Székelyvajai János : A sárga kanári

Az ezüstkalitka megkopott, de azért még használatban van

 

 

Slágerfordító Zug ‘Irkász Ödön művésznevem akkor érdemeltem ki, amikor elkezdtem egy román együttes egyetlen egy számát fordítgatni, mert az igazat megvallva, nem csak angol szövegeket szeretek fordítgatni egyetlen egy megrendelőmnek, önmagamnak, hanem olasz és más nyelvekből is.

Annakidején hatalmas ellenkezés, nagy ellenérzés élt bennünk a gyarmati hatalommal szemben, nem szerettünk semmit, ami rá emlékeztetett volna, csuda-e, hogy a román nyelvet utáltuk, szinte versenyeztünk, abban, hogy ki tud jobban ellenállni neki (sajnos, ez így volt, nincs mit szépíteni), hogy ki tud többet kibírni némának lenni, bármilyen kérdésre, meg ilyenek.

De bevallom, most már elmondhatom, hogy én azért nagy titokban, szorgalmasan tanulmányoztam a román-magyar szótárakat, amiket nagy titkolózások közepette vettem ki a helyi könyvtárból. A Kutalatt utcában laktunk, apám molnár volt, anyám otthon kínlódott velem és a négy fiútestvéremmel, hogy emberséget neveljen belénk.

A szomszédok között senkit soha nem hallottam más nyelven beszélni, mint magyarul. Még a kéregető cigányok is úgy beszéltek, bár sokan törték a magyart, de ez senkit nem zavart. Na jó, azért mégis volt kivétel, na. Az odatelepített milicista csak románul galagyolt, de azt senki nem vette komolyan, az a szó járta róla, hogy a duma elszáll, s akit nem értünk, s nincs értünk, hanem ellenünk, azt ne vegyük észre, átnézni rajta, mint a levegőn, hiszen az is csak hiába van, ha nem látjuk.

És amikor elkezdődtek az első román leckék az iskolában, kihez fordulhattam volna egy-egy szó megismerése végett, ha nem az én édesanyámhoz? (A tanító is magyar volt, formaságból tanítgatott, de őt sem érdekelte különösebben ez a nyelv, elnéző volt mindenkivel.)

— Mit jelent ez a szó, hogy ouá? (tojás) — tettem fel neki a kérdést

— Miféle ouá? Mi ez fiam? Román? Hát, magyar ember ilyent nem beszél, akkor honnan tudnám? — felelte anyám, és otthagyott a nagy tudatlanságomban. Töprengtem én eleget, hogy miféle galiba lehet ez a nagy „román tanulási mánia”, miközben itt mindenki fut előle, mint a pestis elől.

Az iskolában, a szünetben meg is kérdeztem egyik romántól, a kisebbik Chertes Sandutól (olvasd: Kertész Szándú), akivel örökös harcban álltam, de mivel akkor épp patthelyzetben lévén a háborúság közöttünk, néha beszédbe is elegyedhettünk.

— Te, minek kell nekünk románul tanulni, amikor még ti is beszélitek a magyart? Itt a faluban mindenki tud magyarul, minek ez… mire való?

— Hogyhogy mire való? Majd megtudod, te bozgor, megmondom én neked, azért, mert mük vagyunk az erősebbek — röhögve a tenyerébe köpött és a másik keze élével belecsapott, s a nyála szétspriccelt minden irányba. — Na így verünk szét tüktöket bozgorok — kiáltotta röhögve és elszaladt.

(bozgor=hazátlan szinonimájaként értelmezhető)

Én pedig semmit sem értettem az egészből, miért kell nekik minket szétverniük, ki tudja? Mert én nem. Attól kezdve figyelni kezdtem őket, hogy mit mondanak, miket beszélhetnek, figyeltem a mimikát a szájuk mozgását, próbáltam megfejteni a nagy titkot, vajon miről beszélnek egymás között? És ugye, mint fentebb is említettem, hát mivel a segítséget embertől nem várhattam, a könyvekben kezdtem keresni. Így akadtam rá a román szótárakra, amik ott hevertek porosodtak, a kutya sem használta őket.

Minek? Hiszen mindenkinek minden úgy volt jó, ahogy az Isten megalkotta ezt a világot: a román beszélte a maga nyelvét, mi meg a miénket, és mivel mi voltunk többen azon a vidéken, a román megtanulta a magyart is, ha szóba akart állni velünk.

Apám se tudott románul, de megmondta kerek perec, hogy ő az elnyomók nyelvét soha a szájára nem veszi. Nekem is azt tanácsolta, hogy arról mondjak le, mert az nagy szégyen lenne, ha engem meghallanának a barátai úgy beszélni, meg ilyenek.

Jól van, mondom én magamban, nem is fogom beszélni, csak épp tudni szeretném, mit suttognak egymás közt az iskola udvarán, hát még azért is elkezdem kibogozni, legalább a lényeget kihámozni abból. És pörgettem a lapokat a szótárakban, és figyeltem, füleltem mellettük, igyekeztem megjegyezni egy-egy szót, legalább addig, amíg szótárközelbe érek, hogy aztán kikeressem onnan az értelmét. Nem volt könnyű, lassan, nagyon lassan haladtam.

A dolgot nehezítette az a tény, hogy egyszer csak megjelent a beat őrület. Mindenki a Beatlesről beszélt, és a John Lennon hangjáról, Paul McCartneyról, Ringo Starról, meg az ő dalaikról, úgy a, hogy most már angol szótárakat is kellett böngészni, nem csak a románt. Na persze, aközben a suliban már az oroszt is kellett tanulni, de azt sem vette senki komolyan, úgyhogy az mégsem volt nagy akadály, bár bevallom, egy-egy szó úgy megragadott, hogy szinte kísértésbe vitt, de igyekeztem ellent állni neki is.

Tehát a Beatles s a lányok, mert azt láttam, hogy csoportokba verődve sugdosódnak, fényképeket nézegetnek, kérdem, mi van? Aztán elmondták, hogy a Beatles ilyen-olyan jó, stb.

— Hát, az mi a csuda? — kérdeztem.

Rögtön elém dugták a képeket a gombafejűekről, no hát mondom, valami komolyabbra gondoltam, de a lányoknál sosem lehet tudni, hogy mi a jó nekik.

Így aztán jött a Hey jude, a Yelow submarin, és ezek. Amint megtörtént az agyonreklámozott villamosítás, megjelent a rádió s a tévé, s behozta a mindennapjainkba az elnyomóink nyelvét is, jöttek a román slágerek, a népdalok, főleg azok „egész nap csak trá-lá-lá” mondogattuk mi gyerekek, és úgyanígy a felnőttek. Nem is hallgatta senki a bukaresti adókat, hanem csak a budapestit. Déli harangszóra ebédelt a falu apraja, nagyja, habár nálunk akkor már nem tizenkettő, hanem egy óra volt.

Néha csak mellőzni kellett a Kossuth rádiót, vagy a Petőfit, amit nehezebb volt behozni, mert gyengébb volt az adás, és akkor keresgéltem az angol, főleg a Beatles számokat lejátszó adóállomásokat. Így jött be egyszer a bukaresti egyesen egy olyan román dal, amelynek elég jól szerkesztett zenéje rögtön megfogott, a szövege valami kanáriról szólt… na ezt sokszor meghallgattam, fordítgattam.

 

„Canarul galben ca un galbenus

Cu pene moi si ochii dusi

Canta de dupa sarmele de-argint

Si viersu-i se pierdea in vant

Deodata ochii tristi din cap tresar

Si da din aripi, dar in zadar

Lovind cu pieptul sarmele de argint

Cade in jos cu pieptul frant”

 

Körülbelül erről szól ez a lassú, bús dal:

 

„A sárga kanári, mint a kikerics

puha tollakkal, ébren álmodik

az ezüst drótok mögött énekel

fájdalmát elviszi a szél

egyszer csak a bánatos szeme megcsillan,

szárnyra kél, de hasztalan

teste az ezüstdrótokban fennakad

sebesülten elbukik, melle beszakad”

 

— De hiszen ez rólam, rólunk szól — nyílalt belém a felismerés —, ezek mi vagyunk, a kis sárga kanárik, akik a nagy jóban, fényes ezüstkalitkában raboskodunk, nyelvünk, mint bilincs lebénít egy idegen országban, mely haza csak nagy titokban vallható szülőföldnek, hiszen a hivatal, s a hatalom idegen nyelven galagyol nekünk, s bozgoroknak, hazátlanoknak tart minket kimondottan, vagy kimondatlanul!

 

És ugye jött a refrén, ami lehengerlően igaz volt:

 

„Sarman canar, ti s-a parut

Ca zarile ti s-au deschis

Dar n-a fost doar, decat un vis

Ranit tu ai cazut”

 

„Szegény kanári te azt hitted,

hogy a horizont kitárult előtted

de az nem volt más, csak egy látomás

és te sebesülten elbuktál”

 

Amikor már felnőttként dolgoztam a Balánbánya-i flotációs üzemben, mint gyakornok, ott egy beosztottam, aki sokat mesélt nekem erről a kanári típúsú életről, ami a miénk volt, hát szóval elmesélte, hogy neki van egy álma, átmenni Magyarországra, ott lakni, és ő már háromszor élte meg ezt a kanári típusú lázadást.

— Háromszor szöktem át Érseléndnél (Silindru), de mindig elfogtak.

— Ki fogott el? A románok?

— Nem, a magyarok. Elfogtak, megvertek, s visszaküldtek a román börtönbe. De, addig nem nyugszom, amíg egyszer nem sikerül, addig próbálom — mondta reménykedő hangon —, amíg átjutok, addig vagy inkább lőjenek le, azt sem bánom.

Hát igen, egyszer csak kezdett derengeni a fény a sárga kanárik ezüstrácsai mögött is, mert tényleg eljött az az idő, hogy az átjutott szökevényeket már nem adta vissza Magyarország, kezdett olvadozni a fagyos közönyösség a hatalom bitorlóiban is.

 

És mi, a sárga kanárik, kirepültünk az ezüstkalitkánkból a szabadnak vélt világba, ki merre látott, és bejött a Kányádi-féle jóslat is, sajnos, mert most aztán tényleg szóródunk, és folyton porlódunk Szabófalvától San Franciscoig. Ott vagyunk a világ legmélyebb bányáiban, a felhőkarcolók tetején, a francia idegenlégióban, a finnországi tavakon és még ki tudja hol, minden felé, csak legyen minél messzebb az a mostoha szülőföld, amelyikért olyan jó vágyakozni, de sosem lehet megtalálni.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.11.21. @ 14:32 :: Székelyvajai János
Szerző Székelyvajai János 28 Írás
Egyszerű ember vagyok, nem vágyom gazdagságra, hírnévre, hatalomra még úgysem, ennyi.