Keresési eredmények a következőre:

  Az ablakon még beköszön a nyár utolsó sugara lomhán kúszik végig az asztalon, körbeölel lassan míg halkan tovafutva, csókot lehel a bőrömre és én szemem lehunyva is látom a napszűrte felhők között az arcodat. Felvillansz az árnyékok körvonalában, a [… Tovább]

derűsen ébredek az ablakon bekukkantó nap már ledobta hajnali bíborköntösét aztán megpillantom a zsákomat ott ahova este letettem benne a köveim

(Egy marha majdnem balladája) Nem születtem én ökörnek, Apám szilaj büszke Bika vala, Magam is az lehettem volna, De megszakadt családunk vérvonala. Éles késsel lefokoztak. Tinóvá faragott a gonosz gazda, S tehenek szemében, mint hím, Végleg ki lettem szavazva. Így [… Tovább]

  Romos házak tétova álmában, penész hallgat, s a pusztuló mély, kussol a fény belül öntudatlan, sepri az utcát a hársfalevél. Fojtó bűz topog az ablakszárnyon, öntöttvas kályhában kőszén feszeng, kihalt minden ezen a világon, egy kopott gitár szakadt húrja [… Tovább]

M. Laurens A SORS KEZÉBEN Cipeltem a sorsom, cipeltem lankadatlan. „Ne add fel”, mondták, de én már rég feladtam. Most a sors visz engem, s cipeli minden búmat, hálát adhatok majd érte odafenn a mennyei Úrnak. És hálát adhatok, hogy [… Tovább]

Álmomban láttalak az éjjel ködfátyolban tántorgott a múlt, ott voltál és hogy te voltál, csak érzem, arcodból árnyat font a múlt. Kérdések sorjáztak a szélben, néma, el nem mondott imák, pont nélküli mondatok a légben, súlytalanul, mind tovaszáll. Álmomban láttalak [… Tovább]

Nézem a tájat a rügyeket vajúdó levelek közé rejtőző fákat a tavasz elé térdelek ég felé küldöm hálaimám hogy megélhetem még e rejtelmes feltámadását még a világnak e fenséges újjászületést amint lágyan rám ejti illatos fátylát az alkony-ég elsimítva gyűrött [… Tovább]

  Mozdulatlan csupasz ágak közül alig vet fényt lenyugvó lábnyomán, végtelen harmatot szitál körül az ágvégekről halkan és sután. Vágtat a szél, suhanva átrohan, hol mély árkot vés az emlékezés, lehunyt szemekkel éreztem tompán oszlik szét és ül rá a [… Tovább]

    a vénülő idő szemén jéghályog csak pislogni tudnak vaksi csillagok a nincs már nem adhat vissza illatot foszló emlékké válnak a hiányok a hideg lassan belém is szivárog magamba árvulva mint az itt-hagyott elmélkedek kiktől miért is vagyok [… Tovább]

    Kettőnk közt állok szikla csendesen, körülöttünk a hideg mély verem, hangtalan ordít az északi szél, bennem a szenvedély ón és acél. * A láthatatlan órák megálltak, az időparadigma kőkereszt, fagyosan suttog a tél a nyárnak, hogy a mindenség [… Tovább]

  A piciny valóságban mondd, hol a helyed? Nem tudod, hogy hol keresd, ki és mi ő. Ha lenézel, megleled a fűben, bogárt találva fákon, bokrokon, a levélben, és ott van, ha rád nézek, egymás szemében. Ő nem szép, olyan, [… Tovább]

  Szelíd folyón feszülő jég, így vagyok mindkét parton, kíváncsi füzes, kéklő ég, ahogy világom tartom. Csobogássá olvadó híd, ha itt a tavasz, a nyár, hívó jeleket adó ív, amin dalol a madár. Ott lehet a tél nyugalma, hol földig [… Tovább]

  Futottunk egymás mellett, két hibátlan gyöngyszem. Kacagásunk új gyöngyöket nevelt – utunk híddá növekedett – ébredésünk hajnalt hozott – álmunkkal este lett. Míg egy álmos szürke reggel, a nap megállt a láthatár felett. Hiába kiáltoztam akkor, füledből ékes vadrózsa [… Tovább]

  Árnyékod csókot lop a ház falára a nap vörösre válva aludni tér, apró dallamok zümmögnek, est jön a bogárra, lassan elcsendesedik minden, minden mi él. Lehull az éj, itt vagy hát, nézlek, szép arcodat, ahogy simítja lassan a fény, [… Tovább]

A hold leveti éj köpenyét, lebbenve leolt minden csillagot. Fényarcát az óceánba mossa, aludni tér, néhány fénycsepp még felragyog és önálló életre kél a hajnal, csigátlan házat sodor a víz, pergő homokban kagylóhéj táncol, lebbenő szirén a távolba hív. Vérmező [… Tovább]

  Mondd mi lesz, ha már nem játszunk, ha a csendes estek majd távol esnek tőlünk és lelkeink közt mégsem lesz határ, mondd mi történik, ha hajnalonta, az égbolton fáradttá válik a napsugár és fényét csak úgy szórja ránk, mint [… Tovább]

  Évmilliárdok óta fogom a kezed, s a szemed pompázó fényében élek, ahhoz hogy megfesselek nincs elég ecset,  összeraklak és majd darabokra téplek.   Álmatlanul ülök a mindenség előtt, kérdést küldök a pislogó éjszakának, vajon mi az ami minket eggyé [… Tovább]

Lázas madárként gyötrődik a lelkem, Ázott verébként száll a tenyeredbe. Egy szavadra, vagy csupán nézésedre Újjászületik s repül az egekbe. Vígy el magaddal, kunyhódba, barlangba, Vígy el akár a magas kőváradba, Ott tárd ki előttem szíved ajtaját, Járja át lelkem [… Tovább]

    Úgy lopsz meg, mint napfény az esti tájat, csendben, osonva tűnve el, itt hűvös marad, a nyomodban a semmi, a bánat, egy másik napfény ma nem érdekel. Meglopsz, mint sárgult levél az ágat. Lehullsz. És én tovább, már [… Tovább]

  Véres sebeket vájt mélyen a hátába, de mára mit sem ér e fájdalmas bánat. Tövisből nyomtak koszorút fejére, arcát befedte királyi vére. Nem kérdezték tőle: akarod-e, vagy viseled-e a hátadra tett életfa-keresztet… Tudta, hogy övé a világ minden bűne. [… Tovább]

  betonfalakba zárt csendem meg nem osztom senkivel néha mégis szólok a falhoz bár tudom hogy úgysem felel magányom magam választottam ahhoz senkinek sincs köze miként mikor és hogyan szállt rám a világ rettenetes közönye voltam forró vérű ifjú én [… Tovább]

Benned és bennem ott élnek a végtelen szerelmek, megválaszolatlan, kihűlt vágyaink, feltett kérdéseink elhallgatott válaszai. Ők formáltak, látni tanítottak. Mosolyuk által lettél aki vagy. Mindenki, aki szeretett téged és mind, akinek a szívében laksz. S lásd, én is belsőmbe rejtem [… Tovább]

Nem olyan rég volt hogy megismertelek ősz volt peregtek a rézszínű levelek aztán jött a nyár egy napsugár néha még ránk kacsintott majd suhant tovább nem olyan rég volt hogy megismertelek akkor már egyikünk sem volt kisgyerek mégis arcod mozdulatod [… Tovább]

  Úgy mosolyognék, de nem tudok, röpülnek felettem hónapok. Száz színben fürdik az őszi éj, Hold-fátylat ringat a déli szél. Hamisan csendül egy régi dal, – megkövült szívnek az csak ricsaj. Bíbor levélke most táncot lejt, elhagyott ágacska nem felejt. [… Tovább]

Szerda reggel amikor lázasan ölelt át két karod, szívemben egy könnycsepp megfagyott. Arcod arcomhoz ért, szívünk együtt dobbant, rezgett, s ahogy feljött a nap, eltűntek mind a fellegek. Majd a konyhába mentél és a szék melyre leültél, alattad megremegett. Arcodat [… Tovább]

Napsugaramnak Amélie csodálatos élete – Comptine d’un autre été, l’après-midi című zenéjére Hogyan tudnám elmondani, Hogyan tudnánk eldúdolni, Azt, amire rátaláltunk, Egymásnak vetve a vállunk, Változik minden hirtelen, Számodra, mindez mit jelent, Előre megjósolni Nem mered. Őszintén megvallani, Neked mennyire [… Tovább]

meglepett a fájdalom titkon jött az űrön át hirtelen vetted észre milyen csendes a szobád magányosságod nyilvánvaló összekucorogsz akár a sün nincs többé mosoly ajkadon minden fekete az ég is odakünn most lenne jó a hit ha vak is elringasson [… Tovább]

  Október húsz, most pénteken lesz. Még nem ért körbe a naptár. A múltba vész az a Vasárnap délután, lehet, hogy mostani a péntek sem véletlen, bár a te tested szegeletlen, csak a tüdődet ölelte át a rák, mikor elvette [… Tovább]

Tizenkét hullámhegy együtt spekulál, munkájukért a fizetség, mit sem ér, úgy vélik, számukra ennél több dukál, ellenük fordult az idő és a tér. Mert minél hatalmasabbra építik magukat, annál mélyebbre süllyednek, az óceán egyre jobban megnyílik, szavát fogadva az ősi [… Tovább]

Anyámról szól a pillanat melyben kereslek téged, te nem tudod milyen volt és hidd el, még én sem tudom, megérted? Nem tudom milyen volt gyermekként, ha félt az égből hulló tűztől, vagy később, mikor futni próbált, a rá acsarkodó bűntől, [… Tovább]

Vedd fel magadra új ruhád, Te szürke eminenciás! Kesztyűs kezed nyújtsd felém, Türelmetlenül várlak én. Bár tudom, társam nem leszel, Életem nem veled osztom meg. De hívlak, néha jöjj hát el! Hűtlen kedvesed én legyek! Hallgasd velem a csend-zenét, Ölelj [… Tovább]

Uram kérlek, hajolj le hozzám, áldj meg, látod elveszek, tedd kezed forró homlokomra, és kérlek, ha majd onnan elveszed, simíts el róla minden árnyat mi abroncsként most fogva tart, és szívemből, fellegként lebbenve, lélegzetem vásznára fagy, és mi megmarad, az [… Tovább]

Megfakult képről mosolyogsz le rám, tűnt alakod mögött ráncot vet az idő, huszonhét éve már, hogy elmúltál, és hiányod mégis egyre nő. Álmaimban már soha nem látlak, üressé váltak mint a képkeret, melyből arcod valahonnan távolból nézz rám, de már [… Tovább]