Sonkoly Éva : Üzenet

Talán érti valaki… *

 

Ül a fecske a dróton.

Kis fejét oldalra billentve nézi a kicsinyeit. Eggyel kevesebben vannak. Nem tudja felejteni azt ez elsőnek kikelt fiókát.

— Hogy is történt? — Szaporán pislog, mint akinek a szemébe hullott valami. Viharra emlékezik. Másnap javítani kellett a fészket. Szorgalmasan hordta az építőanyagot párjával együtt.

A közelben épülő háznál aznap nem dolgoztak az emberek. Csend volt mindenütt.

Elállt az eső, bokrok alá kuporodott a szél.

Szorgalmasan dolgoztak, gyorsan készen lett a fészek. A nap is kitekintett. Pillantásával simogatta, szárítgatta.

Ott lapultak a kis tojások, pár nap és felpattant az egyik megrepedt héja. Előbújt a kíváncsi kis fejecske.

Akkoriban más gondja nem volt csak élelem után cikázott, talált bőven. Növekedtek az apróságok. Az első különösen gyorsan fejlődött.

Már szárnyát próbálgatta, amikor egy délután mozdulatlanul találta a fészekben.

Sokáig ült mellette, azt hitte, alszik, később vette észre, hogy már nem él. Nézte szomorúan, s meglátta ott, ragyogó tolla közt a nyakán azt a vékony eltéphetetlen, merev szálat, ami az összeszáradt fészekből hurkolódott rá. Sohasem látott még ilyet. Próbálta csőrével kihúzni, de nem boldogult vele.

 Hangokat hallott az építkezés felől:

 — Hozd már azt a damilt! — s akkor meglátta azt a csillogó köteg valamit.

Olyan, mint ez… Megértette mi történt. Évek óta a környékről hordta a sarat fészekrakáshoz. Eddig soha nem érte őket semmi rossz.

A falu utcái között repkedve észrevette már, hogy nem mindenütt kedvelik.

— Ide piszkítanak! — hallotta sokszor.

Régen itt fészkel, visszajár hűségesen minden tavasszal. Nevelgeti utódait.

Most szétnézett. Hogyan lesz ezután?

Lassan eljön az ősz, újra indulni kell. Kisasszony napján útra kel a család.

Nézi a fiókákat: megnőttek, erősödtek, szépen repülnek, bírják majd a hosszú utat.

Itt marad a fészek üresen.

Megfájdult a szíve. Igazít a tollán, messze néz… máshova kellene menni a jövő tavaszon.

Valahol helyet kell keresni, ahol nem éri baj a kicsiket.

Majd rövidebb lesz az út visszafelé, ahhoz a déli vidékhez közelebb rak fészket.

Bólint a jegenye, pereg a nyárfalevél. Milyen szép a táj, utak.

A veréb sem fürdik a porban, beton már minden, a házfalak, az utak. Messze néz…

 

Állok az út szélén, felnézek a villanydrótra, kezemmel árnyékolom a szemem. Visszagondolok a régi időkre.

Talán nem volt ilyen kényelmes minden, de tavasszal hóvirágcsokrokat kaptam. Ott pompázott kis kristálypoharamban. Ma már védett virág lett.

Erdőt jártam, ibolyák szégyenlősen lehajtott fejű lila virágait szedtem. Most tábla tiltja a virágszedést.

Az első villásfarkú madarak is jelentették a tavasz érkezését.

Gondolkodom, a felnövekvő gyerekek látják-e még a fecskefészkeket? 

A tavasz virágai vajon meddig nyílnak még? 

Szememmel simogatom a kicsi madár nap rajzolta árnyékát…

 

Legutóbbi módosítás: 2011.07.23. @ 13:31 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"