Fotó: Gál Lajos
Tegnap rántott párizsi volt,
ma paprikás krumpli lesz…
… Egy olyan kést szeretnék,
amellyel a zöldséget pucolva,
meghámozhatnám az emlékeimet…
Mária hallgat,
sírnak mellette az évek,
ezüst-palástján gyöngyökké lesznek a könnyek,
egy Gyermeknek adja,
Mária hallgat.
Mondd, van-e menny, ahol elmerül egyszer a bánat?
Lesznek-e égi csodák, arany-ágra varázslat?
Mária hallgat,
a Gyermek a gyöngyöket méri.
Kétkarú mérleg.
Egy felén sorban az angyalok állnak.
Nincs már több angyal,
Mária hallgat.
Ha elmosogattam a tányérokat,
megtisztíthatnék néhány ablakot…
… Kinek hazudom, hogy nem fáj?!
Magamnak? A világnak?…
Gyávaság.
Mária elt?nt,
egy poros úton állok,
mellettem egy ház,
a házon felirat:
“Fogadó a két rozmárhoz”,
Mária elt?nt,
bemegyek.
Odabent, a padlón nehéz faasztalok, padok.
Üres a terem.
Várom a rozmárt, legalább az egyiket.
Jézus, az ács jön,
szemben velem leül:
– Ilyennek képzelted a Mennyországot?
Körbenézek,
egy petróleumlámpában a láng remeg…
– Uram, ezért?! Egy koszos kocsmapadért szenvedtem éveket?
Jézus nevet:
– Még visszamehetsz…
Utánam szól:
– Élj jól!
Mosolygok, amíg darabokra vágom a krumplit,
s talán valóban meg kellene törölnöm egy ablakot…
Mária el?tt térdelek,
kezeim kulcsolom.
Ezüst-palástjáról
olvadva-kacagva hullnak a gyöngyök a földre,
csillagokká lesznek.
Holnap havazni fog.
Mária el?tt térdelek,
magamnak semmit nem kérek,
csak Neked –
Mondd, van-e szebb hely a földi világnál?
Itt, ahol új napon új csoda él,
kell-e a szürke varázslat?
Bírd el a jót, és
várnak az ünnepek égi hazádban…
A kép forrása: http://norka.freeblog.hu
Zene hallik, muzsikálnak,
heged?szót hoz a bánat,
heged?szó van a szélben,
vele szállnék el az éjjel.
Levendula illattal jött a Megbocsátás,
és én molyoktól félve nem fogtam meg kezét.
Gyönyör? Harmat, ha majd újra erre járnál,
dögszagot árassz, s barátok leszünk, te meg én.
Zene szól most a sötétben,
teliholdból van a végzet,
Rebi nénét viszi hátán,
arany-ég n? karimáján.
(velünk az Isten)
Miki Manó feln?tt lett.
Hazaért,
bekapcsolta a gépet,
megnézte a ‘fészbuk’ üzen?falát,
majd lement a földszinti pizzériába,
és rendelt egy ‘vega kaját’.
Miki Manó férfi lett.
Volt munkája, lakása,
‘leptopja’,
néhány ismer?se,
aki a bárba,
és pár ‘csaj’,
aki az ágyba
ment vele.
Miki Manó boldog lett.
Tudta, ami történik,
az nagyszer?, az megismételhetetlen,
az különleges és tökéletes.
Miki Manó meghalt.
Nem tartott kutyát.
a kép forrása: /www.csutkamano.hu
“A hadaikum a földtörténet sorrendben legels? eonja, amely az archaikum el?tti id?ket foglalja magában a Föld keletkezését?l számítva. Kb. a 4,6 milliárd évvel ezel?tt?l a 3,8 milliárd évvel ezel?ttig terjed? id?szak. Ezen intervallum eseményei a bolygóanyag összeállásától az ?sóceánok kialakulásán át az élet megjelenéséig terjednek…”
El?ttem Kharón,
mögöttem az élet,
egy csepp vagyok csupán
itt, a Sztüx vizében.
Lennék az arcodon ébred? harmat,
?szül? hajadon aranyló hajnal…
Ma van a Teremtés második napja,
a hadaikumban* párámat kapja
hol az ?slégkör, hol az ?sóceán,
még látom megszületni a Pangeát,
és újra a Sztüx.
Vigyáznék rád, ha az angyalok sírnak,
könnyüket fognám, mint tízkarú Síva,
hozzád el ne érjen…
Messze az Éden. Ittak a folyóból,
halásztak a tóban, hazug kígyóról
hazudnak száz szóval. Maradtak volna
– tisztán és sz?rben – tudatlan majomnak,
de újra a Sztüx.
Tudod, oly furcsát álmodtam az éjjel,
egy hangya voltam, és röpültem a szélben,
szárnyaim morzsolták az évszázadok,
mégis elértem hozzád, s itt maradok
nálad mint tündér…
Ma van a Teremtés ezredik napja,
Mózes pálcáját az id? ellopja,
m?anyagpalackból fakaszt vizet,
a hypermarketb?l vihetsz, ha fizetsz,
és újra a Sztüx.
Mosolyom parányi tüzet varázsol,
megmelegít téged, amikor fázol…
Halk morajlás a kilencedik énem,
csepp vagyok csupán az alvilág vizében,
fölöttem Kharón, alattam a sorsom,
én viszem a révészt, habjaimon hordom,
már nem fáj, ha s?r?n hátamra ütsz,
vagyok a Sztüx.
Kellene valami ?szi,
valami ?szi hangulat,
hetente nézem a fákat,
r?t-halál rágja lombjukat.
…. és ekkor – képzeletben –
háromszarv-királyn? trónra ül,
hideg mosoly ragyog arcán,
körötte arany mindenütt…
Kellene valami meghitt,
valami meghitt pillanat,
nagypapát vezet unokája:
temetési mozzanat.
…. ha nem lenne megannyi Illés,
tán t?z-szekéren éj-lovakkal
húzatnám magam…
… hosszú a sor… és olvasd:
megkaptuk rég a számokat…
Kellene valami édes,
valami édes irgalom.
Láttál már virágot nyílni?
S fölötted volt-e sírhalom?
a hegyen
egymagában áll
a Bárány
fényl?-lándzsák szúródnak le körben,
gonosz azon által sose törhet
egymagában áll a Bárány
mellette a zászló
hozzá igyekszik fehér-ruhás pásztor
én is oda-mennék…
Rám mosolygott halkan az élet,
az alkonyi égre rózsaszín fodrot rakott,
és amíg a nyárfa-pihék tovaszálltak a szélben,
csak vártam…
(Mentem volna hozzád aranyos palástban,
aranyos palástban, gyémánt-kacagással)
Molnárfecske ült a fekete faágra,
amelyen üszkös halált járt a nádégetés,
odébb, a sarjadó zöld világban, gólyahír táncolt,
futott felém…
(Mentem volna hozzád, mint vulkánból láva,
arcomon t?zként hozva szenvedélyt,
mentem volna hozzád, mint szül?khöz árva,
testemet takarja könnycsepp-kötény)
Vajon lesz-e elég er?m majd hazatérni,
ha az Isten, nem küld elém
angyalt,
szerencse csillagot,
szakadt autót kedves kis családdal,
amikor stoppolok?
Látod, éppen ilyen csak az élet,
– az út mellett állok mindig – ha rám mosolyog,
kesernyés szájízzel új-megváltást kérek,
és
kapok.
(Eljönnek majd értem, mint vulkánból láva,
és t?zként viszik el rólam az átkokat,
eljönnek majd értem aranyos palástban,
amikor angyalok húznak harangokat.)
Rózsaszín álmok úsznak a légben,
alkonyi fényben a lét menekül.
Végig az égetett nád kusza sarján
sárgán a gólyahír fut kegyesül,
míg zöldell a hajtás,
víz csobog szendén a kis patakon,
kakukk szól messze,
és a poszáták cserreg? hangján
alszik az áldás
– sz?ke mennyország –
végtelen úton járnak a percek,
a Péter-hegy ormán ott a remény,
s el?ttem ekkor Isten kezéb?l
nyárfa-pihéket szór a szél.
… és sírt Liza
mert tudta
aznap éjjel
hazudni fognak
az álmok
(hazudni az ördögök szoktak
neked nem itt van dolgod
csak úgy mondom
– ha megbocsátod)
folyondár-sorsát fogva elindult a múltba
óvatosan kóstolt újra egy-egy bánatvirágot
és elfordította a fejét
ha az öröm rózsái rámosolyogtak
(hasábhoz hasábot
szirmot a virághoz
porzókhoz a bibét
bibéhez a porzót
bús csigának házat
csúf körmöknek ollót
feketéhez kéket
haldoklót fehérhez)
majd nagyot ugrott
a konyha szocreál gránitlapjai újként ragyogtak
gyermekszemével a szürke macskára nézett
fölötte veszekedés-foszlányok
a vakítóan fehér falon pörköltzaft
a padlón a nyúlhús és az illat
– cicuskám, hagyjál nekem is!
(lángokhoz ért a szél
beléjük kapaszkodott
magasba húzta
hullámnak gyúrta
s mire fordultak volna
csak a pernye szállt
a szél leült a földre)
ég feszül kitárt karjaimba
mert Liza ma éjjel álmodik
ne tarts magadon
nem leszek éked
hús-szín? dalt írt
rólam a végzet
s nyüzsögve kukacok
peregtek húrokon
ne tarts magadon
nincs bennem semmi
meghalnom is kár lesz
kár volt megszületni
varjak köz élnék jól
feketén-szabadon
ne tarts magadon
mesékre vágyom
ha öledbe ülnék
látnám a világot
tündér-vakulásban
ölelj
vagy
ne tarts magadon
Holló László pályázatra
(Az internet rónáján hirtelen megállt
a monitor m?anyag páncélba zárt,
viharvert, vágtató teste,
ló és lovasa megdermedt,
a tér- és id?utazásban fellázadt lélek
hazatalál…)
Fehér fények zúdulnak rám,
beborít a végtelen,
ott az Istent látom éppen,
egyedül csak rám figyel.
Fehér fények szédülnek rám,
kékb?l mozdul meg a kép,
pont vagyok most,
aztán újra minden rezdül,
s feltekert füst,
vonal leszek
éjben-ringó, álom-látó, csillag-járó
lágy ecsetnek a hegyén.
Felh?kb?l a rétre vágyik
jéghegy-lélek,
vihar szülhet menedéket,
néma zúgás: élet csendje,
aki látja, megrendülve
b?rén érzi:
szétárad a nyugalom.
Fehér fények érnek hozzám,
s már minden szín énekel,
ott
az Istent látom éppen,
elhagyjuk a végtelent.
Angyalkórus fut az égen,
cseng? hangjuk földre száll,
visszhangozza zölden-kéken
itt
a “Tócóskerti táj”.
Megj: Ezt nem küldöm el. Azóta már válaszottam új képet. Nagyon érdekes, mert annak is az a címe, hogy “Tócóskerti táj” csak nem 48-ból, hanem 32-b?l van:)))))
(Szeretettel szerz?társamnak, OPI-nak)
Lámpafény az esti ködben –
Egy halvány sugár
elmerengve
messze menne,
– bár rám vetülne –
de csak körbejár.
(Néha éjjel betakar
a remény halk szava.
Alszik az Isten.
Nem megyek haza.)
Lámpafény
az esti ködben
kékbe bújna,
földre jönne,
hozzád érne,
csillagokig elrepülne,
most élete fáj.
(Diderg? angyalok
járnak a szélben,
kezükben gy?rött papírlapok,
szemétbe dobják majd
azon a héten,
amikor szeretve meghalok.)
“Moon River” –
álmos sóhajok.
Tudod, kedves, hol lehetnék?
Mosolygok,
mert mindig ott vagyok.
(.. és mindig veled leszek eztán,
– zsongó képzeletben –
a Nap a Holdra lép,
s már rég nem számít,
hogy tisztán
vagy hamisan fütyülte
akkor Neil Armstrong
a világ kedvenc slágerét.)
“Moon River” –
pillámra száll a dal,
megmártózik egy könnycseppben,
giccses bagoly
hú-t lihegve
hozzád viszi majd.
(Angyalok járnak a zöldell? réten,
hajukban szell?, az arcuk a csend.
Angyalok járnak a zöldell? réten,
Nekik Sinatra most is énekelt.)
Láttál baglyot téli égen?
Oly puhán száll, hangtalan –
így érjen melléd a lelkem,
örökkön örökké körben,
mint lámpafény az esti ködben,
meg?rizve vágyamat.
http://www.youtube.com/watch#playnext=1&playnext_from=TL&videos=npPQ6Qp-jdM&v=aGCEH6hpI-Y
