Szinay Balázs : Ráhagyás

Kedves Balázs, egy m? akkor publikálható, ha egynél több ember képes érteni és értelmezni. Vannak esetek, amikor filozófikus gondolatainkat megosztjuk a közzel, de cél a közérthet?ség.

 

***

“Ha az író nem emeli fel az olvasót, hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez természetellene s” – Ambrus Zoltán, 1906.”

Jelen íráshoz jó el? vagy kiegészít? irodalom lehet Hamvas Béla Henoch cím? írása. Semennyivel nem emészthet?bb, érthet?bb mégis érthet?. Hangoskönyv változatban is kiadták, tehát szélesebb közönségnek tervezték, gondolom azért, mert arra számítottak, hogy érteni fogják. Ebben az esetben sem gondolom, hogy különösebb bonyodalmakat okozna a szöveg megértése.

Az, hogy valamit egyvalaki nem ért, nem összekeverend? azzal, hoogy valamit csak egyvalaki ért. Ennek az írásnak a megértése az eddigi közzététel során még nem okozott gondot. Persze a befogadókészség relatív dolog. Van, akinek egy Pet?fi verset is nehéz befogadnia.

 

Mit tehet valaki, ha úgy érzi, hogy a köz ügyében, a közösség szelleméért már mindent kimondott, elmondott? Minden olyat, amivel építeni lehet, minden olyat, amit a jó szándék diktált számára, minden olyat, amit már korábban is elmondtak, de amit újra el kell mondani, minden olyat, amivel világot lehet menteni, de nem szükségszer?en, önmagából következ?en, hanem vasakarattal, fegyelemmel. – Visszhangot vár, vagy legyint. Valahogy az Isten és a világ is már csak ilyetén módon áll ahhoz, ami az Egészb?l maradt. Itt maradt, hátra maradt. A legfontosabb dolgokat az emberiség még több ezer év gyakorlás után sem értette meg. A lelkek jönnek-mennek a földön – többnyire ugyanazok, mert az ember nem tanul – de valahogy a többség az Egészb?l nem akart és nem akar semmit észrevenni. Ahogy a Bhagavad-gítá írja: millióból mindig csak egy.

A visszhangra való várakozás történetét már jól ismerjük. A ráhagyásnak ugyanilyen, szinte egészen az id?k homályába vesz? kezdete, és azóta kialakult kultúrája van. Annak id?pontja, ahonnan e fogalom beitta magát az emberiség történetébe, meghatározhatatlan, de talán nem is annyira lényeges. Ami lényeges, az az, hogy a ráhagyással az ember mit kezdett, illetve, hogy a ráhagyás ma miért minden másnál jelent?sebb kérdés?

Érdekes, hogy a ráhagyás és a ráhagyatkozás hangalakilag mennyire hasonló szavak, noha jelentésük szinte teljesen ellentétes egymással, hiszen a ráhagyás megjelenése éppen ott lehetséges, ahonnan a ráhagyatkozás el?ször csak hiányzik, majd teljesen kiveszik. És akkor rögtön fel is tehetjük a kérdést, hogy térben és id?ben hol nincs ez így? Hiszen minden korban és minden helyen eljön az az id?szak, amikor egyik felváltja a másikat. Mindenütt el?ször a szentség, majd pedig a materializmus hódít teret, mivel ráhagyatkozni azt jelenti, hogy hinni valamiben (legel?ször és legf?képpen Istenben, ennek hiányában pedig ehhez képest kisebb és mesterséges hitalapokban, melyek az istenhit pótlékai, torz formái, mivel ugyanabból az igényb?l táplálkoznak, de az abszolútumot megérinteni már nem képesek), ráhagyás pedig azt, hogy elhagyni ezt a hitet. A feltett kérdésre pedig az lehet a válasz, hogy ez egész pontosan az id?k kezdetén és az id?k végén nincs így.  Az id?k kezdetén még, a végén pedig már. A kezdetnél csak ráhagyatkozás van, a végid?kben pedig csak ráhagyás. Az A pontban  még, a B pontban már. Arra, hogy most a B pont kell?s közepén vagyunk, nem nehéz következtetni abból, hogy a ráhagyatkozásnak szinte semmilyen jelét nem láthatjuk. Annál inkább a bizalomvesztésnek, a kétkedésnek, a pártoskodásnak és a kiábrándultságnak. Ebben a helyzetben az ember már felismerte és elfogadta, de legalább sejti, hogy a világ nem lesz jobb és innent?l fogva valamikor egyszer?en egyszercsak véget ér, mert el kellett érkeznie annak az id?nek is, amikor a helyzet már csak így állhat. Így ennek legfeljebb okait kutathatjuk, de ami ennél fontosabb, hogy az ember ma is kétféle képpen cselekedhet: hisz és hitének erejével átvészeli ezt a id?szakot, vagy nem hisz, de szenved, vagyis a kor jellegzetes kortünetét a maga szempontjából és a maga számára megfordíthatja.

Már az ókori Rómában is folyton azt hajtogatták, hogy: „Az istenek magunkra hagytak”. Az egyetlen dolog, ami azóta változott, hogy az istenekb?l egyetlen Isten lett, vagyis az egyistenhit világképe szilárdult meg a politeizmussal szemben, mindazonáltal, ha lehet az Isten/ek) mégúgy se tör?dnek velünk, és nekünk lassan már eszünkbe se jut, hogy kéne neki/k. De miért is tenné/k? Az emberiség válasza ezzel kapcsolatban konkrét, egyértelm?, minden kétséget kizáró: „Jár. Ha pedig nincs, megvagyunk nélkülük/nélküle is.”

Minden csak addig érdekes számunkra, míg a legkevesebb er?feszítéssel vagy er?feszítés nélkül hozzájutunk. Ha ez nem kivitelezhet?, könnyedén pótoljuk valamivel. Így vált lehetségessé, hogy az anyagi örömök és a haszonszerzés felváltották az istenit. Ahogy az Istent?l való távolság az id?k folyamán n?tt, Istent keresni egyre terhesebb lett. Ezen a tényen még az sem változtat, hogy a maga idejében, adott helyzetben például a spártai életmód volt az, ami könny?nek számított, az általa elnyerhet? dics?ség mértékéhez képest. Egyedül az változott, hogy mi számít könny? haszonszerzésnek, a hozzáállás nem. A modern ember ráébredt annak lehet?ségére, hogy neki akkor is jár, ha nem tesz érte semmit. Nem tudni, hogy a modern kor legdémonikusabb vívmányai között van-e ennél nagyobb népszer?ségre szert tett gondolat, ideológia! És míg Nietzsche arról beszélt, hogy az Isten halott, addig Isten érdekesebb dolgok felé fordult, mint a földi élet fonákságainak nyomon követése.

Boxnyelven szólva Isten a kiütés tényállapota el?tti 10 másodpercet már rég leszámolta a világgal szemben. Ám a gongot még nem kongatta meg. A ringben önmagával szembetalálkozó emberiség rég kiütötte magát, de a végszóra még mindig várunk. S, ha közbeavatkozás nincs is, nem feledkezhetünk meg Isten jelenlétér?l, aki ebben a helyzetben már nem tud, nem akarhat többet tenni.

„Az egészségeseknek nincs szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a b?nösöket a megtérésre.” – mondta Jézus, és mondaná ezt rajta kívül minden igazi tanító, gyógyító, orvos, vagyis szélesebb értelemben vett fényhozó, aki arra hivatott, hogy akár a test, akár a lélek dolgait gyógyítsa, ám nem mondja. Ahogy a közgondolkodás mindent lehúz a maga szintjére, úgy válik ma az orvos is beteggé, hiszen hiteles gyógyító csak így lehet. Ugyanis ki akar ma gyógyulni, ki akarja meghívni a fényt az életébe? A ma embere csak gyógyszerekre vágyik, melyek enyhítik fájdalmát, elnyomják tüneteit, meggyógyulni nem célja. S?t, ragaszkodik szenvedéséhez, mert legalább az az övé. Ennek megfelel?en ki nem mondott elvárásra az orvosokkal szemben, hogy támogassák beteg állapotában, s ne irányt mutassanak, csupán szolgálják ki igényeit. A fényhozókat gondolkodásához idomítja, vagy kilöki közegéb?l. Befogadásra csak azok számíthatnak, akiket a tömeg még irányítása alatt tud tartani, de e mellett is képesek m?ködésüket valamilyen szinten fenntartani. Mit tehet tehát ilyenkor a gyógyító? Beteggé lesz, vagy megint csak legyint és ráhagy. Magányba vonul, elt?nik, megszabadulásra vár.

Egészen elképeszt? és széls?séges helyzet, amikor már nemcsak a szentség oldaláról mutatkozik meg ez a kiábrándult és érdemesebb szférák felé fordulás, hanem az emberiség részér?l is, önmagával szemben. Ugyanis ekkor már nem pusztán a rajta kívülálló Isten elvesztésér?l van szó, hanem a benne lakozó Isten elvesztésr?l is. Ez pedig úgy lehetséges, ahogy a Védák írják; Isten a létben háromféle formában van jelen: 1. Eredeti, személyes formájában örök lakhelyén, 2. Mint fenntartó er?, minden egyes atomban, a lelki és az anyagi világ legapróbb szegletében is; 3. Az él?lények mindegyikében, szívtájékon, az egyéni lélek mellett. Ha a személyes formával valaha is volt kapcsolata az embernek, az már régen elveszett. Ugyanakkor a személytelen, a létezés egészében, a lelki- és az anyagvilágban jelenlév? megjelenési formáját mindenki bármikor könnyedén megtapasztalhatja. A legegyszer?bb módon imával, jógával, tai chival, meditációval stb., vagy egyszer?en csak azáltal, ha figyelemmel, tudatosan él. Mert a tudatos ember nem képes nem látni azt, ami nyilvánvaló! Ahogy már Jézus 2000 éve elmondta: Az Isten országa nem jön el szembet?n? módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van.”  Ezt a kijelentést lehetetlen félremagyarázni, egyértelm? a kijelentés. Isten itt van, megtapasztalható. Ám az korántsem törvényszer?, hogy ez a lehet?ség be is váltódik. Isten is csak annyira mutatkozik meg, amennyire keressük. Aki isteni életet él, látja Istent, aki pedig nem, az elmulasztja azt. Tévedés, hogy a parancsolatok és útmutatások betartása Isten számára fontos! Nem, ez számunkra fontos! Isten nem veszít azzal, ha az ember nem tartja be a parancsolatokat, egyedül az ember veszíti el az isteni életmin?ség megteremtésének lehet?ségét. Ezt a min?séget pedig természetéb?l adódóan ismeri, útmutatást adni ehhez, vagy az ennek megteremtésére vonatkozó intelmeket parancsolatokként közölni csak olyan helyzetekben szükséges, amikor az ember már széls?ségesen és véglegesen elfordul eredeti természetét?l, vagyis elveszíti kapcsolatát a benne lakozó Istennel. Amikor pedig már a parancsba adást is figyelmen kívül hagyja, az azt jelenti, hogy önmagáról lemond és attól fogva magára is csak legyint. Belefeledkezik álmába, elveszti hitét, élete monotonná, tömegessé válik, igyekszik mindent igája alá hajtani, ami gyengébb és esetlenebb nála, hogy önbecsülését valamivel táplálja. Ezt teszi az emberiség most is. A jóság helyett a szenvedély és a tudatlanság köt?er?i vezérlik. Miközben mindenki alszik, a fegyelmezett ember ébren van, de az él?lények ébrenléte a lelkét látó bölcsnek éjszaka.„ – írja a Bhagavad-gítá. De ki az ma, aki ébren van? Talán sose tudjuk meg igazán, mert a többség erdejét?l nem látjuk meg azt a néhány fát, akit még érdemes volna. Éberségre következtethetünk ugyan, de az nem azonos a bizonyossággal.

Az egyes világperiódusok végidejének eljövetelekor mindig egymásra kölcsönösen legyint? társadalmi csoportok szervez?dnek, majd ezek is felbomlanak, és a tanácstalan embertömeg egy id? után csak sodródik az árral, a másik szájába ömlik, fojtogatja egymást, végül pedig hite utolsó szikráit is elveszítve, már mindenre csak legyint. Ilyenkor egyenként mindenki tudja, hogy baj van, de együtt, belépve a tömegbe senki sem ismeri fel. A tömegben az egyén azt hiszi, hogy majd történik valami rajta kívülálló dolog, ami a kialakult, kellemetlen helyzeten változtat. Ezért az ember beleolvad a nagy egészbe, ám mivel érzi, hogy reményt csak önmaga cselekvését?l remélhet, idegen is marad t?le. Fogalma sincs, mi egyebet tehetne, csak azt tudja, hogy ami most van, azt nem akarja támogatni, viszont a kirekeszt?dés által önmaga ellen elkövetett merényletet sem vállalja. Ezért valahol t?r, valahol pedig taszít, így belülr?l feszültség kínozza. A többiekre mindent ráhagy azért, mert vagy kiemelkedett a tömegb?l, vagy éppen mert nem képes erre, ám bármelyik helyzetben is van, tudja, hogy helyzete nem számít semmit, mert végs? soron a tömeg el fogja sodorni. A ráhagyás oka mindkét esetben a megvetés, éppen csak kétféle irányból. Megvetés azzal szemben, amit?l az ember már nem lehet kevesebb és megvetés önmagával szemben, tudván, hogy ? maga is ehhez a min?séghez tartozik. Már a végállapotokat festi elénk a céltalan szórakozás, élvezetkeresés, lézengés léthelyzete, melyben bármi megtehet?, mert megengedett, hisz az eredményre a tömeg csak rálegyint. A semmi érdemleges történésnek vélése, a szégyen erénnyé fokozásának id?szak ez.

A végid?kben az ember nem létezik, csak él. Nem csapatjátékos csak egyén. A megkísértést már észre sem veszi, így ellenállni sem tud neki. Önként veti le magát arról a párkányról, melyr?l Jézus 2000 éve nem volt hajlandó ugyanezt megtenni. Így véti el a legfontosabb tanítást: „Majd magával vitte az ördög egy igen magas hegyre, megmutatta neki a világ minden országát és azok minden dics?ségét, és ezt mondta neki: »Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.« Ekkor így szólt hozzá Jézus: »Távozz t?lem, sátán, mert meg van írva: Az Urat a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!« Ekkor elhagyta ?t az ördög, és íme, angyalok mentek oda, és szolgáltak neki.” Az ember pedig leborulva imád mindenkit, aki elé tárja a világ minden országát és azok dics?ségét – úgy, hogy ez a tömeg számára csak ígéret marad –, ahelyett, hogy azt mondaná: „Távozz t?lem, sátán, mert meg van írva: Az Urat a te Istenedet imádd.” Ám vajon a megkísértés el?tt hányan próbálták imádni az Istent?

Hogy hogyan lehet túlélni a végid?ket és kivívni a kegyelmet? Értelemmel, ébrenléttel, felel?sség vállalással, hittel, akarattal. Ha a már önmagára is legyint? ember visszaszerzi tartását és hitelét saját maga el?tt, az Isten is kegyelmet fog gyakorolni. El?ször a benne lakozó Isten, majd a rajta kívül és felül álló is. Mint mindennek az anyagi világban, a ráhagyásnak is két formája létezik: elfordulni az érdemtelen dolgoktól és odafordulni az érdemeshez, vagy fordítva cselekedni. A döntés lehet?sége mindenki számára adott! Annak számára pedig, aki azt gondolja, hogy a létet és az anyagvilágot hit és Isten nélkül bármikor is értelmezni lehet Hamvas Béla, író válaszol, amikor így ír a Silentiumban: „Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van.” Kés?bb pedig így: „Nem vagyok vallásos, de a sötét esztend?t vallás nélkül megérteni teljesen lehetetlen.”

Legutóbb szerkesztette - Szinay Balázs
Szerző Szinay Balázs 64 Írás
www.szinba.blogspot.com