Mint kiskatona élem az életem,
matt mosoly, túlélésre szánt reflexarc,
győzelmet mímelő vesztes békeharc,
van mit ennem, mégis gyakran éhezem.
Múltjába gubózik a pucér jelen,
halomba gyűlik a rügytelen jövő,
leltárt hamisít öltönyös cselszövő,
nem találja, hol lehet az értelem.
Ma megszólított az autokrata,
noszogatott, fogjam én is a pártját,
ne cipeljem mindhiába a málhát.
Zajtalan zsongott sivár szónoklata,
köszöntem szépen a felkínált ösvényt,
lábam nem járja, se kérve se önként.
A valóság kényelmesen felzabál,
szivárog az elmém, ködfoltot képez,
valami botot fabrikál a halál,
ismerem, félmunkát sohasem végez!
Vészjósló lények integetnek felém,
sziluettjük sejtelmes homályba vész,
mostanában az abszurditás erény,
hallom, amint szót kér Arisztotelész.
Álnok eskük ütlegelik a létet,
háborodott nevetés rá a válasz,
elcserélem a vágyott üdvösséget,
s csak reménykedni tudok, megbocsátasz.
Haját tépve toporzékol egy asszony,
s mintha verejtékben lebegne a Hold,
egymást gyűlöli a hajnal s az alkony,
megcsonkított farkas vonyít valahol.
Cafatokban foszlik rólam a semmi,
magammal is békétlen harcban állok,
az órát készülök visszatekerni,
talán a régmúltból hazatalálok.
Engem éljen túl az összes kőhalom,
és kinek neve jól csengő Faludy,
otthonos vagyok magányos kőpadon,
nem kell úrilak sem fénylő Audi.
Engem ne éljen túl egy kőhalom se,
őseink felé mutató piramis,
nem leszek én az Isten páciense,
csodálatos jelre váró szinapszis.
Engem éljen túl az összes kőhalom,
szálljon messzire a pitypang bóbita,
tévúton jártam, mikor bíztam vakon,
álmokat kergető kozmopolita.
Engem ne éljen túl egy kőhalom se,
közvetíthet tőlem bármelyik médium,
míg sorba álltam, mint igaz kliense,
kiesett kezemből az evangélium.
Engem éljen túl az összes kőhalom,
formázza meg mivé válik a remény,
miképpen fogy el a százholdas pagony,
különbözik-e a bűntől az erény.
Engem ne éljen túl egy kőhalom se,
nyelje el atomjait a vízözön,
nem leszek én az Isten asszisztense,
elvétve szót értettünk: ezt köszönöm!
Engem éljen túl az összes kőhalom,
titkolva van, mi a mögöttes szándék,
a létezés értelmére szomjazom,
biz ez lenne fölöttébb szép ajándék.
Mosolyába belebújt a félelem,
mint erdők fái közé a síri csend,
arca halovány, ajaka vértelen,
egyensúlyából az idő kibillent.
Összezsugorodik a hatalmas tér,
kelepcében vergődik az oxigén,
intermezzo vagyok, fáradt gavallér,
árnyak suhantak át kéklő íriszén.
Az összes szó leszegett fejjel hallgat,
csak a csélcsap füzike replikázik,
alatta csámcsogva röfög a vadkan,
borzongnak a fűszálak mindegy szálig.
Tétovázva engedi el a múltját,
lassacskán a horizont felé indul,
ölelésem kíséri végig útján,
mire odaér az ég is kitisztul.
Harcos szél támad rám hazafelé,
tiszta esőkezdemény permetez,
lépteimmel társalgok, majd lehull elém
a tegnap, s mint régi ismerőst, letegez.
Élem, ahogy élni illik az életet,
furcsa varázslatnak hiszem, ha hiszem,
senki nem magyarázta el a lényeget,
szótlanul a hátamra tették, azóta viszem.
Morfondírozok, ki hozta létre az agyam?
Hol a bátor, ki belém költöztette az időt?
Esküszöm, mindig hitték minden szavam,
pedig nem tudtam ki vagyok én, és kik ők?
Az oxigén – isteni atom – az se az enyém,
kölcsönbe kapom, nem úgy, mint a végzetet,
kié volt az ötlet, kell a mindenható remény,
engem senki, de senki meg nem kérdezett!
Úgy tesznek a létezők, mintha értenék,
talpuk alatt a föld, a csillagok odafent,
a rejtett tér, néhány vicces szellemé,
és akkor így minden jó, minden szent.
Látom, ahogy a fény szabadon suhan,
valami rejtélyes kíséri utam,
nem értem a varázst, mi miért mozdul,
rejtély, ha a kéz a kézért bolondul.
Hallom, ahogy a fény hirtelen megáll,
az idő fél, nélküle csak vegetál,
nem értem, mire való az őrzött tűz,
némán nézi arcom néhány Vesta-szűz.
Érzem, amint a fény lágyan rám lehel,
a semmiből hullik alá a lepel,
nem értem, mi célból lobog a világ,
ki írta rá a sok hieroglifát?
Igen hölgyem, kerül kezembe napilap,
olvastam, óg-móg a krumpli miatt a nép,
hömpölyög az utcákon a szürke iszap,
a cár egyet előre, kettőt hátralép.
Higgye el, engem is zavar a dolog,
bár, jelzem rám nyugtatólag hat a lila,
engedékeny a lelkem, sosem konok,
kérem, ne hajtogassa folyton: nyámnyila!
Hát mi lennék én, valami akkád harcos?
Tévedhetetlenül tudjam, mi a jó?
Tisztelettel, itt lakom, egyszoba-hallos,
ugye érti, nem éppen hadihajó!
Nos, valahogy ekként élnék, bocsánat,
ha többre számított volna kedvesem,
de miért én üssem meg a bokámat?
Amúgy, mit szólna, van két színházjegyem…
* Zeneajánló: Money — L. Minelli
http://www.youtube.com/watch?v=rkRIbUT6u7Q
Mint megszállott hajszoltam a javakat,
hittem édesen mérgező szavakat,
idéztem sikító szemű szellemet,
eladtam értük védtelen lelkemet.
Most koldus kezem suttog ezer imát,
dugába dőlt minden, nincs több küzdelem,
lettél kutyabőrbe bújt vándordiák,
s jó kopóként nyomomban jársz szüntelen.
Eljött az idő a jussodat kéred,
lobogtatsz apróbetűs egyezséget,
oda a hajlék, a bútor, a posztó,
nem lesz éljenzés, vastaps, díjkiosztó,
s mire billogot sütne rám a végzet,
már új kelepcét állít fel Mefisztó!
* Zeneajánló: Ave Maria – Sarah Brightman
http://www.youtube.com/watch?v=5FKos-EUoQI#t=21
Nyárnak vad szele dorgálja arcomat,
szemem elé kócosodik hajtincsem,
életem vessző nélküli karcolat,
tegnap még sóhajtott, holnapra nincsen.
Füllenthetnék neked rózsa illatot,
szelíden suttogó simlis sihedert,
görbe úton járó hűtlen csillagot,
ki engem rózsaszínű bilincsbe vert.
Fabulázhatnék intő történetet,
vígan síró elavult költészetet,
s mondhatnám, az emlékeket hajszolom,
de tudd, rád gondolok, ha könnyem fakad,
ha hallani vélem gyógyító szavad,
s ha fény, földöntúlit játszik arcodon.
* Táncajánló: Adiagio act
http://www.youtube.com/watch?v=HHjF9i2mje8&feature=related
Tépi, nyúzza lelkemet a csalfa vágy,
éget a múlt, mint a perzselő fagyok,
ma mégis minden olyan sima és lágy,
ma a mirtuszok is oly hallgatagok.
Mi egyben volt, lásd szédítő hasadék,
szúró fájdalmat kelt a mély lélegzet,
arcod, mint porlepte fájó hagyaték,
két dimenzióba haló rézmetszet.
Jöttem, az út sivár volt, s van rá okom,
hogy itt álljak keserű színek között,
ahonnan az idő rég elköltözött.
Csukd be a kaput, a reteszt rátolom.
Kezemre zöld fénycsóvát lehel az est –
Kettőezer-tizenkettő, Budapest.
