Szelíd folyón feszülő jég,
így vagyok mindkét parton,
kíváncsi füzes, kéklő ég,
ahogy világom tartom.
Csobogássá olvadó híd,
ha itt a tavasz, a nyár,
hívó jeleket adó ív,
amin dalol a madár.
Ott lehet a tél nyugalma,
hol földig ér a fehér,
s a várakozás jutalma
a tavaszba belefér.
Majd ezernyi fű és virág
színes csodaként kinő,
előre forog a világ,
meg a röppenő idő.
Fent mindig kék a messzeség,
lent lábnyomok, csak körök,
s latolgatja sok nemzedék,
hány percből áll az örök?
