Balázs Gyula : Delíriumok (7.)

 

 

Fekete eső, ess csak, ess!

Álomfaló, hiéna éj.

Bennem élő esetleges,

„Jöjj hát!” – csábít tikon a mély.

 

Felruház a meztelenség,

Testemen kesernyés szavak.

Folydogál a fojtott szentség

Egy rozzant, régi híd alatt.

 

Álmodik a vézna nyomor,

Kávébarna a szenvedély,

Magába száll a ködgomoly,

Mely lengén házfalakhoz ér.

 

Lámpaernyőn lepke szárad,

Asztalomon kék pirulák.

Kicsapódik épp a század

Egy likőrösüvegen át.

 

Borvirágok szenderegnek

Gondolatvázak tagjain.

A tűnt kéjek megdermednek

S a mélyben felsikolt a kín.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Balázs Gyula
Szerző Balázs Gyula 46 Írás
...Azt hiszem, az egyik legnehezebb dolog az életben - várni. Már amennyiben az ember még nem gondolta végig, mi is ez a dolog valójában, nem tudja, mit kell az alatt érteni. Először becsapós, mert amikor várunk valamire, közben az is motoszkál a fejünkben, hogy közben valami mást elszalasztunk. Sokszor nehéz megkülönböztetni a várakozást az időpazarlástól. Aztán egy idő után lassan ráébredsz, hogy a várakozás fogalma nem egyenlő az egyhelyben toporgással, az üres tétlenséggel. Sokkal inkább társítható olyan fogalmakkal, mint a "fejlődés", az "érés" vagy a "haladás". Ülni a robogó vonaton, mely a cél felé zakatolÀ¦ És néha elbóbiskolni vagy elszívni egy cigarettát; kinézni az ablakon és megcsodálni az elsuhanó tájak összekuszálódó képét; felidézni a régi szerelmeket abban a kicsit piszkos, füstös, ámde valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis csak hangulatos kis kupéban, nos, az semmiképpen sem elpocsékolt idő: az a legteljesebb várakozás - az maga az élet...