Andalúziai Bibircsák Ottó nosztalgikus ember volt.
Andalúziai Bibircsák Ottó nevében az Andalúziai előtag természetesen Ottó barátunk által felvett előnév, miután a szó dallamát, ritmusát Ottó szinte ellenállhatatlannak tartotta, és bár a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy merre van Andalúzia, egyáltalán, mi fán terem a szó jelentése, úgy gondolta, hogy ez előnév nélkül az ő élete fabatkát sem ér.
Hej, hol vannak már azok a régi, szép idők! — szokta volt mondogatni, mindahányszor eszébe jutottak megboldogult ifjúkorának feledhetetlen szombat délutánjai és estéi… E régi, szép szombat délutánokról és estékről manapság elhomályosuló szemmel, rendszerint a kocsmában kezdett mesélni asztalánál ülő szívbéli barátainak. Andalúziai Bibircsák Ottó elhomályosuló szemével kapcsolatban csupán annyi kétely merülhetett fel néhány túlságosan is realista, mondhatnánk, kákán is csomót kereső emberben, hogy a homály okaként az elfogyasztott alkohol tetemes mennyisége, avagy pedig a kedves, megható emlékek felelevenítése jelölhető-e meg. Az viszont cáfolhatatlan tény, hogy amikor Ottó mesélni kezdett a régi, valaha volt szép időkről, akkor az asztaltársasága tagjai — ki-ki vérmérséklete és alkoholos befolyásoltsága szerint — kirúgta maga alól a széket, és képessége szerint futva, tipegve, tántorogva menekült a mesélő közeléből.
Andalúziai Bibircsák Ottó azonban mindezt már nem érzékelte. Az asztalán álló poharának széles gesztusokkal tarkítva mesélte ifjúkori élményeit, időnként felnevetett, időnként az asztalra csapott egy nagyot és kurjantott egyet.
Hi-híííí, hol vannak már azok a régi, szép idők! — és mesélt tovább a pohárnak, miközben Guszti, a csapos sötét pillantásokat rávetve törölgette a poharakat piros-fehér kockás, kétes tisztaságú konyharuhájával.
Andalúziai Bibircsák Ottó nagyon szeretett húszévesnek lenni. Abban az időben, amikor ő húszéves volt, az a divat járta, hogy a fiatalemberek öltönyt vettek magukra szombat délutánonként, ingükhöz nyakkendőt kötöttek, s mindehhez fekete lakkcipő dukált. Amikor Ottó is ilyen szépen kiöltözve a délután közepén elindult a városba, meggyőződése volt, hogy a fél város irigykedve őt figyeli, milyen helyes legény is ez a Bibircsák-legény.
Beült egy presszóba, kávét ivott és konyakot, alig várta, hogy eljöjjön az este, amikor megnyílnak a tánctermek ajtói, és ő kedvére válogathat, melyiken lépjen be. Azt nem igazán értette, hogy ezek az estek miért viselték az „Ötórai tea”elnevezést szinte egytől egyig, merthogy egyrészt teát nem lehetett kapni, sört és röviditalt viszont igen. Másrészt nem ötkor, hanem hatkor nyitottak a tánctermek, harmadrészt — nemdohányzó lévén — kissé zavarta, hogy akkora füst volt a tánctermekben, amekkorához képest egy skót mocsár fölötti köd egy novemberi hajnalon tiszta levegőjű terepnek számított. Ámde Ottó ilyen apróságokkal nem foglalkozott (sőt, egyszer maga is rágyújtott egy Munkásra, de kis híján megfulladt), inkább körbeindult a teremben facér szépkisasszont keresni. Sokáig nem kellett menetelnie, pár lépés után megállt egy szépkisasszon előtt, felkérte táncra, és az egész estét együtt táncolták végig. Este tízkor bezárt az ötórai tea, akkor hazakísérte a lányt, a kapu előtt sokáig csókolóztak, a végén pedig megállapodtak abban, hogy a jövő szombaton ugyanott találkoznak, ha virradni fog, ha nem.
A szépkisasszon a jövő szombaton nem volt sehol, valóra váltva ezzel Andalúziai Bibircsák Ottó titkos vágyát, aki semmi porcikájával nem is kívánta, hogy a leányzó ott legyen. Új szombat, új partner, új tánc, új csók, ez az élet…
Ottó most — visszazökkenve a valóságba — hatalmasat csapott az asztalra. Újra megcsinálja! — állapodott meg saját magával, és ettől aztán nagyon elégedett lett. Nem szólt többet egy szót sem, csak sejtelmesen mosolygott, az asztaltáraság pedig úgy vélte, vissza lehet térni Ottó mellé, minthogy a nosztalgia-roham elmúlani látszott, s meglehet, hogy Ottó barátjuk még egy-két kört fizet is nekik.
Eljött a várva várt szombat este. Ottó előkereste ünneplő öltönyét, fehér inget vett magára, és egy csodálatos, sárga színű, fekete pettyekkel ellátott csokornyakkendőt kötött hozzá. Amikor szépen felöltözött, elindult a városka legjobb nevű diszkójába, biztosan akadnak ott ma is még szépkisasszonok…
Első gondja a belépő megváltásakor adódott. Egy kétméteres izomkolosszus nem akarta őt beengedni a diszkóba, mondván, hogy ő azt Ottónak nem ajánlja, főleg ilyen öltözékben nem. Ottó méltatlankodott egy sort, mire a beléptető ember vállat vont, ránézett a közben hirtelen összehívott társakra (Gyertek má’, ilyet még úgyse láttatok!), és adott egy csuklópántot Ottónak. Ő ezzel nemigen tudott mit kezdeni, ezért – hogy jól lássa mindenki — a zakója ujjára, a felkarjára erősítette azt, mintegy karszalagot. A beléptető ember ekkor kinyitotta előtte az ajtót, nem tudni, mi volt szélesebb, az ember vigyora, vagy a kitárt ajtó.
Andalúziai Bibircsák Ottó befele indult, de úgy érezte, mintha egy falnak ütközött volna. Iszonyatos hangerővel bömbölt a zene (hol volt ez a régi, szép idők lágy muzsikájától), villódzó fények, kék- és lilahajú, félmeztelen fiatalemberek és ugyanúgy öltözött (vetkőzött) kisasszonkák, akiket mindennek lehetett nevezni, csak szépeknek nem. Ottó mindent egy lapra feltéve elindult, úgy, mint a régi, szép időkben, kinézett magának egy viszonylag felöltözött hölgyet, odament hozzá, megkérdezte, szabad-e egy táncra. A kisasszonka úgy nézett Ottóra, mintha Ottó egy marslakó lenne, majd vihogva felvisított, és egy százhúsz kilós tarkónyírt ifjoncnak sivított valamit. A tarkónyírt odalépett Ottóhoz, se szó, se beszéd, lehúzott neki egy sallert, aztán zakója hajtókáját megragadva felemelte és nemes egyszerűséggel kidobta Ottót az ajtón.
Andalúziai Bibircsák Ottó azóta is eljár kedvenc kocsmájába, kedvenc asztala mellett üldögél, de a nemrég történt eseményekről senkinek nem beszél. Ám egy bizonyos mennyiségű alkoholos ital elfogyasztása után, ha lehet, még nagyobb szenvedéllyel, átéléssel mesél azokról a hajdanvolt, régi, gyönyörű szép időkről.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.05. @ 12:00 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
