a múlóban
a mólóban
egy Erdős Virág
szólóban
a szóló Erdős
Virágban
mindennemű
pinában
faszikban
és faszokban
a mindenkit
megbaszokban
a rossz az aki
rosszrában
egy használt
opel corsában
ülő anya
tejében
a szagában
a szemében
tükröződő
szemétben
minden hagyjál
békében
a kecske múló
évében
a nincsen semmi
bajomban
csimpaszkodó
majomban
a kivetett
lasszókban
rekedt magán-
hangzókban
a mássalban
a mesében
tiszta szegény-
legényben
a benned bennem
bennünkben
megposhadó
kedvünkben
a buékban
a bujákban
nyiló nadra-
gulyákban
Él erre egy született partizán:
síneket robbant fel, és éjszaka
vállig növeszti gubancos haján
a terepszín foltokat.
Ilyenkor körbeállják az őzek,
rejtőzködése feltűnő nekik,
de ő, mintha meg se látná őket,
drótokat vág reggelig.
Ezen a résen fogunk előre…,
ezen a résen, bajtársak, ezen!,
de nincs mivel, vagy akit lelőne,
és bajtársak sincsenek.
Körbenéz a született partizán,
szemében sárgán fénylik egy vonat,
és kifakítja gubancos haján
a terepszín foltokat.
Ki verte fel szívünkben a sátrát,
miért illette csókkal két kezünk?
A b?nök bocsánatára vétkezünk,
de még a gyilkost is hazavárják
kétségben meg?szült szerettei,
mikor a kimért büntetés letelt.
És akit apja, vagy a jég se vert,
lehet az is épp olyan emberi,
mint Jób-sorsú társai a Földön.
Van, mi kart a karral összekössön
túl barakkon, láncon és bilincsen?
Milyen rendre tanít ez az isten,
ha sorsának fogadja az ember,
hogy elbukjon egy csikorgó kereszttel?
I.
az egész testem gyászol,
b?röm fátyol,
szemem ereszt,
jó magasra szegezzetek,
lássak mást is, lássam fentr?l,
milyen a t?z emberekb?l,
milyen füst megy, milyen égbe,
milyen kezdet milyen vége
vagyok én is,
miért ne lennék,
jobbik felem eltemették,
kezem nyugodt,
fején alszom
gy?löllek, de nem haragszom
II.
senkik mellett észrevétlen menni,
maradni-feladni
névhez kötött hiúságaim.
a növekedés hangja
neked csikorgás takarta
leereszkedés.
ilyen ez a holtodiglan?
suhintás a szögek fején:
bimm-bamm, bimm-bamm.
láncos körhinta, majális,
tudod, hiányozhatnál is
innen…onnan.
de amíg találok
magamban nagyobb hibát,
szavamból nem lesz jeremiád,
uram.
-a pesti lányoknak-
Leszáll az est: ruszki helikopter,
leszáll a hull, a többi hulla rá,
hólyagos a kannibal korpsz poszter,
üt?dve fúl a b?r a vér alá.
Futásnyi táv, férfiszag a sarkon
fordulás a (még) szép lányok felé,
bocsánat, hogy errefelé pardon,
hogy minden súly harisnyás térdeké.
Paradicsom? Itt valaha sávok voltak, az autók
olcsók, rozsdásak és gyorsak, körülötted szuszogó emberek,
kezedbe temeti fáradt szüleit egy gyerek, közben
biciklisek súrolják a hátad, nem ember, már csak kabát vagy
az emberen, emlékezz erre, mikor lábszáraikra
csavarodva magadra veszed az elhagyottakat: a várost,
a sehol sem jelzett síneket, utcák páros oldalát,
ahol már rég nem szorulnak ritkításra se járatok, se fák.
Ott vagy a cár bizánci vágású rettent? szemében,
mikor nyakára tekeri palástjának zsinórjait éppen,
és kéz a kézben léptek vízköp?k szeles homlokára,
hála, mindenek felett és alatt is hála!, mert április van,
egy senkié-, seholse-április, s nem lep?dsz meg azon,
hogy elázott croissant helyett él?ket vet partra a Duna,
nagyapáink (bak)lövéseinek képes albuma; így
süllyedsz el és buksz felszínre te is, pöffeteg hassal a Napnak,
s a rakpart hullámzó kövén várod meg, míg betakarnak.
Rámnéz, tapsol: hegyei
völgyek ölére d?lnek,
a szélbe es?felh?ket
ereszt, vízválasztó Napot.
Fennsík, mondja és bólogatok.
Eloldja bokám, nem tart semmi,
(érint?irányban elperegni)
recsegésre ébredek. Éonok teltek,
de fogalmam sincs mennyi.
Lenyúl, megrázza ágait: s a kócos
bohócok hátukra potyognak,
imbolyogva, két lábon totyognak
minden visítással közelebb a szóhoz.
Látod? Majdnem emberek.
Szegénykék, mondja és nevet.
Senki, vagy mindenki, nem tudom
látni arcom az arcukon,
tartani kezük a kezemben
csuklójuk törésig tekertem,
hogy hagyjanak menni, magamban
mindegyik krisztusuk feladtam,
mindegyik korszakuk hiába
épített világot világra,
míg átlaggá csitított a szükség,
elvertem kajafás ezüstjét,
néha, ha lábaim közé fut
húgy-arany ívvel a középút,
lehetnék például kótyagos
ladikba törpülve csónakos,
de érzem, hogy valami hiányzik
mint disznó visít a cigányszív
torkomban, így én is csak visítok,
én nem írtam ide csak ti írtok.
Veronika meg akar kapni,
de magabiztos fehér fogai
sem tudják bevilágítani
huszonnégy királyn?m homlokát.
Miel?tt összefüggéstelenül
abbahagyja a fogmosást,
Veronika megüzeni:
Az erd?b?l elt?ntek a gallok,
illetve Franciaország
kétszeres Európa-,
és egyszeres Világbajnok.
A futár Alexandriába siet,
ahol filmstúdiót alapít,
és a meteorológusokra,
valamint kedvez?tlen
befektet?i hangulatra panaszkodva
id?s korában meghal.
Így visszatérünk Rómába:
Itt a klérus magas koleszterinszintje
miatt csak Néró aggódik;
Néró, aki ezt „A papság egészségi állapota”
és kés?bbi ,„A papság egészségi állapotáról”
cím? zenés-játékos tanulmányában
sem képes alátámasztani.
Id?nként persze felidézem Veronika
kifogástalan fogsorát.
Ilyenkor nyilvánvalóan kihajolok az ablakon,
majd minden különösebb ok nélkül
úgy maradok.
Ref.01/Parti Nagy Lajos/ Rókatárgy alkonyatkor
Ref.02/Stiller Kriszta / Sárbogár pitymallatkor
A békavár az nem homázs,
se senkié se másé,
a békavár frissdiplomás
gyalogos kamikázé.
A békavár az felejtés,
meg elkapás az ágról,
gólok helyett szekercék
a lécen csattanástól.
A békavár az nem tudom,
hogy korábban is volt már,
mert olyan „inkább eldugom
a zsebbe” kézioltár.
A békavár az úgy van úgy,
akár lehetne másképp,
és relatív, hogy abszolút
-e megméretni szándék.
A békavár az apropó
korsója s egyben kútja,
cserepesházi naplopó
markában kámaszútra.
A békavár az nem falak
omlásakor a tégla,
ha szinte mindig fent marad,
csak néha, néha, néha.
A békavár egy szittyacsöcs
a sztyeppeszélbe bontva,
amit, ha vaksin nyelvet ölt,
a gyermek szájba fogna.
