Kőmüves Klára : BennemLétek

Nyomtatás

Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.

Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek. 

Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.

Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.

Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt

patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én

elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.

I.

Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.

Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,

te vagy,  aki ismer – fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,

pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra  

fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.

II.

Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,

magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem

nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.

Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.

Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.