkal is foglalkozik. Írt ? egyáltalán regényt? Ne beszéljen nekem róla többet, ne…

– Hát, kérem, drága Nusika, ez a cikk is t?le való. Sokan szeretik! Csak várja ki a végét!

– Tihamér, hát maga egyáltalán nem ért az irodalomhoz? Miféle m?veltségen n?tt maga fel? Hol siklott maga félre? Nem tudta, hogy efféle lármás dörgedelmet ma nem sikk olvasni? Tudja maga egyáltalán mi az a divat, a regény?

– Sokan szeretik, Sokan szeretik Nusika…

– Na, látja Tihamér, ezért tart itt ez az ország! Csupa lárma, csupa zaj, csupa konzervativizmus, csupa hagyomány, csupa nacionalizmus, csupa pótcselekvés és m?vi érték és… cikk. Nem értem, egyesek miért nem képesek haladni a korral? Bezzeg a külföld, bezzeg a nyugat, oh… és a regény… Minden sületlenséget összehord itt valami ostoba háborúról és fogalma sincs mi fán terem a regény. Tihamér, maga csak cikket olvas? Mert, ha igen, akkor azt kell mondanom, komoly veszélyben van! Járt már orvosnál?

– Nusika, meg ne haragudjon, de a folyóirat neve éppen ezért Nyugat, mivel újító szellemben lép fel, megnyílva a külföldi szellemi áramlatok felé. Ambrus egyébként regényt is ír, regényt is…

– Látom, maga nem akar érteni Tihamér, mindig a részletekkel van elfoglalva, ezért nem látja át az egészet. Maga nem elég haladó szellemiség?, maga nem tudja követni a divatot, s?t nincs semmi stílusa. Járt már orvosnál?

– Az igazság az Nusika, hogy igen, jártam, jártam. Éppen egy pszichoanalitikusnál. ? javasolta nekem ezt a módszert is…

– Na látja Tihamér jól tette! Ez volt a legjobb dolog, amit szerencsétlen helyeztében tehetett. Az majd segít magának… Mi? Miféle módszert?

– Hát kérem, Nusika… én éppen ezért mentem hozzá… Az a panaszom, hogy állandóan ostoba, unatkozó, felszínesen fecserész?, szemérmetlenül pletykás, pökhendi és együgy? úrhölgyekkel álmodom, akik semmi mást nem hajlandóak olvasni csak regényt, és éjt nappallá téve ilyen és ehhez hasonló olvasmányélményekr?l áradoznak. Rendkívül bosszantó, bosszantó… Sajnos a direkt kezelés során is folyton ezekhez a hölgyekhez jutottunk el. Mivel a helyzet már-már kétségbe ejt?vé vált, a doktor úr erre azt javasolta, hogy keressek föl hasonló hölgyeket és kompenzációs jelleggel olvassak fel nekik cikket. Hátha az jót tesz. Így jutott eszembe magácska, mivel arra gondoltam, hogy régi barátságunkra való tekintettel segíthetne nekem a terápiában.

– Micsoda? Mit akar maga t?lem Tihamér? Rajtam akar gyakorolni? Hát kinek néz maga engem?

– Nem, kérem Nusika ez már nem a gyakorlás része, ez élesbe megy, élesbe megy…

– Na, de Tihamér…

– Ne aggódjon drága Nusika! Bízza rám magát! A cikk, a cikk… Jaj… hát azt olvasni kell, csak olvasni kell! Nézze csak:„… azt felelte, hogy:» Bocsánat, de ez Eminenciád reszortjába tartozik, mert ezt csak az Úristen tudja« – akkor a hadügyminiszter nem arra felelt, amit kérdeztek t?le…”

9 év 2 komment

 

 

Alapvetés

 

Mint, ahogy egyetlen társadalmi jelenséget sem érdemes pusztán profán, anyagias szempontok alapján vizsgálni, mert ez csak féligazságokhoz vezet, a szegénység kérdéskörének tárgyalása szintén nem választható le egy-egy ország, nemzet saját szellemkincséhez való viszonyának vizsgálatáról. Minden ország el?ször szellemében, szellemiségében, tartásában szegényedik el s csak aztán az anyagiak terén. Igaz ez Magyarországra is, mely végtelenül szegénynek t?nik, ha az egy f?re es? államadóság mértékét vesszük alapul, ugyanakkor páratlanul gazdag, ha nyelvében és hagyományában ?rzött szellemkincsére tekintünk. Mint minden más esetben is, Magyarország elszegényedése a mindenkori lakosság saját nemzeti szellemkincséhez való viszonyában keresend?.

Egy nemzet addig él?, míg él? szellemi kultúrája, hagyománya. Ez esetben elég csak például Indiára gondolni, mely ország felbecsülhetetlen érték? vallási és filozófiai írásokat hagyományozott a világra, egyedülálló módon ?rizve az emberiség évezredes spirituális kincseit, valamint annyi tanítót és tudósembert, mint semelyik más nép. India az id?számításunk el?tti id?kben, többek mellett szellemi nagyhatalom volt, mely a mai napig érezhet? módon hatást gyakorolt a világm?veltségre. Ugyanakkor az elmúlt évszázadok során bekövetkezett idegen megszállásnak, elnyugatiasodásnak, elanyagiasodásnak, elkapitalizálódásnak köszönhet?en a világ valaha volt egyik legnagyobb szellemi kultúrája lakosságának többségét tekintve ma nyomorban él, ?si tudásáról megfeledkezve, hagyományait elhagyva. Igaz ez akkor is, ha India a mai napig a leghagyomány?rzöbb nemzetek egyike.

Ahogy megtörtént ez Indiával, megtörtént más nemzetekkel is, köztük Magyarországgal. A magyarok ?sei az id?számításunk el?tti id?kben nem csak fizikai értelemben, de a szellemkincset tekintve is nagyhatalomnak számítottak. Egyes fejtegetések még azt is kijelentik, hogy a magyar kultúrában gyökerezik az ?si világkultúra egészének gyökere. E tekintetben a magyarokra szintén hagyomány?rz? szerep jutott. ?si szellemkincsünket sokáig generációról generációra örökítették, amíg az idegen befolyás ennek gátat nem szabott, a magyarságot ugyanis folyamatos támadás érte szellemkincséért. Soha egyetlen népet ennyi támadás nem ért történelme folyamán, ennek belátásához elég csak végigtekinteni történelmi múltunkon. Mindenestre ?si kultúránk nyelvünkben, meséinkben, krónikáinkban, népm?vészetünkben és egyéb forrásokban teljes egészében ránk maradt. Más kérdés, hogy az ezek megismerésére és megértésére vonatkozó lehet?ségeket elvágták. Aki például költ?ként, történészként vagy más helyzetben felszínre igyekezett hozni ezt az elveszett tudásanyagot, ellehetetlenítéssel, megvetéssel találta szemben magát. Ahogy pedig egy nemzet eredeti helyzetének és identitásának tudata elveszik, el?bb-utóbb összetartása és anyagi javai is elvesznek. És ahogy bekövetkezik ez nemzeti szinten, úgy bekövetkezik egyéni szinten is. Ahol nincs nemzettudat, ott el?bb-utóbb a kisebb társadalmi intézmények összetartozás tudata is elveszik, míg végül a családtudat elveszte után, kizárólag az egyéntudat marad a felszínen. Így alakul ki az identitás nélküli, magára hagyott, bizonytalan biztonságérzettel rendelkez?, állandó félelemben él? ember, akinek élettevékenysége arra korlátozódik, hogy pillanatnyi jóllétét biztosítsa. A szegénység nem arról szól, hogy nincsenek rendelkezésre álló anyagi javak – mert azok mindig vannak, az elosztás rossz, kevesek kezében halmozódik fel az anyagi javak egésze –, a szegénység az identitás elveszésér?l szól.  A helyzet pedig fonák. Ugyanis az, akinek az alapvet? életfeltételei nem biztosítottak, el?ször élelmet keres és nem szellemkincse után kutat, ha viszont egy nemzet nem kutat szellemkincse után, anyagilag is ellehetetlenül. Ez esetben a kérdés kulcsa tehát az eredeti szellemiség elhagyásában van, mivel az az ?sid?kt?l fogva adott, míg az anyagi javak forgó eszközök egy ember és egy nemzet életében is. Pontosan ennek okán érdemes egy kis kitekintést tenni a ma él? ember szellemiségére.

 

 

Szellemi körkép*

 

Ma a világra egyfajta módon felülr?l, vagy kívülr?l rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne. Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lév? térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglep?bb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekv? nem cselekvés állapota. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna.

Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak passzívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják ?ket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül, minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéb?l az igazmondókat szám?zi, közösségeib?l kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a h?ség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ? márpedig keres?, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak t?nik.

Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a létezés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keres?t, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a f? kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én?, hanem, hogy Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati t?ke. Ez a t?ketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati t?ke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati t?kéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és ember-kereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki el?ször raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké.

Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Márpedig a ma embere nem szolgálni akar és nem szerelmes a létbe. Az ilyen tudatlan ember uralkodni akar, hatalomvágy f?ti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt szám?zi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego, a valós egot, mely az ?szinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglep?. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított h?ségben sem. Annál, pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejt?bb, hogy még csak nem is igyekszik h? lenni magához, mert az önmagához h? ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelel?en vágyik arra, hogy  megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja. Elvonatkoztat t?le minden lehetséges úton, jelent?ségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. A szenderg? jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el.

 

 

A felel?sség

 

Ma a világ és benne Magyarország is egyre súlyosbodó értékválsággal küzd és err?l a többség nem hajlandó tudomást venni, vagy, ha igen, ezzel kapcsolatos személyes felel?sségét tagadja, a helyzet megoldását áthárítja azokra, akikr?l úgy véli, hogy hatalmi befolyással bírnak. Ugyanakkor a rendszerváltással beöml? idegen kultúra térhódításának jóváhagyása nem egészen arra világít rá, hogy ez pusztán néhány, éppen hatalmon lév? kisebbség felel?ssége volna. Ugyanis, ahogy a rendszerváltozással elhaltak korábbi értékek, viselkedési rutinok, úgy akadtak új eszközök és lehet?ségek is a magyarság kezébe, azt pedig, hogy egy-egy társadalmi változásra miként reagál egy közösség, legalább részben mindig maga választja meg. A rendszerváltás és az azóta eltelt id? pedig valamelyest azt bizonyította, hogy vannak, olyan eszközök, melyekkel nem tudunk helyesen bánni, ha birtokunkba kerülnek. És ez a kijelentés els?sorban az erkölcsi vonatkozást érinti, ugyanis az említett jelenség hatása abban mutatkozik meg, ahogy bánunk egymással.

Mint, ahogy minden társadalmi jelenség a népesség egészét érinti, a szegénységet sem lehet vizsgálni egy kisközösség vagy néhány társadalmi szervezet felel?sségeként. A szegénység össztársadalmi kérdés. A kérdéshez való viszonyában pedig a nemzet szellemisége mutatkozik meg. A szegénységhez való viszony arra mutat rá, hogy miként tekint az ember a másik ember létbizonytalanságára, mennyire tiszteli polgártársa életét, élethez való jogát, emberi méltóságát. A kulcskérdés az, hogy az ember mennyire engedi azt, hogy a másik embernek jobb legyen, akár a saját maga kárára is, vagy rosszabb, a maga javára. Ott, ahol nincsen összetartozás érzés, és stabil, évszázadokra, évezredekre visszanyúló közösség- és hagyománytudat, ez megengedhet?vé válik. A kérdés túlmutat a pusztán nacionalista, vagy politikai eszmék világán. Ez a kérdés egész egyszer?en és konkrétan pusztán emberi, erkölcsi kérdés. Az ember veleszületett erkölcsi érzékéhez kötött. Az egyedüli indok ennek figyelmen kívül hagyására pedig csak az alapvet? emberi, erkölcsi értékekt?l való eltávolodás lehet.

 

 

A szegénység, mint élethelyzet

 

Az világos, hogy a szegénységben él? ember alapvet? alkotmányos és emberi jogaival teljes mértékben semmiképpen sem tud élni, hogy pontosan mekkora ez az arány, az szegénységének mértékét?l függ. Ez az arányosság pontosan leírható Abraham Maslow képletével. Maslow elmélete szerint a legalapvet?bb rend? emberi szükségletek a létfenntartás szükségletei, a legmagasabb rend?ek pedig az önmegvalósítással összefüggésbe hozható szükségletek. A legalapvet?bb és a legmagasabb rend? szükségletek között a hierarchikus rendszer alapján a következ?k állnak a hierarchiában elfoglalt helyük szerint, emelked? sorrendben: a létbiztonsággal és védelemmel kapcsolatos szükségletek, szociális szükségletek, az elismerés és megbecsülés szükségletei. E képlettel leírva a szegénységet, mint élethelyzetet egyszer?en levonható a konzekvencia, hogy minél szegényebb valaki annál kevesebb esélye van az önmegvalósításra, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kiépítésére, saját, alapvet? biztonságérzetének megteremtésére, mert ezek biztosítása a modern piacgazdaság viszonyai között egyedül a pénzt?két?l függ. Ahogy pedig József Attila már 1924-ben megírta: „Aki szegény, az a legszegényebb.„

Szociológiai vizsgálatok sora írja le, hogy a szegénység egyértelm? társadalmi kirekesztettséggel jár. A szegény emberek nyilvánvalóan hiányt szenvednek a társadalom vagyoni és kulturális t?kéjének érdemi elosztásakor. A szegény családba született vagy id? közben elszegényed? családban él? feln?tt életesélyei halmozottan hátrányos helyzethez vezethetnek. A szegény sorsú gyermeknek, ha csak nem szakad ki a szegénységb?l, esélye sincs a társadalmi átlaghoz viszonyított normális életpályát bejárni. A fejl?déséhez szükséges élelmezést, egészségügyi ellátást nem kapja meg, megfelel? oktatásban nem részesül, és a szegénység okozta személyiségtorzulások következtében a biztonságérzetet nyújtó családi közeg is csak hiányosan biztosított számára. Így feln?ttként a társadalomba beilleszkedni nem képes, mivel „versenyképes” életpályája nincsen. Érzelemvilága, biztonságérzete sérült, a szükséges képesítésekkel nem rendelkezik, anyagi t?ke nem áll rendelkezésére, fiatal feln?ttként esélyek nélkül kezdi meg önálló életpályáját. Mivel versenyképes „életpályát” nem tud felmutatni, további kudarcok érik, melyek hiábavalóság érzetét er?sítik. Jó esetben talál magának valamifajta keres? tevékenységet, megélhetési forrást és alapvet? szükségleteit biztosítani tudja, rosszabb esetben nem boldogul és a szociális ellátórendszer segítségére szorul, még rosszabb esetben feladja életét, vagy deviáns életpályára lép. A Magyarországon a ’94-s nagy munkanélküliségi hullám kapcsán végzett vizsgálatokból tudjuk, hogy a munkanélküli ember a munkanélkülivé válást követ? id?szakban ugyanazokon a mentális stádiumokon megy keresztül, melyeket Elisabeth Kübler-Ross a haldoklás és a halál kapcsán kimutatott, ezek: 1. a probléma elutasítása és izoláció; 2. düh, irigység, harag 3. alkudozás; 4. a veszteség érzése, depresszió; 5. elfogadás, beletör?dés. A munkanélküliség vizsgálatok két dologra derítettek fényt: 1. a legtöbb munkanélküli nem jut el az elfogadás, beletör?dés stádiumáig és megreked a korábbi stádiumoknál, ennek következtében személyisége lényegesen sérül; 2. ha el is jut az elfogadás stádiumáig, az elfogadás nála nem tiszta helyzetértékeléshez és a megoldás meglátásához vezet, hanem apátiához, lemondáshoz. Mindez a szegénység szempontjából azért érdekes, mert a szegény sorsa jutott emberek ugyanezeken a stádiumokon mennek keresztül egyéni életpályájuk során, és viselkedésük, helyzetértékelésük, problémakezelési stratégiájuk is megegyezik a munkanélküliség vizsgálatok kapcsán a munkanélküliek viselkedésével összefüggésben kimutatott eredményekkel, nem beszélve arról, hogy a szegénysor és a munkanélküli lét szorosan összefügg.

A feln?ttkori elszegényedés, szegénnyé válás különösen aktuális kérdés az utóbbi évek belföldi gazdasági viszonyait tekintve. A 2008-ban bekövetkezett és azóta is tartó gazdasági válság mostanra újabb, a ’94-shez hasonló munkanélküliségi hullámot eredményezett, nem beszélve a fokozatosan tet?z?d? hitelválságról. Egyértelm?, hogy e két tényez? együttes fellépése katasztrofálisan hatott a magyar lakosság életére. A munkanélküliség hatásairól korábban már volt szó, az ez estben is érvényes. Viszont a helyzethez f?z?d? lakáshelyzet bizonytalanság és a közüzemi számlák fizetési képtelenségének veszélye okozta érzelmi feszültség demoralizáló hatása korábban nem látott és meg nem tapaszt lelki terhet jelent a csapdahelyzetbe került lakossága számára. Csapdahelyzetr?l itt azért lehet beszélni, mert azok a családok, akiknek az életére kihatással volt és van a válság, egyszer?en nem tudnak jól, elég jól dönteni, mivel számukra minden lehetséges probléma megoldási lehet?ség veszteséggel jár. A helyzet így vázolható fel röviden:

Azok számára, akik 2008 novembere, vagyis a válság kezdete el?tt f?ként deviza alapú lakáshitelt vettek fel,  a havi hiteltörleszt? részlet a kétszeresére, háromszorosára emelkedett. Ez az arány azóta sem csökkent jelent?s mértékben. Ahhoz, hogy a megemelkedett törleszt? részletet a havi lakásfenntartási költségek mellett egy család fizetni tudja, plusz bevételekre, kiegészít? jövedelmekre lett volna szüksége. Ezzel szemben a cégek elbocsátással reagáltak a kialakult helyzetre, így egy-egy család összbevétele nemhogy n?t volna, de csökkent. Ebben a helyzetben a családok döntési helyzetbe kényszerültek: vagy a megemelkedett törleszt? részletet fizetik, vagy a lakásrezsit. Azért, hogy lakhatásukat megtartsák, és a hitelszerz?dést a bank nem bontsa fel, a bankhitelt törlesztették, minek hatására jelent?s lakásrezsi hátralékok keletkeztek. Ugyanakkor, ha a család nem akarta, hogy a közüzemi szolgáltatásból kikapcsolják, vagy hogy fizetését letiltsák, illetve, hogy a keletkezett rezsihátralék végrehajtás alá kerüljön, legalább részletekben el kellett kezdenie törleszteni a lakásrezsit és annak hátralékát. Mivel a munkavállalás lehet?ségei tovább sz?kültek, a család ismét döntési helyzetbe kényszerült: vagy a rezsit fizeti, vagy a bankhitelt. Az id?közben megemelkedett rezsiáraknak köszönhet?en viszont a rezsifizetés és a közüzemi hátralékok kiegyenlítése lehetetlenné vált. Ennek következtében vagy azért vesztette el valaki a lakását, mert a rezsit nem tudta fizetni, vagy azért, mert a bankhitelt nem törlesztette. A bevezetett banki kedvezmények, engedmények nem változtattak jelent?sen a helyzeten, míg a munkanélküliség fokozódott.

A helyzet egyértelm? vesztesei azok voltak, akik munkaer? piaci kvalitásaikat vagy kapcsolati t?kéjüket tekintve nem tudtak legalább kiegészít?, de legf?képpen f?állást vállalni. Basil Bernstein megállapításaiból is tudjuk, hogy a társadalomban való boldoguláshoz háromfajta t?ke szükséges: 1. pénzt?ke; 2. kapcsolati t?ke; 3. kulturális (vagy ismereti) t?ke. A magyar munkaer?piacra rátekintve egyértelm?vé válik, hogy abban már a válság bekövetkezése el?tt is els?sorban a kapcsolati t?kének volt a legjelent?sebb szerepe, vagyis, aki ismer?s révén álláshelyet tudott szerezni, az munkához és így jövedelemhez juthatott. Majdnem, de csak majdnem ennyire fontos szerepet játszott a válság el?tt a munkavállalásban a tudás vagy ismereti t?ke, tehát a megszerzett képesítések és a munkagyakorlat mennyisége és min?sége. E tekintetben már a válság el?tt is megfigyelhet?ek voltak a munkaer?piac torz m?ködésének vonásai a munkavállalás tekintetében, mivel munkához els?sorban az jutott a tudást?ke által, aki aktuálisan piacképes szakképesítéssel rendelkezett, nem pedig az, akinek jelent?s munkatapasztalata volt, illetve a képzési rendszer ésszer?tlen m?ködtetésének köszönhet?en rengeteg olyan szerepl? lépett a munkaer?piacra, aki gazdasági szempontból haszontalan szakmát tanult.

Ezek az arányok a válságot követ?en feler?södtek. A korábban hátrányos munkaer?piaci helyzetben  lév? rétegek (pályakezd?k, id?sek, kismamák, valamilyen fogyatékkal él?k stb.) helyzete tovább romlott, mivel kapcsolati t?ke nélkül még az aktív korban lév?, piacképes szakmával rendelkez? munkanélküliek el?tt is besz?kültek a munkavállalási lehet?ségek. A helyzet pedig megint els?sorban mentális szempontból különösen aggasztó, ugyanis egyre növekv? embertömegek érzik azt, hogy nincs rájuk szükség! És akkor még nem esett szó azokról a társadalmi rétegekr?l, akik a válság el?tt is mélyszegénységben éltek. A helyzet azért félelmetes, mert például a rendszerváltás el?tti évtizedekben tilos volt Magyarországon szegénységr?l, vagy munkanélküliségr?l beszélni, ma viszont lehet, de látszólag nincs a helyzetre hathatós megoldás. Ez pedig tartósan rombolja a közmorált.

Néhány gondolat erejéig érdemes e fejezetben az egyes generációk életmódja és életpályája közötti különbségekre is kitérni, mely egyébként is gyakori feszültségforrás a társadalmi együttélés tekintetében. A ma aktív munkavállalói korba lép? generáció és e csoport nagyszül?i generációjának életmódja, életpályája között hatalmas különbségek mutatkoznak. Mindkét generáció élete más miatt, más módon volt nehéz, de a nagyszül?i generációnak noha a korábbi rendszer hátrányaival szembe kellett néznie, viszont a létbiztonság sokkal elérhet?bb volt számára, munkához szakképesítés nélkül viszonylag könnyen jutott (pl. nyolc osztály elvégzése után lehetett tanító), lakáshelyzete az olcsó bérlakásoknak, szolgálati lakásoknak, vagy a kedvezményes tanácsi kölcsönöknek köszönhet?en sok esetben egész egyszer?en megoldható volt. A szül?i házat 18-22 évesen biztonságban elhagyhatta. A mai fiatal generáció alapvet?en más rendszerbe születik bele. Életlehet?ségei kivívásáért versenyeznie kell. Elhelyezkedése minimum piacképes fels?fokú szakképesítéshez és nyelvismerethez kötött. M?veltségében Európai vagy inkább világpolgárnak kell lennie. Versenyképessé válása érdekében képeznie kell magát. Amíg pedig képzi magát a legtöbb esetben a szül?i házat elhagyni nem tudja, így minimum 25-30 éves koráig a szül?kkel közös háztartásban él. A családalapítás, a gyermekvállalás ideje kitolódik számára. Családi t?ke hiányában lakáshoz jutni a szükséges önrész hiánya miatt gyakran még hitellel sem tud, esetleg albérletet bérelhet. Ha mégis lakáshitelhez jut, kérdés, hogy képes-e azt fizetni? Mivel saját, egyéni életpályájára kell koncentrálnia a gyermekvállalás sok esetben elmarad, s?t még az igény sem lép fel erre vonatkozólag. Ha mégis, ahogy egy tanulmány írta a gyermekvállalás – még a rendelkezésre álló családtámogatások mellett is –: öngyilkosság.  

Magyarország minden tekintetben els?sorban külföldi ideológiákat, szervezési modelleket követ. Mára teljes mértékben elsajátította a szabadpiaci viszonyokhoz hozzárendelhet? gondolatiságot, mely szerint ma bárkib?l lehet bármi! Ami önmagában véve teljesen igaz, de az az ideológia, amit például a médián keresztül is folyamatosan sulykolnak, nem mutat rá a felkiáltás árnyoldalára. Ugyanis bárkib?l lehet bármi, de lefelé és fölfelé is! A gyors reakciókészség?, tanulékony, alkalmazkodó állampolgár, aki a szükséges anyagi vagy kapcsolati t?kével rendelkezik, valóban bármit elérhet. Mások számára viszont könnyen adottá válhat a gyors és támogatásmentes társadalmi lecsúszás. A piac szabad áramlásának köszönhet?en bármikor fel lehet emelkedni, és bármikor alá lehet zuhanni. Felül a lehet?ségekben nincsen határ (pedig ez se jó), alul pedig semmilyen eszköz, vagy rendszer nem fogja fel a lefelé zuhanót. A fentlét ugyanakkor csak a folyamatos versenyben maradás mellett lehet tartós, míg a lentlét hosszas, kitartó, szorgalmas cselekvés mellett is. Az idegen ideológiák átvétele tehát magával hozta a mintatársadalmak m?ködési modelljeinek hátrányait is. Ráadásul alapvet?en is egy olyan társadalmi felépítményre lett ráer?ltetve, melyre nem feltétlenül volt alkalmazható. A folyamatos európai és világpolgárrá válás nyomása mellett Magyarországnak saját bels? feszültségeivel is folyamatosan küzdeni kellett és kell. Addig pedig, amíg belül nincs rend, az a bázis sem áll rendelkezésre, melyre a világpolgárságot építeni lehet. Ennek eredménye a társadalmi tanácstalanság és a teljes identitásvesztés állapota. Egyéb támpontok híján a magyar állampolgár most kényszer?en külföldi modelleket követ életmódjában. Mindeközben saját szellemkincse, gazdasági szerepl?nként való jelenléte fel?rl?dik. A magyar piacról egyértelm?en kiszorultak a magyar termékek. A Magyarországon világviszonylatban egyedülálló termékkincsek külföldre kerülnek, vagy kihasználatlanul vegetálnak. Ma szinte kivétel nélkül külföldi, vagy külföldi mintára létrejött m?sorokat nézünk, idegen divat szerint öltözködünk, tanulunk, gondolkodunk. Ugyanakkor a történelem kíméletlenül rámutat arra, hogy egy társadalom valóban sikeres csak akkor lehet, ha saját ideológiai érdekeit és hagyományait követi.

A nemzeti bizonytalanság tudat és a nehéz sorsú emberek énképének alakítása szempontjából a média jelenleg különösen káros tevékenységet végez. Mégpedig azért, mert a következ?ket hirdeti: bárkib?l lehet bármi, bárki helyettesíthet? bárkivel, a plasztikus, alkalmazkodó, gyakran csalással és er?szakkal el?rejutó ember sikeres lehet. Ezen kívül például egy átlagos esti TV m?sorban nagyjából annak lehetünk tanúi, hogy aki már egyébként is sikeres, az hogy válik még sikeresebbé, illetve azért, mert sikeres, mennyire boldog életet tud élni, f?ként mert rendelkezik az ehhez szükséges anyagi fedezettel. Ha pedig a néz? elhiszi, hogy itt bárkib?l bármi lehet és ennek csak az az akadálya, hogy ? nem birtokolja az ehhez és boldogsághoz szükséges t?két, életét és saját személyét értéktelennek fogja tartani. Ha nem hiszi el, hogy itt bárkib?l bármi lehet, akkor is feszültséget él át, mert tudja, hogy ebben az országban csak azoknak lehet még jobb a helyzete, akiknek már egyébként is jó. A legfontosabb szerepe és felel?ssége ebb?l a szempontból a hírm?soroknak van, hisz a néz? nagy százaléka pusztán ezekb?l tájékozódik a világ aktualitásairól. A híradónak alapvet?en az volna a funkciója, hogy tájékoztasson arról, amit a világról általánosan tudni illenék, közölje a közösség (jelen esetben Magyarország) örömhíreit, felhívja a figyelmet a közügyekre, közproblémákra (pl. szegénység). Ezzel szemben a híradóban semmi másról nem hallani, mint bulvárhírekr?l, halálesetekr?l, b?ncselekményekr?l. Sajnos az egyéni felel?sséget itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert a néz? választja meg, hogy mit néz. De, a kérdést semmiképp sem lehet ennyivel elintézni.

 

 

Következtetések

 

A Magyarországon kialakult helyzetet sokan felismerték és egyre több szervez?dés alakul például a szegénység kérdésének kezelésére is. Ezek a szervez?dések azonban els?sorban a kérdés anyagi oldalával foglalkoznak. Itt így nem történik egyéb, mint piaci átcsoportosítás. A társadalmi vagyon egy része átcsoportosul egyik helyr?l a másikra enyhítve valamit a rászorulók fizikális nehézségein, de tartós megoldás és f?ként mentális segítségnyújtás ez esetben sem születik, történik. Azt régóta tudjuk, hogy anyagi eszközökkel csak tüzet oltani lehet, illetve, hogy a megel?zés sokkal olcsóbb volna, mint egy-egy probléma kezelése. A nem elég jól körvonalazott célok és a konkrét célcsoportra való pontatlan fókuszálás miatt a szociálpolitika gyakran gazdaságtalanul m?ködik.

De nem ez a legnagyobb baj! Els?sorban olyan szervez?désekre volna szüksége az országnak, amely a gondolkodásmódját tartja egészséges mederben. Az elmúlt évtizedek folyamán kialakított gondolkodásmódra és társadalmi reflexekre kitekintve nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben az országban az ember embernek farkasa lett. Ha a nép szenved, els?sorban azért szenved, mert tagjai egymás ellen fordultak, versenytársaivá váltak polgártársaiknak. Ezen csak oly módon lehet változtatni, ha a lakosság gondolkodásmódját minden generációt érint?en vissza sikerül terelni egy korábbi, kiegyensúlyozottabb, emberibb mederbe. A legfontosabb feladat ezzel kapcsolatban a fiatal generációk nevelésével összefüggésben adódik. Minden fiatalnak egészen kiskortól el kell sajátítania az emberré válás, az állampolgárrá válás kritériumait. A társadalomba való beilleszkedés kulcskérdése pedig nem egy adott szakképesítés megszerzése kell, hogy legyen, hanem egy egymásért felel?sséget vállaló közösségbe való beilleszkedésé.

Hogy pontosan milyen eszmerendszer elsajátítása mentén lehet mindezt megvalósítani az nem kérdés. A Magyar szellemi hagyomány a világ egyik leggazdagabb hagyománya. Példaérték? szellemkincsünk van! Ilyesfajta lelki és szellemi táplálékkal kitöltve a jelenlegi tanácstalan ?rt, újra megnyílik a lehet?ség egy lelkiekben és gazdasági értelemben vett gazdagság felé.

Hosszas dolog lenne külön részletezni, hogy mit és pontosan hogyan kéne átalakítani ahhoz, hogy ez az ország visszanyerje a hitét és építkezni tudjon, mivel mára a helyzet a végletekig ki lett élezve. Az egész felépítmény ingatag lábakon áll. Legegyszer?bben azt lehet mondani, hogy mindent újra kéne gondolni, aztán ismét fel kellene építeni egy magyarságot. Ezt sehogy máshogy nem lehet végrehajtani, mint egységben. A kulcsfogalom minden esetben az összefogás. A különféle jóléti szervez?dések legfontosabb szerepe abban lehet, hogy közös célokat definiálnak, összefognak és olyan szellemi kampányt indítanak, mely képes átalakítani a közgondolkodást. Ki kell alakítani az egységtudatot. A közös célt mindenki ügyévé kell tenni. Tudomásul kell vennünk, hogy a másik élete a mi életünk is. Az egy nemzethez tartozók sorsa összetartozik. Ahogy bánunk egymással, közös sorsunk is olyan lesz. Ehhez leginkább egy dologra van szükség: arra, hogy merjünk! Sajnos, alapfogalmak újradefiniálására kell sort keríteni. Le kell fektetnünk ismét, hogy mit jelent a h?ség, a felel?sség, az igazmondás, az igazságosság és a felel?sség. Mint nemzet, újra meg kell születünk és fel kell n?nünk feladatainkhoz. Ha ezt sikerül megvalósítanunk, akkor leszünk képesek feln?ni ahhoz a gondolathoz, amit Vörösmarty Mihály fogalmazott meg a Gondolatok a könyvtárban cím? verse utolsó soraiban: „Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén ?seink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

A szegénység kérdése tehát els?sorban szellemi, spirituális kérdés. Ott, ahol egységtudat van és a nép összhangban él eredeti természetével, hagyományával nem létezik szegénység. Mindenkire vigyáznunk kell, mert az indviduumban csak az képez?dik le, ami megszületett és érvényre jutott a kollektívumban.

Egy valóban gazdag nép els?sorban lelkében gazdag és csak ennek következményeként válik lehetségessé, hogy anyagi értelemben is gazdag lehegyen. Ha egy-egy ország szellemi hanyatlását összevetjük anyagi hanyatlásával az ok-okozati összefüggés világosan kimutatható.

„Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket.” – mondta Jézus. Ez az üzenet pedig most minden eddiginél aktuálisabb, ugyanis a legf?bb kérdés az: tudunk-e szeretetben összefogni? „Amíg minden magyar testvér nem fog össze minden magyar testvérrel, nem lesz feltámadás ebben a hazában. Sem szellemi értelemben, sem lelki értelemben, sem pedig anyagi értelemben.” – mondta egy el?adásában Born Gergely, magyarságkutató. Magyarország a szeretet országa, a Föld szíve. Ha ez az ország beteg, a világ is beteg, ha azonban képessé válik a gyógyulásra, fényt hoz a világba is. Ezért pedig mindnyájan tehetünk, s?t ez mindnyájunk felel?ssége!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

* Ez a szövegrész javarészt a Lebegés cím? írásomból lett ebbe a szövegbe dolgozva.

 

 

 

Szinay Balázs Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.