Néma, fojtogató éjszaka
font magába,
hogy még élek – az nem zavarta,
„emlék” ujjait vájta húsomba,
felfalt a semmi.
Beszélgettem,
motyogva, magamban,
ketten voltunk,
/ se Te se én /
egyensúlyoztam a lét peremén
/kötéltánc ólomcsizmában/
Legutóbbi módosítás: 2010.05.01. @ 13:01 :: Tiszai P Imre
