Nagyajtai Kovács Zsolt - Panteon
Vezetéknév
Nagyajtai
Keresztnév
Kovács Zsolt
Biográfia
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest
3 év 33 komment

*

 

 

   

 

 

        Ma még jó, mert van tán holnapom,

        De holnap, ugyanezt, ismét elmondhatom?

 

        Kórházban fekszem, szivacsmatracon,

        Borítja lepedő, mely szolgál majd

        Szemfedőként arcomon.

        Dolgom volna, be nem fejezhetem,

        Holnap siratom félbemaradt életem.

        Tegnap volt nevem, min szólított doktorom,

        Holnap „exit” jel marad a kórlapon.

 

        Ott már nincs reményem, jelen a tegnapom,

        Már mondhatom, végtelenbe veszett az összes holnapom. 

 

9 év 22 komment

Csak úgy írogattam. Jó volt, szerettem csak úgy írogatni. *

 

 

 

 

 

 

Csak úgy írogatok. Egyre ritkábban, bár szeretnék én úgy írogatni, mint régen, de nem megy. Fáradt vagyok, néha ugyan sikerül pár napra összeszednem magam, ám kevés ez a pár nap…

Egyszer azt írtam egy versemben valahol, hogy „Örömöt ád csakis az írás hatalma nékem, és Néked”. Igen, az írás hatalma és a velejáró örömök… Írni nekem nagy boldogság volt mindig, és most is az. Csak most már ritkábban adatik meg ez a fajta boldogság, egyre kevesebb az erőm hozzá. Kimerít a harc az egészségemért. Hiszem, hogy sikerül, hiszem, hogy megnyerem, ha másként nem is, hát átvitt értelemben, a lelkemben…

Csak úgy írogatok. Magamnak, nektek, senkinek vagy mindenkinek. Csak úgy írogatok, mert vannak pillanatok, amikor nem írnom nem szabad. Csak úgy írogatok nemlétező félelmekről, létező érzelmekről, nemlétező igazságról, létező kétségekről.

A nemlétező igazság különös valami. Az ember tudja, hogy nem létezik, s mégis hiszi, mert hinni akarja azt, hogy mégiscsak létezik. Mert hinni kell valami olyanban, ami nekünk jót hozhat. Hit nélkül semminek nincs semmi értelme. Létező igazság is létezik, csak soha nem lehet megállapítani azt az igazságot, amellyel mindenki jól járna. Két ember közti konfliktusban egy harmadik — mondjuk, pártatlan, vagy semleges — személy tudja megállapítani az igazságot, de mindig valakinek a terhére szól az igazság, ennélfogva valaki mindig előnyhöz jut az igazság által, s máris nem biztos, hogy azt az igazságot kerestük, melyre az igazság keresésével megbízott személy ráakadt, vagy netán kikövetkeztette. Létező érzelmeinket gyakran megszenvedjük, kétségeink elbizonytalanítanak, s máris ott tartunk, mint az imént, jelesül, miért velünk, és egyáltalán, miért történnek olyan dolgok az életben bárkivel is, melyek okán szenvednünk vagy bizonytalankodnunk kell.

    Nemlétező félelmek… Nem meghatározható, nem definiálható fogalom. Sokan mondják (tán velem együtt), hogy a végső elmeneteltől félnek(ünk), pedig ez nem így van. Nem félünk tőle, csak nem vágyunk rá, azért nem, mert nem tudjuk, hová megyünk. Ismeretlen világba eltávozni, ahol nem tudhatjuk, mi vár ránk, valóban nagyon rossz érzés. Azt viszont tudjuk, mit, miket kell itt hagynunk, és inkább — ha mégis félünk valamitől, bár nem ez a helyes kifejezés — azon aggódunk, hogy az eddigi földi életünket széppé tévő momentumokat nem tudjuk többször — nemhogy újra és újra, de soha — átélni. Saját magam például igen sok dolog miatt aggódom, mi lesz azután. Aggódom azért, mert nem ehetek többet soha egy jó marhapörköltet nokedlivel, netán krumplival, sűrű, vastag szafttal. Nem ihatok meg rá soha két pohár finom bort. Nem mehetek ki többé futballmeccsre, nem örülhetek többé annak, hogy vettem magamnak egy szép ruhadarabot, nem ajándékozhatok meg senkit semmivel, pedig nagyon szeretek adni, még ha nekem nem marad, akkor is. Nem segíthetem tovább a gyerekeimet, akik azért időről időre eljönnek hozzám (bár sűrűbben is megtehetnék), elmondják nekem éppen aktuális lelki, érzelmi, magánéletbeli aktuális gondjaikat, hozzátéve, hogy „Fater, te olyan okosokat tudsz mondani, segíts már egy kicsit.” Nem láthatom az unokám fejlődését, növekedését, iskolai eredményeit, és nem ismerhetem meg, a még meg sem született második unokámat sem. És — talán a legfontosabb — soha nem simogathatom meg a szerelmem arcát, nem foghatom meg a kezét, nem mosolyoghatok rá, és ő sem mosolyog rám, nem beszélgethetek vele, nem bolondozhatok vele, nem szeretkezhetek vele, nem bújhatok hozzá, nem simogatja meg a flúgos fejemet, pedig ő fog hiányozni nekem a legjobban, hiszen őt szeretem, úgy, ahogy van, mindenkinél és mindennél jobban.

Ha tudnánk, hová megyünk, mi lesz velünk, talán egyszerűbb lenne. Vagy még bonyolultabb. Ki tudja… De mindenesetre hinni kell valamiben, ha másban nem, hát egy olyan elméletben, amit az ember saját maga állított fel saját maga részére, éppen azért, hogy legyen mibe kapaszkodni, ha menni kell. Egy rövid idézetet közölni szeretnék itt a Két nő című regényemből, Liza gondolatait, amelyekben én is maradéktalanul hiszek.

„— Mondtam, hogy ne szemtelenkedj, és főleg ne szólj közbe, mert úgy nem tudok a saját gondolataimra figyelni és összezavarodok. Tehát igen, valami ilyesmiben hiszek. Az én esetemben már logikus, hogy kell lennie valaminek, amiben hisz az ember. Ha nem is pontosan abban, hogy a gyerekemben vagy az unokámban látom újra a saját magamat, de a teljes, a totális megszűnésben nem hiszek. Hiszek viszont a fűben, fában, földben, a madarakban, állatokban vagy akár a hetedik földrészben, abban, hogy valahol, valamilyen formában, alakban, testben, lélekben a halálom pillanatában újra megjelenek. Nem tudom, hogy ki vagy mi leszek, de újra megjelenek. Így van bizonyosan és így maga a halál, mint hamarosan bekövetkező állapot már nem is olyan ijesztő. Hiszek továbbá a fű, fa, föld vagy állat pusztulása után a további újjáalakulásban, ilyenformán pedig az örök életben vagy legalábbis az öröklétben, csak nem ismerem azt az alakot, amelyben jelen leszek. Úgy értem ezt, hogy ezelőtt mondjuk sólyom voltam, most ember vagyok és nemsokára teszem azt, fűszál leszek a réten. Mindig voltam, vagyok és leszek, csak nem tudom, hol, mikor, milyen közegben és térben és fizikai alakban. Csak így lehet… Mert ezt akarom hinni és így hiszem.”  

Csak úgy írogattam. Jó volt, nagyon szerettem csak úgy írogatni. Magamnak, nektek, senkinek, vagy mindenkinek… Hiszem, hogy fogok még. Szeretnék még. Írogatni is, marhapörköltet enni is, és a szerelmemet csókolni is.

Mert ezt akarom hinni, és így hiszem.

 

9 év Nincs Komment

A férfiak nem tudtak arról, hogy majd’ mindenkinek volt egy páréjszakás kalandja az özveggyel, ezért minden férfi titokzatos mosollyal ábrázatán titokként ?rizte azt, amit saját jogán mindenki tudott.

 

 

    Özvegy Hamussy Ottokárné, született Szépöl? Anasztázia vígan élte szerénynek vagy visszahúzódónak jóindulattal sem nevezhet? életkéjét kicsiny falujában.

    Anasztázia asszonyt jószerencséje mindennel megajándékozta, amivel rendelkeznie kellett egy Anasztázia-korú és temperamentumú özvegyasszonynak. Mosolygó arca, hatalmas, kék szemei, kontyba fogott hosszú, sz?ke haja izgatóvá tette ?t a férfiak számára. Hatalmas, de formás keblei nem lógtak a hasára, pár kiló súlyfeleslege dacára keskeny derekát és széles csíp?jét a megfelel? szabású ruhákkal külön kihangsúlyozta. Nem volt férfi a faluban, aki ne felejtette volna rajta a szemét Anasztázián, bárhol is jelent ? meg. De olyan férfi sem sok volt a faluban, aki ne tudott volna ódákat zengeni az asszony ölér?l, annak forróságáról, ha ezek a férfiak tudták volna, mi az óda, és hogyan kell azokat zengeni. De mert nem tudták, ezért csak emlékeikben élt az a néhány feledhetetlen éjszaka, amit együtt tölthettek Anasztáziával. A férfiak természetesen nem tudtak arról, hogy majd’ mindenkinek volt egyszer egy páréjszakás kalandja az özveggyel, ezért minden férfi titokzatos mosollyal arcán titokként ?rizte azt, amit saját jogán mindenki tudott. 
    Ha Anasztázia istenáldotta idomaihoz hozzávesszük azt, hogy a hölgy éppen a negyvenedik életévét múlatta, akkor bizonyára még érthet?bb a férfinépség megszállott rajongása a szép özvegy iránt.
    Özvegy Hamussy Ottokárné (született Szépöl? Anasztázia) közel tíz esztend?t élt nem különösebben boldog házasságban Hamussy Ottokár t?zoltó ?rmesterrel, mígnem egy szép napon Hamussy Ottokár tragikus baleset áldozata lett. A hivatalos változat szerint hivatása teljesítése közben h?si halált halt, a hír b?vebb információt nem tartalmazott. A faluban viszont – néhány minden lében kanál vénasszony jóvoltából – szárnyra kapott a pletyka, mely szerint Hamussy Ottokár t?zoltó ?rmester éppen a szeret?jénél (hogy Anasztázia mellett mi szükség volt még szeret?re is, azt hét öregasszony sem tudta) teljesített magánjelleg? t?zoltási szolgálatot szeret?je ölében, amikor az asszonyka férjura váratlanul hazaérkezett. Hamussy Ottokár pedig kapta magát, és – más választása nem lévén – kiugrott az utcára a tet?téri szobácskából, egy szál semmiben, kezében az alsógatyájával. Az ablakpárkányon azonban megcsúszott, a leveg?ben már nem tudta korrigálni sem testhelyzetét, sem röppályáját, így tehát földet éréskor a nyakát szegte. A t?zoltó bajtársak menteni igyekeztek kollégájuk, valamint a mundér becsületét, nagy er?kkel a helyszínre érkeztek, felgyújtottak egy utcai deszkabódét azért, hogy legyen mit eloltani, és mondhassák, hogy bajtársuk a t?z oltásakor halt h?si halált, ruha pedig azért nincs rajta, mert egy vizes pokrócban ment be a bódéba. A pokrócot kés?bb senki nem kereste, és azt sem kutatta senki, mi a csodának kellett bemenni egy ég? deszkabódéba, és a vizes pokrócot miért nem lehetett a t?zoltó véd?ruha köré tekerni…
    A pletykát kevesen hitték el a faluban, ám Anasztázia tudta, hogy a pletyka – sajnos – bizony szó szerint az igazságot takarta. És mert az igazságot takarta, nem sokáig bánkódott, két hét után összebújt a falu lottóárusával, aztán a zöldségessel, majd a patkoló kováccsal sz?rte össze a levet. A patkoló kovács úgy meglep?dött els? alkalommal, hogy minden ruhát ledobált magáról, csak a b?rkötényt hagyta magán, de annyi esze volt, hogy azt legalább a hátára húzza. Másodszorra már pikantériát láttak Anasztáziával a b?rkötényben, harmadszorra azonban belátták, hogy arra bizony semmi szükség az ?k szerelmeskedésük idején. Sorra került még a falu jegyz?je, állatorvosa, gombaszakért?je, s?t a szippantós autó vezet?je is, nem beszélve a rend?rr?l, a kútfúróról, a hentesr?l és a kocsmárosról, a köztisztasági menedzserr?l (? magyarul utcasepr?, de manapság így hívják hivatalosan), meg ki tudja még, kir?l…

    Id?közben a Hullócsillag Biztosító Társaság kis fiókirodát nyitott a faluban, mely fiókiroda vezet?je, ügyintéz?je, fullajtárja, takarítója egyszemélyben Homály Jen? volt. Homály Jen? gyomrát állandóan száraznak érezte, lelkében pedig – meggy?z?dése szerint – folyamatos légköri homály uralkodott, ezek értelmében tehát Homály Jen? megtestesítette magában a „száraz légköri homály” meteorológiai fogalmat. Annak érdekében, hogy ez a szárazság elmúljon, Homály Jen? tíz évvel ezel?tt masszívan piálni kezdett, bízva abban, hogy e tevékenysége mulasztó hatással lesz a légköri homályra is, azonban célját nem érte el. Minél többet ivott, gyomra annál szárazabb lett, lelkében pedig a homály inkább csak n?tt, mintsem csökkent volna. Annyit viszont elért, hogy a Hullócsillag Biztosító Társaság központjából kiebrudalták, és a f?nökök úgy vélték, a falu irodájában nyugodtan pirtyelhet egész nap, úgysem lesz ott dolga soha.
    Az új ember érkezése felébresztette özvegy Hamussy Ottokárné érdekl?dését, furcsa, régen nem tapasztalt érzéseket figyelt meg magán. Az iroda megnyitása másnapán elment Homály Jen?höz, és biztosítási eseményt jelentett be. Eszerint a szélvihar levitte a háza tetejér?l a tet?fed? cserepeket, Homály Jen?t pedig arra kérte, hogy mint kárszakért? vonuljon ki a házához, és mérje fel sokszázezer forintos kárát, nem lesz hálátlan. A nyomaték kedvéért pislogott is vagy negyven kacérat. Homály Jen?t ez nem hatotta meg, közölte, hogy a hölgy biztosítása viharkárra nem terjed ki, ezért tehát nincs miért a helyszínre látogasson.
    Anasztázia asszony azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Kiderítette, hogy a biztosítása t?zkár esetére (naná, ha már néhai Hamussy Ottokár t?zoltó volt) visel kockázatot, ezért tehát a szobájába bekészített egy locsolónyi vizet, majd meggyújtotta a csipkefüggönyt. Miel?tt nagyobb baj lett volna, lelocsolta vízzel, a függöny azonban így is hasznavehetetlenné vált. Ezután körbenézett a ruhásszekrényben, el?vett néhány ócska kacatot, amit már úgysem hordott évek óta, és a ház pincéjében azokat is meggyújtotta, a locsolóban lév? vízzel pedig eloltotta. Másnap újra felkereste Homály Jen?t, erre az alkalomra külön gonddal sminkelte magát, és a legmélyebb kivágású blúzát vette fel, a legrövidebb szoknyájával. Leült a vendégfotelba, lábait úgy emelgette, hogy átlátszó bugyija szinte folyton látható legyen, és majd’ megpukkadt dühében, hogy ez a látvány Homály Jen?t tökéletesen hidegen hagyta. Homály Jen? meghallgatta a t?zesetr?l szóló panaszt, jegyz?könyvet vett fel, és közölte, rengeteg dolga okán a jöv? héten pénteken tud kimenni kárfelmérni, délután háromkor. Anasztázia bedobott minden olyan trükköt, amit?l remélte, hogy jobb belátásra bírja a derék biztosítós embert (mit fog ? csinálni még tíz napig férfi nélkül, ki sem bírja), végül a következ? nap este hat órájában megegyeztek.
    Az özvegy másnap délel?tt elsietett a boltba, mert estére vacsorát akart készíteni és mákos süteményt akart sütni. Vacsorára rántott sertésszeletet gondolt rizzsel, süteménynek mákos rácsost. Egész nap a konyhában foglalatoskodott, fél hatkor elkészült mindennel, akkor eszébe jutott, hogy egy üveg bort legalább vehetett volna… Lóhalálában elszaladt még a boltba, a bort otthon a h?t?be dobta, villámgyorsan lezuhanyozott, ám felöltözni nem maradt ideje. Sebaj, gondolta, annál simábban mennek majd a dolgok – gondolta, amikor csöngettek a kertkapun. Kinézett az ablakon, a kapu el?tt Homály Jen? állt lassan megszokottnak mondható faarcával. Anasztázia magára kapott egy aránylag mindent takaró köntöst, és s?r? szabadkozások között – miszerint annyi dolga volt, hogy felöltözni sem volt ideje, hehehe – ment kaput nyitni. A kapuban megcsapta Homály Jen? leheletének rendkívül egyedi, koktélszer? illata, de nem tulajdonított neki nagy jelent?séget, mondván, a rántott hús majd csak elnyomja…
    A szobában Szépöl? Anasztázia szépen megterített asztalhoz invitálta Homály Jen?t, hellyel kínálta, majd ? maga is leült Jen?t?l jobbra. Kissé kin?ttnek t?n? köntösét ide-oda húzogatta magán, de bizony nem sok sikerrel. Hol a kebeléb?l látszódott több az illend?nél, ha azt Anasztázia helyreigazította, akkor az öléb?l villant el? jóval nagyobb darab, mint amekkorát az etikett megengedett volna. (Már csak azért is, mert az etikett ezen testrészb?l egy négyzetcentiméternyit nem engedett megmutatni, mint tudjuk.) Az özvegy addig huzigálta kis köpenykéjét, míg végül mindenb?l kilátszott valamennyi, és ezzel az eredménnyel Anasztázia tökéletesen elégedett volt.
    Homály Jen? viselkedésében e rövid pár perc alatt megdöbbent? változás állott be. Mindenekel?tt elt?nt arcáról a semmitmondó kifejezés, arca kipirult, szeme élénken csillogott, és ami a legcsodálatosabb volt, Jen? elkezdett beszélgetni. Semmi jel nem mutatta, hogy zavarban lenne, felszabadultan, mintegy otthonosan viselkedett, kinyitotta a bort, de csak egyetlen kis kortyocskát ivott bel?le, míg Anasztázia két pohárral is oltotta szomját. Mindeközben Homály Jen? le nem vette a szemét Szépöl? Anasztáza ölér?l, közben ugyan mosolygott, mesélt, viccelt, de nem bírta sokáig. Fölállt az asztaltól, átölelte vendéglátóját, talpra segítette, megcsókolta, és az ágy felé indult, miközben – Anasztázia nem kis segítségével – a köntöst villámgyorsan lehámozta az asszonyról. Az ágyban megfeledkeztek arról, hogy a rántott szelet és a rizs kih?lt, a mákos rácsosnak sem ártott, hogy még mindig a tepsiben volt. Most egész más dolga volt Anasztáziának és Jen?nek, a cselekedet végrehajtása egyetlen perc halasztást nem t?rt tovább.

    A sajnálatos t?zeset, és a t?zben keletkezett károk felmérése a teljes feledésbe merült.
    A forró és boldog ölelés után Homály Jen? beszélni kezdett. Elmondta, hogy tíz évvel ezel?tt elhagyta a felesége, összeállt egy aranyásóval, és elköltözött a pasassal Kaliforniába. Azóta az élete egy hajítófát sem ért, nem történt vele semmi örömteli, egészen a mai nap délutánjáig. A mai nap délutánja óta azonban újra boldog, és a boldogságát szeretné Szépöl? Anasztáziával megtartani.
    Özvegy Hamussy Ottokárné válaszában meghatottan közölte, hogy szerelmet érez Homály Jen? iránt, és szeretné, ha az özvegyi nevét hamarosan átcserélhetné a Homályné Szépöl? Anasztázia névre, mert az sokkal jobban hangzik. Ezután újra csak hosszan ölelték egymást.

    Az esküv? napját egy közeli id?pontra t?zték ki, az esküv?n a falu férfinépe búskomor képpel jelent meg, mert tisztában voltak azzal, hogy Anasztázia ezután soha nem lesz senkié, csakis Homály Jen?é.
    Homály Jen? fizikai és lelki egyensúlya helyreállt, gyomrát soha nem érezte száraznak, és az eddigi száraz légköri homály úgy elt?nt a lelkéb?l, mintha sosem lett volna ott. Új barátokat szerzett a faluban, mindenkivel jó viszonyt ápolt, és a féltékeny férfinép is beletör?dött a megváltoztathatatlanba.
    Homályné Szépöl? Anasztázia soha nem vágyott ezután más férfiak társaságára.

    A Hullócsillag Biztosító Társaság a fiókirodáját hamarosan bezáratta a faluban, ámde Homály Jen? ezt egy cseppet sem bánta. Ingatlanközvetít? irodát nyitott, a faluhoz közeli nagyváros erre igen jó lehet?ségeket nyújtott, és Homály Jen? szerelmetes feleségével együtt nagyszer?en megélt az ingatlanközvetít?i tevékenységéb?l.

    Azt mondod, kedves Olvasóm, hogy kissé hihetetlen ez a történet? Pedig hidd el, a szép özvegy t?zoltóné és Homály Jen? igaz szerelmének meséjét olvastad… 
           

      

        

                 

 

9 év 25 komment

A férfiak nem tudtak arról, hogy majd’ mindenkinek volt egy páréjszakás kalandja az özveggyel, ezért minden férfi titokzatos mosollyal ábrázatán titokként őrizte azt, amit saját jogán mindenki tudott.*

 

 

 

 

 

Özvegy Hamussy Ottokárné, született Szépölű Anasztázia vígan élte szerénynek vagy visszahúzódónak jóindulattal sem nevezhető életkéjét kicsiny falujában.

Anasztázia asszonyt jószerencséje mindennel megajándékozta, amivel rendelkeznie kellett egy Anasztázia-korú és temperamentumú özvegyasszonynak. Mosolygó arca, hatalmas, kék szemei, kontyba fogott hosszú, szőke haja izgatóvá tette őt a férfiak számára. Hatalmas, de formás keblei nem lógtak a hasára, pár kiló súlyfeleslege dacára keskeny derekát és széles csípőjét a megfelelő szabású ruhákkal külön kihangsúlyozta. Nem volt férfi a faluban, aki ne felejtette volna rajta a szemét Anasztázián, bárhol is jelent ő meg. De olyan férfi sem sok volt a faluban, aki ne tudott volna ódákat zengeni az asszony öléről, annak forróságáról, ha ezek a férfiak tudták volna, mi az óda, és hogyan kell azokat zengeni. De mert nem tudták, ezért csak emlékeikben élt az a néhány feledhetetlen éjszaka, amit együtt tölthettek Anasztáziával. A férfiak természetesen nem tudtak arról, hogy majd’ mindenkinek volt egyszer egy páréjszakás kalandja az özveggyel, ezért minden férfi titokzatos mosollyal arcán titokként őrizte azt, amit saját jogán mindenki tudott. 

Ha Anasztázia istenáldotta idomaihoz hozzávesszük azt, hogy a hölgy éppen a negyvenedik életévét múlatta, akkor bizonyára még érthetőbb a férfinépség megszállott rajongása a szép özvegy iránt.

Özvegy Hamussy Ottokárné (született Szépölű Anasztázia) közel tíz esztendőt élt nem különösebben boldog házasságban Hamussy Ottokár tűzoltó őrmesterrel, mígnem egy szép napon Hamussy Ottokár tragikus baleset áldozata lett. A hivatalos változat szerint hivatása teljesítése közben hősi halált halt, a hír bővebb információt nem tartalmazott. A faluban viszont — néhány minden lében kanál vénasszony jóvoltából — szárnyra kapott a pletyka, mely szerint Hamussy Ottokár tűzoltó őrmester éppen a szeretőjénél (hogy Anasztázia mellett mi szükség volt még szeretőre is, azt hét öregasszony sem tudta) teljesített magánjellegű tűzoltási szolgálatot szeretője ölében, amikor az asszonyka férjura váratlanul hazaérkezett. Hamussy Ottokár pedig kapta magát, és — más választása nem lévén — kiugrott az utcára a tetőtéri szobácskából, egy szál semmiben, kezében az alsógatyájával. Az ablakpárkányon azonban megcsúszott, a levegőben már nem tudta korrigálni sem testhelyzetét, sem röppályáját, így tehát földet éréskor a nyakát szegte. A tűzoltó bajtársak menteni igyekeztek kollégájuk, valamint a mundér becsületét, nagy erőkkel a helyszínre érkeztek, felgyújtottak egy utcai deszkabódét azért, hogy legyen mit eloltani, és mondhassák, hogy bajtársuk a tűz oltásakor halt hősi halált, ruha pedig azért nincs rajta, mert egy vizes pokrócban ment be a bódéba. A pokrócot később senki nem kereste, és azt sem kutatta senki, mi a csodának kellett bemenni egy égő deszkabódéba, és a vizes pokrócot miért nem lehetett a tűzoltó védőruha köré tekerni…

A pletykát kevesen hitték el a faluban, ám Anasztázia tudta, hogy a pletyka — sajnos — bizony szó szerint az igazságot takarta. És mert az igazságot takarta, nem sokáig bánkódott, két hét után összebújt a falu lottóárusával, aztán a zöldségessel, majd a patkoló kováccsal szűrte össze a levet. A patkoló kovács úgy meglepődött első alkalommal, hogy minden ruhát ledobált magáról, csak a bőrkötényt hagyta magán, de annyi esze volt, hogy azt legalább a hátára húzza. Másodszorra már pikantériát láttak Anasztáziával a bőrkötényben, harmadszorra azonban belátták, hogy arra bizony semmi szükség az ők szerelmeskedésük idején. Sorra került még a falu jegyzője, állatorvosa, gombaszakértője, sőt a szippantós autó vezetője is, nem beszélve a rendőrről, a kútfúróról, a hentesről és a kocsmárosról, a köztisztasági menedzserről (ő magyarul utcaseprő, de manapság így hívják hivatalosan), meg ki tudja még, kiről…

 

Időközben a Hullócsillag Biztosító Társaság kis fiókirodát nyitott a faluban, mely fiókiroda vezetője, ügyintézője, fullajtárja, takarítója egyszemélyben Homály Jenő volt. Homály Jenő gyomrát állandóan száraznak érezte, lelkében pedig — meggyőződése szerint — folyamatos légköri homály uralkodott, ezek értelmében tehát Homály Jenő megtestesítette magában a „száraz légköri homály” meteorológiai fogalmat. Annak érdekében, hogy ez a szárazság elmúljon, Homály Jenő tíz évvel ezelőtt masszívan piálni kezdett, bízva abban, hogy e tevékenysége mulasztó hatással lesz a légköri homályra is, azonban célját nem érte el. Minél többet ivott, gyomra annál szárazabb lett, lelkében pedig a homály inkább csak nőtt, mintsem csökkent volna. Annyit viszont elért, hogy a Hullócsillag Biztosító Társaság központjából kiebrudalták, és a főnökök úgy vélték, a falu irodájában nyugodtan pirtyelhet egész nap, úgysem lesz ott dolga soha.

Az új ember érkezése felébresztette özvegy Hamussy Ottokárné érdeklődését, furcsa, régen nem tapasztalt érzéseket figyelt meg magán. Az iroda megnyitása másnapán elment Homály Jenőhöz, és biztosítási eseményt jelentett be. Eszerint a szélvihar levitte a háza tetejéről a tetőfedő cserepeket, Homály Jenőt pedig arra kérte, hogy mint kárszakértő vonuljon ki a házához, és mérje fel sokszázezer forintos kárát, nem lesz hálátlan. A nyomaték kedvéért pislogott is vagy negyven kacérat. Homály Jenőt ez nem hatotta meg, közölte, hogy a hölgy biztosítása viharkárra nem terjed ki, ezért tehát nincs miért a helyszínre látogasson.

Anasztázia asszony azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Kiderítette, hogy a biztosítása tűzkár esetére (naná, ha már néhai Hamussy Ottokár tűzoltó volt) visel kockázatot, ezért tehát a szobájába bekészített egy locsolónyi vizet, majd meggyújtotta a csipkefüggönyt. Mielőtt nagyobb baj lett volna, lelocsolta vízzel, a függöny azonban így is hasznavehetetlenné vált. Ezután körbenézett a ruhásszekrényben, elővett néhány ócska kacatot, amit már úgysem hordott évek óta, és a ház pincéjében azokat is meggyújtotta, a locsolóban lévő vízzel pedig eloltotta. Másnap újra felkereste Homály Jenőt, erre az alkalomra külön gonddal sminkelte magát, és a legmélyebb kivágású blúzát vette fel, a legrövidebb szoknyájával. Leült a vendégfotelba, lábait úgy emelgette, hogy átlátszó bugyija szinte folyton látható legyen, és majd’ megpukkadt dühében, hogy ez a látvány Homály Jenőt tökéletesen hidegen hagyta. Homály Jenő meghallgatta a tűzesetről szóló panaszt, jegyzőkönyvet vett fel, és közölte, rengeteg dolga okán a jövő héten pénteken tud kimenni kárfelmérni, délután háromkor. Anasztázia bedobott minden olyan trükköt, amitől remélte, hogy jobb belátásra bírja a derék biztosítós embert (mit fog ő csinálni még tíz napig férfi nélkül, ki sem bírja), végül a következő nap este hat órájában megegyeztek.

Az özvegy másnap délelőtt elsietett a boltba, mert estére vacsorát akart készíteni és mákos süteményt akart sütni. Vacsorára rántott sertésszeletet gondolt rizzsel, süteménynek mákos rácsost. Egész nap a konyhában foglalatoskodott, fél hatkor elkészült mindennel, akkor eszébe jutott, hogy egy üveg bort legalább vehetett volna… Lóhalálában elszaladt még a boltba, a bort otthon a hűtőbe dobta, villámgyorsan lezuhanyozott, ám felöltözni nem maradt ideje. Sebaj, annál simábban mennek majd a dolgok — gondolta, amikor csöngettek a kertkapun. Kinézett az ablakon, a kapu előtt Homály Jenő állt lassan megszokottnak mondható faarcával. Anasztázia magára kapott egy aránylag mindent takaró köntöst, és sűrű szabadkozások között — miszerint annyi dolga volt, hogy felöltözni sem volt ideje, hehehe — ment kaput nyitni. A kapuban megcsapta Homály Jenő leheletének rendkívül egyedi, koktélszerű illata, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mondván, a rántott hús majd csak elnyomja…

A szobában Szépölű Anasztázia szépen megterített asztalhoz invitálta Homály Jenőt, hellyel kínálta, majd ő maga is leült Jenőtől jobbra. Kissé kinőttnek tűnő köntösét ide-oda húzogatta magán, de bizony nem sok sikerrel. Hol a kebeléből látszódott több az illendőnél, ha azt Anasztázia helyreigazította, akkor az öléből villant elő jóval nagyobb darab, mint amekkorát az etikett megengedett volna. (Már csak azért is, mert az etikett ezen testrészből egy négyzetcentiméternyit nem engedett megmutatni, mint tudjuk.) Az özvegy addig huzigálta kis köpenykéjét, míg végül mindenből kilátszott valamennyi, és ezzel az eredménnyel Anasztázia tökéletesen elégedett volt.

Homály Jenő viselkedésében e rövid pár perc alatt megdöbbentő változás állott be. Mindenekelőtt eltűnt arcáról a semmitmondó kifejezés, arca kipirult, szeme élénken csillogott, és ami a legcsodálatosabb volt, Jenő elkezdett beszélgetni. Semmi jel nem mutatta, hogy zavarban lenne, felszabadultan, mintegy otthonosan viselkedett, kinyitotta a bort, de csak egyetlen kis kortyocskát ivott belőle, míg Anasztázia két pohárral is oltotta szomját. Mindeközben Homály Jenő le nem vette a szemét Szépölű Anasztáza öléről, közben ugyan mosolygott, mesélt, viccelt, de nem bírta sokáig. Fölállt az asztaltól, átölelte vendéglátóját, talpra segítette, megcsókolta, és az ágy felé indult, miközben — Anasztázia nem kis segítségével — a köntöst villámgyorsan lehámozta az asszonyról. Az ágyban megfeledkeztek arról, hogy a rántott szelet és a rizs kihűlt, a mákos rácsosnak sem ártott, hogy még mindig a tepsiben volt. Most egész más dolga volt Anasztáziának és Jenőnek, a cselekedet végrehajtása egyetlen perc halasztást nem tűrt tovább.

A sajnálatos tűzeset, és a tűzben keletkezett károk felmérése a teljes feledésbe merült.

A forró és boldog ölelés után Homály Jenő beszélni kezdett. Elmondta, hogy tíz évvel ezelőtt elhagyta a felesége, összeállt egy aranyásóval, és elköltözött a pasassal Kaliforniába. Azóta az élete egy hajítófát sem ért, nem történt vele semmi örömteli, egészen a mai nap délutánjáig. A mai nap délutánja óta azonban újra boldog, és a boldogságát szeretné Szépölű Anasztáziával megtartani.

Özvegy Hamussy Ottokárné válaszában meghatottan közölte, hogy szerelmet érez Homály Jenő iránt, és szeretné, ha az özvegyi nevét hamarosan átcserélhetné a Homályné Szépölű Anasztázia névre, mert az sokkal jobban hangzik. Ezután újra csak hosszan ölelték egymást.

Az esküvő napját egy közeli időpontra tűzték ki, az esküvőn a falu férfinépe búskomor képpel jelent meg, mert tisztában voltak azzal, hogy Anasztázia ezután soha nem lesz senkié, csakis Homály Jenőé.

Homály Jenő fizikai és lelki egyensúlya helyreállt, gyomrát soha nem érezte száraznak, és az eddigi száraz légköri homály úgy eltűnt a lelkéből, mintha sosem lett volna ott. Új barátokat szerzett a faluban, mindenkivel jó viszonyt ápolt, és a féltékeny férfinép is beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Homályné Szépölű Anasztázia soha nem vágyott ezután más férfiak társaságára.

A Hullócsillag Biztosító Társaság a fiókirodáját hamarosan bezáratta a faluban, ámde Homály Jenő ezt egy cseppet sem bánta. Ingatlanközvetítő irodát nyitott, a faluhoz közeli nagyváros erre igen jó lehetőségeket nyújtott, és Homály Jenő szerelmetes feleségével együtt nagyszerűen megélt az ingatlanközvetítői tevékenységéből.

Azt mondod, kedves Olvasóm, hogy kissé hihetetlen ez a történet? Pedig hidd el, a szép özvegy tűzoltóné és Homály Jenő igaz szerelmének meséjét olvastad… 

 

10 év 21 komment

Most azt mondod, tudsz róla. Ti, ott fönn, mindenről tudtok… *

 

 

Régen találkoztunk, Édesapám.

Tudom, hiányzott nekem is, neked is, hogy sokáig nem jártam feléd… Még a nyár elején, június havának huszonnegyedik napján találkoztunk, amikor a harminchetedik évfordulója volt annak, hogy békét, nyugalmat találtál. Akkor beszélgettünk utoljára egy jót, azóta — bár minden nap gondolatban meglátogatlak — nemigen volt rá alkalom, sem idő. Hogy mondod? Az időre nem illik hivatkozni? Igen, azt hiszem, megint csak igazad van, mint mindig. Annyi ideje mindig kell legyen az embernek, hogy a szeretteihez elmenjen. Szégyellem is magam érte, hidd el… Azóta eltelt a halottak napja is, és akkor kinn voltam nálad, de egyszer, régen megbeszéltük — emlékszel? Persze, hogy emlékszel —, hogy aznap éppen csak jövök, egy percet itt maradok, és megyek is tovább. Azon a napon nem lehet beszélgetni, ezrek jönnek a temetőbe, sokan nem is hozzátartozókhoz, csak megnézni, kinek a sírja marad virág nélkül, s ebből máris világraszóló pletykákat gyártanak. Egyetértünk, Apám, rossz irányba változnak az emberek. Néha magam sem tudom, el tudok-e még igazodni közöttük. De azt hiszem, addig, ameddig a te tanácsod szerint élek — Légy mindig őszinte, fiam! —, addig nagy baj nem érhet. Legfeljebb az őszinteségemért, de azt meg már megszoktam.

A legutóbbi, kora nyári beszélgetésünk mindössze inkább amolyan alapkérdésekből állt, amelyekben érdeklődtél, hogy érzem magam, hogyan élek. Akkor azt feleltem, jól vagyok, köszönöm. Aztán, azóta történt egy és más. Nem, nem, még mindig egyedül lakom, ez — azt hiszem — így is marad már. Ámde volt egy rövid időszak, amikor igencsak közel éreztem a veled való találkozás örömét és idejét, de az orvosok most még adtak egy-két év haladékot nekem. (Csak azt a nyavalyás cigarettát tudnám elhagyni.) Kell is, mert rendbe akarom szedni a dolgaimat…     

Légy mindig őszinte mindenkivel, fiam! Ezt adtad nekem útravalóul, és én ezt megfogadtam eddig mindig az életemben. Egyetlen egyszer nem fogadtam meg a tanácsodat, és ezért most keservesen fizetek. Emlékszem, egyszer azt is mondtad nekem, hogy az életet kölcsönbe kapjuk, azt vissza is kell adnunk. S a kölcsön díja mindig attól függ, hogy hogyan sáfárkodunk az életünkkel, hogyan éljük azt, hogyan viselkedünk az emberekkel szemben. Ha hibázunk, akkor néha nagyon sokat kell fizetni.

Most hibáztam, Édesapám. Egyetlen ügyben hazudtam, és nemrégen fény derült rá. Olyan emberrel szemben nem voltam őszinte, akit pedig a világon mindenkinél jobban szeretek, és tudom, hogy ő is szeret engem. Nagyon megbántottam, és nem mentség az sem, hogy csakis azért tettem, hogy őt meg ne sértsem. Mit tennél, Apám, az én helyemben? Hogyan oldjam meg, hogyan hívjam vissza őt magamhoz?

Most azt mondod, tudsz róla. Ti, ott fönn, mindenről tudtok… Gondoltam én, éreztem a legelső napon az apai korholást, szégyelltem is magam nagyon, furdalt a lelkiismeret azért, mert megszegtem az Apámnak tett fogadalmamat. Mit tegyek hát, Édesapám?

Igen, azt gondolom, igazad van. Utólag csak egyféleképpen lehet helyrehozni, úgy, hogy mindent (mindent!) őszintén elmondok neki. Hiszem, hogy megbocsájt. Te is azt hiszed? Akkor egy a hitünk még mindig. Nem szólsz többet, azt mondod. Talán nem is kell, hiszen mindent elmondtál, amit tanácsként adhattál nekem. Megfogadom, így fogok cselekedni. És ezután is mindig így fogok cselekedni.

Tudom, hogy az unokáid is jártak erre november elsején, családjukkal. El kell nekik nézned azt, hogy ritkán tudnak hozzád látogatóba jönni, de biztosan tudod, hogy nekik, fiataloknak tényleg nagyon kevés szabadidejük van.

Ígérem, én sűrűbben erre járok majd. Remélem, mire karácsonykor eljövök hozzád, akkor már sokkal boldogabb hírekkel érkezem. Szoríts értem…

Köszönöm a jótanácsot, Édesapám.

Köszönöm, hogy ott, fönt is vigyázol rám, és segítesz.

Isten áldjon érte.

 

 

10 év 7 komment

Életed végén vess számot önmagaddal. Ha nem találtál olyat, amért érdemes lett volna meghalnod, nem volt érdemes élned.
(Hegedűs Zoltán) *

 

Számvetések ideje

 

 

Csak úgy írogatok. Már megest, esmég, újra és újra. Valamikor a tavasszal azt gondoltam, hogy én már nem fogok csak úgy írogatni, hanem ha mégis írnék valamit, akkor annak konkrét témája lesz, szépen felépítem, bevezetés, tárgyalás, cselekmény kibontakoztatása, tetőpont, befejezés, meg ilyenek. Szépen megszerkesztem, aztán a kedves (számomra különösen kedves) olvasók meg olvassanak. A kicsike ördög azonban folyton ott motoszkált bennem, mert be kell valljam, nagyon szerettem írogatni. Mostanában hiányzott is az, hogy nem csaponghattak a gondolataim össze-vissza, nem írhattam le azokat eredetiben, ahogy az agyamban megszülettek. Az írogatás izgalmas dolog, legalábbis nekem. Nincsen neki konkrét szerkezete, nincs felépítve, csak témája van. De az aztán van… Az ember püföli a billentyűket, és minden zöldséget (írhattam volna úgy, hogy zőccséget, de már mégiscsak nem…) leír, ami a témával kapcsolatban eszébe jut. Nem mindig szerencsés a dolog, de én szeretem, engem mindig csábított ez a fajta kalandozás. Szabadon lehet írni, ami jön, lehet, hogy néha hülyeségeket is, de azt sem bánom, hiszen néha én magam is hülyeséggel vagyok telve. Az életem is egyfajta kalandozásból állt, nem bántam meg semmit sem, csak most már lassan jobb lenne, ha egyhelyben maradhatnék. Jó lenne megállapodni valahol, és bár ez nekem nemigen sikerült még eddig az életemben, most van valaki, akiért mindenre képes vagyok, még megállapodni is. Csak jó lenne, ha ő is elhinné, hogy hatvanéves koromban tán benő végre a fejem lágya. A fejem lágyával, és annak benövésével kapcsolatban azért vannak még aggályaim, egyszer valahol leírtam, hogy mire benő a fejem lágya, addigra meglágyul a férfiasságom feje, de hála a természetnek, ettől még messze vagyok. Nem a fejem lágya benövésétől, hanem az újabb lágyulástól.

    Csak úgy írogatok. Neked, nektek, magamnak, mindenkinek. Hogy miről írogatok, az mindig attól függ, mi foglalkoztat engem a legjobban. Nos, mostanában – tán a korom miatt, vagy a rámtámadni készülő kórság okán – azzal szórakozom, hogy számvetést csinálok magammal, úgy gondolom, hogy eljött a számadás és a számvetés ideje. Milyen jót fogok röhögni tizenöt év múlva magamon, ha kiderül, hogy csak vaklárma ez a hülye kórság, kutya bajom, ha jóllakom, hihihi… Na, mindegy. Szóval, csak úgy írogatok, és számvetéseket csinálok. Merthogy eddig nem volt eseménytelen életem, ezért aztán úgy gondoltam, hogy harmincéves koromtól tízévenként gyártok egy-egy sajátságos számvetést. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy attól sajátságos, mert minden rosszat, bolondságot, marhaságot vagy végzetes tévedést ki akarok cicomázni, és úgy feltüntetni mindenki előtt, hogy azok, bár megtörténtek, én a történések ellenére semmiről sem tehetek, engem csak vitt az ár, csupa véletlenségből kerültem bele, rossz helyen voltam, rossz időben… Neeem, nem, mindent vállalok, és mindent, amit tettem, azt saját akaratomból tettem. Kerestem a rossz helyeket, és azt is tudtam, mikor vannak azok a bizonyos rossz időpontok. Már az imént mondtam, hogy nem bánok semmit sem, ezt persze könnyű kijelenteni, mert mi lenne, ha bánnám? Akkor is megtörténtek volna, legfeljebb bánatomban megszaggattam volna a ruhámat, és kilógott volna belőle a fenekem. Akkor inkább aszondom, hogy nem bánom. (Azért csendben megsúgom, van egy-két dolog, amit — ha nem is bánok, azért egy kicsit mégiscsak bánok — ma már nem tenném meg.) A számvetések elkészültek, csöppet sem lehetek magammal elégedett, ezért nem is vagyok az. De legalább egyedül élek, és az én esetemben ez az állapot ebben a pillanatban még a legjobb. Már csak a legvégső, összegző számvetés van hátra, de azt nem is fogom mostanában elkészíteni, majd csak akkor, ha tudom, közel a befejezés. Csak akkor meg azt nem fogom tudni, hogy minek, kinek, miért csinálom, hiszen akkor már olyan mindegy lesz. Rajtam kívül a kutya sem fog azzal törődni, hogy szerény személyem mivégre tartózkodott a világban a fene tudja, hány évet, és arra sem lesz kíváncsi senki, hogy tettem-e valami jót az életben, vagy nem.

    Csak úgy írogatok, talán csak magamnak, hátha könnyebb lesz kicsit, ha kiírogatom magamból. Ha még lesz olyan ember is, aki elolvassa, hát magára vessen… Azért kéne, hogy könnyebb legyen, mert bár nem bánok semmit sem, néha mégis nyomaszt egy-két emlék. Főleg a közelmúlt néhány emléke, de nem ezzel akarok én foglalkozni, hanem azzal, ami most szép az életemben, és amire (akire) éppen közel hat évtizedet kellett várnom. Nem is igaziból élek én egyedül, csak fizikailag, mert a lelkemben egyfolytában velem él a Kedvesem, és igazi ünnepnapoknak számítanak azok a napok, amelyeket mostanában együtt tölthetünk. A gyermekeim, az unokám, s néhány egyéb szép emlék mellett ő az, akiért érdemes élnem. Túl nagy kérés lenne a sorstól, ha azt kérném tőle, ezt a boldogságot hagyja meg nekem, nekünk még hosszú ideig?

    Csak úgy írogattam. Magamnak, nektek, vagy mindenkinek, és az is lehet, hogy senkinek. Nem tudhatom. De nekem most könnyebb a lelkem kicsivel. Ha szívesen olvasta a kedves olvasó azt, amit írogattam, akkor ígérem, hogy mielőtt a legutolsó számvetést kell majd elkészítsem, azelőtt sűrűbben fogok írogatni   

    Félek, ha nem, akkor is.                           

 

10 év 9 komment

Keresztúri Nagy László hazament, főzött magának egy teát, és közben egyfolytában szidta a sorsát.*

 

 

Keresztúri Nagy László aznap reggel nem érezte jól magát. Fejét forrónak találta, futkorászott rajta a hideg, köhögött, és minden egyes köhögésnél erős mellkasi fájdalmakat érzett. A háta is fájt folyamatosan, de Keresztúri Nagy László makacs embernek született, soha nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy beteg is lehet. Ám most úgy érezte, hogy valami tényleg nem stimmelhet az egészségével, és bár az eltelt utóbbi húsz évben nem emlékezett arra, hogy egyszer is lázas lett volna, mégis elindult a kisszobába, a komód fiókjában megkeresni a lázmérőt. Ősrégi darab volt, még akkor vette, amikor az első gyerek született, később a gyerekeknek sokszor volt rá szükségük. Megnézte, hol áll a higanyszál, lerázta egészen a skála legaljára, majd levetette magát a fotelba, és bedugta a hőmérőt a hóna alá. Tíz perc, így emlékezett, ennyi idő kell ennek a vacaknak, amíg pontos értéket mutat. Máris kijavította magát, hiszen a lázmérő csak régi volt, de nem vacak. Tudta ő, hogy manapság már vannak digitális, egyperces csodahőmérők is, de ahányszor neki kell ez a műszer, csak azért nem fog venni, hogy ott álljon a fiókban.

Megnézte az óráját, nyolc óra ötven percet mutatott. Tehát pontosan kilenckor kiveszi majd a hőmérőt, és a mutatott értéktől függően eldönti majd, hogy elmegy-e a háziorvoshoz, vagy nem. Aztán mosolyogva gondolta, hogy ha az ő fejében megfordul annak az eshetősége is, hogy a dokihoz el kellene menni, akkor tényleg nagyon vacakul érezheti magát.

Maga is megdöbbent egy csöppet, amikor leolvasta az értéket, mert a higanyszál 38.8 fokos lázat jelzett. Keresztúri Nagy László káromkodott egy cifrát, csak úgy, magában, aztán erőt vett magán. Akármennyire is fázott, kiment a fürdőszobába, lezuhanyozott, felvett egy farmernadrágot, pólójára mellényt vett, és elment a háziorvosi rendelőbe. Félúton már nagyon fáradtnak érezte testét, lelkét egyaránt, pedig a rendelő mindössze öt perc járásra volt a lakásától. Megállt egy fél percre, köhögött egy sort, és rátaposott a cigarettájára, mert most kivételesen az sem esett jól. Fene megette, ha már ez sem kell — gondolta, és belépett a váróba. Szerencséje volt, a nővér éppen akkor szedte össze a betegkártyákat, így utolsóként még ő is le tudta adni a sajátját. Leült az egyik üres sorszékre, és várt. Legalább nyolcan voltak előtte, lemondóan vakarta a fejét, dél lesz, mire ő itt végez. Számítása azonban most téves volt, nyílt az orvosi szoba ajtaja, és őt szólította a nővér.

A doktor — régi, kedves ismerős, szinte barát, régebben sokat biliárdoztak együtt — alaposan megvizsgálta, kikérdezte, hümmögött egy sort, aztán adott neki egy beutalót mellkasi röntgenvizsgálatra, azzal, hogy fővesztés terhe mellett a következő napon köteles a vizsgálatra elmenni. Valószínű, hogy tüdőgyulladása van, de pontos diagnózis csak a röntgen lelete alapján mondható. Addig szigorú fekvés, sok tea, semmi cigi, semmi ugrálás.

Keresztúri Nagy László hazament, főzött egy teát magának, és közben egyfolytában szidta a sorsát. Honnan veszi a merszet egy ilyen nyomoronc tüdőgyulladás, hogy őrá akaszkodjon. Nem szokott ő beteg lenni, ezt kikéri magának. Majd mindjárt megissza a teáját, aztán mindenki láthatja majd, hogy mennyivel jobb állapotba kerül tőle.

De nem került. Továbbra is fázott, ezért levetkőzött, bebújt a paplan alá, és aludni akart egy kicsit. Ehelyett azonban kirázta a hideg, aztán leizzadt, és nagyon elesettnek érezte magát. Jó lett volna, ha valaki most mellette van… Az lenne jó, ha a kedvese mellette lehetne, de a kedvese messze lakott tőle, és ezt a messzeséget most a világ végének érezte. Egyedül kell meggyógyulnia. Ehhez az első lépést azzal tette meg, hogy fölkelt az ágyból, és rágyújtott, s közben vigyorgott, mint a rossz gyerekek. Tudta nagyon jól, hogy nem lenne szabad, de kicsit jobban érezte magát, a cigaretta ismét jólesett neki, újra megmérte a lázát, most jóval kevesebbet mutatott a hőmérő. Elnyomta a csikket, visszafeküdt, és elaludt. Szinte végigaludta a délutánt, este evett pár falatot, és az éjszakája is nyugodtan telt.

Másnap reggel normális testhőmérséklettel, aránylag frissen ébredt, és a szokásos reggeli tennivalói után elment a kórházba, a röntgenfelvételt megcsináltatni. Rövid ideig kellett várakozni, viszonylag hamar sorra került, és a felvétel eredményét is rövid időn belül kézhez kapta. Az kicsit meglepte, hogy az ő papírját a felvételt végző orvos hozta ki neki, és szigorúan a lelkére kötötte, hogy még a mai napon keresse fel a háziorvosát. Vállat vont, és megígérte, hogy innen máris a doktor barátjához megy.

Kisétált a kórház épülete elé, mindennél előbbre való tennivalójaként rágyújtott, és elolvasta, mit tartalmaz a lelet. Először nem értette. Másodszor is elolvasta, és akkor felfogta azt, amit olvas.

Négyszer kettő centiméter nagyságú, kissé ovális alakú, éles határú árnyék a jobb tüdőn, melyből esetleg térfoglaló folyamat lehet… Sürgős tüdőgyógyászati kivizsgálást igényel — állt a papíron.

Na, ne, uraim. Ez csakis valami tévedés lehet. Biztosan nem is az ő lelete. Megnézte a nevet a papíron, de ott minden stimmelt. Akkor meg másféle tévedés kell, hogy legyen. Nem beteg ő. Soha olyan boldog, kiegyensúlyozott nem volt, mint az eltelt utóbbi egy évben, amióta egyedül él. Jó erőben van, boldog az unokájával, sokat foglalkozik vele, ő, jár érte a bölcsödébe, hogy segítse munkájukban a gyerekeket. Boldog a kedvesével, szerelmes belé, és őt is szereti a kedvese. Ezt az állapotot nem teheti tönkre semmi, legkevésbé holmi árnyék a tüdőn…     

Mint valami alvajáró, úgy érkezett meg doktor barátja rendelőjébe. Nem kellett sokat várnia, a dokkancs behívta, és elmagyarázta neki, mit is jelent pontosan a leletben írott szöveg. Ezerféle oka lehet annak, hogy árnyék látszik a tüdején, ebből egy az, amire ő, a kedves beteg gondol. És ha mégis az, ami a legrosszabb, akkor is, ebben a fázisban még gyógyítható, tehát ne izguljon jobban, mint amennyit az ügy megérdemel.  Kérjen időpontot a tüdőgyógyászoktól, és mindenekelőtt, első lépésként azonnal hagyja abba a dohányzást. Keresztúri Nagy László elmondta a doktornak, hogy egyáltalán nem izgul, csak mit tagadja, egy kicsit tán be van szarva.

Ezzel megköszönte a ráfordított időt, kiment az ajtón, és mit is tehetett legelőször mást, mint azonnal rágyújtott. Ránézett a cigarettára, káromkodott magában egy nagyot, és végigszívta. Lesz, ami lesz — gondolta…

Hazament, a telefonhoz lépett, és felhívta a tüdészeket. Kedves, csicsergő női hang tulajdonosa három héttel később tudott neki időpontot adni. Keresztúri Nagy László sokallta a három hetet, de hiába kért korábbi időpontot, a hang azt csicseregte, hogy lehetetlen, de ha gondolja, négy héttel később is tud másik terminust ajánlani, a beteg pedig rezignáltan közölte, mit tegyen a kedves nővér a még későbbre javasolt teminusában.

Keresztúri Nagy Lászlónak mostanában nincs egy percre sem jókedve. Csak és csakis a betegségén jár az esze, még akkor is, ha tudja, nem is biztos, hogy nagyon nagy a baj. Lelkében a legrosszabbra készül. Nem, nem attól fél, hogy el kell menni. Attól fél, hogy nem szeretheti tovább a kedvesét, nem tölthetnek együtt több boldog, szép napot, meghitt percet, nem foghatja meg a kezét, és nem csókolhatja meg a lelkét többé, és nem érezheti a teste forróságát, finomságát, szerelmét. Attól fél, hogy nem tanítgathatja, nevelgetheti az unokáját, nem játszhat vele többé, pedig az olyan jó újra kisgyermeknek lenni vele… Attól fél, hogy nem segítheti a saját gyerekeit tovább azon a szerény módon, ahogyan eddig tehette, s amit ők oly sokszor igényeltek is.

Keresztúri Nagy László azonban makacs embernek született. Soha nem adott fel még semmilyen játszmát az életben, ezzel is meg fog küzdeni. A kedvesére számíthat, a gyermekeire is tán… És a nővérére is.

Bármi is lesz, meg fog vele küzdeni. Ez nem holmi kis bulimeccs lesz, ahol a tét egy láda sör. Ámde hisz abban, hogy ezt a meccset most ő nyeri. 

                

 

10 év 17 komment

*

 

 

 

Andalúziai Bibircsák Ottó nosztalgikus ember volt.

    Andalúziai Bibircsák Ottó nevében az Andalúziai előtag természetesen Ottó barátunk által felvett előnév, miután a szó dallamát, ritmusát Ottó szinte ellenállhatatlannak tartotta, és bár a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy merre van Andalúzia, egyáltalán, mi fán terem a szó jelentése, úgy gondolta, hogy ez előnév nélkül az ő élete fabatkát sem ér.  

    Hej, hol vannak már azok a régi, szép idők! — szokta volt mondogatni, mindahányszor eszébe jutottak megboldogult ifjúkorának feledhetetlen szombat délutánjai és estéi… E régi, szép szombat délutánokról és estékről manapság elhomályosuló szemmel, rendszerint a kocsmában kezdett mesélni asztalánál ülő szívbéli barátainak. Andalúziai Bibircsák Ottó elhomályosuló szemével kapcsolatban csupán annyi kétely merülhetett fel néhány túlságosan is realista, mondhatnánk, kákán is csomót kereső emberben, hogy a homály okaként az elfogyasztott alkohol tetemes mennyisége, avagy pedig a kedves, megható emlékek felelevenítése jelölhető-e meg. Az viszont cáfolhatatlan tény, hogy amikor Ottó mesélni kezdett a régi, valaha volt szép időkről, akkor az asztaltársasága tagjai — ki-ki vérmérséklete és alkoholos befolyásoltsága szerint — kirúgta maga alól a széket, és képessége szerint futva, tipegve, tántorogva menekült a mesélő közeléből.

    Andalúziai Bibircsák Ottó azonban mindezt már nem érzékelte. Az asztalán álló poharának széles gesztusokkal tarkítva mesélte ifjúkori élményeit, időnként felnevetett, időnként az asztalra csapott egy nagyot és kurjantott egyet.

    Hi-híííí, hol vannak már azok a régi, szép idők! — és mesélt tovább a pohárnak, miközben Guszti, a csapos sötét pillantásokat rávetve törölgette a poharakat piros-fehér kockás, kétes tisztaságú konyharuhájával.

    Andalúziai Bibircsák Ottó nagyon szeretett húszévesnek lenni. Abban az időben, amikor ő húszéves volt, az a divat járta, hogy a fiatalemberek öltönyt vettek magukra szombat délutánonként, ingükhöz nyakkendőt kötöttek, s mindehhez fekete lakkcipő dukált. Amikor Ottó is ilyen szépen kiöltözve a délután közepén elindult a városba, meggyőződése volt, hogy a fél város irigykedve őt figyeli, milyen helyes legény is ez a Bibircsák-legény.

    Beült egy presszóba, kávét ivott és konyakot, alig várta, hogy eljöjjön az este, amikor megnyílnak a tánctermek ajtói, és ő kedvére válogathat, melyiken lépjen be. Azt nem igazán értette, hogy ezek az estek miért viselték az „Ötórai tea”elnevezést szinte egytől egyig, merthogy egyrészt teát nem lehetett kapni, sört és röviditalt viszont igen. Másrészt nem ötkor, hanem hatkor nyitottak a tánctermek, harmadrészt — nemdohányzó lévén — kissé zavarta, hogy akkora füst volt a tánctermekben, amekkorához képest egy skót mocsár fölötti köd egy novemberi hajnalon tiszta levegőjű terepnek számított. Ámde Ottó ilyen apróságokkal nem foglalkozott (sőt, egyszer maga is rágyújtott egy Munkásra, de kis híján megfulladt), inkább körbeindult a teremben facér szépkisasszont keresni. Sokáig nem kellett menetelnie, pár lépés után megállt egy szépkisasszon előtt, felkérte táncra, és az egész estét együtt táncolták végig. Este tízkor bezárt az ötórai tea, akkor hazakísérte a lányt, a kapu előtt sokáig csókolóztak, a végén pedig megállapodtak abban, hogy a jövő szombaton ugyanott találkoznak, ha virradni fog, ha nem.

    A szépkisasszon a jövő szombaton nem volt sehol, valóra váltva ezzel Andalúziai Bibircsák Ottó titkos vágyát, aki semmi porcikájával nem is kívánta, hogy a leányzó ott legyen. Új szombat, új partner, új tánc, új csók, ez az élet…

    Ottó most — visszazökkenve a valóságba — hatalmasat csapott az asztalra. Újra megcsinálja! — állapodott meg saját magával, és ettől aztán nagyon elégedett lett. Nem szólt többet egy szót sem, csak sejtelmesen mosolygott, az asztaltáraság pedig úgy vélte, vissza lehet térni Ottó mellé, minthogy a nosztalgia-roham elmúlani látszott, s meglehet, hogy Ottó barátjuk még egy-két kört fizet is nekik.

    Eljött a várva várt szombat este. Ottó előkereste ünneplő öltönyét, fehér inget vett magára, és egy csodálatos, sárga színű, fekete pettyekkel ellátott csokornyakkendőt kötött hozzá. Amikor szépen felöltözött, elindult a városka legjobb nevű diszkójába, biztosan akadnak ott ma is még szépkisasszonok…

    Első gondja a belépő megváltásakor adódott. Egy kétméteres izomkolosszus nem akarta őt beengedni a diszkóba, mondván, hogy ő azt Ottónak nem ajánlja, főleg ilyen öltözékben nem. Ottó méltatlankodott egy sort, mire a beléptető ember vállat vont, ránézett a közben hirtelen összehívott társakra (Gyertek má’, ilyet még úgyse láttatok!), és adott egy csuklópántot Ottónak. Ő ezzel nemigen tudott mit kezdeni, ezért – hogy jól lássa mindenki — a zakója ujjára, a felkarjára erősítette azt, mintegy karszalagot. A beléptető ember ekkor kinyitotta előtte az ajtót, nem tudni, mi volt szélesebb, az ember vigyora, vagy a kitárt ajtó.

    Andalúziai Bibircsák Ottó befele indult, de úgy érezte, mintha egy falnak ütközött volna. Iszonyatos hangerővel bömbölt a zene (hol volt ez a régi, szép idők lágy muzsikájától), villódzó fények, kék- és lilahajú, félmeztelen fiatalemberek és ugyanúgy öltözött (vetkőzött) kisasszonkák, akiket mindennek lehetett nevezni, csak szépeknek nem. Ottó mindent egy lapra feltéve elindult, úgy, mint a régi, szép időkben, kinézett magának egy viszonylag felöltözött hölgyet, odament hozzá, megkérdezte, szabad-e egy táncra. A kisasszonka úgy nézett Ottóra, mintha Ottó egy marslakó lenne, majd vihogva felvisított, és egy százhúsz kilós tarkónyírt ifjoncnak sivított valamit. A tarkónyírt odalépett Ottóhoz, se szó, se beszéd, lehúzott neki egy sallert, aztán zakója hajtókáját megragadva felemelte és nemes egyszerűséggel kidobta Ottót az ajtón.

    Andalúziai Bibircsák Ottó azóta is eljár kedvenc kocsmájába, kedvenc asztala mellett üldögél, de a nemrég történt eseményekről senkinek nem beszél. Ám egy bizonyos mennyiségű alkoholos ital elfogyasztása után, ha lehet, még nagyobb szenvedéllyel, átéléssel mesél azokról a hajdanvolt, régi, gyönyörű szép időkről.

 

10 év 20 komment

Az öregúr megállt a saroktól pár méterre. Déli egy óra volt, a nap százágra sütött…*

 

 

 

 

Az öregúr megállt a saroktól pár méterre. Déli egy óra volt, a nap százágra sütött, ahol véletlenül árnyékot találni lehetett, a hőmérők már most harminc fok meleget mutattak volna. A város sétálóutcájára szinte merőlegesen tűzött a nap, védelmet csak a szalmakalap karimája nyújtott, csakhát az is annyit ért, mint szamárnak a sarkantyú. Az öregúr levette a szalmakalapját, szépen összehajtogatott fehér zsebkendőjével végigtörölgette homlokát, tarkóját. Visszaillesztette kalapját, kissé oldalra dőlve bal kezében tartott botjára támaszkodott.

Jó megjelenésű öregúr volt. A nyári kalap dús, hófehér hajat takart, markáns, napbarnított arcához jól illő, keskeny formájú szemüveget viselt. Fehér, rövidujjas ing borította felsőtestét, melynek alját a mai divatnak megfelelően nem tűrte be vajszínű vászonnadrágjába, lábán világosbarna színű szandált hordott, zokni nélkül. Kora hetven-hetvenkét év körül lehetett, mely kort a hozzáillő türelemmel tűrve viselte.

Nem először járt itt ebben az időpontban. A túloldalon, szemben azzal a ponttal, ahol az öregúr megállt, üzemelt egy kávézó, melynek a teraszán árnyékban ülhettek a vendégek, köszönhetően az ízléses, sűrű szövésű, vérnarancs színű, zöld leveles rajzokkal díszített napernyőknek, melyek jótékonyan borították be szinte a terasz teljes felületét. Ezen a teraszon naponta, mindig ebben az időpontban ült egy lány, aki kávét ivott, és hideg limonádét. A pohár falát a pára vékony vízréteggel borította be.

A lány most vékony, barackvirág színű blúzt hordott, hozzá világoszöld vászonnadrágot, fehér papucsot, fehér kézitáskája egészítette ki öltözékét. Hosszú, sima, fekete haját a tarkóján lófarok-szerűen összetűzte, ne melegítse nyakát, hajába a blúzával azonos anyagból kötött masnit. Bőre valószínűtlenül fehér volt, mint a szűz hó, arcán sem látszott enyhe pír sem. Előtte egy rajzmappa, kezében ceruza, valamit rajzolt, de hogy mit, azt ebből a távolságból az öregúr nem láthatta.

Az idős férfi soha nem ment be a teraszra, nem ült le a lány közelébe. Kitapasztalta, hogy ha pár percet vár, a lány mindig elmegy kicsiny idő eltelte után. A lány sosem hívta a férfit asztalához, ám távozásakor mindig búcsút intett ismeretlen barátjának, és rámosolygott. Az idős úr kezével és fejbiccentéssel viszonozta a búcsút.

A lány felállt az asztaltól, de mielőtt elment volna a teraszról, kezébe vette a mappát. Ránézett az öregúrra, felmutatta neki a legfelső rajzot, gondosan visszahelyezte az asztalra, intett kezével, és mosolyogva kilépett a teraszról. Mielőtt végleg elment volna, szokatlan módon megállt, ránézett a mozdulatlanul álló férfira, mosolyogva újra búcsút intett neki. Néhány másodperc múlva megfordult, és lassan, de határozottan elindult, és eltűnt az első sarkon az idős férfi szeme elől.

Az öregúr most belépett a teraszra. Leült ahhoz az asztalhoz, melyet nemrég a lány elhagyott, és kezébe vette a mappát. Az ötvenlapos tömbben összesen négy rajzot talált, egyenként nézte meg azokat.

Az első magát a lányt ábrázolta, amint szomorú arccal ül a kávézó asztalánál, a második az idős urat, aki a megszokott helyén, kézfejét botja fokán pihentetve állt a kávézóval szemközti saroktól néhány méternyire. A harmadikon halvány, alig-alig kivehető vonalakkal a lányt és a férfit lehetett felismerni, amint egy szobában egymás mellett ülnek egy kanapén, a férfi a lány kezét fogja, a lány pedig arcával a férfi arcát simogatja.

A negyedik rajz egy hatalmas épületet ábrázolt, amelynek főbejárata fölött a KÓRHÁZ felirat volt olvasható. A főbejárat előtt a lány mosolyogva búcsút int az idős férfinak, éppúgy, mint ahogyan az imént a kávézó előtt tette. A férfi nyújtja kezét a lány után, ám arcvonásaiból kiolvasható, tudja, hiába…

Az öregúr napokon át reggeltől estig állt a kávézó előtt. Ha valaki kérdezte, nem válaszolt, senkihez nem szólt egy szót sem. A hatodik nap meleg, párás délelőttjén a kávézó előtt, a járdán esett össze.

 

Kora ősszel, a szanatórium kertjének egyik padján minden áldott nap feltűnt egy idős, egyenes tartású, máskor egyébként mindig erősen reszkető kezű férfi. Az idős úr órák hosszáig rajzolgatott egy mappába egy gyönyörű, sima, fekete hajú lányt, aki egy kerekes ágyon fehér lepedővel letakarva fekszik, arca mégis tisztán látható. Amikor az öregúr rajzolt, soha nem remegett a keze. Ha egy-egy rajzát befejezte, ráborult a mappára, és felsőtestét messziről láthatóan rázta a zokogás.

10 év 21 komment

*

 

 

Özvegy Páholt Jenőné, született Látnok Gizella hatféle, egyenként is gyors halálhoz vezető betegségben szenvedett immár negyven esztendeje.

    Özvegy Páholt Jenőné, leánykori nevén Látnok Gizella ennek ellenére — valószínűleg fantasztikus akaraterejének, és ebből kifejlődött erős ellenálló képességének köszönhetően — hetvenkilenc éves korára látszólag kitőnő egészségben jelent meg nap mint nap a háziorvosi rendelő várófolyosóján. Özvegy Páholtné házorvosa, doktor Skripák Alpár belgyógyász és pszichológus szakorvos ez utóbbi képesítése szerinti nézőpontjából teljes csődnek látta saját magát, és megrendelt egy új névtáblát, melyen a pszichológusi képesítés már nem is szerepel. Doktor Skripák Alpár tizenkilenc éve kísérletezik azzal, hogy Özvegy Páholtnét a hatféle, egyenként is gyors halálhoz vezető betegsége tudatából kigyógyítsa, eleddig a siker legcsekélyebb jele nélkül.

    Özvegy Páholt Jenőné, született Látnok Gizella reggel hét órakor helyet foglalt a várófolyosón, és leste a betegeket. Igaz ugyan, hogy doktor Skripák csak kilenc órakor kezdett rendelni, ámde doktor Buznyáki Ottmár urológus és sebész szakorvos, a szomszéd körzet háziorvosa már fél nyolckor kinyitotta rendelője ajtaját, így hát ott már igen szép számmal gyülekeztek a betegek. Özvegy Páholtnénak szinte mindegyik szenvedőhöz volt egy-két vigasztaló szava, együttérző kérdése, megnyugtató kijelentése.

    Egy valószínőtlenül sovány, hamuszürke arcú, megtippelhetetlen korú embert választott ki magának elsőre, aki elgyötört arccal várta a rendelés megkezdését.

    — Magának mi a baja, kedveském? — reccsent rá csupa barátsággal özvegy Páholtné. — Elég reménytelen a maga ábrázatja, jóember — tette hozzá tapintattal telve.

    A férfi kissé meglepett arccal fordult kérdezője felé. Gondolkodott egy darabig, válaszoljon-e, de illemtudó ember lévén csak megszólalt.

    — A gyomrom — válaszolt alig hallható hangon.

    — Nnna, ugye, ugye! Az a sok pia, meg cigaretta, aztán mind itt kötnek ki! — harsogta özvegy Páholtné.     — De asszonyom! — kezdett volna tiltakozni az ember, de özvegy Páholtné nem engedte szóhoz jutni.

    — Ne is csodálkozzon. Magát meg kell műteni. Nincs mese — diagnosztizált özvegy Páholtné. — Nekem is gyomorrákom van negyven éve, sok más súlyos betegségem mellett, és nézzen rám, mégis milyen jól bírom magamat. Nem iszom, nem dohányzom.

    A férfi gyanút fogott, szeme idegesen rebbent, de illendően válaszolt.

    — Nem, asszonyom, nem gyomorrák, és túl vagyok a gyomorműtéten egy fél éve. Egyébként pedig soha nem ittam, nem dohányoztam, és vegetáriánus vagyok tizenöt esztendeje. Egyszerűen csak beteg lettem. De most már gyógyulok, jobban vagyok.

    — Gyógyul? Hahhahha! — nyerített föl özvegy Páholtné, majd hozzátette. — Hogy nézhetett ki azelőtt? Ismertem egy embert, az is így kezdte, mint maga. Két hete temették el. Szép temetése volt, mit ne mondjak. Sokan voltak…

    A férfi ekkor bökte meg nemlétező kalapját, és szó nélkül a folyosó túlsó végére vánszorgott. Attól tartott, hogy legújabb álmát, miszerint előkapja a bicskáját és haladéktalanul, minden külön értesítés nélkül megskalpolja az öreglányt, maradék erejét megfeszítve megvalósítja, ha még egy percig is ott marad. Nem akart kockáztatni.

    Özvegy Páholt Jenőné, úgy is, mint született Látnok Gizella nem sokáig maradt tétlen. Következő áldozata egy harmincas évei közepe táján járó hölgy volt, aki láthatóan erős megfázással bajlódott, köhögött, arcán két piros folt jelezte, hogy láza is lehet.

    — Nagyon csúnyán köhög, Kedveském. Nagyon csúnyán. Nem lesz ennek jó vége — fordult a hölgy felé áldott jóindulattal a kedves özvegy Páholt Jenőné.

    — Tudom, azért vagyok itt, a háziorvosnál — felelte kicsit csodálkozva, két köhögés között a hölgy.

    — Későn jött már, későn jött — legyintett vészjóslóan özvegy Páholtné, majd folytatta. — Tudja, kedveském, én is így kezdtem negyven évvel ezelőtt. Az orvosok ma sem értik, hogyan maradhattam életben olyan köhögések után, mint amilyenen akkor keresztülmentem. Klinikai szaklapokban lettem szakcikk, bizony…

    — Hát, szerencséje volt, asszonyom — próbált meg mosolyogni a hölgy, majd megkérdezte. — Maga szerint, ha most már későn jöttem, akkor mikor kellett volna jönnöm? Amikor még nem voltam megfázva? Mert tegnap este kezdtem el köhögni.

    — Be kell éjszaka takarózni, de maguk, mai fiatalok, csak úgy csupaszon, minden nélkül alszanak, aztán csodálkoznak.

    — Én nem csodálkozom — válaszolt a hölgy már kissé ingerülten.

    — Majd fog, kedveském, majd fog — jósolta özvegy Páholtné. — Ismertem egy embert, az unokaöcsém — a második, nem, a harmadik unokaöcsém — menyének az anyja volt. De talán mégis a második… No, az is így kezdte, ilyen köhögéssel. Múlt héten volt a temetése. Ott volt az egész család. Szép temetése volt, mondják. Mindenki állt, csak ő feküdt egyedül… Én nem tudtam elmenni, súlyos köhögési rohamaim voltak.

    — Legalább az utolsó útja szép volt a néninek — reagált a hölgy villámokat szóró szemekkel, de nem tudta befejezni, mert éppen őt hívták be a rendelőbe.

    Özvegy Páholtné pedig nyomult tovább. Most egy húsz év körüli fiatalembert nézett ki magának.

    — Mi a panasza, fiam? Súlyos?

    Az ifjú ember igencsak meglepődött, végigmérte a kíváncsi kérdezőt, majd ennyit mondott.

    — Jogosítvány miatt vagyok itt. Nem vagyok beteg.

    Özvegy Páholtnét azonban ilyen apróságok nem zavarták további kérdései feltevésében.

    — Maga csak azt hiszi, fiacskám, csak azt hiszi. Maga dohányzik, ugye? Ismertem egy ilyen fiatalembert, aki az uno…

    — Idehallgasson, hölgyem, engem nem érdekel, maga kit ismert és kit nem. Hagyjon engem békén, amíg szépen vagyok, érti?

    — Na, tessék. Mondtam én, hogy beteg… Idegi alapon.

    — Özvegy Páholt Jenőné! — hallotta közben a másik rendelő ajtajában álló asszisztensnő szájából a nevét, és súlyos betegségei összes terhével beviharzott a szobába.

    Három perc elteltével lógó orral, szomorúan botorkált kifelé az ajtón, és az első útjába kerülő betegnek elpanaszolta, hogy máris elmegy ebből a körzetből, az ő háziorvosa még csak egy vérnyomást sem tud mérni, méghogy neki száznegyven per nyolcvan a vérnyomása, ez abszurd, minek van diplomája az ilyennek… És köhög, és gyomorrákja is van, és tüdőizéje, tudja, kedves, az a izé, na, nem jut eszébe a neve…

    Az új háziorvos egyelőre még jól van, köszöni. Azt az újítást vezette be, hogy özvegy Páholtnét egyszer egy héten fogadja, és a kedves beteg azért ne is jöjjön sűrűben, mert a rendelő várójában annyi minden apró betegséget össze lehet szedni, ami ki tudja, hova vezethet.

    A betegtársak pedig lassan megszokják, hogy kedden, déli tizenkét órakor messze elkerülik az orvosi rendelőt. Özvegy Páholtné azóta naponta hatszor jár a boltba, ott is lehet találkozni emberekkel. Különösen a pénztár előtti sorokban.     

 

 

Nagyajtai Kovács Zsolt - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...