Senki, vagy mindenki, nem tudom
látni arcom az arcukon,
tartani kezük a kezemben
csuklójuk törésig tekertem,
hogy hagyjanak menni, magamban
mindegyik krisztusuk feladtam,
mindegyik korszakuk hiába
épített világot világra,
míg átlaggá csitított a szükség,
elvertem kajafás ezüstjét,
néha, ha lábaim közé fut
húgy-arany ívvel a középút,
lehetnék például kótyagos
ladikba törpülve csónakos,
de érzem, hogy valami hiányzik
mint disznó visít a cigányszív
torkomban, így én is csak visítok,
én nem írtam ide csak ti írtok.