Lapok között rejt?zködnek a sorok,
mindegyikéb?l olvasni is fogok.
Az összes könyv borítója gyönyör?,
tartalma a legtöbbnek kész remekm?.
Kint fehér a talaj és szürkés az égbolt,
pontosan egy évvel ezel?tt is tél volt.
Egyes napokon a hó is nagyon esett,
sapka, sál, talán még a nagykabát is kellett.
Mint már említettem, nagyon örült Petike a kutyusnak.
Azt tervezte, hogy elviszi sétálni. Gyönyör? helyen lakott. Egy akkora park volt ott, amibe minden belefért. Szök?kutak, fák, utak, patakok. Ezt már a városrész gyöngyzsemének is szokták nevezni. A legszebb az a kis patak volt, ami a közepén csordogált. Ez volt az úticél. Füléig ért a szája, amiatt, hogy neki is lehet házikedvence. El akarta vinni vizsgálatra, nehogy beteg legyen, hisz úgy találták. Így azt is megtudhatja, hány éves, talán még azt is, van-e testvére. Nem mára tervezte ezt, de az anyja nyaggatta vele. Nem szigorúak Petike szülei, ám ebben az esetben azok voltak, mert csak akkor maradhat az eb, ha egészséges. Már úton voltak a rendel? felé, és a vizsgálat megvolt két perc alatt. Hazafele menet a négysávos melletti kis járdán mentek, ami mögött egy parkoló állt. Amint átért a másik oldalra, kitolatott egy ezüst szín? Mercedes. Ahogy meglátta Rexit, lefékezett, lehúzta az ablakot, majd ezt kérdezte a fiútól:
– Hé, te kisfiú, ez a te kutyusod?
– A nevem Peti, és nem, mert lent az erd?ben találtuk – mondta meglepve.
– Akkor sajnos azt kell mondanom, hogy ez a kutyus az enyém.
– Nagyon sajnálom, de hát ha ez igaz, akkor parancsoljon – mondta illedelmesen, de fájó szívvel.
Rögtön hazament, hogy szóljon a barátainak telefonon. Amint ezt megtudták, kicsit elkeseredtek, de elfogadták ezt és megígérték, hogy örök barátok maradnak.
Egy focipályánál kezd?dött minden, ami körbe volt kerítve, hogy ne menjen ki a labda. Minden nap ide járt le, még es?ben is. Nagyon szerette, hiszen rengeteg barátja volt az utcában. Talán még csak hétszer élte meg a tavaszt, de máris rúgta a b?rt. A Peti nevet adták neki, de a barátainak csak Petike. Második osztályos volt, és nagyon jól tudta a matematikát.
Most szép napsütéses nyár volt, és csak egy szál pólóba ment ki. Nagyon illedelmes volt, ha azt mondták neki, hogy nem mehet akkor nem is ment, bár, ilyenkor ezt nehezen fogadta el.
A Pet?fi utca 51. szám alatt lakott. Nagyon meleg volt, ezért már rohant is ki. A barátai, azaz Gábor és Ádám már ott várták a sarkon ?t. Minél közelebb mentek a pályához, annál furcsább hangokat hallottak. Ezt a zajt a betonkever? adta, ugyanis most újították a pályát. Már az utolsó simításokat végezték rajta, így hazamentek a fiúk, hiszen ilyenkor úgyse játszhatnak. Otthon se tudtak mihez kezdeni, hisz ekkoriban még nem volt számítógép. Ezt Petike nem sokáig bírta. Pár másodperc elteltével újra kinézett, hátha befejezték. És mit látott?
Egy teljesen új játszóhelyet, ahol volt csúszda, hinta, kosárpalánk, focikapu. A pálya mellett egy dimbes-dombos rengeteg állt, ahova gyakran legurult a labda. Nem kellett sok id? és már hárman voltak. Elkezdtek játszani, de megint furcsa hangokra lettek figyelmesek. Ám ez léptekre hasonlított. Nem ijedtek meg annyira, de azért furdalta ?ket a kíváncsiság, hogy mi lehet az. Mindenre gondoltak. Például arra is, hogy egy ember van odalent, aki eltévedt. De nem ez volt. Közelebb mentek a rengeteghez, és meglátták, hogy mi adta a hangokat. Egy kiskutya volt az. Barna sz?r? kb. 20 cm magas, sovány kis jószág. Nagyon megsajnálták a gyerekek. Azon tanakodtak, hogy mi legyen vele. Megegyeztek abban, hogy mindenkinél lesz egy-egy hetet. Petike vitte haza el?ször.
Mindenki boldog volt, hiszen a gyerekek mindig kimehettek a vadiúj játszótérre, a kutyus pedig kiváló gazdikra lelt.
Az volt vágya,hogy egyszer Világot lásson,
Át is verekedett minden akadályon.
A ruhája az nagyon csodálatos volt,
Amikor nyert egy csatában,trombita szólt.
Szeretett ? élet-halál harcot vívni,
Soha eszébe nem jutott volna sírni.
Volt amikor egy sárkánnyal összeveszett,
El is mesélem most részletesen Nektek!
Egy hatalmas erd?ben kezd?dött minden,
Ne féljetek,neki ellenfele nincsen!
T?zokádó sárkánnyal vívott ? harcot,
De itt sem vallott híres h?sünk kudarcot.
El?rántotta zsebéb?l fényes kardját
És er?sen megszúrta a sárkány marját.
Nem k?zködött az állattal nagyon sokat,
Le is gy?zte egy-két szóból a nagy vadat.
Neki ez nem volt elég,vándorolt tovább,
A harcoktól okosabb lett és nem butább.
A második ellenfél furcsa lény volt,
Ez sem lett nagy probléma, gy?zelmi hang szólt.
Vitézünk egyik nap egy levelet kapott,
Emiatt kezébe ismét fegyvert rakott.
Veszélyben volt, ezért nem ártott kapkodni,
Így hát újra és újra elment harcolni.
A méltó büntetés nem más volt, mint az hogy Ferkó nem mehetett többet vásárolni, és kapott egy hónap szobafogságot. El?tte hatalmas veszekedés volt. Most a szobájában ül és pityereg. Nem volt otthon az apukája, amikor az eset történt. Ern?ék most is valami rosszaságot csinálnak.
Nyikorgott az a szép barna ajtó mikor hazajött az apa. Rögtön megtudta, hogy mi történt és bement Ferkó szobájába, majd ezt mondta:
– Fiam, én nem haragszom rád, de azért ez tényleg csúnya viselkedés volt!
– Apa… beszélj anyával, én nem bírok ülni itt egy hónapig! – mondta Ferkó síró hangon.
– Megpróbálok.
Azzal a szobából átment a konyhába, hogy harapjon valamit. Utána úgy tett, ahogy a fia kérte, beszélt a feleségével.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit szigorú büntetést kapott Feri?
– De, már gondoltam rá!
– Gyere menjünk be hozzá és szóljunk neki-azzal elindultak.
Mikor beléptek, hideg fogadta ?ket, mert a kisablak nyitva volt.
– Valószín? kimászott Ferkó – mondta az anya.
– Ne gondolj már a legrosszabbra!
Feri bizony elment Ern?ékhez játszani. Ott volt már majdnem egy órát, mikor visszamászott azon a sz?k kis ablakon. Az apa meglepetten ezt mondta:
– Hallottad ezt?
– Igen – válaszolt az anya.
– Menjünk, nézzük meg – mondták.
Szegény Feri! Biztos most fél, hisz megszökött.
Odament a szüleihez, de nem kellett egy perc sem már dorgálta az anyja:
– Mit képzelsz magadról? Most fél évig is ülhetsz a szobádban, és gondolkodhatsz, hogy mit tettél.
– De…
– Nincs semmi de.
Majd kiment az anya és bezárta az ajtót.
Egy szép tavaszi napon, mikor szünet volt az iskolában Ferkó épp a boltba tartott. Jó hosszú volt a bevásárló lista, mert kenyeret, uborkát, paprikát, magának egy kis rágcsálnivalót, meg még ki tudja mit kellett venni. A többi már nem maradt a fejében. Nem volt messze t?lük a bolt, csak két utcányira. Boldogan járt vásárolni tavasszal, hisz szerette hallani a fák ágainak suhogását és a madárcsicsergést.
Már majdnem odaért, csak egy sarkon kellett befordulnia. Amint ezt megtette ott állt egy gyerekcsapat. Valahogy nem igazán látszottak rendesnek, de a ruhájuk az nagyon men? volt. Rögtön ez járt a fejében:
– De jó lenne csatlakozni hozzájuk!
Igen ám, de ? nem tudhatta, hogy ezek igazi fosztogatók. Aki oda belép, annak elveszik az értékeit. Csakhogy nála nem volt semmilyen érték. Egy kicsit bátortalanul, de odament:
– Sziasztok… csatlakozhatnék én is hozzátok?
– Te? – szólt a csapatból egy fiú.
– Ahhoz ki kell állnod három próbát!
– És mi lenne az?
– Van egy ház, ahol egy zsémbes öregember lakik, és imádja etetni a madárkáit. Az lenne az egyik feladatod, hogy menj oda, mássz fel a kertben lév? fára és dobd le róla az etet?t.
Elgondolkozott, de végülis ezt mondta egy kicsit bizonytalanul:
– Vállalom.
– Nos akkor hajrá! – kiáltották egyszerre.
– De van egy kis gond – szólt Ferkó.
– Mi?
– Engem csak boltba engedtek el.
– Ugyan! Majd azt mondod, hogy szereztél új barátokat és játszottál velük.
Mikor odaértek Ferkó felmászott a fára és teljesítette a kérést. Kinézett az öregember az ablakon és a feje vörös lett a méregt?l. A gyerekek úgy elfutottak, mint a nyúl. Így szólt Ern?, a csapatf?nök:
– Na ez szép volt. A következ?ben benne lesz a maradék két feladat. Menj el a boltba, hozd el a cuccokat, ami kell nektek és add nekünk.
– De hát ti mit kezdtek a zöldségekkel és a kenyérrel?
– Semmit, de ez a feladatod!
– Hát… oké megteszem.
Gyorsan elfutott az üzletbe, mint ha kil?tték volna. Megtette, amit kellett és odaadta nekik. Ern? eképpen felelt:
– Gratulálunk, közénk tartozol.
Nem volt Ferkó boldog, mert csak utána ébredt rá, hogy ezeket a szörny?ségeket mind azért tette, mert egy buta csapathoz akart csatlakozni. Nagyon mérges volt magára. Ezt mondta:
– Köszönöm, de most rohanok…
Mikor hazaért a szülei csak faggatóztak:
– Hát te hol jártál fiatalember?
– Hát…
Elmesélte sírva a szüleinek és megkapta a méltó büntetését, de elfogadta és megtanulta a leckét:
– Ne másra akarj hasonlítani.
Márciusban magyarok csatáztak,
dics?séget szereztek hazánknak.
Közülük nagyon híres Pet?fi,
ezt a nevet ma mindenki ?rzi.
Pontosan százhatvankét éve volt,
aznap a magyar nép himnusza szólt.
Emlékezzünk hát arra a napra,
és a sok harcoló, nagy magyarra.
A szörny? álom után egy kicsit megkönnyebbült, hogy ez nem a színtiszta valóság volt. Mert azért, ha két gyerek eltéved egy rengetegbe, az nem tréfadolog.
A reggel már nem volt annyira rossz, mert ágyba kapta a reggelit, boldoggá tette a tavaszi madárcsicsergés, a napsütés és a színes virágok. Épp szünet volt az iskolában. Néha meglátogatta a mamáját, néha meg otthon maradt egyedül. Sosem unatkozott. Mindig el tudta foglalni magát. Nagy árnyas udvarukba gyakran hívta át barátait, mivel rengeteg gyerek volt a Mór utcában, ahol laktak. Találtak az udvarukban labdaterületet, focipályát és kosárlabdapályát. Tavasszal általában föl szoktak menni a kertbe, ahol nézték a fák rügyeit és a szép terebélyes bokrokat.
Így telt el egy tavaszi napja és mindig várta az estéket, hogy vajon mit fog álmodni…
Volt a falu végén egy kis ház,
amit?l a hideg is kiráz.
De nem ám a külseje hatott
egy egért?l ki benne lakott
Mindig piszkálja Cirmos macska,
ezért szegény annyira csacska.
Hagyná már egyszer végre békén,
Úgyis pakolni kell hétvégén.
Eljött a várva várt hétvége,
ám a pakolásnak nincs vége.
s?t még el sem nagyon kezd?dött,
mert a kisegérrel vesz?dött.
Kitalált hát a macska egy cselt,
de álmos volt mert ma korán kelt.
Le akart egy kicsit pihenni,
de egeret kellett kergetni.
Elbambult egy kicsi id?re,
de nem mesén mert azt kin?tte.
Egyszer?en csak álmos volt már,
Ezért aludt, pedig ez nagy kár.
Amikor már kés?bb felébredt,
az egérke felé sem nézett.
Így hát kis h?sünk megmenekült
majd ? is álomba szenderült.
