Urbánszki László : Buksi

… Az ugatást abbahagyta, mert azért oda kellett figyelni a táncra, viszont amikor csökkent a dobálás intenzitása, hörögve a férfi felé rohant, mert megkívánta a közelharcot. *

Buksi, a kutyám egy életművész, és őszintén beismerem: irigylem a kiegyensúlyozottságáért. Mert nála a helyén vannak a dolgok. Szerintem megvan neki minden (gondolom én), ami a lelki békéhez kell, ha pedig mégsem, nem rágódik rajta. Mert gondoljuk át, mi is kell a tökéletes harmóniához? Asszony (társ), komfortos, érdekes élet, finom ételek és kellő mennyiségű izgalom, hogy mindez ne legyen unalmas. A jó kaja relatíve megvan, bár az a smucig gazdája (mármint én) a legolcsóbb tápot teszi elé, kiegészítve ebédmaradékkal, de éhséget elverni ez is jó. Ahogy én látom, birtokában van ama mély bölcsességnek, hogy rossz kaja nincs, csak még nem vagy elég éhes!

Ő meg én az erdőben élünk, így egy kis orvvadászattal rá tud segíteni a kajára. A nyúl, őz után jókat lehet futni, ami kondiban tartja a testet, és ha összejön valami az már tiszta haszon. Ha pedig nem, akkor megéhezik annyira közben, hogy finommá válik az a táp. A vaddisznó üldözése már kétesélyes, mert ha nincs hangulata menekülni, akkor visszafordul és akkor egy izgalmas akadályverseny veszi kezdetét, fordított felállással. Ha pedig netán vadászra talál cserkelés közben, akkor megvan az élet fűszere: a kellő izgalom, mert annak kötelessége kilőni a kóbor kutyát.

Egy szomszédom agyontenyésztett óangol juhászát a tanyájától ötven méterre lőtte ki egy humanitárius vadász. Az az elhízott állat ugyanis veszélyeztette a vadállományt. Na jó, a Buksi valóban vadászik, és két haverját — akiket ő vitt bele a jóba — már meglőtték. Selymesnek a horpaszát, Macinak a hátsó combját lőtték át. Két hétig nyalogatták a sebet, és azóta óvatosabbak az erdőben. A Buksi nem, mert őt nem olyan egyszerű elkapni. Persze a fő kiegészítő az egér és a pocok. Na meg a bénább orvvadászok által megsebzett és elpusztult vadak. Ezt a finnyás ember dögnek látja, pedig csak finom, érett hús (nézőpont kérdése, hogy valami joghurt, vagy romlott tej).

Szexuális élete egyszerű, mert tüzeléskor felkeresi a legközelebbi elérhető szukát, és sebtiben megejti a nászt. Ilyen esetben sem szokta elunni magát, mert van lehetőség verekedni egy jóízűt a többi kannal, akik azonos céllal vannak jelen. Namármost ilyenkor már felmerül némi probléma, mert a Buksi súlya ebéd után sem haladja meg a nyolc kilót. Acélosan kemény jelleme és arrogáns fellépése csak az embereket ijeszti meg, a fajtársak általában jól összemarják. Ilyenkor sántikál, de továbbra is rendületlenül hisz legyőzhetetlenségében.

Minket, esendő embereket, akik tisztában vagyunk gyengeségeinkkel, irritál ez a fölényes önbizalom, de Buksi tudja, amit tud. Ő a jobb, slussz-passz. Ha pedig mégsem, akkor elszalad. De nem úgy, mint mi emberek, lelkiismeret furdalástól gyötörve, szégyenkezve, hanem harcra készen, mert csak visszavonul, kerül egyet, hogy hátulról támadjon. Sohasem adja föl. Ha valaki erősebb, mint ő, akkor nyúlcipő, majd lesből vissza, ha pedig gyengébb, akkor harc. Van némi gond a vadász- és németjuhász kutyákkal, akik gyorsabbak és erősebbek — ilyenkor csak a hosszútávfutás segíthet —, de ebbe most ne menjünk bele. Egyébként, ha valaki barátsággal közelít felé, egy rövid bizalmatlan szaglászás után megenyhül, és nem bánt senkit. A lényeg az, hogy ne fenyegessék. Ja, és futni nem szabad a jelenlétében, mert akkor megharapja az illetőt. Lackást évek óta ismeri, de megkapja a lábát, ha fut. Ez persze csak jelzésszerű harapás, és valami felséges, amikor a srác besz*rik, és elátkozza a dög felmenőit. Miközben szitkozódik, a Buksi fenyegetően hörög rá, pedig amúgy jó haverok. Elvannak egymással.

Harcrakészségére nagyon jellemző az alábbi eset. Egy okádék típusú ismerősöm látogatott meg váratlanul (úgy döntöttem, hogy nem vagyok itthon), és Buksi volt a „fogadóbizottság”. Előzőleg, annak érdekében, hogy ne csalinkázzon el vadászni, érdekeltté tettem a házőrzésben: összedobtam neki egy tűrhető minőségű kaját, és megszagolgattam vele. Amikor heves farkcsóválással és némi nyálcsurgatással jelezte, hogy határozottan jó a szaga, visszavittem azt a lakásba. Az üvegezett teraszajtó mögött láthatta és szagolhatta. Tudta, ha marad, előbb-utóbb megkapja, viszont ha elkószál, a szintén jelen lévő Cirmi, a lusta kandúrmacska fogja belapátolni az egészet. — Hál istennek föl sem merült benne, hogy a két-három kilós macska nem eszik meg három liter kaját. — Ilyenkor mindenki gyanús neki, aki a házat megközelíti, és a szokottnál is agresszívebb. Született realista révén, mindenkit azzal gyanúsít (szerintem), hogy a kajájára pályázik.

Kezdésként őrjöngve megtámadta a kiglancolt Audi első kerekét, mert — autómosó ide, vagy oda — a kankutyák azon üzennek egymásnak: kussoljál, mert ez már az én területem. Tehát megharapdálta az üzenetet hordozó gumit, majd gondosan felülbélyegezte azt. Ezáltal megteremtette a találkozó alaphangulatát. Az egyik fél egy aljas terület— és kajatolvajt látott, a másik pedig azt, hogy egy koszos korcs lepisálja az ő drágaságát.

Ismerősöm — Takarodj a tetves anyádba! — üvöltéssel kivágta az ajtót, és a kutya felé rúgott. Igazándiból testre célzott, de az a dög akkorra már méterekre volt (a meccsek elején fel kell mérni a partner képességeit). A naiv tag gondolta, még jobban ráijeszt a kis korcsra, és kitárt karokkal Buksi felé rohant. Azaz eltávolodott a menedéket adó kocsitól, és veszélyesen közel (húsz méterre) került a féltett kajához. A kis dög menekült, majd pár méter után megállt, és lesunyt fülekkel, mereven fixírozva hörögni kezdett (újra eszébe jutott a kaja).  Csak hogy értsétek, ilyenkor a Buksi olyan, mint akinek beborult az agya. Négy lábát mereven ledöfi, hátán oroszlánszerűen feláll a szőr, vérben úszó szemeit az ellenfél lecsupaszított agyába szegezi. Vörös ínye ki-kivillan, agyarai világítanak, és habos nyálat fröcsögve, eszeveszetten hörög (hja kérem, akinek benga nagy hímeket kell beijeszteni, az kitanulja a szakmát).

 

Roland elbizonytalanodva lelassított, mert érezte, hogy hiba van a kréta körül. Hivatalosan behúzott farokkal kellene menekülnie ennek a bolhafészeknek, viszont ez szembefordult vele, ergo verekedni akar. (Na, ki blöffölt jobban?) Ő viszont üzleti tárgyaláshoz öltözött ki, és egyébként sem volt hangulata bunyózni. Pénzt akart keresni minél hamarabb.

Buksi, random kombinálva az ugatást-morgást, keringeni kezdett a látogató körül. Ez egy ősi falkatechnika, amit szólóban nehéz sikerre vinni, bár naivabb emberekkel sokszor bejön.

— Urbánszki úr! — kiáltott Roland. — Jó napot kívánok! Az Ön érdekében zavarkodnék… — kezdte a meggyőző, balekfogó dumáját — miközben illemtudóan az ajtóm felé fordult —, majd imígyen folytatta: — Ááááá, te rohadt dög! — ugyanis Buksi, aki részéről még harcban állt, nagyhirtelen megkapta a nadrágját hátulról. Egyelőre még nem fogott húst, mert tesztelte a préda reflexeit, de már tudta, hogy nyerésre áll, biztos a fölénye. Egy embert ez a tény visszafogott volna, mert nem dicső dolog lenyomni a gyengét, de Buksira nem jellemzőek az ilyen finomkodások. Minél jobban kimutatja a félelmét valaki, annál bátrabb lesz. (Nem ismerős?) Ha pedig támadják hihetetlen agresszivitással válaszol, egyszerűen nem lehetett megijeszteni. De visszatérve a történetre, az ellenfél most már komolyabbra vette a figurát, felkapott a földről egy botot, és azzal legyezgetett a kutya felé (faműves vagyok, hever belőle mindenütt). Buksi pár centi hátrálással jelezte ismeri ezt a harcmodort, és tovább ugatott. Egy idő után, amikor felmérte, hogy a partner túlzott éberséggel követi a mozgását, abbahagyta a körözést, sőt az ugatást is, és távolabb húzódva megállt (ilyenkor beetet, hogy ő már nem is…).

Roland egy ideig bizalmatlanul méregette, majd — mert erős volt benne a meggazdagodás utáni vágy — újra az ajtó felé indult, és folytatta a behízelgést:

— Urbánszki úr, higgye el nekem, minimális beruházással a meggazdagodás kulcsát kínálom Önnek, amikor… Ááááááááá! Hogy az anyád keservit, te tetves… — Ugyanis megint megharapták, csinos csíkot szakítva a nadrágján. Sajnos most sem folyt vér, mert a bot komoly fegyver, és Buksi kutyus nem harcolni, hanem győzni szeret. Azaz újra kezdődött a meccs. Egy kigyúrt, harmincas üzletember, és Buksi, a nyolckilós UV (Utcai Vegyes) között. Roland úr úgy döntött, hogy végez ezzel a kis döggel — akinek smucig gazdája úgysincs itthon —, és ennek érdekében belemarkolt a közelben kupacolt kavicsokba, és elkezdte bombázni vele a kutyát. Buksi okosan hátrált egy-két métert és higgadtan kitért a lövedékek elől. Az ugatást abbahagyta, mert azért oda kellett figyelni a táncra, viszont amikor csökkent a dobálás intenzivitása, hörögve a férfi felé rohant, mert megkívánta a közelharcot. Test test ellen, férfimódra. Amikor Roland újra felkapta a könnyelműen eldobott botot, befékezett, és morogva körözni kezdett. A már jól bevált forgatókönyv szerint, ahogy már annyi látogatóval megtette. Az üzleti világ szépreményű cápájában ekkor kezdett tudatosulni, hogy ezt már nem ússza meg holmi nadrágszaggatással, itt vér fog folyni, amikor sajnos bömbölve előrontott a Maci.

Maci egy lusta, harminc-negyven kilós rottweiler keverék, aki eddig a telek végén ejtőzött, valószínűleg szétszedte volna Roland urat — él-hal a verekedésért —, ezért sajnos kénytelen voltam előbújni, és a helyére parancsolni a két harcias dögöt. Hangos: Helyedre! Fuj! — és halk: — Okos kutya, nagyon okos! — kiáltásokkal utasítottam őket a helyes viselkedésre. Ebből tudták, hogy mindent úgy csináltak, ahogy kell. Közben sopánkodva faggattam Roland urat, mi a bánatért jött be a véletlen nyitva maradt kapun, amikor világosan ki van írva, hogy a kutya harap. Miért nem csengetett, vagy dudált. Végighallgattam azt a nyavalyás ajánlatát, melyet most is visszautasítottam, és ki-ki ment a dolgára. Roland úr balekokra vadászni, Buksi vissza kaját őrizni, macskára morogni, Maci pedig álmodozni. Arról, hogy egyszer elkések, és bemutathatja, annak a túlfinomult Buksinak, hogyan kell azt a nadrágot rendesen letépni.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.08.05. @ 10:00 :: Urbánszki László

Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.