Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Gyermeknap
H.Pulai Éva, 2017. május 27., szombat, 21:25

"Volt egy szegény ember / Nagy meseországba, / Nem volt mása, csak egy / Aranyhajú lánya..." (Móra Ferenc)

 

 

 

 

 

 

Csorba Győző:

Köszönöm

 

Gyermekkorotok nagy termeiben
hol az öles falakról
körémcsapódó visszhang a magam
gyermekkorát is idézi
köszönöm hogy
gyermekkorotok nagy termeiben
bölcs gyermekségetek
a felnőtt sutaságát
megbocsátja

 

 

Miguel Hernández:

Bölcsődal kisfiamnak

 

(A börtönből írta kisfiának, amikor fele-
sége leveléből arról értesült, hogy az asz-
szony csupán hagymán és kenyéren él.)

 

Zuzmara csak a hagyma,
tömött, gyatra lé.
Napjaid zuzmarája
s éjszakáimé.
Éhség és hagyma;
fekete fagy és zuzmara:
kerek és nagy ma.

 

Az éhség bölcsőjében
fekszik a fiam.
Hagymák vérét szopja most
mohón, boldogan.
De ez a vér még
cukor-zuzmarásan is
hagyma és éhség.

 

A holdban ül egy elszánt
fekete asszony,
magát bontja szálra, hogy
rád borulhasson.
— Hozom a holdat,
csak te nevess, fiacskám,
akarod? Szólj csak!

 

Otthonom pacsirtája,
nevess hangosan.
Két szemed mosolyában
világ fénye van.
Ha nagyot nevetsz,
meghallja a lelkem és
tüstént szállni kezd.

 

Nevetésed szabaddá
tesz és szárnyat ad.
Börtön s magány falát le-
dönti: száll a rab.
Felröppen a szám,
villámló szív vagyok már
fiam ajakán.

 

Feszül, csapong a húsom,
pillám záporoz,
verdes, — az élet, mint még
soha, oly piros.
Hány csíz rebben föl,
szárnyalva és keringve,
fogoly testemből!

 

Kardként peng nevetésed,
győzelmes szablya,
fecskét, rózsát lebíró,
nap vagy és napba
szállsz, fény felé,
te, csontjaim jövője
és szerelmemé!

 

Ébredtem: gyermekkorból
te ne ébredezz.
Számat bú keseríti;
te mindig nevess.
Bujj bölcsődbe és
pólyád pihéi közt is
védd a nevetést.

 

Szállj oly magasan, tágan
és fenségesen,
hogy tested frissen pirkadt
hajnal-ég legyen.
Óh, bárha, édes,
visszaszállhatnék pályád
eredetéhez!

 

Nyolc hónap: mosolyodban
öt kis narancság,
öt apró és falánkul
fehérlő vadság.
Mintha megfogant
öt kölyök-jázmin volna
öt kis tejfogad,

 

mely holnapra majd csókok
határőre lesz,
állkapcsodban harminckét
ádáz fegyveres,
s érzed, tűz fut át
fogad alatt, keresve
szerelmed husát.

 

Szállj, fiam, anyád melle
két hold: az lakod.
Két melle hagymától bús,
légy te jóllakott.
El ne dőlj, s ne tudd,
mi van most a világban,
s apád mire jut.

 

Fordította: András László

 

 

 

William Blake: Dajkadal

 

Ha gyerek szava zeng a zöld füvön,
Dombon nevetése ha cseng,
Odabent a szívem csendben pihen,
S kint is minden csupa csend.

 

"Gyertek haza már, lebukóban a nap,
Mindjárt harmat esik,
Játékból elég, haza hát, csemeték,
Holnap reggelig."

 

"Hagyj játszani még, fent fényben az ég,
S nappal ki feküdne le?
S még ég fele száll a kis madár,
S a domb barival tele!"

 

"Hát jó, de csak épp, míg a fény ki nem ég,
Aztán haza, ágyba, úgy ám!" -
Nosza, mind szalad, kiabál, kacag,
S visszhangzik a domb valahány.

 

Fordította: Tellér Gyula

 

 

 

Térden állva a gyermekek előtt!

 

Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek megvan a maga keresztje... Van olyan tanév, mikor a mumpsz, máskor a gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor "elindult a gyűrű vándorútra egyik kézből a másikba", és nehéz megfékezni a járványt. Persze nemcsak járványos betegségek indulhatnak el a gyermekek világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a felnőtteknek szintén nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor f?leg a fiaink elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte versenyeztek, hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik nagyon jó bulinak tűnt, de egy - egy tanár biza a felmondását fontolgatta. Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet belső udvarára a gyerekeket és néha szép szóval, máskor meg minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább terelgetni.

Tavasz fele, már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert. Magamba roskadva, behívtam az intézet vezetőjét, és megbeszéltük, hogy ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk, akkor próbáljuk meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a szentmisén szépen minden osztályból a legcsintalanabb gyereket kiültettük az első padba, és az evangélium után úgy papi ruhában, prédikáció helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünktől, Jézus Krisztustól tanultam, megmostam a "tanítványaim" lábát. 

Döbbenetes élmény volt a zsúfoltságig telt templom előtt szerre, nyugodtan letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a gyermekek lábait... Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben énekelt egy nagyon szép, szomorú éneket.

A történetet én a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de igazából engem is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor döbbentem rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a Mester... Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus mégis lehajolt és az ő lábát is megmosta.. Aztán belém nyilalt a felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem utána meg is halt értük a kereszten! "Vajon én meg tudnék halni ezekért a "rosszcsont" gyerekekért?" A lábmosás szertartását befejezve felálltam, és csendesen néztem őket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak. Néztem a fiaimat és annyira szépeknek láttam őket, mint addig soha sem!

Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki szertartás, a megfosztott oltár előtt sokáig némán térdeltünk. A végén, a sekrestyében mindenik "tanítványom" odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma percek után az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: "Csaba testvér, én többet rossz nem leszek!" Én sem, én sem, visszhangozták a többiek a mélyről jövő jó elhatározást. Évek teltek el, ma már felnőtt emberek, elsodorta őket a múló idő, de én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta szívből felfakadt őszinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk, akkor ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást átölelni.

Jézus Krisztus útján járva, de különösen ott térden állva a gyermekek előtt, örökre megértettem, hogy szeretetre, csak végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel lehet tanítani a testvéreinket. Csak akkor van jogom szeretetet kérni és elfogadni, ha kész vagyok a másikért vállalni akár a halált is. Ezen a szinten már nem az a fontos, hogy a másik mit csinált, mondott, hogy a zsebében csörög a harminc ezüstpénz vagy nem, hanem egyszer?en csak az, hogy van, s te alázattal, boldog örömben érette vagy.

 

Kisebb testvéri szeretettel Csaba t. (Böjte Csaba atya)

Debrecen, 2011. április 19.

 

 

Ady Endre: A fiam bölcsőjénél

 

Hűs lugasban vén, nyári napon,
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sirva ringatom.

 

Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekből,
Kicsi fiam,
Nem hivott elő a szerelem.

 

Hogy ködből vagy és sohse valál
sohse fájt igy szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.

 

Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.

 

Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?

 

Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcsődben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.

 

 

 

Várnai Zseni:

Gyermek

 

Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Mert végtelen a gyöngeséged.
Az ifjú sarjú ott künn a mezőn,
Szopós kicsiny bárány a legelőn,
Tátogó csőrű tollatlan madárka,
Nem olyan gyönge, nem olyan árva.
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Ha nem étetnélek, éhen is vesznél,
Ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
Ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
Mikor kis ajkad sírásra lázad;
Ha szívem írt nem lelne rája,
Úgy, ami fáj, csak fájna, fájna...
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.

 

 

Móra Ferenc:

Szeresd a gyermeket!

 

Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Úr jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára írva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe írta.

 

Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

 

Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

 

Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szivét az öröm megteli,
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos galyon,
Oly halkan rebegi.

 

Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S míg te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!

 

 

 

Örkény István levele kisfiának

 

Babits Mihály:

Ildikó

 

A messze kertutakon,
lépcsőkön, terraszokon,
a fűvek tengere közt
s küntebb, a zöld here közt,
sugaras domb oldalán
és fönn a cseresnyefán,
cseresnyefa tetejében,
homokja selyem ölében
vagy hintán, felleg előtt
meg-megpillantom őt
hol erre, hol arra,
minthogyha lepke volna
amilyen egyszerre annyi
virághoz hű tud lenni,
itt is meg ott is ott van,
el is száll, mégis ott van
mert mindig visszajő,
és éppenilyen ő:
mindenfele villog a
hajából a pántlika
vagy hátán a piros x
amit a köténye ir;
ez a csöpp domb, ez a kert
kacajával teli telt
mint zöld lugas, hacsak egy
pöttömke méh beleszáll,
zsongással mind tele már,
hogy még az a búsabb hegy,
hogy még az a némább táj
amit magamban hordok
én sohase boldog,
az is tele
lesz ővele
s ha behúnyom a szemem,
meglátom őt odabenn,
azon a néma hegyen,
a csüggesztő sötétben,
amint gond és gyülölet
sok mérges völgye felett
szálldos pirosan vagy kéken
hol erre, hol arra
minthogyha lepke volna,
mint azok a tarkaszin
lepkék odalenn a réten
ahol a kert tövében
egymásra hajlik a szélben
a zöld here s baltacim.

 

 

 

Szécsi Margit:

Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez

 

Fog-sejtjeimből a meszet
elszívtad. Hajam kevesebb,
mint aranyfüst, kis koponyádra
leszállt, mert készülsz a világra.

 

Ha jobb ételre tellene,
az is csak néked kellene,
s fém-rácsos rend előtt papucsban
- miattad állok rongy mamuszban.

 

Hallgass, piciny szilaj parancs!
A bévül-bolyhos vérnarancs
nem nékünk gördül - még haját se
kapjuk, nemhogy ízét - szagát se.

 

Csitulj, testemben csöpp alak!
Mikor én téged kaptalak,
ne gondoltam volna a kéjre -
fáradtan inkább csöndes éjre!

 

De bár a sors mind ostobább,
ne félj, nem leszek mostohád.
Étel- s csókkövetelő szádat -
szeretlek, akár az apádat.

 

Kicsinykém, csöpp sírás-falat
s esendő férfi, áldalak.
Tőletek vagyok oly hatalmas,
minden szegényért anyafarkas.

 

 

Utassy József:

Utad végén

 

Édesem, én egyetlenem,
drágám, de messzire mentél!
Utad végén az ég alja
már örökre naplementéll.

 

Nincs könnyem, nem zokoghatok.
El a Hold sápad helyettem,
a Hold, ez a vén, izgatott
szatírfej a fellegekben.

 

Buzdítanak a csillagok:
ha már ilyen árván hagytak,
rengesd fiad emlékét úgy,
miként bölcsőjét ringattad!

 

 

 

Marina Cvetajeva:

Vers lányomhoz

 

Valamikor majd, zsenge kicsi lányom,
emlék leszek neked csak, halaványan

 

derengő emlék... Éles, mélyre látó
szemednek is csak távolról sugárzó.

 

Felejted csontos arcomat a lágyan
gomolygó füst apoteózisában,

 

hitető örök nevetésem, és két
munkás kezem különös fényüzését:

 

ezüstgyűrűimet. Padlás-zugunkat,
papírjaimat — folyton szertehulltak...

 

Látsz-e majd e bajok-verette korban?
...Te kicsi voltál, én még ifju voltam.

 

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

Várnai Zseni:

Levelet várok

 

Most minden éjjel rólad álmodom,
és reggelre könnyes a vánkosom:
kicsiny vagy újra, s egészen enyém,
ott futkosol a hegy gyepszőnyegén
vad kisfiú, szélfutta arcodat
almapirosra sütteti a nap,
pöttön hugod totyog, de el nem ér,
Te futsz előle, mint a hegyi szél!

 

Álmomban is tudom, hogy álom ez:
az a gyerek enyém már sose lesz,
oly messze ment, de mint egy ködgomoly :
álom, valóság, idő összefoly...
ölembe veszlek most, s nem engedem,
hogy nagyra nőjj, maradj csak itt velem;
tudom, mi jön, ha résen nem leszek:
titokban megnősz, s elveszítelek.

 

Oly boldog vagyok, s oly boldogtalan. ..
elszáll az álom reggel nyomtalan,
szemem még nedves, lassan ébredek:
miért nem írsz, nem vagy talán beteg?!
Azért ez álom? — villan hirtelen,
csak az ne legyen édes Istenem!
Most annyi járvány, baj van mindenütt...
jaj, mért gondolok ilyen keserűt!

 

— Nem tudsz vigyázni? Ó, te rossz gyerek!
Kiskorodban is, hogy intettelek :
ne mássz a fákra, ne rohanj vadul,
mint egy csikó, ha féktől szabadul,
szót nem fogadtál akkor se nekem,
mégis legalább őrzött két szemem,
oly messze vagy most, csak, ha álmodom,
veled az éjben így találkozom.

 

                       *

 

Levél! Levél! Ó drága, jó gyerek!
Hogy én mennyi bolondot képzelek,
hogy szidtalak, fiacskám, megbocsáss,
mindennek oka a sok álmodás . . .
felejtsük el, Párizsból süt a nap,
egy fénysugár forrón arcomba csap .. .
tényleg tavasz lett, s milyen hirtelen:
ibolyák pattannak a szívemen.

 

És mennyi jó hír, nincsen semmi baj :
— Anyu, erős vagyok, mint egy bivaly! —
Pontosan így — és sokat dolgozom —
ó, drága, szép, hatalmas Okosom
én mindig tudtam... csak gyakrabban írj,
ezerjófű vagy nekem, csodaír,
ha látnád most a szemem hogy ragyog,
tündöklőbben, mint fent a csillagok!

 

 

 

Lányi Sarolta:

Az anya hív

 

Kérded kedves, hogy áll-e még a fa,
A régi hárs, mely gyermekséged óvta.

 

A hársfa él, de eltűnt illata,
Pedig már párszor kihajtott azóta.

 

Illatja múltán néma lett szegény,
Dacos dühvel mered az égre csonkja,
Vihar tépázta s egy múlt év telén
Két legszebb ágát letörte egy bomba.

 

S mégis, talán beszél, csak nem nekem,
S illatbeszédre én lettem siket?
Most, amíg él még, siess gyermekem
S hozd a vén hárshoz fiatal szíved.

 

                    *

 

Ki érti meg e legszentebb szerelmet?
Hű anyaszívem hűs csendjében termett.
Nincs szó reá, mely elbírná súlyát
És könnyed lenne, mint az ifjúság.
Nincs érzés még egy ilyen bánatos,
Ilyen hatalmas, ily alázatos,
Ily forró, boldogító, emberi ...
S mégis, magát mutatni nem meri.

 

                    *

 

Nem puszta szó, ha írom: Életem!
Nem csak becéző név, mint annyi más,
Mint: kisvirágom, kincsem, édesem ...
Bár egyik-másik itt is ráhibáz.

 

De az, hogy életem vagy, így igaz,
Hisz benned élek már csak szívszerint,
Gyökértelen ki lettem. Hit s vigasz
Ez éltető nedv — lombomban kering.

 

Te vagy virágom, ágom, levelem,
Egy elkallódott élet folytatása.
Virulj, nőjj nagyra. — Zárom levelem
Be a fiókba, senki meg ne lássa.

 

 

Juhász Gyula:

A gyermeket, ha alszik...

 

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén
S búsan gügyög: kis társai szaladnak
S ő fölbukott az ébredés göröngyén
És földet ért ismét. Már sír az édes.

 

 

 

Szabó Lőrinc:

Téli este

 

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

 

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,

 

hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

 

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

 

és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

 

mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

 

…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

 

 

Robert Burns:

A költő köszöntése szerelemből született kislányához

 

Köszöntlek! Átkozott maradjak
halálomig, ha megtagadlak,
s félek mamád miatt, miattad,
kis hölgy, te drága,
s pirulnék, ha így szólítasz majd:
apám, apácska!

 

Képmása kedves Bettykémnek,
apásan óvlak és becézlek,
szeretlek, mintha születésed
(a pap szerint)
nem szennyezné be szörnyű vétek:
a vétkeink.

 

Bujálkodóknak mond a pletyka.
De mit törődöm véle, hogyha
a szóbeszéd szárnyára kapja
a nevemet?
Mi gondom locska asszonyokra?
Fecsegjenek!

 

Édes kis lány, isten hozott,
bár kéretlen jöttél, s akadt
az egyházzal jöttöd miatt
elég bajom!
De megdolgoztam érted, azt
állíthatom!

 

Tréfás munkám gyümölcse, lám,
így ütött ki sok víg csatám:
balkézt jöttél világra, ám
bármint beszélnek,
egy garasom megosztanám,
meg én tevéled!

 

Legyél olyan, mint én akarlak,
olyan, ki jó szavamra hallgat,
s cserébe majd szeretni foglak,
mint jó apád,
s lesz - nem kímélve fáradalmat -
gondom reád.

 

Akármi sorscsapása ver meg:
csinos ruhába jársz, te gyermek-
korodban gondosan nevellek,
egyet se félj,
megállhatsz bárki kölyke mellett,
szégyen nem ér.

 

Üss jó anyádra, adja isten
külsődben és természetedben,
s mint rossz apád, élj könnyű kedvvel,
hibái nélkül!
Ez boldogabbá tenne engem,
mint sok kövér csűr.

 

Fordította: Lator László

 

 

William Blake:

Dajka ének

 

Mikor gyerekzsivaj száll a rétek felől
S a völgy valamit susog,
Elmémben feltámad az ifjuság
És belesápadok.

 

Gyertek haza, gyermekek, nyugszik a nap,
Már éjnek harmata kél;
Nappal, kikelet játszva lepereg,
S itt leskell a tél meg az éj.

 

Fordította: Gergely Ágnes

 

 

 

Kosztolányi Dezső:

Most elbeszélem azt a hónapot

 

Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam,
s hosszú kaszárnyák, házfalak között
az őszi éjben mentem orvosért.
A többi ember rám meredt az utcán,
nem tudva, mért futok, mint a veszett eb
a híg csatakban.

 

    Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat, és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek,
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyat szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt - tovább - a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.

 

    Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt, s megáhitottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember ő
és nem te vagy.

 

    Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém. Egész szokottan,
majdnem barátin kuksolt a szobában,
sötét talárjában, piros szemével
a kisfiam ágyára ült. Kezét
kezébe vette, halkan a fülébe
súgott néhány szót, melytől összeborzadt,
térdére tette és ringatta lágyan,
mint a tulajdon, édes gyermekét.

 

A doktor a betegszobába ment,
hol lámpaláng volt, tikkadó meleg
s langyos pityergés. Ő lázas kis arcát
felénk emelte, mintha mélybe volna,
egy kútba, s onnan nézne föl reánk.
Majd sírt, a fénytől és a félelemtől.
Fehér fogán ezüst kanálka koccant,
torkába néztek. Hosszú-hosszú csönd volt.
Vártunk, sötéten.

 

    Istenem.

 

    Reménység.
Szüntelenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten
a könnyeim közt, és az éjbe néztem.
De már a ház nem volt a régi többé.
Vak székek és sohajtó asztalok,
síró kilincsek és sötét-nagy ajtók
csak hánykolódtak s nem pihentek el,
mint máskor, amikor leszállt az éj.
Kis homlokán meg lüktetett a láz,
hogy megtapintottam, vadul dübörgött,
akár a gyorsvonat, szilaj erővel
ragadta édesem az ismeretlen
partokra és a ferde-furcsa tájra,
melyet én is láttam gyerekkoromban,
torz éjszakáimon.

 

    De virradatkor
ott álltam a kórházban, várakozva,
hogy mit hoz a jövő. Fehér köpenyben
egy orvos a górcső fölé hajolt,
s hosszan figyelt, morcolva a szemét.
Én meg remegve szívemet figyeltem,
és láttam önmagam a földgolyón,
magamba rogyva és kétségbeesve,
mert végtelen és hosszú az a perc,
amelybe fordul a sötét kerék.
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj, s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem. Akkor azt kívántam,
hogy lássam a valót, majd, hogy ne lássam.
Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát,
mutassa meg, én kissé nagyba játszom,
de mit törődik véle, mondja ki.
Legyen kedves s mégis legyen igaz,
kérem, nekem igazságot hazudjon,
s valljon hazugságot, mely mégis áll.
Ő erre feltekintett, egyszerűen,
és mint ki látta, amiről beszél,
kimondta.

 

   Végre elröpült a szó,
s vittem magammal. Az úton loholtam,
hol annyi arc volt, annyi-annyi sors,
s én egyedül, mint árva remete.
Ki értené, ha fölkiáltanék,
vagy porba hullnék? Volna itt egy ember,
testvér, ki rám hajolna könnyesen?
Csak mentem és a mocskos ősz sötét
párázatán idéztem a tavaszt,
az áprilist, mikor világra jött
s felém ölelt kis, röpködő kezével,
és kék szemét bandzsítva rám nyitotta.
Hogy építettem ezt az életet.
Minden nap egy piciny követ. De most
megváltozott - egyszerre - az egész,
és évekig megszokni sem lehetne,
mit perc alatt kellett megérteni.

 

Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem,
s bámultam ott a tarka holmikat.
Az ócska gyáriárú szívemig fájt,
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely - itt s amott - örökre céltalan.
Mivégre van az ember és a bábú,
bajszos huszár és tengerész, bohóc,
néger, vasút és gépkocsi, hajó,
ki tudja azt megmondani nekünk?
Még a fabáb is összeborzadoz,
kaján vigyorral fintorog felém,
hogy kérdezem, és a kereskedő
ámulva sürget, melyiket veszem?

 

Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás. Fényes, tiszta délben
megtébolyultan ég a lámpa is,
s az óra áll, vagy össze-vissza üt.
Ő meg hever a vánkosok dagályán,
és úgy tekint a megszokott szobára,
melyet nem ismer, mert tüzes szalag
veszi körül az ablakot, falat,
és néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti,
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.

 

Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam?
Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
de oly szelíden pillantasz reám,
mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő,
forró zavart, ezt a balog rebengést
a láz piros párnáin, én szülőm,
ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt,
melyet a többiek úgy hívnak, élet?
Még csak nem is vádaskodol velem,
és félrefordulsz, mint aki csalódott,
vén bölcsességgel, látva, hogy magad vagy,
mint az apád, aki nem óriás,
és nem segíthet ő se már terajtad.
Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk,
de egy tapodtat sem tehet a lábunk,
az úton, ahol most te tébolyogsz.
Tudván-tudod ezt. Látom arcodon.
Vigasztalásom eltolod fanyalgón,
s társalkodol a láthatatlan Úrral,
ki mint egyenlő néz szemedbe most,
mint egy emberre, mint akárki másra.

 

Így ér a reggel. Ó, micsoda reggel.
A lompos éj után. Oly ismeretlen,
hogy félni kezdek. Ezt még sose láttam,
akkor se, hogyha hajnali vonathoz
keltem, vagy hogyha dolgoztam virradtig,
s gyulladt szememmel bámultam, hogy ődöng
néhány alak a sete-suta utcán.
Milyen reménytelen, sötét november
a fellegek s a kancsal csillagok közt,
köd és nyirok, nem-látható eső,
híg nyálka minden és hideg lucsok,
éles torokfájás. Az ég köhög.
Az is beteg.

 

    Jaj istenem, mi lesz,
ha mostan újra kezdődik a tegnap,
és majd unottan, sírva viszolyog,
ellökve a findzsát, a jó tejet,
mely a beteg kisgyermeknek barátja?

 

Könnyű, fehér árnyként az ápolónő,
az ágya mellett ül, s az anyja is,
komor szemölddel, régimódi arccal,
s szemlélik őt, amint vizes ruhákban
forrón piheg, mintegy sietve alszik,
nehéz zihálással. De majd fölébred,
iramlik a lázmérőn a higany,
s oly dolgot mond, amelyre nem tudunk
felelni, csak a fénybe tartjuk és
egymásra nézünk. Már a rosszat is
úgy elfogadnánk, mint ami mienk,
csak megmaradna és ne lenne rosszabb,
csak változás ne jönne, az a vad
és gyors, amely a földre ver le minket,
s torkunkra fojtja a bomolt sikolyt.

 

Mert láttam én a gyermek-temetőket,
hol törpe sírok rendre púpozódnak -
kis csúnya játékok - s ez áll a fejfán
"élt három évet..." Zöld gyíkok rohantak
a hantokon, részeg legyek zsibongtak,
veréb csiripelt, és csak ők aludtak,
álomszuszék lányok, fiúk a földben,
oly csöndesen, mint nyolcvanéves aggok,
és oly kitartón. Hogyha ez a törvény,
akkor hamúvá válik ételem,
és a borom is savanyú ecetté,
s megvádolom a közönyös eget.
Én a szivemben életet neveltem,
s úgy láttam őt is, mint örök hegyet,
vagy a napot, a halhatatlan-égőt.
De most a lecke megtanít örökre,
s bármerre fordul életem sora,
eltörte a torkomban a kacajt,
mely mint repedt harang, sikoltani
fog, hogyha kedvem a magasba hág,
s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly,
mint a sírás.

 

   Egy percre elmegyek,
s viszem magammal a betegszobát,
a fülleteg légkört, a jajkiáltást.
Ki rám tekint, meglátja a jegyet,
és szánva tisztelettel, elkerül.
Nincs is sehol számomra nyugalom,
és vágyom újra a borúba már,
hol mardosás van, rettegő vigyázás,
s hogy visszatérek, messziről figyel
szegény szemem a fájó-régi házra,
hogy nincs-e nyitva egyik ablaka,
valami baljós jellel, mintha ottan
fölfordulás lakozna és iszony,
és kiáltanak: "Kanalat! Vizet!
Vizet hamar!" De nem, az utca csöndes.
Az anyja áll nyugodtan ágya mellett,
orvosságot tart reszkető keze.

 

Ha nő a láza, csak beszél, beszél,
emlékezik aprócska életére,
hogy egyszer a ligetbe járt velem,
s a szél lefújta hirtelen kalapját,
vagy hogy üveggyűrűje elveszett,
és nem került meg többé sohasem.
Egy hároméves élet roncsai.
Csöpp, kandi emlékek. Kiönti őket
a paplanára, s nézi csöndesen.

 

Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el.
Reménytelen léptem be a szobába,
s reménytelen jöttem ki újolag.
A kisverandán sírt az anyja és
dajkája, én pedig a könnyeim
torkomban nyeltem, hogy ne lássa senki,
s csak félszememmel néztem őreá,
mert vágytam őt meglátni, s mégse mertem.

 

Ott künn az élet ment tovább az útján.
Az ablakunkkal szemben zongoráztak,
két gyertya közt egy kisleány dalolt,
s ingatta hátravetve a fejét.
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
És a szobánkba elhatott a harsány,
pogány zsivaj. Döbbenve fölfigyeltünk.
Ő is figyelt. Kissé fölült az ágyban,
emelve vézna sápatag fejét,
aztán a vánkosára visszadőlt,
tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja,
hogy elrohan az élet és kacag.

 

Majd jött a gyógyulás. Arany-ruhában,
sebes, szelíd szárnyon, oly hirtelen,
hogy még örülni sem maradt időnk.
Hajnal felé egyszerre enni kért,
hozták neki a lanyha borlevest,
és piskótát aprítgatott belé.
Halványka volt. De tiszta a szeme,
s oly bíztatóan-hűs a homloka,
mint kályha, hogyha végre hűlni kezd.
A házba többé nem fülelt a Rém,
ki fölborított széket, ágyat, asztalt,
éreztük újra, hogy magunk vagyunk.
A bútorok aludtak a homályban,
s édesdeden aludt a dajka is.
Én meg leültem csöndesen a székre,
akár az utas, aki messziről jön,
kicsit lehúnytam elgyötört szemem.

 

De nem pihentem. Egy maró szivart
kerestem, égetőt és keserűt,
s olyan mohón szívtam, hogy a parázs
pörkölte szájamat és orromat.
Mert most nyilalt belém a vad öröm,
a végtelen, mit a halál fogant,
és láttam őt, ki újra az enyém,
megszülte nékem az örök csoda.

 

Az életem hevert megint előttem,
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem,
és élni, újra élni, élni, élni.
Aztán pihenni, és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel, és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni,
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.

 

 

 

Gősi Vali: Aludj kisfiam

 

 

 

 

 

 

 



Olvasva: 575 alkalommal