Nap: 2010.05.01.

* Ma haltam meg, vagy tegnap?   Talán már nem is élve születtem és csak mint egy evolúciós termékkel a biológia tett-vett velem, kényére-kedvére, remélve, hogy nem lázadok és szerepem betöltve szépen, csendben kipusztulok?   TE léteztél vagy csak magamnak [… Tovább]

*   Újabb reggel másik feltámadás kábultan süt be a Nap a redőny rácsai mögött mosolyra húzott arccal hívnak távoli pálmák… Tarts meg engem Istenem, oly nehéz felébrednem, s az élet útjának apró-cseprő nyomait követnem (Szela.).   Én Kőszálam, Váram! [… Tovább]

Talán megbocsátanak nekem, igazából csak enni kérek. Kalapom könny? kocsmafüst, batyumban sajog a lélek.   Nehéz szívvel indulnék, kevés pénzem futja még italra… A vágy jó szeret?, mégis megyek, pedig marasztalna.   Otthonom csak sötét kabátzseb, kigyúlnak a köztéri lámpák… [… Tovább]

  Zsófinak nem voltak érvei, És a türelme is lassan elfogyott, Hamar be kellett látnia, A binomiális együtthatók megalázottságán kívül, Nincs semmi társítható kényszer, Csak ostoba, és kicsinyes viták sora, Amikor minden igazra fény derül. „Baromira unom ezt a létezésfélét” [… Tovább]

A tölgynek levél ciklusból     Mind apró, aranyló homokszemek. Lepergetem tengernyi életed, milyen volt, milyen lehet, lábad nyomát viszi… a víz teszek rá: folyékony arannyá válik. Felszáll a gőz, álom-ködbe hív. Látom, amint belépsz életedbe, egy kiskanál tengeri só [… Tovább]

Megszülettem. Éltem. Halok. Egy perc, és már itt se’ vagyok.

… és sírt Lizamert tudtaaznap éjjelhazudni fognakaz álmok (hazudni az ördögök szoktakneked nem itt van dolgodcsak úgy mondom – ha megbocsátod) folyondár-sorsát fogva elindult a múltbaóvatosan kóstolt újra egy-egy bánatvirágotés elfordította a fejétha az öröm rózsái rámosolyogtak (hasábhoz hasábotszirmot a [… Tovább]

Néma, fojtogató éjszaka font magába, hogy még élek – az nem zavarta, “emlék” ujjait vájta húsomba, felfalt a semmi.  Beszélgettem, motyogva, magamban, ketten voltunk, / se Te se én / egyensúlyoztam a lét peremén /kötéltánc ólomcsizmában/  

kettőt csörrent a telefonom   én csak egyet vártam   a másikon még gondolkodom     (2010 április 21)

Mintha nem tudnád, én úgy emlékszem rád, ha hagyom, nagyon,  például felkelek minden reggel, az út szélér?l frissen kinyílt ajtókat  szedek fel, csak mert tavasz van, mintha nem tudtuk volna, miképpen kössünk álmokat  majd nagy csokorba, csak mert épp elég magas vagy és tetszet?s a hangod, illatod, s nem zavar, ha az üres vizespalackot  az asztalon hagyod, mintha nem tudnád el?re, hogyan illik mellem tenyeredbe, az a bizonyos tekinteted szemembe, a többir?l inkább nem is beszélve –bárcsak elhihetném, mindez csak ösztön vagy karma, ráhagyhatnám a rosszmájúakra –a sorsnak is csak felállt a farka, a szép világot megkívánta, játszik velünk, meg se bánja, mégis –nem látok téteket az asztalon, nincs bírám, se cinkosom, valahol teli szájjal nevetek hasonfekve egy takarón, és a másikat biztatom, mintha nem tudnám – persze hogy tudom –nincs annál jobb, érezni végre, ránézni arra a csodákból kivésett, suttogó tükörre, és hagyni nagyon, nagyon, [… Tovább]

Kortalanná vált kett?s portré Csinszkáról és férjér?l, Márffy dönr?l, aki önmagát félárnyékba vonta! ablak-sötétben virít a n?vállán a férfikéz árnyékból j?arca amit a keret félbevágottlátod a férfi a fél világot adja a n?ért s magátmégsem kerüli el a haláltmint madár [… Tovább]

f?tetlen szoba csak az élet lyukas kabátban megfázok benne mit régen hittem semmivé lett szorít minket a kárpát medence hiába hív új nászra a vér b?neimet ne vigye senki még maradok nem kell útlevél én itthon akarok magyar lenni

    Csukódik egy ajtó hetek óta Átszűröm a fényt résnyi reményén   Belebotlom lélegzetembe Veled harcolok józan ész   Súg egy tájból rohanó nesz Kiterül előttem a tér   Nesztelen léptekké suttogja csendjét az éj Míg végre lehúnyom súlyát [… Tovább]