Székelyvajai János Szerző
Vezetéknév
Székelyvajai
Keresztnév
János
Köszöntés
4 év 2 komment

Mindenkinek Békés Boldog Újévet Kívánok!

4 év 23 komment

Az ezüstkalitka megkopott, de azért még használatban van

 

 

Slágerfordító Zug ‘Irkász Ödön művésznevem akkor érdemeltem ki, amikor elkezdtem egy román együttes egyetlen egy számát fordítgatni, mert az igazat megvallva, nem csak angol szövegeket szeretek fordítgatni egyetlen egy megrendelőmnek, önmagamnak, hanem olasz és más nyelvekből is.

Annakidején hatalmas ellenkezés, nagy ellenérzés élt bennünk a gyarmati hatalommal szemben, nem szerettünk semmit, ami rá emlékeztetett volna, csuda-e, hogy a román nyelvet utáltuk, szinte versenyeztünk, abban, hogy ki tud jobban ellenállni neki (sajnos, ez így volt, nincs mit szépíteni), hogy ki tud többet kibírni némának lenni, bármilyen kérdésre, meg ilyenek.

De bevallom, most már elmondhatom, hogy én azért nagy titokban, szorgalmasan tanulmányoztam a román-magyar szótárakat, amiket nagy titkolózások közepette vettem ki a helyi könyvtárból. A Kutalatt utcában laktunk, apám molnár volt, anyám otthon kínlódott velem és a négy fiútestvéremmel, hogy emberséget neveljen belénk.

A szomszédok között senkit soha nem hallottam más nyelven beszélni, mint magyarul. Még a kéregető cigányok is úgy beszéltek, bár sokan törték a magyart, de ez senkit nem zavart. Na jó, azért mégis volt kivétel, na. Az odatelepített milicista csak románul galagyolt, de azt senki nem vette komolyan, az a szó járta róla, hogy a duma elszáll, s akit nem értünk, s nincs értünk, hanem ellenünk, azt ne vegyük észre, átnézni rajta, mint a levegőn, hiszen az is csak hiába van, ha nem látjuk.

És amikor elkezdődtek az első román leckék az iskolában, kihez fordulhattam volna egy-egy szó megismerése végett, ha nem az én édesanyámhoz? (A tanító is magyar volt, formaságból tanítgatott, de őt sem érdekelte különösebben ez a nyelv, elnéző volt mindenkivel.)

— Mit jelent ez a szó, hogy ouá? (tojás) — tettem fel neki a kérdést

— Miféle ouá? Mi ez fiam? Román? Hát, magyar ember ilyent nem beszél, akkor honnan tudnám? — felelte anyám, és otthagyott a nagy tudatlanságomban. Töprengtem én eleget, hogy miféle galiba lehet ez a nagy „román tanulási mánia”, miközben itt mindenki fut előle, mint a pestis elől.

Az iskolában, a szünetben meg is kérdeztem egyik romántól, a kisebbik Chertes Sandutól (olvasd: Kertész Szándú), akivel örökös harcban álltam, de mivel akkor épp patthelyzetben lévén a háborúság közöttünk, néha beszédbe is elegyedhettünk.

— Te, minek kell nekünk románul tanulni, amikor még ti is beszélitek a magyart? Itt a faluban mindenki tud magyarul, minek ez… mire való?

— Hogyhogy mire való? Majd megtudod, te bozgor, megmondom én neked, azért, mert mük vagyunk az erősebbek — röhögve a tenyerébe köpött és a másik keze élével belecsapott, s a nyála szétspriccelt minden irányba. — Na így verünk szét tüktöket bozgorok — kiáltotta röhögve és elszaladt.

(bozgor=hazátlan szinonimájaként értelmezhető)

Én pedig semmit sem értettem az egészből, miért kell nekik minket szétverniük, ki tudja? Mert én nem. Attól kezdve figyelni kezdtem őket, hogy mit mondanak, miket beszélhetnek, figyeltem a mimikát a szájuk mozgását, próbáltam megfejteni a nagy titkot, vajon miről beszélnek egymás között? És ugye, mint fentebb is említettem, hát mivel a segítséget embertől nem várhattam, a könyvekben kezdtem keresni. Így akadtam rá a román szótárakra, amik ott hevertek porosodtak, a kutya sem használta őket.

Minek? Hiszen mindenkinek minden úgy volt jó, ahogy az Isten megalkotta ezt a világot: a román beszélte a maga nyelvét, mi meg a miénket, és mivel mi voltunk többen azon a vidéken, a román megtanulta a magyart is, ha szóba akart állni velünk.

Apám se tudott románul, de megmondta kerek perec, hogy ő az elnyomók nyelvét soha a szájára nem veszi. Nekem is azt tanácsolta, hogy arról mondjak le, mert az nagy szégyen lenne, ha engem meghallanának a barátai úgy beszélni, meg ilyenek.

Jól van, mondom én magamban, nem is fogom beszélni, csak épp tudni szeretném, mit suttognak egymás közt az iskola udvarán, hát még azért is elkezdem kibogozni, legalább a lényeget kihámozni abból. És pörgettem a lapokat a szótárakban, és figyeltem, füleltem mellettük, igyekeztem megjegyezni egy-egy szót, legalább addig, amíg szótárközelbe érek, hogy aztán kikeressem onnan az értelmét. Nem volt könnyű, lassan, nagyon lassan haladtam.

A dolgot nehezítette az a tény, hogy egyszer csak megjelent a beat őrület. Mindenki a Beatlesről beszélt, és a John Lennon hangjáról, Paul McCartneyról, Ringo Starról, meg az ő dalaikról, úgy a, hogy most már angol szótárakat is kellett böngészni, nem csak a románt. Na persze, aközben a suliban már az oroszt is kellett tanulni, de azt sem vette senki komolyan, úgyhogy az mégsem volt nagy akadály, bár bevallom, egy-egy szó úgy megragadott, hogy szinte kísértésbe vitt, de igyekeztem ellent állni neki is.

Tehát a Beatles s a lányok, mert azt láttam, hogy csoportokba verődve sugdosódnak, fényképeket nézegetnek, kérdem, mi van? Aztán elmondták, hogy a Beatles ilyen-olyan jó, stb.

— Hát, az mi a csuda? — kérdeztem.

Rögtön elém dugták a képeket a gombafejűekről, no hát mondom, valami komolyabbra gondoltam, de a lányoknál sosem lehet tudni, hogy mi a jó nekik.

Így aztán jött a Hey jude, a Yelow submarin, és ezek. Amint megtörtént az agyonreklámozott villamosítás, megjelent a rádió s a tévé, s behozta a mindennapjainkba az elnyomóink nyelvét is, jöttek a román slágerek, a népdalok, főleg azok „egész nap csak trá-lá-lá” mondogattuk mi gyerekek, és úgyanígy a felnőttek. Nem is hallgatta senki a bukaresti adókat, hanem csak a budapestit. Déli harangszóra ebédelt a falu apraja, nagyja, habár nálunk akkor már nem tizenkettő, hanem egy óra volt.

Néha csak mellőzni kellett a Kossuth rádiót, vagy a Petőfit, amit nehezebb volt behozni, mert gyengébb volt az adás, és akkor keresgéltem az angol, főleg a Beatles számokat lejátszó adóállomásokat. Így jött be egyszer a bukaresti egyesen egy olyan román dal, amelynek elég jól szerkesztett zenéje rögtön megfogott, a szövege valami kanáriról szólt… na ezt sokszor meghallgattam, fordítgattam.

 

„Canarul galben ca un galbenus

Cu pene moi si ochii dusi

Canta de dupa sarmele de-argint

Si viersu-i se pierdea in vant

Deodata ochii tristi din cap tresar

Si da din aripi, dar in zadar

Lovind cu pieptul sarmele de argint

Cade in jos cu pieptul frant”

 

Körülbelül erről szól ez a lassú, bús dal:

 

„A sárga kanári, mint a kikerics

puha tollakkal, ébren álmodik

az ezüst drótok mögött énekel

fájdalmát elviszi a szél

egyszer csak a bánatos szeme megcsillan,

szárnyra kél, de hasztalan

teste az ezüstdrótokban fennakad

sebesülten elbukik, melle beszakad”

 

— De hiszen ez rólam, rólunk szól — nyílalt belém a felismerés —, ezek mi vagyunk, a kis sárga kanárik, akik a nagy jóban, fényes ezüstkalitkában raboskodunk, nyelvünk, mint bilincs lebénít egy idegen országban, mely haza csak nagy titokban vallható szülőföldnek, hiszen a hivatal, s a hatalom idegen nyelven galagyol nekünk, s bozgoroknak, hazátlanoknak tart minket kimondottan, vagy kimondatlanul!

 

És ugye jött a refrén, ami lehengerlően igaz volt:

 

„Sarman canar, ti s-a parut

Ca zarile ti s-au deschis

Dar n-a fost doar, decat un vis

Ranit tu ai cazut”

 

„Szegény kanári te azt hitted,

hogy a horizont kitárult előtted

de az nem volt más, csak egy látomás

és te sebesülten elbuktál”

 

Amikor már felnőttként dolgoztam a Balánbánya-i flotációs üzemben, mint gyakornok, ott egy beosztottam, aki sokat mesélt nekem erről a kanári típúsú életről, ami a miénk volt, hát szóval elmesélte, hogy neki van egy álma, átmenni Magyarországra, ott lakni, és ő már háromszor élte meg ezt a kanári típusú lázadást.

— Háromszor szöktem át Érseléndnél (Silindru), de mindig elfogtak.

— Ki fogott el? A románok?

— Nem, a magyarok. Elfogtak, megvertek, s visszaküldtek a román börtönbe. De, addig nem nyugszom, amíg egyszer nem sikerül, addig próbálom — mondta reménykedő hangon —, amíg átjutok, addig vagy inkább lőjenek le, azt sem bánom.

Hát igen, egyszer csak kezdett derengeni a fény a sárga kanárik ezüstrácsai mögött is, mert tényleg eljött az az idő, hogy az átjutott szökevényeket már nem adta vissza Magyarország, kezdett olvadozni a fagyos közönyösség a hatalom bitorlóiban is.

 

És mi, a sárga kanárik, kirepültünk az ezüstkalitkánkból a szabadnak vélt világba, ki merre látott, és bejött a Kányádi-féle jóslat is, sajnos, mert most aztán tényleg szóródunk, és folyton porlódunk Szabófalvától San Franciscoig. Ott vagyunk a világ legmélyebb bányáiban, a felhőkarcolók tetején, a francia idegenlégióban, a finnországi tavakon és még ki tudja hol, minden felé, csak legyen minél messzebb az a mostoha szülőföld, amelyikért olyan jó vágyakozni, de sosem lehet megtalálni.

 

 

4 év 9 komment

Gyónom a mindenható természetnek, hogy vétkeztem ellene, amikor
a kertemet elhagyva elmentem, …

 

Tudom, hogy már nagyon rég jártam erre, éppen ezért előre szólok: még élek!

Még élek, bár már alig, alig élek, de a Világtól nem félek, dehogy félek benne élek! Történt éppen a minap — amikor Aglasterhausen határában, egy kis rogyásig tele almafa előtt úgy, de úgy elfáradtam, hogy le kellett szálljak egy kis pihenőre, s persze be nem programozott almakóstolgatásra is. Sok az almafa errefelé, erdőszélen, utak mentén, házak közelében, kint a határban, almafa itt, meg ott, ápolt, tele almával, sok-sok alma — történt mégpedig az, hogy eszembe jutott egy dal, amit sokszor hallok rádiókban, itt-ott. Előadója a „Big Yellow Taxi” és persze Vanessa Carlton is velük énekli (Adam Duritz)

 

„They paved paradise and put up a parking lot

With a pink hotel, a boutique, and a swingin’ hot spot

Don’t it always seem to go

That you don’t know what you got ’til it’s gone

They paved paradise and put up a parking lot”

 

„Listen, late last night, I heard the screen door slam

And a big yellow taxi took my girl away

Don’t it always seem to go

That you don’t know what you got ’til it’s gone

They paved paradise and put up a parking lot

Well, don’t it always …”

 

(feat. Vanessa Carlton)

 

Nem tagadom, felébred bennem a Slágerfordító Zug ‘Irkász Ödön, hiszen az vagyok, hát nem? De!

 

 „Ezek kikövezték a Paradicsomot, helyébe rakták e parkolót

Egy nagy piros szállót, butikot és a lengő forró pontot

Nem mindig látható, hogy ami a tiéd

volt eddig, már el is tűnt végleg

Ezek letarolták a paradicsomot, helyébe felhúztak egy parkolót!”

 

„Figyelj, a múlt éjjel ajtócsapódásra ébredtem

Hát egy nagy sárga taxi elvitte a nőmet

Úgy tűnik, mindig csak akkor jössz rá, mi a tiéd

Amikor már elviszik tőled”

 

Ezek kikövezték a mennyországot, s parkolót húztak a helyére?

Hát ja, nem csak úgy tűnik, hogy mindig csak akkor jössz rá, mi volt a tiéd, amikor azt már elvették tőled, hanem tényleg, de tényleg máskor is rájöhetsz, és mégis bénán bámulod… bámulom s nem teszünk semmit ellene?

Hát akkor még szép, hogy kikövezték a mennyországot, s parkolót húztak fel rá.

Miért is ne?

De itt miért nem?

És ugye, nem sajnálom a fáradtságot, bár már 65-ön felül taposom a pedált, elbicajozok Schönbrunnba, Reichartshausenbe, Helmstadt-Bargenbe (ahol a Pennyben azt hazudta a pénztárosnő, hogy nem jó a Maiestro Cardom — gondolta, szegény idegen lehetek, aki még vásárolni is szeretne, hohó olajbogyó, ennek? Azt már nem —, pedig máshol a Pennykbe azt mondták „Müssen bi gut”). El én Epfenbachbe, Neunchirchenbe, s Michelbachba, Neckarbischofsheimbe és így tovább, egészen Mosbachig, vagy átellenben Eberbachig, mert  három héten át bicajoztam ezen a nyáron Németországban, és sehol sem láttam elhagyott mezőt, négyzetméternyi elhanyagolt termőföldet, gyümölcsöst, vidéki legelőt, vagy effélét.

Ezeknek szent a föld, le a kalappal előttük! Ezeknek szent a természet, hiszen az erdők olyanok, mint egy odaillesztett zöld ékesség, dísze a hegyoldalnak, egy kis ékszer benne minden fa, bozótos bokor, ez hogy lehet, keresem itt a kákán a csomót, s nem lelem?

Igen, „They took all the trees, and put em in a tree museum

And they charged the people a dollar and a half to see them

No, no, no

Don’t it always seem to go

That you don’t know what you got ’til it’s gone

They paved paradise, and put up a parking lot”

 

Azaz: „Ők elvették a fákat, famúzeumba vitték, ott mutogatják

egy dollárral terhelve a népet, ha nézni  kívánnák,

nem, nem, nem,

Nem mindig látható, hogy sosem tudható

Ami eddig a tiéd volt, ellopható!

Ők letarolták a paradicsomot

felhúztak rá egy bazi nagy parkolót…”

 

Fel, de nem! Itt nem építenek semmit, ez itt Németország, a Neckar folyó vidéke, itt nincsen semmiféle parkoló, koma, itt tudod mi van? Ha nem tudnád, itt egy szépen megmunkált szántóföldek kiállítása van, vagyis olyan szép, mint egy bazi nagy kiállítás. Na jó, nem kiállítás, hanem a valóság, irigylem is, meg nem is, inkább csodálom, de nagyon.

Hát, hogyne irigyelném, csak képzeld el kedves olvasó, az eszem megáll, amikor arra gondolok, hogy mi volt Kóróson.

Ott vettem egyszer háromszáz ezerért egy parasztházat, nagy kerttel, kis akácfa erdővel, diófával, öreg almafákkal, istállóval, satöbbi, s elkezdtem megszeretni a földet.

Dolgozgattam a kertben, lestem a belejuttatott magokat, mint mocorognak, éledeznek, kidugják fehér hajtásuk a földből, majd zöldülve növögetnek, és végül termést hozva megajándékoznak élelemmel. Ez mondjuk szép élmény volt na, s még ma is visszavágyom oda! Bevallom, hogy visszavágyom, beszélgetnék az öreg almafáimmal még egyszer ez életben, ha esetleg ki nem vágták, el nem tüzelték azóta, de nem hiszem, hogy nem történt meg, aminek meg kellett történnie, hiszen aki megvette, az még az istálló faanyagát is feltüzelte.

Mi? Hogy honnan tudom? Hát elég odakattintani a térképre, az interneten bejön a volt tanyám, istálló sehol, csak az elázott, szétmállott agyagtéglák kupacban, cserépdarabok, tunyaság, embertelen léhaság… ezt én így veszem.

Elmentem onnan egykor, mert bántotta a szemem a sok elhagyott kert, nem szeretem látni, hogy az ember henyél, kocsmázik, önsajnálatba burkolózva istent-embert szidva POLITIZÁL, MINTHA AZT FIZETNÉ NEKIk VALAKI. És közben a szép nagy kertek elhanyagolva, elvadulva, megdolgozatlanul árván rondítják a szép tájat, ahol, szintúgy elhanyagolt parcellák ontják a nemkivánatos gazok magvait a világba.

Na jó, mondjuk, ott sem épültek parkolók, mint ahogy Aglasterhausenben sem, de mégis… ijesztően elhanyagolt volt minden. Ne már!

Napló – nincs cím megadva
5 év 1 Komment
5 év Nincs Komment

költeményféle, gyakorlás céljából
bepötyögve betűnként
Lógok a keresztfán, ez már így lesz ezután …
Kihunyni készül a fény, s még mindig van remény
Mogorva a hős, szíve lágy, de ökle kemény
Bágyad a neonfény füstben érleli a kéjt
Eztán már meg sem várjuk az andalító éjt

Lángba borul a tévém, ég a képernyője
Ugrálnak a gengszterek sorban ki belőle
Eszelős a bűnöző, nincsen sok esélye
Célba lövő nyomozók nyírják ki estére

Vagy ha ez sem sikerül, tán a jövő hétre
Csak úgy spriccel a vér, amikor az a kacér
Ledér pucéran,… tőre, mint levélen a dér
Fényesen s hidegen villan, mint mikor a halak
tiszta vízben s csillogó napsütésben ívnak
—————–

Kedves János, ennek az írásnak aktualitása van, egyebe nincs. A ráütő rímek ügyetlenek, a szótagszámot teljesen fölösleges tartani, ha nem társul hozzá ritmus, márpedig a középső szakasz kivételével nem társul. Ezen felül nem hoz újat, a régit nem teszi érdekessé, a hangzása rossz. Mindent összevetve nem vers, de bármely kategóriába sorolnám is, a Héttorony főoldalához ez nagyon gyenge írás. 
Naplóba javaslom. NHI

5 év 2 komment

 

Egyik reggel nem ment haza délre,      
de még később sem, nagyon várták ebédre
a szomszédok lesték, s azok között én is,
Kíváncsiak lettek, s mi tagadás, én is,
hol kószál a főhős estétől másnap estélig?
Mert ugyi éjszakás volt az ipse, vártak másnap délig,
csak a hír érkezett: ne várják, lecsukták, – Isten! –
hogy a mesélő hangot esment megüssem
a róla való édes-keserves éneklésre
szép gyermekkorom egyik bús emlékére…
-segíts! Hupók, a lompos kisember senki, 
nagy fizetésemelést akart kieszközölni
magának, mert ki másnak, ember,
s gondolta, minden napra egy kis kender-
vászon, bútorszövet s talán egyéb
kis ajándék elférne az inge alatt még,
s a kiálló bordáira felcsavarta hát
ezek valamelyikét, s ekképp célozá meg gyára kapuját,
de bizony lebukott ez egyszer.
Volt káröröm mulatott minden ember.

Csak Unkupacsirta lógatta búsan az orrát,
unottan, vánszorogva húzta maga után nyolcágú ostorát,
most nem rittyentett vele,
nem volt hozzá kedve.
Pedig tudott ő ám olyat csattintani,
hogy az ablakszemek attól szoktak remegni,
mint Hupók, a nyirkos, sötét börtönben, 
amikor vallatni vitték az elvtársak bilincsben:
– Megloptad a dolgozó munkás népet,
kapsz ezért most tőlünk egy nagy lepcseset!
Kinek hordtad? Kinek adtad, s kik a társaid?
Bevallod, vagy eltörjük kezeid, lábaid?
– Bevallom, bevallom, mindent bevallok
csak arra kérlek titeket, elvtársak, ne bántsatok…
Hát az úgy volt, hogy Unkupacsirta…
– Pacsirta? Te szórakozol velünk, te tolvaj?!
Nem elég a fejeden a sok vaj?
Megavasítom én azt a vajat, ne búsulj,
csak a fejedet ütöm, hogy ne sántulj,
látod, milyen humánus vagyok,
ezek a gumibotok nem is olyan nagyok,
de tudnak szájat nyitni, ti gazok,
loptok, s eladjátok? S a pénzből
dőzsöltök, de már nem ebből…

Unkupacsirta édesapját siratta, 
mert a kommunisták agyonverték a fogdában,
nem volt egyéb bűne, csak több kenyeret akart venni,
fiának szebb, hosszabb ostort fonni,
s a kenyér mellé fogni egy kis nyúlcombot
mindkét kezével, s rágni, rágni, rágni,
míg egyszer életében igaziból jól nem lakik.
Fene gondolta, hogy egyszer még lebukik…
Így volt, vagy nem, fene tudja,
töprengjen ezen az olvasó, az legyen gondja!

 

 

Meghitt, Békés Ünnepeket!
6 év 2 komment

Mindenkinek Békés Boldog Karácsonyt Kívánok Szeretettel!

6 év 7 komment

legyen kéznél mindig a jókedved

https://www.youtube.com/watch?v=Oo4OnQpwjkc

 

— Slágerfordító Zug ‘Irkász Ödön vagyok — így mutatkozom be néha, néha, kimondottan erős öniróniával, ha olyan a kedvem. S mikor nem olyan?

Szinte mindig olyan, amikor éppen nem fordítok. Mert azt is tudok, persze nem nagybanilag, csak úgy amatőrileg kis tételekben, de mentségemre legyen mondva, teljesen ingyen.

Fordítani jó dolog, s az a legjobb benne, hogy mindig kéznél van.

Hát, mit ne mondjak erről?

 

Csak képzeld el, megyek az utcán, s a füstölgő várost esőcseppek erdejével beborító őszi esőben, amikor ugye zuhog föntről, vagy oldalról ez a mozgó-erdő, csúszik az aszfalt, s egy kátyúban törött tengellyel ott a zakkant gyorshajtó cimbora, aki szinte zokogva mondja: „Most mi a lószerszámot csináljak, komám?”

— Aj komám, komám! Ne bomolj, csak dalolj! — súgom neki hangosan, és talán túl hangosan, mert a kerékbe belerúg, úgy dúl és fúl.

A távolban éles zene, vagy talán sziréna hangja?

Zene, kapom fel a fejem, no az segít ilyenkor, a ritmus, a dallam, a vidám szólam, a… a… Don’t worry, be happy!, dalolom nyomban vidáman harsányan.

Vagyis csak azt képzelem, hogy harsányan, mert, gyorsan hajtó zakkant, édes cimborám meg sem hallja, csak tovább dühöng, mert „már nemhogy ott kéne lennie a célban, hanem már visszafelé kéne száguldoznia” ebben a baromi esős nedves szélben, no mindegy, legalább pihen, gondolom magamba, mert ilyenkor ezt kimondani…

Á, de nem pihen! Még most is dolgozik, igaz saját maga ellen, ám ez most mindegy, hiszen több is veszett Mohácsnál! Vagy nem?

Pedig — tör elő bennem a fordító lélek — itt ez a szeretni való dalocska, hányszor ment már a rádióban, tévében, amint Bobby McNemtomki /akit állítólag Meher Baba inspirált/ önfeledten énekli, hogy Don’t worry, be happy.

— Hoppá, a gyorsanhajtó, zakkant cimborám talán nem is tud angolul, én meg igen, nosza kisegítem, ezennel így, nyersen eregetem a fordítást feléje. — Ne bomolj, csak dalolj!

Vagyis lehet, hogy ez nem éppen a megfelelően áttükrözött vadijó szöveg, lássuk csak: Ne búsulj, csak lazulj! … Ó, ez sem jó! Akkor legyen az, hogy: Spongyát rá, légy vidám!

— Hallod? Hallod kedves, gyorsan hajtó, zakkant cimborám, spongyát rá, légy vidám!

Nem hallja, most épp a szélvédőt csapkodja a telefonjával, miközben az eső még bőszültebben paskolja a világot s benne engem, akiben Zúg ‘Irkász Ödönt lehetne tisztelni, ha mondjuk, olyan lenne a világ, hogy ilyen semmiségekkel töltse az idejét, de szerencsére van ennél nagyobb ügy is, ami most és itt megoldásra vár.

Várunk hát, én fordítok, miközben a gyorsanhajtó, zakkant cimborám meg rongál. Teheti, hiszen az övé a szélvédő, s a telefon is az övé, minden az övé, amit most rugdos, oldalba öklöz, vagy csak belevág, dühösen, és vadul, majd félrelép hanyagul, s aztán elfordul, néz fel az égre, ott keresi a tettest, aki ezt előre kitervelte, s véghez is vitte, mondhatni kivitelezte. De pont vele? Ez nem lehet, ezt a szégyent? Ezt a…

— S tovább, hogy is van tovább? Ja, igen:

 

„Ain’t got no place to lay your head

Somebody came and

took your bed

Don’t worry, be happy

The landlord say your rent is

late

He may have to litigate

Don’t worry, (ha-ha ha-ha ha-ha) be

happy (look at me, I’m happy)”

 

Fejed alá nincsen párna

idegen ki

ágyad mássza

spongyát rá, légy vidám

A rend őre rád mordul

törlesztésed elmaradt piszokul.

Árverés a vég

Ne búsulj barátom, hiszen ez semmiség

Ne edd a kefét, ha-ha ha-ha ha-ha

légy vidám

(nézz rám, én kacagok, lám!)

 

Nicsak, közben idegyűlt ez az esernyős embertömeg. Istenem, csak művész ne legyen az ember! Hát lehet így, ilyen körülmények között dolgozni? Hát én hazamegyek, mert ráadásul még ez a zakkant, gyorsanhajtó cimborám is olyan, de olyan hálátlan lett, egy cseppet sem értékeli az önfeláldozó, emberfeletti erőfeszítésem, hogy egy kicsit felvidítsam. Na, lássátok, ilyenek ezek a gyorsanhajtó, zakkant cimborák!

Nem, mintha én mondjuk sokkal, de sokkal különb lennék, de most a múzsák, vagy egyéb állatok örömére éppen nem én vagyok itt a téma.

Vidítsam? Ezt? Legalábbis a valóságra ébresszem, vagy ilyesmi… De lehet őt?

 

************************

 

Tehát, most már otthon folytatom. No, most már az elejétől, aszongya:

 

„Here’s a little song I wrote

You might want to sing it note for note

Don’t worry be happy

In every life we have some trouble

When you worry you make it double

Don’t worry, be happy

(Don’t worry, be happy now)”

 

source: http://www.lyricsondemand.com/

 

e rövid dal, mit írtam

eldalolhatod hangról hangra,

Spongyát rá, légy vidám

Életünket átszövi sok bosszúság

Amitől aztán duplán látsz

Rá se ránts, légy vidám

(Rá se ránts, most légy vidám)

 

Mondjuk, el tudom képzelni, micsoda öröm lehet a gyorsanhajtó, zakkant cimborámnak ott a kátyúban vidámnak lenni, de inkább folytatom az „ámátör” műfordítói ténykedésem, emígy a következő szakasszal:

 

„Ain’t got no cash, ain’t got no style

Ain’t got no girl to make you smile

But don’t worry be happy

Cause when you worry

Your face will frown

And that will bring everybody down

So don’t worry, be happy

(don’t worry, be happy now)”

 

source: http://www.lyricsondemand.com/

 

Pénzed nincs, lökött ízlésed

Csajod sincs, ki növelné kedved

De, rá se ránts, légy vidám

Amikor a bosszúságtól

Arcod torzul

S a föld alá döngöl vadul

Hát rá se ránts, légy vidám

(Most akkor rá se ránts, légy vidám)

 

És a többi, és a többi, refrén, meg ilyesmi.

Mert az élet szép, még akkor is az, ha közben úgy érzed, hogy a szakadó eső csak azért van kitalálva, hogy nehezebb legyen az életed, vagy egyéb élethelyzetekből kiinduló válogatott nyalánkságok, pont.

 

6 év 2 komment

igaz történet alapján

 

Anyósommal történt meg az eset, hogy a tévét bekapcsolta, s elszörnyedve látta, hogy a meztelenség netovábbja tuszkolódik egy másikba, kéjes nyögések és egyéb finomságok kíséretében.

— Hát ez honnan a csudából került ide? — kérdezte nem titkolt bosszúsággal —, hogy az a…  El kéne vinni csináltatni a tévét, majd elhívom Menyhárt Misit, az beállítja, mert már megint elállítódott a kép, ez az izé nem kell nekem!

Előttünk ugyan nem kellett volna szabadkoznia szegény maminak, de mégis azt tette az én drága jó anyósom, pedig minek?

Ritkán látogattuk a párommal, és ilyen semmiségek nekünk fel sem tűntek volna, egyedül él, meg ilyenek, stb.

S akkor izé:

Megy a szomszéd reggel a kapu előtt, s röhög, amint meglát.

— No, szia, Levi, min mulatsz?

— Szia, képzeld, az anyósod, hihihi-haha

— Nyögd már ki, mi van?

— Á, semmi, hihihi, a fiam szokott neki bevásárolni, néha én viszem át a kenyeret, ezt-azt, s… hihihi-haha…

— No, már csaknem az öreglányt is, te szatír?

— Á, annyira nem, de tudod, hihihi, szóval a tévé, tudod, nemrég vette, hogy apósod elhalálozott, mert annak nem kellett, s az öregasszony nem bírja kezelni, s amikor kimegy, ráteszem a pornóra, s kikapcsolom. Aztán… hihihi, mindig azt hiszi, hogy el van romolva, s nem meri bekapcsolni, mert, hihihi, azt mondja, meztelen emberek fajtalankodnak benne este.

— Szóval te voltál? Mert az este is az volt a téma.

 

*********************

 

Egy év múlva, megint meglátogatjuk anyóst, a tévé jól megy, semmi pornó. Gyanakvóan kattintgatom, semmi.

Kérdem, mi van a szomszéddal?

— Kamionsofőr lett, állandóan úton van — mondja egykedvűen. — Hanem a felesége annál inkább festi magát mostanában.

Hú, no, azt megnézem, gondoltam magamban.

Reggel kisétálok a kertbe, ott hajoldósík a drága szomszédnéni, miniben, jó a hátsója, gondolom vígan, de az asszonyom máris a nyomomban, aha, gondolom, itt már be is indult a féltékenység motorja, pedig én igazán csak a…

— Jó lenne egy pár napot itt maradni anyádnál, aranyom — ajánlom lelkesen a témát a páromnak.

— Minek? Tán megkívántad a munkát? — kérdezi, arra felé int, ahol a mini művészkedik a kapával.

— Én anyádon akarok segíteni, te meg mindig rosszra gondolsz, így nem lehet élni, jó, még most elmegyek, szia — mondtam dühösen s a kocsma felé vettem az irányt, jó hely az a feszültség levezetésére.

Míg ott vigasztalódtam, addigra a nejem pakolászott, s délután már mehettünk is, pedig a szomszéd asszony olyan magányos lehetett, szegény…

 

 

***********************************************

 

Telt, múlt az idő, megint anyóslátogatás következett.

A tévé jó, másnap a kertben átnézek a szomszéd kertbe, a miniszoknya rövidnadrágra cserélődött, de az sem megvetendő látvány, így szomszéd-közelből. Hanem egyszer kivágódik a szomszédék kerti kiskapuja és egy nagy magos úriember dühösen hívja a rövidnadrágos tüneményt magához, emígy:

— Öltözz fel tisztességesen, nem látod, hogy bámulnak idegenek?

Én meg rohanok anyósomhoz.

— Mi ez a változás a szomszédban, anyuka?

— Ó, a szomszéd? Addig volt távol a kamionjával, hogy a szomszédasszony nem bírta egyedül, s megtalálta ezt a mogorva pasit.

— Hogyan? — kérdezem bosszúsan, mert megláttam egy titkos mosolyt az anyuka szája szélén.

— Hogyan, hogyan? Egyszerű. Én dolgoztattam az ipsét, mert munkanélküli volt, s nem őrizhettem egész nap mellette állongva, csak kiadtam a munkát neki, de úgy látszik a szomszédban is talált magának dolgot, mert még mindig azt csinálja.

Hát, szóval, anyósom sem hülye, bikát kerített a Levi csajának, ha ő már nem ért rá. S aztán, az a tévé sem magától romlott el, gondolom, az öreglány erre is rájött valahogy.

 

 

 

 

2013. november 29
7 év Nincs Komment

Aki nem ír, az mégsem hallgat, csak máshol irogat

Székelyvajai János Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.