Idegenvezetőként a „Nagy Háború” cégnél kezdtem. Persze újfiúként, hova kerülhettem volna, mint a Nyugati-front csoportba.
Ismeri a szlogenjeiket: „Három nap, három éjszaka a pergőtűzben!” „Két nap sárban és vérben!”
Vittem csoportot a passchendaele-i vérfürdőbe, a verduni őrületbe, meg a klórgáztámadáshoz Ypern-be. Hát azt az állandó mocskot, hullaszagot, ágyú bömbölést nem bírtam sokáig. Egy-egy túra után napokig nem aludtam, ráadásul majdnem megsüketültem.
Akkor indult egy másik cég a „Vissza Hellaszba!” Átmentem hozzájuk. Azt hittem az ókori Görögországba kísérgetek majd csoportokat. Hát egy frászt! Szó sem volt ókorról. Mi volt a fő attrakciójuk? A misztrai mészárlás. Miért? „Arra van fizetőképes kereslet!” Gondoltam, hogy nem hallott róla, az iskolában nem tanítják, mert az csak egy „epizód” volt.
A görög szabadságharc idején történt, hogy a török szultán Mohamed Ali egyiptomi pasához fordult, az egyetlen hűbéreséhez, akinek maradt ütőképes, nyugati mintára szervezett hadserege. Ő erre a fiát, Ibrahimot küldte át Moreába flottával és hadsereggel, aki 1824 őszén partra szállt Methone kikötőjében és a következő hónapokban amerre serege megfordult lángoló falvak, módszeresen kiirtott települések, elpusztított földek maradtak utána. Az angol kormány egy követet küldött oda, aki 1824. szeptember 14-én ért Misztrába. A város még lángokban állt és az egykor népes városban mindössze egy kutyát és egy macskát talált élve.
Munkához láttam, és egykettőre előkészítettem mindent. Kiválasztottam egy lapos tetős, emeletes házat, és lerobbantottam a lépcsőjét. Annak a teteje lett a kilátó. Vagy negyven csoport nézte végig azt a szörnyűséget. De a cég tulajdonosai kevesellték a bevételt, egyre csak sürgettek bennünket. „Még több csoportot!” „Gyorsítsuk fel a látogatásokat!” Így aztán egy napon, megtörtént a baj, egyszerre két turnust transzportáltak oda Misztrába. Hogy mi történt? Beszakadt a ház teteje. Csoda, hogy addig kibírta. Ketten megsérültek. Persze a cégvezetők rám akarták verni balhét, mert én választottam ki azt a helyet, de rövidesen kiderült, hogy a berendezések sem működtek tökéletesen. Ráadásul nagy kavarodást okoztak. Egy másik időből is oda került egy Toynbee nevű fickó, aki később híres történész lett, és leírt mindent. Amikor ez kitudódott azonnal bezárták a céget. Megint nézhettem új állás után.
Felvettek volna a „Sztálingrádhoz”, de akkor már elegem volt az öldöklés látványából, meg a halálhörgésből, inkább egy akkor induló kisebb céget választottam, fele fizetésért. Ez volt a „Stonehenge”. Tudja?! „A világon először, csak nálunk! Nézze meg Stonehenge-t eredeti alakjában!” „Kellemes séta őseink földjén. Szarvas pecsenye roston, mézsör. Este néptáncbemutató.”
– Na, ez kell nekem! – gondoltam. – Nem ám levágott, letépett karok, lábak, meg ordító sebesültek.
Az előkészítést rám bízták. Mindenben szabadkezet kaptam.
Apró, kétszáz éves ugrásokkal elindultam visszafelé az időben. Egy olyan nyugalmas napot kerestem, amikor már készen állott a kőkör, de nem volt a közelében senki. Most már elárulhatom, hogy a szarvashúst, meg azt a mézsörnek kikiáltott kotyvalékot innen vittük volna magunkkal. Meg persze a táncosokat itt toboroztuk.
Szóval, mentem visszafelé. A kőkörön alig változott valami, pont úgy nézett ki, mint most. Mentem, csak mentem. Már úgy időszámításunk szerint 3000 körül járhattam, amikor hirtelen eltűnt. Azt hittem túlfutottam az építésének az idején. Lassan, évenként döcögtem visszafelé a mai kor irányába, és egyszer csak meg pillantottam. Ott volt, de még mindig úgy, ahogyan most látjuk. Akkor megint irányt váltottam, és naponként haladtam előre, vagy mondjuk inkább úgy, hogy vissza. De nem is ez a lényeg. Az egyik napon ott volt, a rákövetkezőn meg nem.
Akkor fogtam fel végre, hogy mi is a helyzet. „A világon először!” Hát persze! Rengeteg utazási iroda van, és egyiknél sem jutott eszébe senkinek, hogy túrát szervezzenek a Stonehenge-hez? Bizonyára többen is végig jártak már azt az utat, amit én. Látták, hogy ott áll, ahogyan nálunk. Abban pedig nincs semmi szenzáció, semmi különleges látnivaló. Törölték a felkeresendő helyek listájáról, és azon nyomban bele is kezdtek valami másik projektbe. „Az idő pénz!” És persze nem szóltak senkinek, gebedjen bele a konkurencia is, hadd költsék ők is a méregdrága energiakvótájukat egy felesleges kutatásra.
Száguldottam vissza a céghez, hogy fújják le a meghirdetett túrákat. Elkéstem. Mivel már a befizetett előlegekből is óriási nyereség volt, a tulajdonosok nagy boldogan el is költötték a javát, és nem tudták volna kártalanítani a jelentkezőket.
Úgy döntöttek – nem tehettek mást -, ha nincs kész, akkor be kell fejezni. Először azzal az őrült ötlettel álltak elő, hogy viszünk innen gépeket, meg valami spéci betont, és egykettőre kiegészítjük a hiányzó részeket. Az meg úgy sem érdekel senkit sem, hogy miből van.
Vissza is küldtek három építésszel, hogy mérjünk fel mindent, mire lesz szükség.
És akkor… Már előtte is hallottam legendákat pszeudojelenségekről: szántóföldön átrobogó gőzmozdonyról, repülőről, amelyik átsiklott egy toronyházon, kétszáz éve elsüllyedt hajóról, amelyről a legénység kétségbeesve integetett, de épületről nem. Arról aztán nem. Márpedig amit mi be akartunk fejezni az egy pszeudo volt. Láttuk, hogy ott van, de amikor megközelítettük átsétálhattunk a kőtömbökön. Olyan volt, mint egy hologram. Vagy inkább, mint Schrödinger macskája a dobozban: ott is volt, meg nem is. Nem csoda, hogy azt a helyet szentnek tartották, az építőit meg varázslóknak.
Mindjárt kértünk egy adag betont meg sablonokat, és megpróbáltuk azokat a pszeudo kőtömböket kiönteni. De az idő nem hülye! Amit nem építettek meg benne annakidején azt mi hiába is akartuk létrehozni. A beton amint a beleengedtük a sablonokba, eltűnt.
A határidő egyre közeledett. Azt a főnökeink is belátták, hogy azzal a Stonehenge rommal nem állhatunk a turisták elé, ha már egyszer azt állították, hogy megnézhetik készen, mert ha beperlik céget, még a gatyájuk is rámehet. Visszamentünk még száz évet, és bejártuk a környéket. Találtunk ott egy törzset. Addig-addig alkudoztunk, rémisztgettük őket, míg ráálltak, hogy megépítik nekünk a kőkört. Persze a főnöknek adtunk mindenféle kacatot: műanyag gombokat, fém óraszíjat, meg üres sörös dobozokat. Ó! Nagyon tetszettek neki. Azt is megígértük, hogy ha majd kész lesz a Stonehenge, és jönnek a turisták, akkor rengeteg olyan kincset hagynak majd ott. Hajtotta is a népet rendesen, nem számított, ha esett, ha fújt, húzták-vonták a kőtömböket, mint a kisangyalok. Persze, amíg bírták. Egy idő után a munkások elkezdtek szökdösni. A főnők meg egyre csak követelőzött, hogy azonnal adjuk oda neki a beígért ajándékokat.
Hiába mondtam, hogy majd akkor megkapja, ha jönnek a turisták. Egy reggelre eltűntek mind. Néztük, vizsgálgattuk a kőkört, illetve azt, ami addig elkészült belőle. Hát!? Pont úgy nézett ki, mint a mostani. Közben a határidő lejárt, és jött az üzenet, hogy céget bezárták. Ott hagytuk a kőkört, félkészen, úgy ahogy volt.
Most megint itt vagyok állás nélkül. Már jelentkeztem több utazási irodához. A Midway-hez, meg a Trafalgárhoz fel is vettek volna, de nem vállaltam el, mert tudok úszni.
Legutóbbi módosítás: 2023.07.12. @ 20:41 :: Bereczki Gizella - Libra