Pongrácz Ágnes : Vasárnapi járatok

Rám mosolygott halkan az élet,
az alkonyi égre rózsaszín fodrot rakott,
és amíg a nyárfa-pihék tovaszálltak a szélben,
csak vártam…

(Mentem volna hozzád aranyos palástban,
aranyos palástban, gyémánt-kacagással)

Molnárfecske ült a fekete faágra,
amelyen üszkös halált járt a nádégetés,
odébb, a sarjadó zöld világban, gólyahír táncolt,
futott felém…

(Mentem volna hozzád, mint vulkánból láva,
arcomon t?zként hozva szenvedélyt,
mentem volna hozzád, mint szül?khöz árva,
testemet takarja könnycsepp-kötény)

Vajon lesz-e elég er?m majd hazatérni,
ha az Isten, nem küld elém
angyalt,
szerencse csillagot,
szakadt autót kedves kis családdal,
amikor stoppolok?

 

Látod, éppen ilyen csak az élet,
– az út mellett állok mindig – ha rám mosolyog,
kesernyés szájízzel új-megváltást kérek,
és
kapok.

(Eljönnek majd értem, mint vulkánból láva,
és t?zként viszik el rólam az átkokat,
eljönnek majd értem aranyos palástban,
amikor angyalok húznak harangokat.)

Rózsaszín álmok úsznak a légben,
alkonyi fényben a lét menekül.
Végig az égetett nád kusza sarján
sárgán a gólyahír fut kegyesül,
míg zöldell a hajtás,
víz csobog szendén a kis patakon,
kakukk szól messze,
és a poszáták cserreg? hangján
alszik az áldás
– sz?ke mennyország –
végtelen úton járnak a percek,
a Péter-hegy ormán ott a remény,
s el?ttem ekkor Isten kezéb?l
nyárfa-pihéket szór a szél.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pongrácz Ágnes 48 Írás
Ott vagyok ahol a felhők szaladnak az égen, ahol az alkony magányos fát éget, ahol a hullám eléri a partot, ott, hol a lelked megérti a hangom, ott, hol az álmok átlépnek a fénybe, ott, hol az elméd már semmit meg nem érthet, ott vagyok, ha neved már soha ki sem mondom, s maradok örökre ott,