Harcos szél támad rám hazafelé,
tiszta esőkezdemény permetez,
lépteimmel társalgok, majd lehull elém
a tegnap, s mint régi ismerőst, letegez.
Élem, ahogy élni illik az életet,
furcsa varázslatnak hiszem, ha hiszem,
senki nem magyarázta el a lényeget,
szótlanul a hátamra tették, azóta viszem.
Morfondírozok, ki hozta létre az agyam?
Hol a bátor, ki belém költöztette az időt?
Esküszöm, mindig hitték minden szavam,
pedig nem tudtam ki vagyok én, és kik ők?
Az oxigén – isteni atom – az se az enyém,
kölcsönbe kapom, nem úgy, mint a végzetet,
kié volt az ötlet, kell a mindenható remény,
engem senki, de senki meg nem kérdezett!
Úgy tesznek a létezők, mintha értenék,
talpuk alatt a föld, a csillagok odafent,
a rejtett tér, néhány vicces szellemé,
és akkor így minden jó, minden szent.
