A túloldalon minden más.
Szétporladó, fakó színek.
Egyedül él ott egy bohóc,
Ki nem kell most már senkinek.
Kettétörött tükörbe néz,
Az idővel játszik csupán.
Kopottas, ősz hajába tapad
A hamuszürke délután.
Üres üveget lóbálgat
És lejárt gyógyszereken él
S ha elhagyja a vén házat,
Önmaga körül mendegél.
Nem vágyik pénzre, se rangra,
Foszlott remény a zubbonya
S ha kér, Istentől kéreget,
De napfényt mégsem kap soha.
Leoltották már a lámpát,
A volt színpad üresen áll.
S a letűnt cirkusz-messiás
Most némán megváltásra vár.
Fekete eső, ess csak, ess!
Álomfaló, hiéna éj.
Bennem élő esetleges,
„Jöjj hát!” – csábít tikon a mély.
Felruház a meztelenség,
Testemen kesernyés szavak.
Folydogál a fojtott szentség
Egy rozzant, régi híd alatt.
Álmodik a vézna nyomor,
Kávébarna a szenvedély,
Magába száll a ködgomoly,
Mely lengén házfalakhoz ér.
Lámpaernyőn lepke szárad,
Asztalomon kék pirulák.
Kicsapódik épp a század
Egy likőrösüvegen át.
Borvirágok szenderegnek
Gondolatvázak tagjain.
A tűnt kéjek megdermednek
S a mélyben felsikolt a kín.
Számon mély seb a hallgatás.
Mint macska, dorombol a csend.
Most csillagos vicsorgással
Mered rám a tátongó űr.
Borotvált, kopasz angyalok
Egy kopottas lavór körül;
Mossák szorgosan az idő
Szövetéből a foltokat.
Fűszálak verejtékeznek
Okkersárga sóhajokat
S a múlt szétnyíló hegéből
Fekete orchidea hajt.
Vörös posztó a téli ég,
Finomtestű lidérc a szél.
Rögeszmés fogadkozások
Súlya alatt recseg a fagy.
Borban fürödtek a szentek.
Árokparti mea culpa.
Pár megtévedt hernyó-fivér,
Ki hitte, hogy pillangó lett.
Homlokomon türemkednek
A ráncokba bújt mondatok.
S mint ők amott, szüntelenül
Esküdözöm, esküdözöm.
Színtévesztő lettem, mégis
Színt akarnék vallani már,
De minden szavam visszhangja
Üvegcsörömpölés csupán.
Belefeledkeztem abba,
Melyben kivetkeztem magam
S most elszáradt kalászokkal
Verném az élet harangját.
Borban fürödtek a szentek.
S amott fetrengek velük én:
A megtévedt hernyó-fivér,
Ki hitte, hogy pillangó lett.
Beleremegek a rengetegbe,
Arcom a semmibe mered.
A nagy futóhomok éjszakában
Száz kicsiny tócsa szendereg.
Hideg vért isznak a szomjas vágyak –
Pazar gyönyör, lomha magány.
Árnyékként settenkedik az idő
Egy kék mosoly túloldalán.
Hamut szitál egy tűzfészek felleg,
Elrepültek már a fecskék –
Vesztükre szűk pupillába vesztek
És szétfolytak, mint a festék.
Lassan áramlik a nesz a csendben,
A szív érdes fűszálon ül.
S a szikáran álló út menti fán
Egy részeg angyal hegedül.
Üres a tegnap, remeg a tér,
Sápadt emlék a dunyhán a dér,
Látomások, régi borok –
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Fejedelem ő, két fia van:
Kocsonyás jövő, holt önmagam,
Mélyemben mérgesen morog –
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Széjjeltép, összerak és megráz,
Érzem, felszökik bennem a láz.
Oktalanok már az okok –
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Hajó az ágy, tenger az álom,
Boncolom magam ezüst tálon,
Képzet-rongyban látnok molyok –
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Nincs már homok, hallgat az óra,
Fészkére száll a meddő gólya.
Élnék, de a kényszer konok –
Jajvicsorog, Jajvicsorog!
Ősi tóban hínár lebeg,
Vízbe fúltak nyálkás haja,
Rémálmoktól lázas beteg,
Méregzöld az agg éjszaka.
Fülleteg csend ül a tájon,
A sziklákat árnyak marják,
Csillag ég a láthatáron
S úgy vöröslik, mint a skarlát.
Borzas bokor sziluettje,
Pufók varangy ül az alján,
Nyirkos kelés lomha teste
Zsenge füvek selyemhalmán.
Lágy mohákon sóhaj reszket,
Elbódító bánat-mákony,
Ragadozó holdfény tesped
Sötétlila áfonyákon.
Ősi tóban hínár lebeg,
Vízbe fúltak nyálkás haja,
Rémálmoktól lázas beteg,
Méregzöld az agg éjszaka.
Sötét álmok, torzult idill,
Jaj, a ködben valaki sír.
Nyirkos földbe süppedt a most,
Matatok egy üres dobozt.
Remegő kéz, szakadt kotta,
Zúdul az ár: vodka, vodka,
Táncolok a dallamokra,
Mit az őrület komponált.
Csattog a csend, villan a szó,
Mondanám, de nem mondható.
Rátapad az árnyak mocska
Hallucinált angyalokra.
Kéne, kéne, gyorsabb és több,
Felhergeltem az ördögöt.
Mit tehetnék? Mit akarjak?
Mindenhol csak varjak, varjak.
Betontömbnyi súlyos emlék,
S hogy jobb voltam én még nemrég;
Homlokomon a barázdák
Az éj pantomimját játsszák,
Míg halott csillagok alatt
Egy bágyadt lámpafény fakad
És megalvadnak a hangok.
Sötét álmok, torzult idill:
Párzanak már a varangyok.
