Urbánszki László Szerző
Vezetéknév
Urbánszki
Keresztnév
László
9 év 3 komment

Túl sokan vagyunk, többé nem termel senki, csak minden századik, vagy inkább ezredik ember élheti túl mindezt. Éhesen és betegen bujkálunk, várva a halált. Ezt a cikket tanulságként írom, de inkább azért a pár falatért, melyet kapok érte, és túlélhetek még pár napot. Akinek kis szerencséje van, azt gyorsan ölik meg, akinek nincs, az lassan hal éhen. Megszűnt a törvény, nem lehet kiszámítani, mit hoz a jövő. Egy a biztos, ennek a világnak vége! Emberistenek voltunk, és állatemberré kell válnunk, ha túl akarjuk élni mindezt!

 

 

 

 

Mi történt Európával és a világ többi részével? Nem tudjuk pontosan. Elfogyott a maradék olaj is, megálltak a járművek, megszűnt az áramszolgáltatás, és mindezt tetézte néhány bomba. Valameddig szervezték a központi ellátást, majd szokás szerint felülkerekedtek a rablók és becstelenek, kihasították a maguk királyságát, melyet elláttak a többiektől elrabolt javakkal. Aztán megtámadták őket azok, akiknek már nem volt mit vesztenie. Felrobbantak, megsültek, éhen haltak az emberek. Amennyit ki lehetett venni a meg—megszakadó rádióadásokból, hogy az egész világ káoszba fulladt.

Kelet-Európában rövidebb idő alatt következett be a vég, mert napok alatt elfogyott a köznép élelme, kitört az éhséglázadás. Szaúd-Arábia még csak néhány hete lett az enyészeté, még emberi pernye lebegett a tenger fölött, amikor Magyarországon már robbantották az első pályaudvarokat, legelsőnek a Nyugatit, vele együtt a híres Westend áruházkomplexumot. Hagyományos bombát használtak, de kigyulladt a rendező pályaudvaron várakozó, tüzérségi lőszerekkel tömött katonai szerelvény is. Színes szikrazáporok kíséretében robbantak a lövedékek, a föld színéig letarolták az egész környéket és megöltek pár ezer embert is. Jó nekik — hallatszott később a kihagyhatatlan pesti vicc —, látványos temetést kaptak, és csak az életükkel fizettek érte. Hja, kérem, akkor még volt értéke az életnek, nem úgy, mint manapság!

Ezt követte szinte az összes pályaudvar felrobbantása, hidak, utak eltorlaszolása. Senki sem akarta, hogy a még meglévő élelmiszert elvigyék onnan, ahol éppen volt. A szegények, az éhezők tudták, akkor lesz ennivaló, ha megszerzik maguknak. Megszűnt az Unió, vele a híres „Nyugat”. Nincs többé gazdag Amerika, nem várható segély, azt pedig a legnaivabb ember sem hihette, van olyan Magyar Nábob, aki kenyeret ad a népnek. Nincsenek a mai Kőszívű Embernek fiai.

      Tombol, dúl az erőszak, fogynak az emberek. Túl sokan vagyunk, többé nem termel senki, csak minden századik, vagy inkább ezredik ember élheti túl mindezt. Éhesen és betegen bujkálunk, várva a halált. Ezt a cikket tanulságként írom, de inkább azért a pár falatért, melyet kapok érte, és túlélhetek még pár napot. Akinek kis szerencséje van, azt gyorsan ölik meg, akinek nincs, az lassan hal éhen. Megszűnt a törvény, nem lehet kiszámítani, mit hoz a jövő. Egy a biztos, ennek a világnak vége! Emberistenek voltunk, és állatemberré kell válnunk, ha túl akarjuk élni mindezt!

 

 *  *  *

 

Ezekkel a sorokkal ért véget 2012-ben a Régiek utolsó újságcikke. Egy hajdanvolt bulvárlap, a Blikk készítette párszáz példányban, kézinyomdával, és terjesztette a végóráit élő világban.

Nagyon kevés darab maradt meg belőle — gondolta Álmos, a Belvárosi törzs vezetője, aki felidézte az ezerszer hallott történetet —, alig kettő, melyet üveglapok közé téve őriztek meg, majd kétszáz éven át. Ez volt a nyomtatott történelem vége, és egyben az utolsó újság. A tartalmát lemásolták, a helyi királyok átadták egymásnak, elterjedt a magyar ajkú területeken.

„Valamikor milliók haltak éhen, most a megmaradt százakat fenyegeti ugyanaz a veszély — gondolta tovább az idős vezér. — Tavaly télen csak szűkösen voltunk, az ideit aligha éljük túl. A klán tartalék kincseit kellett elkótyavetyélni a szomszédoknál, hogy megmaradjunk. — Elvigyorodott, ráncos arcára csibészes kifejezés ült. — Mégis, aki egyszer pestinek született, az nem akar máshol élni. Pest az Pest, és a Belváros ennek is a szíve. Itt maradt épségben a legtöbb épület, mert a három-négyszáz éves téglafalak jobban bírták, mint a külvárosok panelházai. Nemzedékek kutatták át az épületeket, tártak föl újabb és újabb lelőhelyeket. Ő is ebben nőtt fel, és a kincsvadászat izgalmával nagyon kevés dolog ér föl a világon. No, azért van ettől jobb — gondolt élete nagy szerelmére, Ibolyára, aki ugyan vele öregedett, de még ugyanolyan lelkesen szeretkeztek, mint húsz évvel ezelőtt, az első alkalommal. Egyszóval majd kétszáz évnyi nagytakarítás után nemigen maradt érték Pest területén. Még a nagyobb üvegdarabokat is agyagnyelekbe foglalták és eladták a karavánok kereskedőinek. Télig megoldást kell találni, vagy vége a Belvárosi szövetségnek, amely annyi nemzedéken át mindent kibírt.

Tűnődve nézte a fecserésző asszonyok között toporgó fiát. „Jókötésű és bátor gyerek, de túl vakmerő. Bizonyítani akarja, hogy jó vadász, kemény férfi, és ez hiba. Bele lehet halni, elpusztítani vele a törzset.” — Lemondóan mordult egyet. — „Vagy megjön az esze, vagy nem. Nagyobb most a baj annál, mintsem azzal törődjek, alkalmas-e a fiam vezetőnek.” — Elvigyorodott. — „Te vén csibész, hisz azért nevezted el Árpádnak, mert legbelül remélted, megismétlődik a történelem. Mint hajdanán: Álmos elindult, és Árpád célba ér. Hm, szép álom!”

Tekintete megakadt a romos hídlábak között örvénylő vízen, és újra a törzs gondjait vette elő. — „Ki kell jutnunk erről a helyről valahová, ahol több a lehetőség! Tutajokkal le tudnánk csurogni a Dunán, és kikötni lejjebb, ahol már nem él annyi ember, de az összes híd összedőlt, akadályozzák a leereszkedést. Halászok kis csónakokkal átjutnának a beszűkült nyílásokon; asszonyokkal, gyerekekkel teli tutajok bajosan. Ha kapnánk révkalauzt a Soroksáriaktól, vagy a Budafokiaktól, talán túlélnénk, de valószínűbb, hogy körbeállnák az átjárót, és lenyilaznának minket. Az idősebbeket bizonyosan megölnék, a fiatalabbakat pedig eladnák. Állítólag délen rabszolgák hadát dolgoztatják a földeken. Évekig dőzsölne a haszonból mindkét banda. A szárazföldön ugyanúgy végeznénk, ráadásul értékeinket sem tudnánk magunkkal vinni. Hihetetlen szerencse kellene túlélni a kivándorlást. A szomszéd főnökök gondolkodnak helyesen, értik meg az új idők szavát, hisz a vezérnek a törzs érdekét kell néznie, nem feleslegesen érzelegni, mint én teszem. Megdögölhet mindenki, mit sem számít, ha a klán megmarad. Az a sok fennkölt írás, a dicső múlt, a filozófusok meg az etika… hah! Baromság az egész! Elpuhultál öreg, fel kéne nyitni az ereidet, hogy a kemény, erős fiatalok megkapják a lehetőséget!” — öklével a levegőbe csapott és maga elé dörmögött.

— Este tanácsot tartunk! Több embernek több az esze, az Athéni demokrácia is megélt, nemcsak Spárta katonaállama.

 

A bőséges reggeli után — ahol Árpád, a nagy vadász mindvégig az üst mellett állt, és büszke vigyorral fogadta az elismerő, vagy éppen irigy pillantásokat —, szétküldte a futárokat a nemzetségfőkhöz. Szóbeli üzenetben kérte a vezetőket: legfőbb tanácsadóikkal és legjobb fejű embereikkel jöjjenek el a Parlamenthez, ahol sorsdöntő megbeszélésre kerül sor.

Még világos volt, amikor meggyújtották a máglyát. A vendégek halk beszélgetésbe merülve ültek a tűz mellett, a lipótiak a sötétség határán tolongtak. A vezérek érkezéskor megtudták a tanácskozás témáját, azóta klánokon belül beszélgettek. Kézi harang parancsolt csöndet és jelezte, Álmos vezér szólni kíván. Az Országház romjai közül bányászták ki az egyik vitrinből a gyönyörű hangú, míves készséget, amely valamikor az egész ország nagyjainak parancsolt.

— Vezértársaim! Nem kívánom szépíteni helyzetünket: bajban vagyunk. Még egy telet nem élünk túl, ha nem teszünk valamit. Szülőföldünk, Pest valamikor rengeteg embert eltartott, de a lelőhelyek kimerültek. Amíg tartottak elődeink kincsei, könnyű életünk volt. Mint ti is jól tudjátok, a kereskedők már nem is jönnek el hozzánk, mert nincs mit cserélnünk. A földművelés kiutat jelentene, de nincs kijáratunk a védhető, városszéli földekre. Mondjuk, ennek alig van jelentősége, hisz ezeket a területeket a külvárosiak amúgy is felosztották egymás között. Vadállományunk említésre sem méltó, csak halászni és gombát termeszteni tudunk. Végzetes módon beszorultunk a helyi törzsek közé, nincs módunk terjeszkedni, itt helyben kell kihasználni a lehetőségeket. Megoldást jelentene, ha új hazát keresnénk, de nem tudom ennek a mikéntjét. Tutajjal leúsztathatnánk a Dunán, viszont majdnem biztos, hogy megtámadnak és kirabolnak bennünket. Ugyanígy járnánk, ha szárazföldön akarnánk kijutni innen, ráadásul akkor itt kellene hagynunk pótolhatatlan könyveinket, bennük a Régiek tudásával. Nemzetségfő barátaim, várom a javaslataitokat! — az idős főnök várakozón körülnézett, majd leült.

— Harcosokat bérelni az Újpestiektől és áthaladást kérni a Soroksáriaktól. Így békében átengednének minket, hisz nem akarnának viszályba keveredni az északiakkal. A zsoldosok nyugodtan hazamehetnének az M0-áson kívül. Fizetségként nekik adnánk a területünket. — Csanád a Városligetiek fiatal vezére bizakodva adta elő gondolatait, de a termetes Józsefvárosi vezető leintette.

— Csak akkor fogadják el, ha már indulás előtt beengedjük őket, ha viszont már bejöttek, mi a nyavalyáért fizetnének? Kétszer, háromszor annyian vannak, mint mi. Különben sincs akkora értéke ennek a területnek! Kipucoltuk, mint a kondér fenekét a lakodalom másnapján.

A nemzetségfők sorra szólásra emelkedtek, de igazi megoldást senki sem tudott kitalálni. Szó esett az erőszakos áttörésről, bár ehhez kicsi a csapat létszáma. Bármilyen békés megoldáshoz fizetni kellene, viszont nincs mivel, hacsak el nem adnak néhány fiatal lányt vagy ifjút. Feláldozni a törzs reménységeit, hogy megmentsék a többieket? Rosszkedvű hallgatásba merültek a hamvadó tűz mellett, amikor Kálmán a könyvek gondozója emelkedett szólásra.

— Nem merem állítani, hogy tudom a megoldást, de lenne egy lehetőség. Rengeteg kincset örököltünk ősapáinktól, habár ezek a régi szükségletekre voltak méretezve, és nagy részük már tönkrement. Ipart kellene teremtenünk, és olyan tárgyakat előállítani, melyekre mai világunkban szükség van. Végtelen a sora annak, ami hiányzik, köztük a legfontosabbak, a fémeszközök. Korlátlan mennyiségű vas hever körülöttünk, melyekből szerszámokat lehetne gyártani és minden valamirevaló szövetség kovácsai át tudják alakítani a régiek vashulladékát, de adott határt nem tudnak átlépni. Lassan elfogynak a kisebb méretű vastárgyak, és sínekből még senki sem tudott ekét kovácsolni. Óriási munka lenne. Nem elég felizzítani a vasat, meg kellene annyira olvasztani, hogy önthető legyen. A vaskohászat nagyon bonyolult folyamat, egyszerű kovács sohasem fogja újra feltalálni, viszont nekünk itt van a régiektől átmentett tudás. Törzsünk megőrizte az olvasás képességét, a könyvekből szinte mindenre találhatunk megoldást. Nem kell elvándorolnunk, mert itt, Pesten vannak a legjobb vaslelőhelyek. Amint megtanultunk vasat önteni, ránk méretezett tárgyakat gyárthatunk. Olyat, melyeket a Régi Emberek hagyatékában sohasem fogunk találni, mert ilyenekre nekik nem volt szükségük. Akkora ekéket, melyeket ló, vagy ökör is bír húzni. Vastag falú fazekakat, lábasokat, melyek nem lyukadnak ki néhány hónap után. Szöget, erős késeket…

— Aztán, eddig miért nem csináltuk mindezt? — vágott közbe egy izgatott tanácsadó. — Nincs mire várni, jónak látszik a gondolat, kezdjünk hozzá hamar, és öntsünk vasat!

— Mint már mondtam — folytatta az idős ember —, a vasolvasztás meglehetősen bonyolult dolog. A tudást ugyan leírták, de idő kell a kísérletekhez. Emberekre van szükség, akik közben nem tudnak mást csinálni. Kéne egy vezető, akinek hatalma és ereje is elég megvalósítani a terveket. Én nem vagyok gyakorlatias ember, és hiába magyarázom a kovácsnak, mit, hogyan csináljon, csak kinevet, és megy a maga feje után.

Álmos emelkedett föl, és széttárt karokkal csöndet kért.

— Barátaim! Lám, érdemes volt együtt gondolkodni, találtunk megoldást. Hiszek ennek az embernek, és azt mondom, vágjunk bele, olvasszunk vasat! Remélem, a vezérek is egyetértenek velem. — Körülnézett, majd a bólogató fejek láttán folytatta. — Holnap részletesen megbeszéljük, mit kell tenni. A klán minden erejét arra fordítja, hogy megvalósítsa ezeket a terveket. Mi leszünk a Vas Népe! A gazdag és erős Belvárosi törzs! Most pedig…

Kálmán reszketeg hangja közbevágott.

— Állj, állj! Nem kellene annyira örülni, mert maga az olvasztás nem elég, az öntvény rideg, könnyen eltörik. Újra fel kell találni a kéregöntést, a kupoló kemencéket. Bonyolult babramunka, sok idő kell hozzá. Úgy gondolom őszig is megtart, mire elkészülünk az első használható darabokkal. — A hallgatóság csalódottan morajlott. — Nem is beszélve arról, nincs elég faanyagunk a faszén előállításához. Ehhez keményfa szükséges, ráadásul olyan tömegű, hogy ha a sajátunkból akarnánk előállítani, letarolhatnánk az erdeinket. Akkor viszont megfagyunk. Már most meg kéne rendelni a szomszédoktól, hisz nekik korlátlan erdeik vannak a város szélén, de mivel fizetünk? — Kálmán az égre emelte karját és hangosan kiáltotta: — Átkozott szegénység! Itt állunk az új világ küszöbén, egy lépés választ el a jóléttől! Miért nem segít rajtunk az Isten? Ha meghalt a Régiekkel, mikor születik meg az új, aki csak a miénk? Miért, miért… — Kálmán majdnem sírva átkozta a világot. Öreges hangját elnyomta az emberek csalódott kiabálása, morajlása. Újra felmerült az erőszakos kitörés, a rabszolgának eladott fiatalok, amikor…

Hangos harangszóval a nyúlbundás ifjonc, Árpád ugrott a tanácskozó családfők elé. Amikor elcsendesedtek az emberek, nagy levegőt vett… és nem jött ki hang a torkán. Fülig vörössé válva belefagyott a szó, amikor észrevette a törzsi vezérek dühös tekintetét, akik nem szoktak hozzá, hogy piperkőc suhancok intik csendre őket.

— Én… vagyishogy, nem biztos, de… — izgatott hebegését elnyomta a tömegből felhangzó lenéző nevetés, már majdnem kisompolygott középről, amikor Álmos dörgő hangja csendet parancsolt.

— Ez az izgága hebrencs itt az én elsőszülöttem, Árpád. Emlékeim szerint tud beszélni, bár fel nem foghatom honnan vette a bátorságot… mindegy. Kölyök, de van egy kevés esze, amit most ügyesen eltitkol. Hallgassunk valameddig, hátha még ma rászánja magát a megszólalásra! Ha méltatlan lesz, amit kinyög, magam korbácsolom meg. Olyannyira, hogy ezen a héten hason fog aludni a beste kölyke. Szedd össze magad édes gyermekem, és mondjad szaporán, ne várakoztass ennyi tekintélyes embert!

Árpád, ha lehet, még vörösebb lett, és akkora levegőt szívott mellkasába, hogy köhögnie kellett, de összeszedte magát, és beszélni kezdett.

— Eddig nem gondoltam rá, illetve most jutott eszembe, vagyis… — Megint nevetgélni kezdtek az emberek, erre a gyerek, majdnem sírva kiabálta. — Mindnyájan ismerjük az Emberistenek végét, majdhogynem fejből tudjuk. Abban van a megoldás! Idézni kezdte a híres szöveget: „… még emberi pernye lebegett a tenger fölött, amikor Magyarországon már robbantották az első pályaudvarokat, legelsőnek a Nyugatit, vele együtt a híres Westend áruházkomplexumot. Hagyományos bombát használtak, de kigyulladt a rendező pályaudvaron várakozó, tüzérségi lőszerekkel tömött katonai szerelvény. Színes szikrazáporok kíséretében, robbantak a lövedékek, a föld színéig letarolták az egész környéket…” Értitek? A híres Westend áruház, teli raktárakkal omlott össze. Senki sem nyúlt hozzá a kincsekhez! Sok méteres betontörmelék takarja, és úgy olvastam, volt földalatti része is, sőt, még azok alatt is, pinceraktárak. Kiválóan megépített épület lévén, bizonyára épen maradt odalent néhány bolt. A víztől elzárta, az időjárástól megóvta a fölötte lévő vastag réteg, akár garmadában is állhatnak odalent a híres rozsdamentes kések, fazekak. Itt senki sem kutatott, mindenki az ép boltokat kereste. Ha eszébe is jutott valakinek, nem merte elkezdeni, hisz napokig ásni kell, hogy bejuthasson. Amíg harcoltak egymással…  

Szavait a hallgatóság boldog tombolása szakította félbe, és Álmos rekedt ordítása:

— Megúsztad a korbácsot, te szemtelen csibész, gyere apádhoz, hadd ropogtassalak meg…

 

*  *  *

 

Hónapokkal később, a mindig korán kelő Álmos mélázva figyelte a hajnali szellőtől fodrozódó vizet.

A sikeres gyűlés után egy hétig ásott vezetésével a törzs színe java. Hamarabb célt érhettek volna, de nem akarta megkockáztatni, hogy beomoljon az alagút, sérüljön ember vagy kincs. Először felülről próbálkoztak, de a hatalmas vasbeton tömböket nem tudták eltávolítani, az aláásást pedig túlzottan kockázatosnak ítélték. Végül a rendező pályaudvar felől nyitottak utat, ahol a robbanás elsöpörte a romokat, és innen jutottak be álmaik honába. Amikor elérték az utolsó falat, és egy kis nyíláson át bevilágítottak a raktárba, Árpádért küldtek. Az ünneplő, hejehujázó bányászok gyűrűjében a fülig vörös, csetlő-botló siheder bontotta ki az utolsó téglákat, és mászott be a 198-as év földi mennyországába. Igaz, közben félig leszakadt róla féltett nyúlszőr bundája és a fejére omlott egy nagydarab falmaradvány, de ez nem csökkentette népszerűségét. A másodikként bebúvó Álmos társaságában fedezték föl a 2012-es Magyarország csodálatos kincseit. Kések, fazekak, balták, sőt, még a fóliába csomagolt ruhák jó része is megúszta a két évszázados elzártságot.

Annyi volt az érték, hogy a klán harcosai folyamatosan járőröztek, és az egyetlen bejáratban aludtak éjszakánként. Beindult a cserekereskedelem, már a második kereskedőkaraván kereste fel őket, a raktárak feltöltve búzával, szárított és füstölt hússal. Hatalmas halomban áll a faszén, Kálmán és a kovácsok építik a hutákat, nemsokára elkészülnek az első ekék, balták. Mindenhol elhasználódtak már az ősök szerszámai, hatalmas árat ígértek a kereskedők az első baltáért, öntöttvas fazékért. Nemsokára beköszönt a Vaskorszak, a Belvárosiak törzse ezt a válságot is túlélte, köszönhetően ennek a nyelvtörő nevű áruházcsodának. Álmos elgondolkodva dörmögte maga elé:

— Milyen bolondosak voltak valamikori őseim, más nép nyelvén nevezték el saját építményeiket, pedig lett volna az idegen Westend helyett szép magyar név is, Nyugatvég vagy Nyugat vége.

Félig megfordulva nézte furcsa, színes ruhájú nemzetségét. Mindenki a 2012-es divat szerinti szoknyákban, nadrágokban illegette magát, pedig ez pazarlás, hisz magas csereértéke volt a mutatós öltözékre vágyó szomszédoknál. Árpád farmerban és köldökig nyitott ingben magyarázta a fémek titkait lelkes, fiatal nőkből álló közönségének. Álmos mosolygott a látványon, hisz az ing nem a meleg miatt volt nyitva, hanem hogy a lányok megcsodálhassák kockás izmait, bár a figyelmes tekintetek sem a fémek tulajdonságainak szóltak, hanem a jóképű, sikeres férfinak.

„A női lélekről még van némi tanulnivalója ennek a málénak.”— Ezerráncú arcát sejtelmes mosoly derítette föl. — „Ábrándos szemű eladó lányoknak mesél a fémek titkairól? Sebaj, majd kinövi, hisz jókötésű, bátor gyerek és esze is van. Még bizonyítania kell, hogy kemény férfi és jó vezető, de akár az utódom is lehet a vezérségben, ha összeszedi magát.

Megismétlődhet az ősi történet, Álmossal indult el a bajbajutott nép és Árpáddal érkezik a révbe!”

 

 

Post Mortem Domini 198.

 

 

9 év 4 komment

„A metróalagutak már évtizedekkel ezelőtt beomlottak, elárasztotta a Duna, csodálatos édesvízi lagúnákká varázsolta a kietlen barlangokat. A víz alatti romok között rákok gyűjtögettek komótosan, kíváncsi kárászok kutatták a rejtett zugokat. Mohos kövein szerelmesek, életük alkonyán tűnődő öregek üldögéltek, csendjét legfeljebb ugrándozó gyermekek zaja törte meg.” *

 

Hideg szellő indult útjára pirkadatkor, jelezve az új nap beköszöntét. A folyón megritkult a sötétség, a túlparti hegy körül vörösen derengett az ég. Vijjogó sirályok csaptak le a szél kavarta szürke hullámokra, halásztak. Az egyik félnek reggeli, a másiknak halál. Sötét árny emelkedett föl egy bokor tövéből, amikor már látott valamennyire, és elindult. Baljában felajzott íjat, nyílvesszőt fogott, jobbal óvatosan hajtotta félre az ágakat. Kényelmetlenül vizes volt minden, de a nedves avarban gyorsan és csendesen tudott haladni. Roppanás helyett szétmálltak a talpa alá került gallyak. Nem figyelt túlzottan, hisz itt a sűrűben ritkán talált vadat, azok inkább a kisebb-nagyobb tisztásokat szerették: ott nem tudták őket becserkészni a húsevők. — Az emberen kívül más nagyobb ragadozó nemigen élt itt, az ide úszó kutyákat kegyetlenül irtották. Nem kívántak más fajjal osztozni a húson, lelőtték és megették a kóbor ebeket is. — Árpád, az ifjú vadász lassan közeledett egy ritkásabb területhez, szinte hangtalanul ment. Nem hallott semmit, viszont a szeme mozgást érzékelt. Lassan vonuló, szürke hátak tűntek elő a félhomályból és olykor egy-egy fürkésző fej. Néhányat jellegzetes szarv koronázott. Őzek és kecskék legeltek, vegyes nyájban. A növényevők, őzek, kecskék szerettek összeállni — az egyik faj jobban látott, a másiknak a hallása volt az élesebb. Az ifjú megnyálazott ujját feltartva vizsgálta, honnan fúj a szél. Balról érzett légmozgást, tehát jobbra kell húzódnia, nehogy kiszagolják a vadak. Amikor átúszott a szigetre, valamennyire leázott róla a szaga, és a fején áthozott ruháját is bekente rothadó növényekkel, de a jó orrú őzek még így is megszimatolhatták a közeledését, ha nem vigyázott. Mielőtt elindult volna szemügyre vette a látványt. Kis nyáj mozgott előtte, négy-öt állat, bár többen is lehettek. Nagyot nyelt, amikor elképzelte a nyárson sütött húsdarabokat, majd elhessentette a bűnös gondolatot. A törzsi területen kívüli zsákmányt nem kellett betenni a közösbe, de megutálják, ha maga eszi meg. Beadja — tervezgette lelkesen — és akkor őt ünnepli majd mindenki, hisz régen nem ettek más húsfélét a halon kívül.

Egészen lassan húzódott vissza a sűrűbe, amikor kétségbeesett mekegés törte meg a csendet. Nyilak vágódtak ki a sötétből és leterítették az egyik bőgve vergődő kecskét. Egy másik is megsérülhetett, mert menekülés közben furcsán, féloldalasan kapkodta lábait. Szerencséjére a csapat túlélői nem felé rohantak, de azért a vadász a földön meglapulva mozdulatlanná dermedt. A jobb oldali bozótosból három alak bukkant elő és iramodott a menekülők után. Egyikük lefékezett a rángatózó kecske mellett, határozott metszéssel elvágta a torkát, majd a többiek után futott. Kis szerencsével utolérhetik a sebesültet, vagy nagyobb tisztásra érve lenyilazhatják.

„Itt hagyták őrizetlenül. Amíg futnak, nem hallanak semmit! Viszont, ha igen, megölnek! Mi az istent kéne… á, belevágok, úgyis sikerül.”

Árpád odafutott, és egy rántással a nyakába vette a legalább húsz kilós állatot, majd rohanni kezdett a három-négyszáz lépésnyire lévő folyó felé. Nyílt terepen nem nagy táv, de neki a sűrűben kellett futnia, majdnem sötétben, vállán a súllyal. Amennyire tudta kikerülte a bokrokat, bár a ritkásabbakon átcsörtetett.

„Ha meghallják, arra gondolhatnak, volt másik nyáj is. Úgyis megúszom! Úgyis… úgyis!” — Reménykedő gondolatai segítették a futásban, de még inkább az állat meleg vére, mely végigcsurogva a mellkasán eszébe juttatta az evést.

„Hús, hús, hús! Gulyásleves lesz este, nem az az ízetlen hal!” — Az utolsó, ligetes tisztáson már nem törődött a zajjal — teljes sebességgel vágtázott, és akkorát esett egy alattomosan előbukkanó gyökérben, hogy a puffanás messze hallatszott. „Nyugi, nyugi, te böszme, ne kapkodj, mert beledöglesz!” — korholta magát, miközben a fogait tapogatta, megvannak-e még. A partra érve lefékezett, és óvatosan ereszkedett a dermesztő vízbe. A hátán úszott, fél kézzel a mellkasához szorítva az állatot, vigyázva, nehogy csobbanjon a lába. Csend volt a szigeten, még nem fedezték föl tettét. Alig hallható zaj jelezte, hogy még mindig a sebesült vadat üldözik. Amikor beért a folyó fősodrába, lefelé fordult, így a víz sebessége is segítette a sziget elhagyásában. A híd romjai között csak keskeny, húszlépésnyi nyílás maradt szabadon. Veszélyes leúszni rajta, de siheder korában rengeteget gyakorolta, nem okozott gondot keresztüljutnia. Lassan evickélt a part felé, és már majdnem kiért, amikor meghallotta a túlparti vadászok csalódott üvöltését. Dideregve, remegő lábakkal kapaszkodott fel a rakpartra, és megkönnyebbült szusszanással a kövekre dobta zsákmányát.

A nap még a látóhatár alatt bujkált, de vörös fénye megvilágította a vele szemközt lévő tábort, ahol lassan ébredeztek a törzs tagjai. Itt volt a fő lakóhelyük, ahol közel a víz. Az Országház romjai között.

 

*  *  *

 

Az emberistenek világának vége az Európai Unió összeomlásával kezdődött, 2012-ben. A valamikori szocialista országokat különösebb átalakítás nélkül csatolták az Unióhoz. Korszerűtlen iparukat hagyták összeomlani, illetve a hatalomhoz közel álló emberek kihasználták a lehetőségeket, fillérekért felvásárolták, elkótyavetyélték a gyáripar színe-javát. Az uniós elvárások rákényszerítették a vezetőket a fejlettebb nyugat szociális hálójának átvételére, amely nem Kelet-Európára volt méretezve. A rengeteg segély, támogatás tisztára seperte az államkasszákat, szélhámosok is kihasználták a lehetőségeket, milliárdos károkat okozva. Miután megszűnt a helyi ipar, nem maradt konkurencia, az uniós cápák elöntötték az országokat saját áruikkal. A rosszul kereső emberek rendkívül könnyen kaphattak áruvásárlási hiteleket, szinte mindenki eladósodott. A politikai vezetőket rávették az egyre nagyobb kölcsönök felvételére, melyekből eltartották a munkanélkülieket, megtömhették zsebüket. Amikor ezek a kölcsönök lejártak, újabbakkal fizették az előzőek kamatait, és így tovább, átgondolatlanul, fejetlenül. Míg egyszer aztán elfogyott a hitel, kockázatossá vált a kölcsönadás. Csökkent, majd megállt a kívülről jövő támogatás.

Az akkori magyar kormánynak elődeinél is nagyobb szüksége volt jövedelemre, bár mindenki mást akart: a pénzéhesek tovább növelni a vagyonukat, az idealisták kimenekíteni országukat a válságból. Megszorító intézkedéseket hoztak, megemelték a nyugdíjkorhatárt a rendőröknél és a tűzoltóknál. Felszámolták a feketegazdaságot, ami sajátos kisegítő ágazatként munkahelyet teremtett, és sokaknak kiutat jelentett a nyomorból is. Az újra munkára kötelezett nyugdíjas rendőrökből adóellenőrök, munkafelügyelők lettek. Rengeteg kisiparost, vállalkozót feketemunkán értek, hatalmas bírságokkal büntettek, és megszüntették a még működő, illegális munkahelyeket. Amelyik vállalkozónak maradt tőkéje, kimenekült az országból, aki tönkrement, az beállt az munkanélküliek duzzadó rétegébe, vagy inkább osztályába. A segélyeket majdnem teljesen megszüntették. A kormány tisztes erőfeszítéseket tett, hogy közmunkákkal állásokat teremtsen, de kevés sikerrel. A szakképzetlen, vagy máshoz értő emberek nem tudtak hasznos tevékenységet végezni, átképezni magukat. Nőtt a fejetlenség, előbújtak a politikai élet dögevői, akik elharácsolták az ország maradék jövedelmét, és magánhadseregekkel tartották fent a rend látszatát. Mindeközben a fejlett Nyugat megszeppenve nézte mivé fajult egyszerű haszonszerző akciója. A menekültek egész Kelet-Európából özönlöttek országaikba, és demokráciára épülő rendszerük nem tudott erre megfelelően reagálni. Diktatórikus lépésekkel, vagy hosszútávú beruházásokkal felszámolhatták volna a zűrzavart, viszont a politikusokat erősen befolyásolták a pénzemberek, akik nem akartak a káoszban befektetni. Az Unió gazdasági élete gyakorlatilag az összeomlás határán volt. Az egyre erősödő választói nyomás talán megfelelő lépésekre kényszerítette volna a vezetőket, de a világpolitika közbeszólt.

 

*  *  *

 

Az óriás romok tövében téglából és betonból összerótt építmények bújtak meg. Otthonosan kicsinyek, melyeket a testükkel fel tudtak melegíteni az új világ lakói. A romdarabok réseit a Duna-partról idehordott vizes agyaggal tapasztották ki, az egyéb építőanyag ott hevert mindenütt. Unokáik gyerekeinek is lesz elegendő. Télen, a komolyabb hidegek eljövetelekor a pincében tanyáztak, azt kevés fával ki tudták fűteni, de ilyenkor tavasszal már kellemesebb a friss levegőn. A régi világ örökségeként a párok, családok szerettek különvonulni. A kicsik szüleikkel éltek, a fiatalok nagy közös házukban húzódtak meg, ahol néha pirkadatig viháncoltak, vagy ameddig az őrök engedték.

Ásítozó, nyújtózkodó asszonyok bújtak elő a kicsi ajtónyílásokon, kezdték megrakni a közös tüzet, ébredezett a tábor. A halászok és a két vadász még sötétben elindultak, hogy a nap első fényét kihasználják. Mire az asszonyok megfőzik a megszokott gombás hallevest, újra itt lesznek. Zsákmánnyal, vagy anélkül. A nemrég elmúlt tél keserves volt a nemzetségnek, de most már nem kellett szűkölködni. Persze, aki gondolt a jövőre, az tudta, a következő fagyos időszak még nehezebb lesz az alig negyven főt számláló Lipótvárosi nemzetség tagjainak. Ennyien tudtak megélni a valamikori nagykörút és a Duna határolta területen az utolsó háború után 198-ban.

A régi időszámítás szerint 2211-et írtak volna, viszont már nincs értelme az ősi naptárnak, sem jelentősége az elmúlt világnak. Csak annak, ami maradt belőle: a romoknak. Pest belterületén a Lipótiakon kívül még három nagycsalád élt, összesen talán kétszáz ember. Valamikor harcoltak a kevés termőföld, a tűzifa, a gazdagabb halászterületek birtoklásáért, mígnem rádöbbentek, ha nem egyeznek meg, elfogynak a háborúskodásban. Akkor pedig valamelyik gazdag, erős külvárosi csapat lerohanja, és rabszolgaságba veti mindnyájukat. Összeültek, és megegyeztek. Belváros néven szoros szövetségbe tömörült a négy nagy nemzetség, magukba olvasztva a kisebb családokat is. Vezetőt választottak, akinek a szava törvény volt, bár a fontosabb ügyekben gyakran tanácskoztak. Vigyáztak arra, hogy minden klánból legyen vadász, halász és pásztor, olykor még favágó is. Így nem rövidíthették meg egymást. Valamelyest mindig elkülönültek, de a közösség jól működött. Amíg találtak cserélnivalót a régiek kincsei között, kényelmesen zajlott itt az élet.

A kis földterület és a kevés napfény miatt nem kísérleteztek gabonafélékkel, de a rengeteg pincében finom gomba teremett.

Szerencséseknek mondhatták magukat a halászattal is. Száz-százötven évvel a Romlás után összeomlottak a hidak fel nem robbantott részei, és eltorlaszolták a vízfolyást. A folyó a meder közepén tört utat magának, és a partok menti csendes, kristálytiszta vízben könnyen halászható kövér pontyok és más halak úszkáltak. Olykor, a tavaszi áradásokkor, még páncélos hátú óriás vizák is felúsztak az Al-Dunáról. A Túlpartiakkal kialakult egy hallgatólagos megállapodás; nem bántják a halászokat, ameddig azok a saját partjuk közelében halásznak.

Százötven-kétszáz darabos birkanyájat tudtak tartani az itteniek, és néhány disznót. Ami nem volt fogyasztható az embernek, azt megették a sertések. 198-ban nem létezett felesleg. Patkányból, egérből nagyon kevés élt itt, hisz nem maradt hulladék, amit megehettek volna.

A vadászokon kívül senki sem űzhette az állatokat, így azok nem féltek túlzottan az emberektől. Sajnos csak nyulak, mókusok maradtak meg a sűrűn lakott belvárosban, valamennyi félvad baromfi és sok-sok galamb. A néhány betévedt őzet, kecskét hamar kilőtték az éhes emberek, akik a szűkös legelőt is féltették a jövevényektől. Kutya csak annyi lehetett, amennyire a vadászoknak szüksége volt. A kóbor állatok mentek az üstökbe. A sok hal és gomba mellett még a ragadozók húsa is finomnak tűnt.

Ha valahol nagyritkán gazdag lelőhelyet találtak, óvóhelyet, pinceraktárt, akkor elosztották egymás között. Néha vitákkal, vagy verekedésekkel, de elosztották. Az apróbb zsákmánnyal, vagy amit a közös területen kívül szereztek, mindenki maga rendelkezett, de a komolyabb dolgokat be kellett adni a közösbe. Az idők során mindenkiben tudatosult mi számít közös és mi magántulajdonnak. A törzs vigyázói rendkívül szigorúan vették az ennivaló elosztását. A halászok ellenőrzés mellett rakodták ki a fogást, a kertek termését őrizték. Valameddig lehetett sikeres egy tolvaj, viszont a kétszáz szempár valamelyike előbb-utóbb észrevette a bűnöst, és akkor jött a büntetés. Az élelmiszer tolvajokat a bűn nagyságától függően megkorbácsolták, elűzték, vagy megkövezték. Így élhette túl a Nép az ínséges időket.

 

*  *  *

 

2011-ben titkos akcióban megölték a terrorizmus akkori vezérét, Oszama Bin Ladent, aki tíz évvel korábban lerombolta az USA-nak, az emberistenek nagyhatalmának jelképeit: a híres-hírhedt Ikertornyokat. A rombolásra válaszolva Észak-Amerika lerohanta a terrorizmust nyíltan támogató országokat, majd betetőzésként kivégezte eszmei irányítójukat Bin Ladent. Látszólag kezdtek rendbe jönni a dolgok, legalábbis az USA szemszögéből nézve. Dehogyis érdekelte őket a nyomorba taszított Kelet-, és a forrongó Nyugat-Európa. Legfeljebb ugyanúgy bánnak majd egész Európával, mint a valamikori szocialistákkal — gondolhatták rosszmájúan. Számolgatták, kalkulálták a beruházásokat, amikor… elkezdtek robbanni a bombák. Kishatósugarú, gazdaságos és olcsó atombombák, melyeket a szocializmus felbomlása óta egyre rohamosabb tempóban értékesítettek a nyomorállamok vezetői. Ha nem volt bombájuk, akkor eladták a kisegítő és hordozóeszközöket, bármit, amit egy XXI. századbéli ország katonasága birtokolhatott. Oszama gazdag híveinek nem volt nehéz dolguk. Amikor már nem tudtak becsempészni Amerika területére bombákat, jachtokat, teherhajókat foglaltak el, és azokról lőtték ki a rakétákat, értelmes hordozókat, mindent, amit pénzért meg lehetett venni. Az USA kábultan tántorgott az összehangolt csapások alatt. Milliós nagyvárosokban robbantak az atombombák, égett hamuvá a lakosság.

A jóléthez, gondtalan élethez szokott emberek között óriási pánik tört ki. Napok alatt omlott össze az államapparátus, legalábbis a közszolgálati része. Az utcákon, de a kórházakban is rakásra hullottak az emberek, hisz a gyógyszerkészletet nem ekkora létszámra méretezték, vagy nem találtak lehetőséget az elosztásra. Mindenütt gyilkolták a barnabőrű embereket. Mindegy volt, mexikói, arab, vagy indiai, netán dél—amerikai. Tombolt az erőszak, hisz a színesek védekeztek, főleg, mert soraik között valóban ott rejtőztek Oszama hívei. Észak-Amerika lakosságának kétharmada megtámadta az egyharmadot. Az állam meggyengült ugyan, de nem halt meg, vezetői, az igazi hatalmasokkal összefogva, elfelejtették humanitárius elveiket. Hozzátartozóikat elmenekítették a katonai támaszpontok, atomóvóhelyek mélyére és napokon belül megindították a válaszcsapást. Megkímélendő az olajvagyont, nem vetettek be atomfegyvert, de minden más elképzelhetőt igen. Többszázezer amerikai katona özönlötte el Szaúd-Arábiát — Oszama híveinek fő támogatóját —, az USA haderejének színe-java. Valószínűleg innen tovább lépve, az összes olajtermelő arab országot megszállták volna. Megvalósulni látszott a fehér, angolszász, protestáns álom: az amerikai elit nem csak a világ tanítója, de tényleges ura is lesz. Jó gazdaként irányítja majd a kisebb értékű népeket — ha akarják, ha nem. Az, hogy közben elpusztul pár tízmillió arab és néhány millió amerikai, elfogadható árnak tűnt.

 

*  *  *

 

Árpád ledobta magáról nyúlprém felsőjét, és ugrándozva, csapkodva melegítette magát az egyik romos fal tövében, ahol nem láthatták az ébredezők. „Átkozottul hideg ez a víz, de nem mehetek oda úgy a tűzhöz, mint valami vacogó gyerkőc. Még azt hinnék, hogy fázom, pedig aki húsz kilós zsákmányt ejt, az már kemény felnőtt a javából” — gondolta önelégülten. Amikor kissé felmelegedett, kirázta a víz nagyját a vastagon befaggyúzott szőrméből, visszavette magára, sőt még a haját is átfésülte az ujjaival — hátha a tűzgyújtó asszonyok fiatalabbjainak megakad rajta a szeme. Némelyikük csupán annyi idős, mint ő, bögyösek, formásak. A férjek közül sokan távol, akármi megeshet — gondolta, és nyelt egy jókorát. Nem volt még része ilyen kalandban, de a többiek regéltek néhány jó történetet a Fiatalok Házában. Felkapta a kecskét és táncos léptekkel, fütyörészve indult a hajlongó nők felé.

A fütyörészésre többen felkapták a fejüket, tudták, Árpád közelít éjszakai zsákmányával. Gyakran megesett mostanában, hogy hozott valamit. Egyszer óriás harcsát döfött le, azzal a szigonnyal, amit a Túlpartiaktól szerzett az élete kockáztatásával. Máskor dárdának való vascsöveket ásott ki a romok közül, és hozta nagy büszkén. Jóképű férfi lesz a kis csibészből, gondolhatták a fiatalabbak — legalábbis erről árulkodott a mosolyuk, amivel az ifjoncot fogadták. Egy idősebb asszony, Ibolya, halkan felsikoltott, Árpád felé rohant, és vállánál fogva megrázta.

— Már megint a Szigeten tekeregtél, te világ bolondja? Ezerszer megmondtuk apáddal, hogy ne menj se oda, se a határmezsgyékre! Még meghalsz nekem, és akkor kinek fogom varrogatni a féltett nyúl bundáját?! Ki eszi el előlem a halat, és fullad meg a szálkáktól? — szeretetteljes korholással vegyítve csókolgatta a zavartan toporgó ifjút.

— Ne mán, Anya, ne itt mindenki előtt! — szabadkozott a legény, aki nem szerette, ha gyerekként kezelik. — Segíts inkább kibelezni, meg elvinni Röfinek a beleket, én megnyúzom addig a kecskét. Nézzétek milyen szép a bundája, jól jön majd a tavaszi leányvásáron. — Többen hangosan felnevettek, hisz ennyire fiatal legények még nem szoktak asszonyt venni maguknak. A kamasz elvörösödött, de bátran folytatta.

— Botond barátomat akarom kisegíteni, ő már tizennyolc lesz az idén, és vénlegény marad, ha most sem talál alkalmatos feleségnek valót. Ha ezt a szép szőrmét viszi ajándékba, sorban állnak előtte a lányos apák, ha csak össze nem verekednek rajta! — A nők már hangosan nevettek a suhanc hetvenkedésén, bár többen elmerengtek. Valamikor, amikor még szépek és kívánatosak voltak, és főleg fiatalok, ők is ennyire várták a lányvásárokat. Egyikőjük előtte egy hétig alig evett, hogy karcsúbb legyen a dereka, mások nap, mint nap becsavarták ősanyáik csavaróiba a hajukat, hogy dúsabbnak látszódjon, vagy teltebb melleket varázsoltak maguknak, ha kicsinyelték a meglévőt.

 

*  *  *

 

A valamikori Pest területén összesen öt törzs élt, talán kétezer ember, és a belvárosiak számítottak a legszegényebbnek közöttük. A területek között két-háromezer lépésnyi határmezsgyét hagytak, amely sehová sem tartozott. A közösségek általában jóindulatú elnézéssel viseltettek egymás iránt, bár voltak hallgatólagosan kialakított szabályok. Senki sem bántotta a cserélni akaró, hat—nyolcfős csoportot, ha nappal közelített, előre jelezve szándékát. Ha azonban éjjel osont át valaki, akkor rablónak tekintették és elvágták a torkát. A gazdagabb időkben nyár elején és ősszel vásárokat csaptak, elcsereberélték értékeiket. Alacsony volt a közösségekben élők száma, és hajdanán egy bölcs törzsfő felismerte, a közeli rokonok házasságából nem sok jó származik. Látva a sok kacskakezű, dongalábú szerencsétlent, az írástudó öregek utána olvastak féltett könyveik között a miértekre, és meghozták a döntést. Közeli vért tilos keverni! Azóta évi kétszer, a nagyvásárok alkalmával az apák beküldték a kerengőbe féltett kincseiket. A lányok kart karba öltve, csivitelve, kacarászva sétáltak belül, a kidüllesztett mellű fiatal férfiak kívül az ellenkező irányba. Ebéd után minden menyecskénekvaló visszatért a szüleihez és várta a látogatókat. Először a legények érkeztek, apró ajándékokkal, illemtudóan elbeszélgettek a családdal, majd elmentek. Távozás után néha összeverekedtek egy-egy kapósabb teremtésen, bár a virtuskodó ifjakkal máskor is megesett, hogy összeugrottak. Akinek tetszett a lány, komolyak voltak a szándékai, az visszaküldte az apját alkudni. Bőséges években többet, szűkösebbnél kevesebbet fizettek. Néha kacagott a boldogságtól a menyecske, hisz kiszabadult az apja uralma alól, máskor sírt, mert félt az ismeretlentől. Egyikük szerető, dolgos férfit kapott, másokat véresre vert az uruk, vagy egy kosár halért árulta a cimboráinak. Ilyen volt akkoriban a női sors.

A Belvárosiak törzse nagyjából a valamikori Könyves-, Hungária-, Róbert körutak és a Duna közti területen élt, bár birtokolták a Népligetet is. A négy erősebb, népesebb külvárosi klán nagyon komolyan vette a belváros felőli határait. A senki földjén kevesen éltek, főleg törvényen kívüliek, kitaszítottak, akiket elüldöztek valamilyen komoly bűn miatt. Ha a köztes részen maradtak, valameddig eléldegélhettek, ha továbbmentek az idegen klán lakhelyére, akkor a legtöbbször rabszolgák lettek, bár az is előfordult, hogy átengedték őket. Vagy megölték. Mikor, mihez támadt kedve a vezérnek, a harcosoknak. A Margit-szigetért komoly harcok folytak a budai törzsekkel, végül egyiküké se lett. Ezeken a semleges területeken előfordultak nagyobb vadak is, vakmerő fiatalok néha cserkeltek itt, bátorságukat bizonyítandó, de a józanabb, idősebb lakosok elkerülték. Természetesen a szűkebb esztendőkben felnőtt vadászok is jöttek ide, és ha találkoztak a szemközti oldal embereivel, bizony meghaltak néhányan. Ugyanez történt a rossz oldalon halászókkal. Nyilak röppentek, lándzsák fúródtak a férfihátakba. Néhány kunyhóban ilyenkor hangos sírással búcsúztatták a hiányzó családfőket. Az épen maradtak később újra próbálkoztak. Amíg el nem fogyott a zsákmány… vagy az ember. Ilyen volt ebben az időben a férfisors!

 

*  *  *

 

Miközben Árpád kibelezte, gondosan megnyúzta a zsákmányt, teljesen feljött, és melegen sütött a Nap. Az ifjú vadász jólesően sütkérezett a fényében, de még inkább azokban az elismerő pillantásokban, amelyekkel a kondérokban rotyogó hús illatára előbúvó nemzetségtagok illették. Szóban kevesen dicsérték, bár az ékesszólásáról híres, öreg Kálmán helyettük is megtette.

— Nocsak, nocsak, gyerek! Nemrég még anyád pendelyében kergetted a bolhákat, miközben szoptatott, most meg a Szigeten mászkálsz! — kiabálta neki a könyvek gondozója. — Ha komolyabban serkenne a bajszod, azt hinné az ember, talán férfi vagy. Lehet, hogy nem csak eszed van, de vadásznak is megfelelsz?

Árpád vigyorogva hallgatta a nagytekintélyű öreget, tudta, a látszólagos lekicsinylés mögött igazi elismerés rejtőzik. Szerette a könyvtudót, pedig sokszor rettegett, amikor meglátta. Kálmán volt a vezetője annak a négy embernek, akik Álmos vezér parancsára a könyvtárakat bújták és a Belváros népét oktatták írás-olvasásra. Ők válogatták ki a törzs jó eszű fiataljai közül azokat, akiknek évi egy-két könyvet, jegyzetet el kellett olvasni, és emlékezetében megőrizni. Természetesen nem szó szerint, csak a fontos adatokat. Felkészültségüket rendszeresen ellenőrizték is, és jaj volt annak, aki valamit nem tudott! Álmos vezér állt a tudós öreg mögött és ennivaló megvonással, de akár korbáccsal is büntetett, ha valaki rosszul teljesített. Árpád is megkapta a maga adagját koplalásból, korbácsból, de megszerezte a kellő tudást. Tizenketten voltak a fiatalok, és majd száz könyvet kellett ismerniük. Ők tizenheten őrizték a régiek tudományának a javát. Árpád a fémeket kapta. Ismernie kellett a főbb tulajdonságaikat, melyik mire való és hol található. Tudta: rezet földalatti vezetékekben, a régiek lakásának falaiban lelhet, és le kell égetni róla a külső réteget. Ólmot némelyik téglaház falában, ahol vizet vezettek vele az ősök, és az öreg nyomdák pincéiben. Praktikus tudás volt, ötvözte az elődök olykor érthetetlen és túlbonyolított ismerethalmazát a klán tapasztalataival. A rendszert még valamelyik, az idők mélyén élő Belvárosi főnök ötölte ki. Írástudók faggatták a romok között kutakodó embereket és jegyezték fel, hol mi található. Kálmánék figyeltek arra is, hogy a kiválasztott téma érdekelje a fiatalokat, és a megszerzett ismereteket hasznosítani is tudják. Árpád a kovácsokkal dolgozott, Botond barátja a gombatermesztőkkel, mert erről ő tudta a legtöbbet. Az öt férfi válogatta ki a használható könyveket, melyeket aztán féltve gondoztak, őriztek. A praktikus, használható tudást vadászták, abból is a könnyen érthetőt. Irodalmat az esti tüzek mellett hallgattak, amikor Kálmán és négy társa, akik a törzs regösei is voltak, felolvastak az elődök kalandjaiból. Főleg a történelmi regényeket vették sorra, hiszen az akkor élők tettei, élete majdnem olyan volt, mint az övék. Nagyon sokat tanultak abból, hogy megbeszélték az ismeretlen dolgokat, mint például páncél, fokos vagy vízimalom. Mindenki elmondta a véleményét és a legvalószínűbbet fogadták el igaznak.

Létezett egy írás, melyet olyan sokszor olvastak fel, hogy szinte mindenki kívülről fújta. A romlás története volt ez: Az emberistenek világának vége.

 

*  *  *

 

Oszama bujkáló hívei tudták, az USA hadereje ellen nem győzhetnek, de magukkal ránthatják a halálba az ellenfél erőinek javát. Összes megmaradt atomfegyverüket szétszórták Szaúd-Arábia stratégiailag fontos területein, hasadóanyag—készleteik mellett hagyományos bombákat helyeztek el, és gyakorlatilag azonos időben robbantottak. Hogyan tudtak ennyire összehangolt műveletet elvégezni egy megszállt országban? Ez a történelem megoldatlan rejtélye maradt. A legvalószínűbb az: eleve erre készültek. Megkísérelték a lehetetlent, és megközelítőleg sikerült is. Majdnem lerombolták a Föld legfejlettebb államát, a világ csendőrét, és a maguk sajátos módján még mindig győzhettek.

A hagyományos bombák levegőbe repítették a radioaktív anyagokat, az atombombák keltette ciklonok pedig elterítették azt az egész arab világ fölött. Észak-Afrika és az arabok olaja nem létezett többé. A sugárzás sok száz évig megakadályozza a kitermelést, közben elfelejtődik a technológia, mely az olajat a felszínre hozná, bár olyan gépek sem lesznek, melyek felhasználhatnák.

Észak-Amerikában az állam haderejének drasztikus csökkenése nem tette lehetővé, hogy a faji ellenségeskedésnek véget vessenek. Felbomlott a hadsereg, a katonák kisebb-nagyobb arzenállal beálltak az egyik vagy a másik oldalhoz, és megindult az igazi háború. Keveset tudunk az eseményekről, mi is történik „odaát”, de annyi bizonyos, néhány rakétát kilőttek Kína és Oroszország területére, sőt meglepő módon Német- és Franciaországra is, amelyek azonnal válaszcsapással reagáltak. Észak Amerika azóta is hallgat. Voltak, vannak zavaros rádiójelek, semmiképpen sem pusztult el az egész ország, de a nagyvilág eseményeire többé már nincs befolyása.

 

*  *  *

 

Nagy tekintély ide, vagy oda, a szaglászó öreg Kálmánt elhessegették a sürgő-forgó asszonyok, mert láb alatt volt. Ötven embernek kellett előteremteniük a reggelit, nem szerették a nézelődőket. A megszokott gombás hallevest most feljavították Árpád kecskéjének kisebb részével — a maradékot eltették estére a főétkezésre. A lassan gyülekező reggelire vágyóknak szinte a nyáluk kicsordult a finom illatokat érezvén. A fortyogó, gőzölgő üst alá lelkes gyerkőcök hordták a sok gallyfát. A kicsik kötelessége volt tűzifával ellátni a konyhát. A vastagabb törzseket, ágakat eltették télire, csak a vékony gallyakat használták főzéshez. A viháncoló rőzseszedők életveszélyesen omladozó áthidalásokon imbolyogtak a beomlott metróalagutak víztükre fölött, átkúsztak a romok alatt, hogy a belső udvarokban növő fákhoz hozzáférjenek. Ez a játékos munka készítette fel őket a kamaszkor komolyabb erőpróbáira, és közben megismerték szeretett otthonuk minden zegzugát. Közben természetesen ők voltak a vadászok, akik óriás szörnyeket ejtettek el fadárdáikkal, és győzhetetlen harcosként küzdöttek meg a külvárosokon túli emberevőkkel. Mire elérték a tíz-tizenkét éves kort, valóban megtanulták a nesztelen cserkelést, és észrevették a legkisebb rebbenést is az omladozó romokkal teli ligetesben, melyet valamikor Pestnek hívtak. Annyi fát gyűjtöttek tegnap is, hogy kazalként magasodott a pattogó tűz közelében.

Ibolya asszony, aki nem csak a törzsfőnök felesége volt, hanem a nagycsalád konyhafőnöke is, messzecsengő síndarabot ütögetve hívta össze a reggelizni vágyókat, szándékosan nem véve tudomást róla, hogy már az egész nemzetség előtte tülekedik. Szerette a dolgok szabályos menetét, márpedig a reggelit hangosan kell jelezni, hogy a távol dolgozók is meghallják. Sokáig ütötte a sínt, miközben a messzeségbe meredt, majd látszólag meglepett mosollyal vette észre az előtte tolongókat. A regula úgy szólt, sorba kell állni az ételosztáshoz, de néhány tekintélyesebb ember előrejött, hogy közelebbről érezze a rég nem élvezett főtt hús illatot, majd nem volt kedve visszamenni. Természetesen sokan követték a példájukat, megbújva a tekintélyesek háta mögött, míg végül egy csürhére emlékeztető tömeg szorongott Ibolya előtt. Újra ütni kezdte a síndarabot és bal kezével hessegetve mutatta, húzódjanak hátrébb és álljanak be rendesen. A tekintélyesek rosszallva meredtek rá, majd a mögöttük tolongókra — próbálták megúszni a sorbaállást —, végül vigyorogva hátrasétáltak. Hamar kialakult a rend és az óriási mérőkanalat szorongató Kata asszony elkezdte osztani az ételt. Mindig ő kapta ezt a munkát, mert bármennyi volt az ennivaló, ugyanakkora adagot tudott adni mindenkinek. Amikor kifaggatták, hogyan csinálja, csak vonogatta a vállát. Ugyanis ő sem tudta. Egyszerűen ránézett az üstre, és érezte mennyi jut egy-egy embernek.

Reggelizett a nemzetség. Néhányan elhúzódtak a családjuk körébe, de a legtöbben ott helyben letelepedtek és jókedvűen beszélgetve ettek. Széltől, időtől cserzett arcok, elégedett testek és gondolatok. Magukkal és a világgal békében élő emberek a régi Magyarország szimbólumának romjai között.

A Duna fölött friss szél kelt, felborzolta a kristálytiszta víz felszínét. Üdítő illatot sodort magával, tisztát, egészségeset. Szép volt ez a táj, a buján feltörekvő fákkal, az eső- és szélkoptatta falmaradékokkal. A valamikori üszköt és kormot majdnem teljesen lemosta az idő, csak kevés sötétszürke szín emlékeztetett a régesrégi tüzekre. Először a víz, a jég repesztette meg az utak burkolatát, majd a mindenhol megtelepedő növények gyökerei tágították tovább a réseket. Kisebb, majd nagyobb fák emelték föl az aszfaltburkolatot, mely mostanra olyan lett, mint valami sziklás, ám gazdag növényzetű táj. Kanyargós ösvények vezettek ezernyi irányba, cserjék, fák és fű mindenütt. Némelyik toronyház nagy része megmaradt, borostyánnal, iszalaggal gazdagon borított szirtként magasodott az új világ fölé. Szobáikban madarak fészkeltek, a sűrűn növő levelek és indák szövevényében mókusok, macskák bujkáltak. A metróalagutak már évtizedekkel ezelőtt beomlottak, elárasztotta a Duna, csodálatos édesvízi lagúnákká varázsolta a kietlen barlangokat. A víz alatti romok között rákok gyűjtögettek komótosan, kíváncsi kárászok kutatták a rejtett zugokat. Mohos kövein szerelmesek, életük alkonyán tűnődő öregek üldögéltek, csendjét legfeljebb ugrándozó gyermekek zaja törte meg. Erős, fiatal világ épült a tűzbe és vérbe fulladt istenemberek hamvai fölött.

 

*  *  *

 

 

 

/bef. rész köv./

9 év 17 komment

Óvatosan körülnézett, semmi mozgás. Újra próbálkozott, bár fáradtnak érezte magát. Szinte már nem is volt kedve megszökni. Visszamegy a kuckójába — ábrándozott egy pillanatig —, ráfekszik a finom, puha porkolábra, és hajnalig nyugta lesz.*

 

 

 

— Nagyúr, könyörgöm az égre, legalább most ne dobja le a ganéba azt a finom étket! Meglátja, megáldja az Úr, befogadja a mennyekbe, talán még a jobbjára is ülteti, ha kötélen engedi le a vacsorát. Hisz tudja, hogy holnap felkötnek! Megérdemlem a halált, Nagyjóuram, nagyok az én vétkeim, elfogadtam sorsomat, de megáhítottam némi emberi eleséget. Ne egyek már disznó módján, a földről!  

A rácsos börtöngödör mellett álló férfi elégedetten hallgatta a könyörgést. Tekintélyes emberhez méltón, kidüllesztette a hasát, harákolt, nagyot köpött a hang irányába, majd leereszkedő hangon leszólt a mélységbe.

— Aztán mond má’, mér’ tenném én eztet veled, te ganéember? Inkább odaadom a disznaimnak, jól meghizlalom őket, oszt karácsonytól vízkeresztig húst fogok zabálni, mint az urak.

— Nagyjóuram, eldugtam egy igazi aranypénzt az alsó nyílásomba, azt kegyelmednek adom. De akkor tegyen valamennyi bort is a kenyerem mellé, meg sódart, könyörgöm! Itt van a kezemben a napszínű gyönyörűség, nézze csak!

A börtönőr hitetlenkedve nézett le a sötétbe, de csak a felfelé tartott kezet látta, ami valamit szorongatott. Nem igazán hitte el, amit Motyka, a lent raboskodó fogoly állított, de úgy gondolta, vesztenivalója csak a rabnak van. Elhozta a kút mellől a vasabroncsos, keményfából összerótt, köteles vödröt, kevés bort löttyintett egy mély tálkába, szalonnát, kenyeret tett mellé és visszament a gödör partjára.

— Ide figyejjé’, te takony! Ha becsapol, lepisállak, sőt leöntelek híg disznószarral, aztán idehívom a cimboráimat, és addig ütünk, amíg mozogsz. Esküdj meg lelked üdvösségedre, hogy igazat mondasz!

— Örökkön tűzben égjek, ha hazudok, Nagyúr! Csak eressze már le azokat a jófajta ennivalókat, mert elepedek!

A poroszló kinyitotta, félrehajtotta a rácsot és kezdte leengedni a nehéz, keményfa alkalmatosságot.

— Jaj, Nagyuram, nagyon drágán mérte ezt a finomságot, tartsa távolabb a faltól, nehogy belehulljon valami mocsokság!

A vödör súlyától szuszogó strázsa mélyen a lyuk fölé hajolva tett eleget a kérésnek.

— Aztán má’ elegem van abból… — kezdte mondani, majd rémülten a levegőbe kapott, mert egy hatalmas rántástól elvesztette egyensúlyát. A szűk gödör oldalának csapódva az ütközés belefojtotta a szót, majd nagyot nyekkenve, hason ért földet. A torzonborz árny azonnal rávetette magát és belenyomta az őr fejét a börtöne alját borító híg sárba. A porkoláb fuldokolva rángatózott, próbált az oldalára fordulni, levegőt venni, de mindhiába. A bivalyerős gyilkos minden erejével nyomta lefelé, sőt többször is tarkón fejelte.

— A kezembe kerültél mocsokbarompatkány, szétverem a pofád! Még hogy én ganéember? — Hörögve marcangolta áldozata nyakát, harapta, szaggatta a kemény nyakizmokat, míg végül elérte az oldalt húzódó ütőeret, és bőséges véráradat jutalmazta fáradozását. Mohón beleszürcsölt a vérbe, majd megvetően visszaköpte a haldokló, hiszékeny börtönőrre.

— Híg a véred és fosízű, te istenbarmajószág, nem iszom belőle. Te fogsz engem lepisálni? Disznószarral leönteni? — A hátára fordította még lélegző áldozatát, és a nehéz, abroncsos favödörrel ütötte, verte. Csak akkor hagyta abba az eszeveszett csépelést, amikor a véres masszává változott fej teljesen eltűnt a sárban. Elégedetten nézte az alaktalan kupacot, le is köpte néhányszor, majd hirtelen ötlettől vezérelve felemelte pendelyét — egyedüli öltözetét —, és vastag sugárban levizelte a szerencsétlen strázsát. Az utolsó cseppeket is alaposan kirázta hímtagjából, majd munkához látott. Nagy lendülettel feldobta a nehéz vödröt a magasba, de az nem érte el a felszínt, visszazuhant. Majdnem sikerült félreugrania, de megbotlott az őr tetemében és csúnyán megütötte az idomtalan alkalmatosság. Hangtalanul szitkozódva megtaposta a húgytól bűzlő akadályt, újfent leköpte néhányszor, majd tovább próbálkozott. Először is félrehúzta, sőt fel is ültette a tetemet, nehogy láb alatt legyen. Aztán jól meglengette a vaskos meregetőedényt és hatalmas erővel felhajította. Büszkén bámulta diadalmas ívelését, de szerencsétlenségére ráállt a kötélre, visszarántotta vele nagysúlyú ellenségét, ami alaposan oldalba vágta. Dühében néhányszor a földfalba öklözött, de harmadik csapásával gyökeret talált, megroncsolva bütykeit. Hangosan nyögött kínjában, rázta, nyalogatta sebzett öklét, dühében újra belerúgott párszor a hullába. A halott őr bordái azonban túl keménynek bizonyultak meztelen lábujjainak, ezért kis idő után abbahagyta. Óvatosan eligazgatta a kötelet, jól belengette a vödröt, és ismét útjára küldte. Az el is érte a gödör szélét, pihent egy keveset, majd visszazuhant. Ezúttal azonban nem fogott ki Motykán.

— Nehogy má’! — dörmögte vigyorogva és kecsesen oldalra lépett. Sajnos azonban a porkoláb hullája időközben eldőlt, és újra elgáncsolta. Ezúttal nem tudta megállni, hangosan felordított. Nem sokáig hangoskodhatott, mert a keményfa ellenség megérkezett és leütötte. Olyannyira, hogy jó ideig nem tudott magáról. Mikor eszméletére tért, felkapta a masszív holmit, a falhoz vágta, de most sem volt szerencséje, mert az visszapattant. Ügyesen elkapta, viszont a makacs hulla újra a lába alá keveredett, így hanyatt vágódott. Úgy érezte, beleőrül, ha nem tehet valamit, ezért jó ideig ugrált a tetemen. Jobb szerette volna rugdosni, de lába még mindig sajgott az előző bosszútól, ezért bölcsen lemondott róla. Jóleső érzéssel hallgatta, ahogy a porkoláb bordái recsegve összetörnek. Sajnos a hulla hasa is megrepedt az ugrálástól, és a felszakadt belek tartalma kiömlött a nyíláson. A friss ürülékszag meglehetősen erőteljes egyveleget eredményezve adódott hozzá a régihez. A falnak dőlve lihegett, és törülgette homlokát. Kimelegedett a fárasztó munkától. Vett néhány nagy levegőt, és annyira megnyugodott, hogy szája vigyorra húzódott „Az istenverte indulatom fog a végén sírba vinni. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ócska vödörrel, meg egy döggel viaskodok, amikor már régen az erdőben lehetnék, és zabálhatnám a szarvashúst!”

Munkához látott, de most már átgondolta előtte a teendőket. A hullát átvonszolta arra az oldalra, amerre dobálni szándékozott, hogy ne legyen láb alatt. A kezéhez tapadt ocsmányságok nagyját lecsapta, a maradékot ledörgölte a földfalon, és megragadta a vödröt, ami néhány hajítás után megbízhatóan megakadt a kinyitott rácsban. Finoman meghúzogatta a kötelet, majd mikor nem engedett, lassan, csak karizmai segítségével, felhúzódzkodott rajta. Nagyon vigyázott, nehogy felesleges rángatással kilazítsa a mentőeszközt. Amikor fölért, hangtalanul kiszuszogta magát, körülnézett. A városszéli börtöntelepen nyugalom honolt, csak az őrök kunyhójából szűrődött ki kevés fény és halk beszélgetés zaja. Ónos eső szemerkélt, vastag, síkos rétegben borítva a talajt. Vacogós november lévén, a sár felül megfagyott, alul tocsogós maradt. A hold hidegen világította meg a kietlen telepet és a távolabbi városfalat. Ha azon átjut, bevetheti magát az erdőbe. Indulni készült, mikor tekintete a vödörre esett. Elöntötte az indulat. — Az agyonhágott anyáddal huzakodj, ne velem! — hörögte, és bevágta a mélybe. — Úszkálj a gazdád beleiben, rohadjatok meg… — Beleszakadt a szó, amikor meglátta a merőedény után kígyózó kötelet. Villámgyorsan utánakapott, de sajnos a falmászásra kiválóan megfelelő készség — mintha élt volna —, ügyes csellel elkerülte a kezét, és a gödörbe suttyant. Dermedten bámult maga elé, majd fejét néhányszor a földbe verte, őrjöngve marcangolta a fagyos rögöket. Eldobta magától a menekülés eszközét, pedig ezt a kötelet az isten küldte hozzá, hogy szökésében segítse. A börtön palánkját sem tudja megmászni, és kötél nélkül a városfalra csak lépcsőn tud feljutni, ahol viszont láncinges, sisakos őr strázsál. Fegyver nélkül, vagy holmi karóval nem tud vele hangtalanul végezni. Kötelet kell szereznie! De honnan az istencsudájából? Bármikor felfedezhetik a szökést, nem szabad keresgélni. Nincs más megoldás, mint…

Visszamászott a börtöngödör széléhez, és irtózattal nézett le a mélybe. Hetek óta kínozták itt a börtönőrök. Unalmas óráikban kövekkel hajigálták, ennivalóját beleszórták a mocsokba, némelyik még a szükségét is itt végezte. Hiába, nincs más megoldás — gondolta —, és félig csúszva leereszkedett. Nem ütötte meg magát, mert puhára érkezett, a porkoláb tetemére. A vértől és béltartalomtól sikamlós hullán megcsúszva feje újra találkozott a vödörrel. Bár most ő volt a támadó fél, nem fájt kevésbé, mint előzőleg. Kis ideig kimerülten hevert arccal az iszapban, majd nehézkesen hanyatt fordult. „Nyugodtan, türelmesen, te barom, vagy itt döglesz meg! Pfuj, de büdös ez a görényszukafattya! Mi a szentséget zabálnak ezek, hogy ilyen szaguk van?”

A szeméből kitörülte, szájából kiköpdöste a sár nagyját, és újra munkához látott. Már az első dobása sikerült — gyakorlat teszi a mestert —, és könnyedén kapaszkodni kezdett. Félútig se jutott, mikor eszébe ötlött, hogy pendelyben készül az erdőbe menekülni novemberi fagyok idején. Ruha kéne! De honnan?

Eszébe jutott!

Újfent leugrott, és ingerülten nézegette az ürülékkel, sárral vastagon borított kupacot, melyben ott rejtőzött valahol leendő öltözéke. Elege volt a balszerencséből. Keserűen röhögve újra elátkozta indulatosságát, majd lecibálta és magára húzta a poroszló felsőruháját, lábára bocskorát. Jócskán öklendezett a különböző testnedvektől, melyek átáztatták a ruhát, ami így inkább hűtötte, mint melegítette, de nem akart kényeskedni. „Büdös, de meleg, lesz ideje megszáradni, ha futok” — hitegette magát bizakodva. Lelke mélyén tudta ugyan, hogy a novemberi ónos eső nem a legalkalmasabb idő szárogatásra, de elhessentette kételyeit. Ráér akkor megoldani ezt a problémát, ha az erdőben lesz, most még sok a dolga. Felkapaszkodott a kötélen, és hason fekve körülnézett. Továbbra is nyugalom volt, az őrök kunyhójából hangos horkolás szűrődött ki, de semmi mozgás. „Leoldom a kötelet a vödörről, és hipp-hopp, kint vagyok” — gondolta bizakodva. Igen ám, de a vízmerő istenátkát gondos mesterember készítette, nem csomózta, hanem visszafonta a kötelet. Ezt alkalmatos szerszám nélkül ember ki nem bontja. Elvágni el lehet, de nincs kése. Ha belopózna az őrkunyhóba, talán szerezhetne. Viszont ha felébrednek? Remegett az idegességtől, megragadta a kötelet, minden erejével próbálta elszakítani, de hiába. Szájába kapta, hogy elrágja, de ez sem sikerült. Undorodva nézett a vaskos meregető edényre. Úgy érezte, mintha ez az élettelen tárgy haragudna rá. Szinte már félt tőle. Vigye magával? Ormótlan, nehéz, balszerencsét hozhat, de nincs más megoldás.

Elvigyorodott. „Félek egy nyomorú’ edénytől, ami megmentheti az életem? Ennyire tulok nem lehetek!” A kötelet belekarikázta a vödörbe, jobb kezével megmarkolta a fülét, és meggörnyedve futni kezdett. Első lépéseivel gond nélkül átszakította a vékony jégréteget, de utána talált egy köves részt, ahol hatalmasat zuhant. Természetesen elejtette az idomtalan istencsudáját, ami valahogy a feje alá gurult, és törött orra vérével gyarapította a rajta lévő vastag szutykot. Ezúttal nem törődött ennek az undorító tárgynak a nyilvánvaló rosszindulatával, megedzették az eddigiek. Közönyösen szétmázolta arcán a vért, és jóval lassabban továbblépkedett. Szentül elhatározta magában, hogy ahány vödröt meglát ezután, annyit fog összetörni. Ellenszenves, ördögi csinálmányok, meg kell tőlük szabadítani a világot. Keres majd egy éles peremű sziklát, és odavágja. Jó magasra fölemeli, és sutty. Ugrálni fog a darabjain, kegyetlenül beletapossa a földbe. Az elképzelt bosszútól megkönnyebbülve ért oda a kétembernyi palánkhoz. Szorosan összeillesztett, csúcsukon kihegyezett cölöpökből készítették, ami életveszélyes a hétköznapi halandóknak, de nem ám annak, kinek ilyen remek szerszáma van — gondolta erős hittel. Hiszen, ha ügyesen dobja fel, ráborul a hegyes részre, simán átmászik rajta, és huss, már kint is van. Majdnem sikerült, de ráborulás helyett visszazuhant. Kénytelen volt elkapni, hisz vigyáznia kellett a zajjal. Egykedvűen vette tudomásul az újabb zúzódásokat, melyeket az idomtalan edény okozott. Óvatosan körülnézett, semmi mozgás. Újra próbálkozott, bár fáradtnak érezte magát.

Szinte már nem is volt kedve megszökni. Visszamegy a kuckójába — ábrándozott egy pillanatig —, ráfekszik a finom, puha porkolábra, és hajnalig nyugta lesz. Közben gépiesen dobált, és szerezte az újabb sebeket. Nem érdekelte. Dobott, visszaesett, elkapta, felszisszent a fájdalomtól. Dobott, visszaesett, elkapta…

— Eszednél vagy te agyatlan jószág? — Hüledező, láncinges fegyveres állt mögötte, hangos röhögéssel díjazva mutatványát. — Mi a jó istenért hajigálod azt a vödröt? Tőled zeng az egész telep. Felvered a kapitányt, aztán jön majd ugatni. Meggárgyultál, vagy berúgtál? Adjál hamar abból az itókából, akkor nem jelentelek. Okádék szagod van, tiszta szar mindened, beleestél a pöcébe, vagy…

A dermedten álló, megviselt szökevényben derengeni kezdett, hogy őt bizony összekeverik a börtönőrrel, akkor viszont… Hatalmasat lendítve a dög nehéz jószágon letaglózta a jókedvű katonát, akit védett valamennyire sisakja, de különleges fegyverének súlya buzogányéval vetekedett. A biztonság kedvéért még párszor lecsapott, és közben elgondolkodott. Nem volt babonás, de okos ember megérti a felsőbb hatalmak üzenetét. Van ez az átkozott vödör, amit, ha eldob magától, ha elhagyja, bosszút áll, ha viszont a kezében tartja, segít. Egymásnak rendeltettek, mintha házastársak lennének? Furcsa kicsit, de ki ő, hogy felülbírálja a fensőbbség akaratát. Ha ezután nem hagyja el, ha hű marad hozzá, talán újra segíteni fog.

Villámgyorsan kizsebelte a katonát, majd vödrét lóbálva, bizakodva elindult. Kiment a most már őrizetlen kapun, fütyörészve ballagott a várfal felé, és hányaveti léptekkel felment a lépcsőn. Az itt vigyázó strázsa is felismerni vélte a mindig büdös porkolábot, és a vödörben bort remélve, közel engedte magához. Megkapta a maga csapását, és szintén nyugovóra tért. Motyka lemászott a falon, leügyeskedte abroncsozott barátját is, és féltő gonddal magához ölelve azt, eltűnt az erdőben.

 

A szökevényről azóta nem tudni semmit, viszont elterjedt a híre egy távoli, nagyforgalmú fogadónak, melynek gazdája a Szerencsehozó nevet adta. A pult díszhelyén megviselt vödör trónol, melyet reggelenként a különc tulajdonos gondosan letörülget, beolajoz. Eleinte páran kigúnyolták érte, de ezeket annyira megverte az indulatos gazda, hogy azóta a vendégek tiszteletteljes csöndje övezi a szertartást. Nem hinné az ember, de állítólag aki megsüvegeli a korhadó alkalmatosságot, annak bőkezűbben méri a bort.

9 év 6 komment

Történelmi kalandnovella egy XIV. századbeli parasztgyerekről, aki nem akar meghalni.
“Vadak voltak, mint a csikaszok és ugyanolyan gyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztő ordítással vetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrfi felé, ki alig mozdult.
Csak amennyit kellett.
Az egyik férfi mégis sikoltva nézte levágott kezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant” *

 

 

Remény nélküli, szegény falu volt, valahol a sziklákkal telehintett, erdős felvidéken. Egy domb lábánál bújt meg, melynek tetején gőgös vár trónolt. Acélszürke kövekből építve, oltatlan mésszel habarcsolva, jobbágyvérrel öntözve. Emberöltőn keresztül jártak ide robotba a parasztok, emelték görcsberánduló izmokkal helyükre a sziklákat. Ha alászorult a kéz, zúzódott a láb, nem számított. Magasodjanak a falak, haladjon a munka, pusztuljon, aki gyenge. Aki nem bírta, deresre húzták. Tízet neki először. Ha nem használt, másnap húszat. Ha beteg a férfi, jöjjön a gyerek és az asszony. A várnak fel kell épülnie, mert ezt akarja az Úr. Nem az égben lakozó, hanem a földi. A király törvénye azt mondta, évi ötvenkét nap a robot. Az Úré azt, hogy indulj, vagy botozás lesz a részed. Hajts fejet, dolgozz szorgosan, és tiéd lészen a mennyeknek országa. Nem a földi, hanem az égieké.

A domb oldalán ritkásan fa, csenevész bozót nőtt. A falut magas sövénykerítés övezte, távolabb felszántott földek, legelők. A félig földbeásott kunyhókat zsúpszalmával fedték, a módosabbak körül gallykerítés. A szekerek kerekeitől, a reggel—este erre terelt jószág patáitól felszaggatott úton sár. A kunyhók közt is. Mindenütt! A gyakori köd, a szemerkélő esők ritkán engedték fölszáradni, a gyalogosok fél lábszárig merültek bele. Hiába topogtak a pitvarban, behordták mindenhová. Ha néha—néha megszáradt, akkor meg szúrta, hasogatta a lábat, bocskort kellett húzni. Ez a falu a sáré volt. Ebből születtek, ebben botorkáltak, ide temettek mindenkit. Itt éltek a sár szülöttei.

 

Kisebb lovascsapat jött a falun keresztülvezető úton. Félig az egyik kunyhó mögé húzódva beesett arcú parasztgyerek nézte őket. Mocskos, ócska darócujjasban és nadrágban, mezítláb. Tízes évei elején, közepén járhatott. Elhanyagolt, szemébe lógó, szőkésbarna haját néha félrecsapta, hogy lásson. Száját tátva gyönyörködött a menetben.

„A lovasok, ó Istenem, be gyönyörűek… Harcosok, katonák!”

Csillogó láncingek, fekete köpenyek, sisakok és kardok. Olyannak tűntek a gyerek szemében, mint egy csodálatos, gyönyörű folyó, mely úgy vág át a piszkos, földhözragadt világon, hogy szépségéből közben mit sem veszít. Élükön — a testőrök után — a fenséges tartású Úr, a környék istene. Merev arcán gőg és közöny. Pompás, éjfekete köntöse beterítette lova farát, csuklyáját a fejébe húzta. Maga elé nézett, mert neki ebben a faluban nem létezett látnivaló. Ismerte, hisz az övé volt minden szál rőzse és minden felsíró csecsemő. Rajta múlt, melyiket dobják a tűzre. Mögötte jó tucatnyi láncinges fegyveressel közrefogva három megbéklyózott, elvadult külsejű, fiatal férfi. Mellette lovagolt az Úrfi, az Örökös. Nagytermetű, csontos kamasz, angyalarcú, sötét hajú, minden lány álma.

Belül meg fekete, mint az ördög — gondolták a falusiak, ha ránéztek, pedig közvetlen, mosolygós legénynek látszott. Le szokott járni a faluba kíséret nélkül is. Álságosan barátságosan bánt mindenkivel, a lányok bolondultak érte. És reménykedtek, hogy majd ők! Nekik majd sikerül megfogni. Hiába!

A harcba volt szerelmes, a vérbe. Tusára hívott minden valamirevaló legényt a faluban, nem lehetett kitérni előle. Félelmetesen jól verekedett, ügyesen és kíméletlenül. A faluban csak botot használt, de a várban állandóan karddal, tőrrel gyakorolt. Sötét külsejű emberek, gyakorlott gyilkosok okították, akik megtanították azokra a fogásokra, melyekkel mindig győzött. Nem néha, nem sokszor, mindig! Igaz, olykor némelyik falubeli suhanc majdnem elkapta. Ilyenkor azonban előkerült valami rejtett fegyver, melytől nagyon gyorsan elment a bátorsága a legénykedőnek, aki nem akarta megérteni, hogy egy úr sohasem veszít. Nem veszíthet, hisz azért ő az úr! Ilyenkor már nem is csak legyőzte a túl sokat akarót, de beletaposta a véres sárba. Olyan kíméletlenül, hogy nehezen talált vissza az eszére a vesztes, ha visszatalált egyáltalán. Az idők során egyre durvább lett, elkerülte minden legény a környéken! Senki sem állt meg előtte. Inkább meghunyászkodva tűrték, bármit is tett. Nem harcos ez, hanem gyilkos! Vagy úr? Egyre megy! — mormolták maguk elé a kocsmában, ha az italból bátorságot merítettek. 

Az Örökös unottan nézelődött, jobbjával öklömnyi kavicsot hajigált. Az út mentén álldogáló falusiak közül kinézte magának a száját tátó gyereket, egyet gondolt, és egész közelről hozzávágta a nehéz követ. A szurtos kölyök másfelé figyelt, mégis észrevehette a felé zúduló veszedelmet, mert fejének kis biccentésével elengedte maga mellett. Nem kapkodott, nem ijedt meg, hanem mosolygott. A kő — majdnem érintve arcát — a kunyhó falának csapódott, majd le a sárba. Az Úrfi gonosz vigyora bosszús fintorrá torzult, szemlátomást jobban esett volna neki, ha a lövedék bezúzza a suhanc fejét. Keze a nyeregtáskájába mélyedt, valamit előszedett. Elléptetett a gyerek mellett, majd villámgyors mozdulattal visszakézből hozzávágott egy csatakeresztet. Nyergéből hátrafordulva durván felröhögött, előre élvezve a bekövetkező tragédiát.

A szemtelen senki azonban könnyed hajlással elkerülte a gyilkos készséget és még szélesebben vigyorgott. Hisz az Úrfi azzal tisztelte meg, hogy tréfálkozik vele! Az éles, hegyes fegyver tövig merült a kunyhó vályogfalába.

A katonák arcán könnyed mosoly suhant át, az Úr késpengényire szorított szája idegesen megrándult. Lassan a fia felé fordította a fejét, tekintetében gyilkos düh lángolt. Mereven nézte az Örököst, aki érezte, hogy baj van. Értetlenül nézett, majd elvörösödött, amikor rájött: ez a parasztkölyök nevetségessé tette őt.

— Meghalsz pór! — rikoltott. — Röhögni merészelsz? — Kardot rántva rúgatott volna a nemtelen senkit levágni, amikor…

— Vissza! — Nyugodt, indulat nélküli volt a hang. Az Úr szólalt meg csendesen. — Nem így! — Kissé oldalra fordulva jelentőségteljesen ránézett egy durva arcú, idősebb férfira, katonái vezetőjére, a rabokra, majd a suhancra.

A lovas kivált a menetből, magához intette az út mellett álldogáló Korgot, a kocsmárost. Néhány halkan elsuttogott szó után pénzt nyomott a vigyorogva bólogató vörös ember kezébe, aki a kölyökhöz lépett.

— Hé, Urblas! Menj az urakkal, vón’ egy kis munka! Kapsz majd enni is, meg ami kell! Szedd a lábad, gyerekem! Nem kell magaddal vinni semmit. De nem ám! Hehe! Eriggyél hamar!

„Menjek velük? Azért, mert mosolyogtam? Hiszen az Úrfi kezdte, én nem csináltam semmit. Á, meg szokták mondani, ha valakit botozni visznek. Biztosan befognak valami ocsmány munkára.  Sebaj, ha kell, pucolom a sz*rukat is, csak jussak ki a faluból. Rosszabb sorom nemigen lesz, mint eddig. Enni bizonyára adnak valamennyit, nem kell nekem olyan sok. Befogom a szám, meghúzom magam…”

Lázasan rohanó gondolataival küzdve a kölyök beállt a durva arcú lovas mögé, és szaporán kapkodva lábait elindult a sötéten komoruló vár felé. Mellette a három villogó szemű, ijesztő alak. Kicsit tartott tőlük, de megnyugtatta magát, hisz a katonák úgyis megvédik, ha kell.

Urblas, az árva, kegyelemkenyerén cselédeskedett a kocsmában, bár szegről-végről Korg távoli rokona volt. Felszolgált, fát vágott, pucolta a pöcét, mikor, mi akadt. Magának való, csendes gyerek lévén szorgalmasan elvégzett minden munkát, mégsem becsülték semmire. A szülei birtokoltak ugyan némi földet és kevéske jószágot, de azt Korg lefoglalta állítólagos adósság fejében, amikor belehaltak az éhtífuszba. A tíz év körüli kölyöknek megengedte, hogy meghúzza magát a kocsma végében. Befogta mindenféle munkára a ház körül, és dobott neki valamicske ennivalót is. A felnőttek csak átnéztek rajta, de a falubeli kamaszok kihasználták a védtelenségét, és vadászosat játszottak vele. Urblas kapta az üldözendő vad szerepét, és ha elkapták, megverték. Később, nem is tettették a cserkelést, hanem nekiestek, ha meglátták egyedül. Körberugdosták, meggyomrozták, mikor mit hozott a kedvük, bár mostanában nehezebbé vált a dolguk, mert a kis senki megtanult visszaütni. A halálraítéltek, a sarokba szorított állatok elszántságával védte magát. Termetéhez képest erős volt, rettentően szívós, és mintha előre látta volna az ellenfelek mozdulatait. Már csak husángokkal merték megtámadni, ami azért is tetszett a fiúbandának, mert a felnőttek nem engedték meg Urblasnak, hogy botot hordjon magával.  Egy kocsmapiszka nem veszélyeztetheti a rendes embereket, és a bot maga a fenyegetés. A kölyök kínjában, védekezésként újra feltalálta az ősi fegyvert, az ökölkövet. Ha markába szorította, elölről alig látszott — bár kétoldalt kilógott a hegye —, és sokkal nagyobb erővel tudott ütni. A heggyel hasított, zúzott, és öklének bütykei is kevésbé fájtak verekedés után, annyira jól alátámasztotta a szakóca. Amikor használta már nem csak az ő vére folyt, amitől olykor megijedtek a támadók, és el tudott szaladni. Máskor megvadultak tőle, akkor viszont a düh vakította el őket. Hadonásztak összevissza, s mire észbe kaptak, a falu senkije eltűnt. Ha futhatott, nem létezett olyan ember, aki utolérje. Értette a harcot, de nem kedvelte. Magától sohasem bántott senkit. Békés, jó gyerek lett volna, ha hagyják. De nem hagyták!

A menet lassan közeledett a vár felé, majd egyszer csak elkanyarodott, és a közeli kicsiny sziklahasadékba fordult. Az egyszerű lovasok szűk fele — talán féltucatnyi — ügetésbe váltva továbbment a megmászhatatlanul meredek oldalú szoros vége felé. A többiek megálltak a bejáratnál, széthúzódva az ötven-hatvan láb széles nyílás teljes szélességében. Látszott rajtuk, hogy nem először tesznek így. Úr közvetlen kísérete és a szélesen vigyorgó angyalarcú Örökös a hasadék közepén lévő kiszélesedéshez léptetett, majd megállt.

A testőrök villámgyorsan kiszabadították a három vad tekintetű férfit, és a kölyökkel együtt az Úr elé taszigálták őket. Urblas engedelmesen ment velük, de nagyon rossz előérzete támadt.

A merev arcú Úr feléjük fordult, nyugodtan megnézte őket, mintha egy lovat venne szemügyre, majd szólásra nyitotta száját.

— Nem kellene megindokolnom tetteimet, mégis megteszem, mert jó uratok vagyok. Akartok-e szabadságot és méltó életet? Persze, hogy akartok! De gyilkosok vagytok és rablók. Ez a vigyorgó kis takony pedig? Nos, ez a senki nem számít! Visszakerül a sárba, ahonnan kimászott. A halált érdemlitek mindnyájan, de kaptok egy lehetőséget. Itt van a fiam és örökösöm, aki a mi Urunk segedelmével indulni fog a kiválasztott kevesek és méltók hadiiskolájába. Mielőtt azonban távozna, le kell vizsgáznia az urak nemes tudományából, a harci ismeretekből. Nos, hosszú évek képzése után ma bizonyíthatja tudását. Itt ez a szoros, melynek végeit hű katonáim vigyázzák. Akkor engednek ki élőt e helyről, ha én úgy akarom.

Intett a katonák vezetőjének, ki néhány dorongot dobott a dermedten álló csoport elé.

— Íme, a parasztok nemtelen fegyvere a bot. Ez való nektek, hisz úgysem értetek nemesebb készségekhez. Bátor fiam egyedül fog küzdeni ellenetek, hisz egy úrnak nincs szüksége segítségre. Ha legyőzitek, szavamra mondom, szabadon távozhattok, méltó és gazdag jutalommal. Ha vesztetek… nos, akkor már nem lesz szükségetek semmire ezen a földön és a Mennyek Királyának trónusa előtt feleltek bűneitekért!

A bátor fiú köpenyét a ló farára eresztve lassan leszállt a nyeregből. Orrvédős sisakját a nyeregkápára akasztotta, brigandinját,[1] láncingét a köpenyre dobta. Az egyik testőr átvette a kantárt, szíjjal a hátsó málhához erősítette a holmikat majd a nagy kört formáló társaihoz csatlakozott. Úrfiú mámorosan csillogó szemekkel lassan kivonta kardját és tőrét. Diadalittasan végignézett a dermedt csendben álló csoporton és felrikoltott:

— Urak! Sár nemes szülöttei! Hahaha! Harcra fel!

Urblas iszonyodva hallgatta a környék mindenható urának szavait, de nem mozdult.

„Levágnak, mint egy disznót, hogy ez az úri mocsok… ez a begőzölt agyú, vérszagtól mámoros gyilkos gyakoroljon? Szűzanya, hol vagy most? Hisz én nem tettem rosszat… Istenem az égben! Abban a beborult, szentségtelen, rohadt égben! Most mi lesz velem?”

A három villogó szemű, elvadult arcú férfi villámgyorsan a földön heverő husángokhoz kapott, és laza félkört alkotva széthúzódott. Látszott rajtuk, nem először tesznek ilyesmit. Nem is, hisz a közeli város börtönéből kiváltott elítéltek voltak. Az utak megvámolói. Nem az úri népeké, mert őket védték a katonák, sem a módos kereskedőké, kikért zsoldosok harcoltak, hanem a kisemberek vámszedői. A védteleneké, a kis malackáját vásárba vivő megfáradt férfiaké, a hajnalban frissen leszedett salátát cipelő asszonyoké.

Vadak, mint a csikaszok, és ugyanolyan gyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztő ordítással vetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrfi felé, ki alig mozdult.

Csak amennyit kellett.

Az egyik férfi mégis sikoltva nézte levágott kezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant. Nem sokáig hangoskodhatott, mert a torkát átdöfő tőr hamar elhallgattatta.

Félelmetesen gyors volt az Örökös! Semmi felesleges mozdulat, erőlködés. Kidolgozott, míves mozgás, ahogy azt kell. Szinte elegánsan ölt, ha ugyan az ember életének kioltása lehet elegáns. Kicsit megbiccentve fejét kérdően pillantott a merev arccal álló Úr felé, ki nem moccant.

A testőrök csoportja felől azonban elismerő moraj hallatszott. Szakmájuk a halál, és az ilyen szép munka megérdemli az elismerést.

A maradék két férfi óvatosan keringeni kezdett az angyalarcú ördög körül. Nem érdekelte őket kenyeres társuk halála. Rosszindulatú gondolataik szinte kiültek arcukra:

„Kellett neki, minek kapkodott az a barom? Hová rohant? El lehet kapni ezt a kis ugrómókust, csak okosan kell csinálni. Nyugodtan!”

Öltek ők már sokat, és néhányan pont ilyen ügyesen táncoltak, ameddig a dorong véres ronccsá nem zúzta fürge lábukat. Egyikük — a szakállas —, botját pörgetve jobbra-balra mozdult, kezdte becserkészni a démoni ellenfelet, míg a másik, akinek hosszú, loncsos haja volt, lassan oldalazva próbált kikerülni Úrfi látószögéből. Mikor az uracs a sompolygó után fordult, a szakállas villanásszerű sebességgel ugrott az úri gyilkos felé, majd hátra és még hátrább. Igyekezett magára vonni ellenfele figyelmét. Társa eközben teljesen mögé kerülve, pörgetve vágta dorongját az Örökös lábába. Ezzel ugyan lefegyverezte magát, de Úrfi elkésve, csak félig tudta kivédeni a felé zúgó husángot, mely combjába vágódott. Az eddig csalimadárként ugrándozó szakállas óriás erővel vágott a sérült suhanc feje felé. Vigyorgó arcán látszott: ez a végső csapás, idáig tartott a harc és nem tovább. Az angyali szörnyeteget azonban lehetetlen volt meglepni. Féltérdre esett, kardját magasba rántva védte az ütést, és vérmocskos tőrét a most már védtelen támadó gyomrába döfte. Démonian gyors, tökéletes mozdulatsor. Tehetség és végtelen mennyiségű gyakorlás eredménye, igazi vizsgamunka.

Fegyverét elvesztő támadója — villámgyors körülnézés után — az Urblas lábánál heverő karó felé kezdett el rohanni.

A kétszeres győztes büszkén pillantott apja felé, aki biccentett fejével, sőt talán pici mosoly is átsuhant arcán, szinte emberivé téve azt. A gyilkos állat — vagy a teljesítményére jogosan büszke gyermek — hirtelen támadt ötlettel tőrét és kardját a testőrök körén kívülre vetette.

— Majd én megmutatom, hogyan kell bottal küzdeni! — rikoltotta.

Felkapta a lábát megzúzó karót, és kevésbé táncos léptekkel ugyan, de a hosszú hajú felé indult.

A harmadik rabló most már tudta, hiába a sok-sok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött ellenfelek, semmi esélye győzelemre vagy menekülésre. Ez a gyáva, pisis kölyök itt mellette lótúrót se ér, nem fog segíteni. Egyedül maradt egy olyan harcossal szemben, akivel még összeszokott csapata sem bírt.

Megroskadt vállakkal, lehajtott fejjel, husángját maga elé eresztve lassan térdre roskadt. Diadalittas támadója közelebb érve, a mindent befejező végső csapásra emelte botját, s közben büszke pillantást vetett apjára. Kár volt, mert utolsó ellenfele hatalmas lendülettel az elbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem is pontosan, de az ütés talált, megsértve vele az uracs csípőjét. Sokat ugyan nem ért vele, hisz a válaszul lesújtó fegyver szétzúzta fejét, vérrel és agyvelővel szórva tele Urblas arcát… aki ettől megvadult:

„Elég ebből a nyomorult életből… a vérgőzös gyilkos bandából, kik nyálcsurogva lesik, mikor döglök már meg én is!

Elég az ilyen apából és Úrból, aki bármit megtehet e földön!

És legyen elég ebből a gyönyörű arcú, beteges állatból, akiből majd Úr lesz, minden lélek gazdája, kinek duzzadó nadrágján már látszik az élvezet jele, hisz élvezet neki a halál!”

ELÉG!

A kölyök, a kiéhezett, agyonalázott senki… aki sohasem evett eleget és ki oly szenvedélyesen szeretett élni, még ha az élet ily végtelen megalázó is volt, most nekilódult. Elmosódott árnyként villant a tökéletes ütését ünneplő megtestesült ördög felé. A meghitten markába simuló ökölkővel hihetetlen erejű csapást vitt be a szépséges arcba, véres maszattá mázolva az ott terpeszkedő, önelégült vigyort.

Úrfi a földre zuhant. Díszes ruhája silány ronggyá alázódott az áldozatai vérével feldúsított sárban.

A döbbent nézők iszonyodva felhördültek.

— Földön a Kisuraság…

— A szutyok kölke…

— Még ilyet…

A démoni suhanc gyorsan kiheverte az ütést, és őrjöngve ugrott föl a mocsokból.

— Te senki! Te mocskos paraszt! Szaros kezeddel úri arcomat… én a sárban… ebben a ganés, büdös sárban? Megdöglesz, nemtelen! Megöllek! Véged van!  

A végsőkig alázott Úrfi, kinek új még ez az érzés, pörgő bottal vetette magát Urblasra. Dühtől elvakultan — de a végtelen gyakorlás adta erővel és pontossággal — ütötte, zúzta a szerencsétlen gyereket.

Illetve csak akarta, mert a kis kocsmapiszka az ilyen elvakultan támadó akarnokok között élt mostanság, és nem illetődött meg a jogos haragtól. Gyorsasága felért a képzett harcos gyakorlatával, kétségbeesés szülte ötletessége az oktatott fogásokkal. Sarokba szorított állatok ereje költözött izmaiba, elmulasztva fájdalmát. Ezernyi megtaposott őse nevében kellett bosszút állnia. Vért akart látni, szétzúzni ezt az állatot. Elengedte maga mellett a zúgó fegyvert és odacsapott. Nehezebb dolga volt ellenfelénél, közel kellett mennie, hogy elérje, de most hasznára vált a rengeteg gyakorlás, amikor egyszerre többen is támadták. Lehajolt, felugrott, hátradőlt és jórészt elkerülte a botot, miközben ütötte, csépelte a gyűlölt, dölyfös arcot.

— Ezt anyámért és apámért, akik beledöglöttek a nincstelenségbe! — hörögte levegővétel közben. — Ezt azért, mert még sohasem laktam jól! A rongyokban átfagyoskodott át az éjszakákért vágom szét azt az úrias pofád, te harcipatkány!

Megvadult állatként, fogait kivicsorítva keringett az uracs körül, és vitte be egyre másra ütéseit, nem érezve a bot csapásait, pedig egy merő seb volt a teste. Lefejelte és eltörte az orrát, megzúzta a bordáit, hatalmasakat rúgott a másik gyomrába, veséjébe. Furcsán festettek, mert Úrfinak el kellett távolodnia, ahhoz hogy hosszú fegyverét használni tudja, míg a kis senki csak közelről tudta bevinni csapásait. Olybá tűnt, mintha Úrfi menekülne és Urblas üldözné őt. Egy idő után valóban ez történt, mert az Örökös kapkodta a levegőt, kezdett kimerülni és lemerevedni a sok bekapott ütéstől. Egyszerűen nem bírt ezzel az őserejű kis fenevaddal, hiába a rengeteg gyakorlás… de volt még egy végső fegyvere. Utolsó tartalékait összeszedve támadott, meghátrálásra kényszeríttette a kölyköt, majd botját elhajítva előrántotta rejtett tőreit, melyek éleit mocsári kígyók mérgével vonták be.

— Elég egy karcolás, és megnyuvadsz, te gané! Mindenki meghal, akit ez elér — sziszegte diadalittasan —, nincs senki e világon, akit ezekkel a fegyverekkel…

Tévedett, mert volt ilyen ember, egy mocskos és szerencsétlen kocsmapiszka, a nemtelen, sárból fakadt senki. Ballal félresöpörte a tőröket és ökölkövének hegyével lecsapott, végigszántva Úrfi angyali szépségű arcát, szájától a füléig. A gyilkos suhanc félájultan zuhant a sárba. Urblas ellenfele fölé hajolva az utolsó csapásra emelte öklét, amikor meglátta a sebtől ördögien rúttá torzult fejet.

— Milyen érzés a sárban, te beteg görény?  Te nemes seggből kinyomott potyadék! Mi mindig ebben élünk. Kóstold meg milyen ízű ez az élet! — rikkantotta, és jókora adag ganés sarat tömött az angyalból groteszk démonná vált uracska hitetlenkedő szájába, sebébe. — Megkönyörülök rajtad, te úri mocsok, mert most már lelkedhez méltó a pofád. Élvezzétek ki azzal a fagyottszar apáddal együtt, hogy olyannak lát a világ, amilyen vagy!

Felugrott, felkapta a botot és hatalmas lendülettel az Úrfi lovának kantárját szorongató, elbambult testőrhöz vágta, aki vérbeborult fejjel hanyatlott alá.

És a nemtelen senki, a vérben úszó, összetört, de magában végtelen erőt érző Urblas, a sár nemes szülötte — aki még sohasem ült lovon, mégis úgy vágtatott, mint a félistenek — áttört a zavartan kapkodó külső őrök során. Idelátszottak a Kis-Kárpátok ormai. A bonyolult útvesztőjű szakadékokban, a sötét erdőkben volt remény eltűnni, mielőtt a piszkos senkivé alázott, mocskot köpdöső Örökös és az összedőlt világát dermedten gyászoló Úr észbe kap. A katonák íjai felajzatlanul, de kardjaikat is feleslegesen vonták ki, mert nem bírtak hátasaikkal, akik csikó koruktól meghátráltak az Úrfi csataménjétől. Ez elég volt a ló nyakához simuló Urblasnak, aki hihetetlen tempóban távolodva eltűnt a lassan leszálló köd és éjszaka homályában.

 

 

 

[1] Brigandin, vagy brigantin: Két réteg erős bőr közé szegecselt fémlemezek. Általában könnyebb láncinget is viseltek alatta, de magában is védte viselőjét.

10 év 8 komment

Ilyenkor nagy hegyesen be szoktunk lovagolni a fogadóba, de úgy ám, mint akinek arany a potyadéka, és ott helyben kitalálunk valamit, hogy legyen ennivaló és szállás. Jó feje van hozzá a Vén Csi… Mizse uramnak. Ha néhanapján nem jutott eszébe semmi vagy elszúrta, akkor éjjel bemásztam a konyhába, kamrába, és szereztem, amit lehetett.*

 

 

 

Hőségtől zörgőssé száradt bokrok, itt-ott néhány ágas-bogas nyárfa. Közel s távol ennyi volt a látnivaló, és természetesen maga a puszta, a fehéreskéken világló égbolttal. Lassan haladtunk, de a lovak patája így is magasra verte a port. Mindenütt igazi feketeföld, ami ha megkapja a maga vízjárandóságát, gazdagon terem, de akkor már régen nem esett az eső. Alattunk az öreg keréknyomok, mint összefonódó-szétváló sekély borozdák. Odább, a mezőn bogáncs és foltos bürök. Az egyik, porral vastagon borított kóró egész közel bólogatott. „Hm. Ha óvatosan letörném, és a port ráfújnám az Öreg izzadt nyakára, bizonyosan csípné, és vakarózni kezdene. Szidná a világot, én meg egyetértenék vele. Felébredne ebből a félálomból, és talán mesélne valamit a híres kalandjaiból. Jól regéli őket, sőt egyre jobban. Vagyis hazudozik össze-vissza. De haszonnal műveli, sok ízes vacsorát hozott már össze a…”

Ekkor láttuk meg a fogadót a távolban.

— Na végre! — az Öreg rekedtes hangja törte meg a csendet. — Dologra gyerekem! Kapjuk össze magunkat! Ha ügyesek vagyunk, estére kelve vetett ágyban alszunk.

— No és eszünk is, Mizse Uram — válaszoltam mohón. ­­— Levest meg jófajta húsokat! Maga szerint mit kérjünk…

— Csiba te, előre a medve bőrére? Még elkiabálod a szerencsénket, bolond kölke — hangzott a morózus válasz, bár az Öreg szeme is csillogott az örömtől.

Akkor már harmadik napja nem ettünk mást, csak amit a mezei növényekből lehetett főzni, és az bizony inkább becsapta, mint megtöltötte a hasunkat. Gazdám vadászatai sem hoztak semmit. Éhesek voltunk és koszosak, ráadásul sejdítettem, hogy csak két ezüst árválkodik nemes uram erszényében. Most cserkelés helyett azt a tudományát kellett elővenni, amelyikkel szállást meg vacsorát lehetett teremteni a semmiből.

Az úttól távolabb húzódva, néhány sóskaborbolya cserje mögött ütöttünk tanyát. Már csak kevés vizünk volt a tömlőkben — abból is először a lovakat itattuk meg —, de arcunkra, kezünkre jól beosztva elegendő. A Vén Csibész — mert magamban így neveztem Mizse uramat —, ledobálta gönceit, jól megfente beretváját, és kevés vízzel úriasra kapargatta az arcát. Nagyon tetszett mocskos alsójában, amiből kilátszottak penészfehér, vézna lábai. Az én dolgom lett volna a kés élezése, de az utóbbi időben — mióta titokzatos módon eltompult a kardja — nem engedi. Azt állította, ügyetlen vagyok, pedig ez nem igaz. Nem is fenés közben tompult el az a híres alkalmatosság, hanem amikor az ellent akartam lefejezni, ám az hirtelen kiszáradt tölgyfává változott. Jó fertályórán keresztül küzdöttem sikertelenül, és utána nagyon tompából kicsit életlenné tudtam csak javítani a míves szerszámot. Ha megmondanám neki, hogy öreg szablyám helyett az ő finomművű örökségével gyakoroltam, letépné a fejem. Amikor észrevette, milyen a kard, azzal a randa, gyanakvó tekintetével bámult sokáig, ami után meg szokott verni —, de olyan ártatlan arcot sikerült vágnom, hogy hitt nekem. Gondosan elraktároztam magamnak ezt a nézést, sőt azóta többször gyakoroltam is, mert nagyon jól jön ez, amikor véletlenül elromlanak a dolgok.

Szóval kiporoltam a ruháinkat, majd lekeféltem a lovakat is. Úgy kellett kinéznünk, mintha nemesember utazna segítőjével, szegény rokonával.

— Nem kéne megbeszélni… — kezdtem mondani, mert nyugtalan voltam.

— Nem beszélni kellene, hanem a málhákat kitömni mutatósra — szakított félbe öreg mesterem és tanítóm, majd jólesően megvakarta a hátsófertályát. Alaposan és mindenütt, hisz később ily méltóságán aluli dolgot nem tehetett meg. — Az edények mellé pakolj köveket, hadd zörögjenek. A ruhákba, takarókba fadarabokat göngyölj meg füvet, hogy többnek higgyék. A dolmányomat vizes kefével tisztogasd, de odafigyelve, mert ellazsnakollak, ha elbaltázol valamit! Elegem van már az örökös véletlenjeidből!

Így tehát megbeszélés helyett — ami pedig fontos lenne a fejlődésem miatt — kénytelen voltam dolgozni. Kikeféltem azt a büdös, fekete felsőjét is, hogy tisztának látszódjon. Ezt sohasem engedi kimosni, mert állítólag durva a kezem az efféle kényes holmikhoz. Igazán semmi oka ezt mondani, főként, mert nem is tud a legutóbbi véletlenről, a nadrágja hátulján lévő szakadásról. Amikor ugyanis legutóbb a ruháit sulykoltam a patakban, kénytelen voltam figyelni az ellenséges had felderítőit is a szemközti nádasban, nehogy rajtunk üssenek. Nem tehetek róla, hogy az egyik alattomos kő kiszakította az öltözékét. Egy leendő harcosnak igenis fontosabb az éberség, mint az ilyen lealacsonyító asszonymunka. Amúgy is csak akkor látszik a szakadás, ha mozog.

Már délutánba hajlott a nap, mire el tudtunk indulni. Gond nélkül megoldottam a kefélést — persze nem dicsért meg —, felöltöztünk és frissen elindultunk, hogy megszerezzük a vacsorát. Ilyenkor nagy hegyesen be szoktunk lovagolni a fogadóba, de úgy ám, mint akinek arany a potyadéka, és ott helyben kitalálunk valamit, hogy legyen ennivaló és szállás. Jó feje van hozzá a Vén Csi… Mizse uramnak. Ha néhanapján nem jutott eszébe semmi vagy elszúrta, akkor éjjel bemásztam a konyhába, kamrába, és szereztem, amit lehetett. Amikor már régen nem ettem rendesebben — mint most is —, befértem bármily kis nyíláson.

Hihi! Mögötte lovagoltam, és ahogy úriasan emelgette az alfelét, kivillant a lyukon az a fekete foltokkal tarkított alsója. Aminek voltaképpen fehérnek kellene lennie, de ez egy másik történet a büdös mocsárvízzel, aminek a tetején olajféle úszott. Nem panaszként mondom, de ezért is jól megzuholt, ráadásul igazságtalanul.

Ha bekormoznám a gatyáját a lyuk alatt, akkor nem látszana. Bár akkor a koromért haragudna rám. Ha elmondanám, miért tettem, akkor meg a szakadás miatt. Nem lehet jó döntést hozni, legegyszerűbb tehát befogni a számat, és csendesen élvezni a látványt.

 

A fogadó hatalmas vályogház volt, zsupp tetővel. Meszelt falú, szélesen terpeszkedő, sok apró szobával — mint azt később megláttam —, hátul nagy istálló. Kissé kopott cégérén ágaskodó paripa, hátán valami harcosfélével. Fogadó a Király Vitézéhez — derült ki később. Uralta a pusztát.

Három, sokak által járt út találkozásánál feküdt, egyszer itt majd falu lesz — gondoltam. Néhány iparoslegény fel is húzott kisebb műhelyeket a hátsó fertályon — amelyekben apróbb munkákat is elvállaltak. Mesterük küldhette őket, kitapogatni a lehetőségeket. Ha van elég rendelés, utánuk jön, és hamarosan falu születik. Bár itt — a semmi közepén — könnyűszerrel rajtuk üthettek aljas emberek. Kockázatos a döntés: kicsit éhesen élni a biztonságban, vagy meghalni teli hassal.

Már messziről láttuk a magas sövénykerítéssel övezett udvarban a szekereket és a sok embert. Kényesen középre léptettünk, majd urasan megálltunk. Előre vigyorogtam magamban, amikor egy szolgaféle előjött, és megfogta az Öreg csődörének, Ordasnak a zabláját. A ló kivárta, míg a megtermett férfi jól megmarkolja a vasat, majd oly hirtelen rántotta el a fejét, hogy a szerencsétlen elvágódott a porban.

— Ha már megtanultad, hogy mocskos mancsoddal ne közelíts harci ménem feje felé, szólj gazdádnak: Tárkonyfia Mizse kívánja megtisztelni ezt a… — itt körülnézett, majd megvetően legyintett — helyet. Hátasomat apródom fogja majd az istállóba vezetni, hisz’ alighanem az életedbe kerülne a próbálkozás. — Úri gőg és lenézés sugárzott az Öregből, ahogy egyik kezét csípőjére támasztva körülnézett az udvaron. Kopottas öltözékét nagyszerűen el tudta rejteni fennhéjázásával.

Ordas kezelhető jószág volt — mikor úgy hozta a kedve. Ha viszont belebújt az ördög, gyakran kibabrált velem. Bár szeszélyesen viselkedett, a fontos dolgokat alaposan begyakoroltuk vele. Az elébb például az uram egyfajta módon köszörülte a torkát, ezzel jelzett neki. Ha nem teszi, vihetik akár a pokol kapujáig, nem törődik vele. Az igazi harcban életveszélyes pontossággal rúgott, harapott, de amúgy teljesen kielégítette, ha átválogathatta az elébe vetett szénát, és maga elé bámulhatott órákon át.

Kevés időn belül előkászálódott a nagyhasú, fehér kötényes fogadós is, aki hajbókolva közelített.

— Alázatos szolgálója vagyok Nagyuramnak! Miben tehetek méltóságod kedvére? Bolhamentes ágyat, lélektisztító boritalt, frissen sütött kenyeret tudok ajánlani a test vágyainak, takaros szolgálólányokat a férfierőnek csillapítására, ha érti kegyelmed, mire gondolok — hallatszott a jól begyakorolt üdvözlet, de figyeltem, hogy az udvariaskodó vigyor fölött számító, hideg szemmel fürkészte uram öltözékét és málháját.

— Róma felé vezető utamon nem hódolok világi hívságoknak, nem lenne üdvözítő a hosszas pihenő, csak egy éjszakát töltünk itt. Hátasomat apródom látja el, ki maga is nemesi származású, tehát kellő tisztelettel közeledjetek felé. Tiszta zabot és illatos szénát bocsássatok a rendelkezésére! Most pedig vezess szállásomra! — Leszállt a csődörről, kezembe nyomta a kantárt, és leereszkedően pillogva maga körül, követte a pohos embert. Természetesen a gazdagon díszített főbejáraton mentek be, rangjához illően. Én Ordast vezetve az istálló felé tartottam, szaporán jártatva a szemem. Azért játszottuk el ezt a „harci mén ágaskodik” mutatványt, mert a lógondozás ürügyén nyugodtan nézelődhettem a fogadó hátsó fertályában, míg ő a rangosabbaknál adódó lehetőségeket vehette szemügyre odabent.

„Két leponyvázott szekér, kereskedőké lehet. Nehéz bármit is szerezni tőlük, bizalmatlan, kuporgatós népség. Hátrébb beszélget néhány mutatós ruhájú ember, no, ezektől már sikeríthetünk valamicskét. Vajon mit fog kitalálni az öreg? Valami gyors kellene, mert kopog…”

— Auu! Te büdös… — míg gondolkodtam, nézelődtem, az alattomos dög szorosan egy véka mellett ment el, melybe akkorát rúgtam, hogy ordításomra mindenki felfigyelt a környéken. — Visszakapod rögvest, te himpókos gebe! Tudom, hogy gonoszságból tetted! — mondtam el fennhangon véleményem, miközben Ordas nagyokat horkantva röhögött, és elégedetten bólogatott. Tetszett neki, hogy kitolt velem. Ez régi játék volt köztünk, hisz’ mélább napjain én is belevittem tüskés bokrokba, hogy felélénkítsem. Természetesen jólesően ki is röhögtem utána. Miért nem figyel? Egy harcos legyen mindig éber!

— Hahaha! Hitemre mondom, üdvözítő ez a látvány! Talán inkább a lónak kellene vezetnie ezt a szamárivadékot, hisz szemlátomást okosabb! — Bársonyruhás, kikent-kifent ifjonc vihogott tragédiámon, bágyadt tapssal jutalmazva a látványt.

— Vagy talán vak vezet világtalant — folytatta a gúnyolódást —, mert a gebe se lát?

„Ebből jó vacsora lehet, ha el nem szúrom” — gondoltam, majd visszaszóltam:

— Van, aki levegőbe beszél, mint egy gyáva prókátor, és van, aki a harcban is elkíséri urát, dicső győzelmekre segítve őt — kiáltottam vigyorogva a szépfiú felé. — Persze az ilyen kislányruhás fiúcskák nem szokták a férfiaknak való dolgokat, még összekennék magukat, és akkor nem kapnának puszit a mamitól — folytattam, majd csettintettem hármat, gyorsan egymás után. Ordas erre a jelre két lábra ágaskodott és velőtrázót nyerített, miközben mellső lábával harciasan kalimpált a levegőbe. Ha ember van előtte, lerúgja a fejét, hisz erre volt betanítva. Engem persze nem bántott, viszont csak úgy fröcsögött a nyála az arcomba. „Hogy hágna meg egy ganés hasú szamárcsődör!” — gondoltam magamban.

A veszett zajra többen is előbukkantak, köztük az én Vén Csi… nemes uram és pár díszes ruhájú ember.

— Ha kikötöd valahová azt a gebét, megmutatnám ki kettőnk közül a legény, te vakarék! — hangzott az úrfi válasza. — Kard vagy tőr?

(…)

 

10 év 5 komment

A várost körülvevő magas falak megóvták a polgárokat a külső támadásoktól, a vasalt, erős tölgyfaajtók a helyi rablóktól. A főtéren sötétlő hamufolt, az utolsó máglya maradványa pedig jelezte: vannak, akik vigyázzák az emberek lelkét. *

 

 

 

Hideg szél söpört végig a jómódú kisváros főterén. A hegyek felől érkezett a nemsokára bekövetkező keményebb idők hírnökeként. A várost körülvevő magas falak megóvták a polgárokat a külső támadásoktól, a vasalt, erős tölgyfaajtók a helyi rablóktól. A főtéren sötétlő hamufolt, az utolsó máglya maradványa pedig jelezte: vannak, akik vigyázzák az emberek lelkét.

 

Lárma és részeg ordítozás ébresztett azon a vasárnap reggelen. Husángokkal, kapákkal felfegyverzett jobbágyok egy ócska kordén megkötözött, fiatal nőt hoztak.

— Boszorkány! Éjfélkor megidézte a sátánt! — hallatszott ki az italos ordibálásból. Szent énekeket gajdoltak, csapkodták a szekér oldalát. A pórnép szokása szerint ünnepet csinált mindenből, ami megtörte a paraszti élet egyhangúságát. Fennhangon mesélték a történteket az út mentén bámészkodóknak.

— Elvágta egy fekete kakas torkát, és szanaszét hintette a vérét! — ordította egy férfi.

— Láttam, amikor az ördög elülső farkát csókolgatta! Teljesen bevette a…

— Elhallgatsz, de rögtön! — szakította félbe a kamaszhangú regélést egy józan női hang. — Majd adok én neked ilyeneken jártatni az eszed. Ráadásul az Úr napján! Fúj! Befogod a szád, vagy takarodsz haza, te kis disznófattya! 

Ahogy a hangokból kitetszett, kilesték az egyik keresztútnál, amikor mindenféle boszorkányos dolgokat művelt. Sátánimádó rigmusokat kántált, meztelenül táncolt. Hajnalban egy tucat férfi betört a kunyhójába, megkötözték és betömték a száját. Ahogy mesélték, előtte istenes mennyiségű bátorságnövelőt is ittak. Alaposan helybenhagyták a boszorkányt, véletlenül a pendelyét is megszaggatták, melyben aludt, de hozzányúlni amúgy nem mertek, hisz már a gonosz hitvese volt. Kinek lenne bátorsága egy ilyen hatalmasság kedvesével dévajkodni! Persze guvadt szemekkel lesték, amit lehetett — a nézést sehol sem tiltja a szentírás —, mert az ördöggel cimboráló nőnek kivillantak a kívánatosabb részei is. A menetet kísérő asszonyok betakargatták valamennyire, és szidták a kéjsóvár férfinépet, akik nem átallnák a lelkük üdvét is kockára tenni a gömbölyded hús látványáért. Mindezt persze nem szívjóságból tették, hanem hogy az uruk ne olyan dolgokon legeltesse a szemét, ami nem neki lett teremtve. Hogyisne! Aztán majd olyasmihez támad kedvük drága pénzért a szajhákkal, amit hites feleségükkel kellene megtenni otthon a sötétben. Néhány szabad szájú nő azon vihogott, hogy minek kísértik az Istent ennek a boszorkának a meglesésével, amikor a hazai földek sincsenek elég alaposan megmívelve.

— Hisz’ alig van valamije — tette hozzá egy termetes asszonyság —, az enyémet nézzék meg! — Ezzel lerántotta hatalmas, lógó csecseiről az inget.

 

Az érkezőktől zengett az egész város. Sokan az ágyukból kelve, illetlen, éjszakai öltözetben tolongtak az utcán. Beálltak a menetbe, ordítoztak ők is, miközben adogatták körbe a boroskorsókat. Elkísérték a bűnös némbert a Városháza börtönéig.

Készülődni kezdtem, mert ha az Ügyész Úr meg kívánja tekinteni a vádlottat, szüksége lehet a közreműködésemre. Üzentem a Dominának is, hogy megfelelően fel tudjon készülni, bár nem hittem, hogy valódi boszorkány kerül elénk. A legtöbbször bábákat, füvesasszonyokat hozott be a fanatizált tömeg, az igaziak ritkák, mint a fehér holló.

Felöltöttem a méltóságomat jelző fekete, írnoki ruhámat, ünnepi köpönyegemet, gyorsan haraptam néhány falatot, majd a városi börtönhöz siettem.

November havának első napjához képest enyhe idő volt, a szél szétkergette az ilyenkor megszokott felhőket. Az utca napos oldalán mentem, odatartva arcomat a melengető sugaraknak. Gyakran magam elé pislantottam, nehogy valami éjjeliedény tartalmába lépjek. A sikátorok kövezete középre lejtett, ott is hevert néhány bűzölgő ocsmányság. Nem szerettem a városi lét eme ínyencségeit, de ide kötött a hivatásom.

Az Ügyész Úr még nem jelent meg, de a vádlottat már elrekesztették az alsó helyiségek valamelyikében. Isten szent napján nem kezdték el a vallatást, de végtagjait a falhoz bilincselték, száját kipeckelték. Ilyenkor azonnal egy pap, vagy dominikánus barát kereste fel a bűnöst, hogy a biztonság kedvéért még az Úr szavával is megtiltsa neki az ördögi praktikák űzését. Később buzgó imádságba kezdett — távoltartandó a sátánt —, de figyelt arra is, nehogy valamelyik istentelen porkoláb bűnös szenvedélyét kiélje az elvetemült nőszemélyen. Nem a boszorkát féltette, hisz az bármily rossz sorsot kiérdemelt tetteiért, hanem az esendő férfinépet, akit megronthat a gonosz. Arra is intézkedések történtek, nehogy valamely cinkos személy vasfüvet, boszorkányzsírt csempészhessen be. Az előbbi segedelmével elvághatóak a bilincsek, az utóbbival pedig elrepülhetett volna valamely szerencsétlen rab hátán.

A tömeg nem oszlott fel, ellenkezőleg, egyre dagadt. A főtéren — ahol a Városháza állt —, már pecsenyesütők, italárusok sürögtek—forogtak, és előbújtak a zsebmetszők is. A város népe szemlátomást meg kívánta ünnepelni, hogy biztonságosabbá vált az élet ezen a földön. A Domina is előkerült különleges ruhájában, mely ellenállt az ártó igéknek. Apró biccentéssel nyugtázta létezésem, és leereszkedett szemügyre venni az új rabot.

Csillogó szemmel jött föl mintegy fertályórával később, széles mosolyával jelezte, megérte a hosszadalmas, majd fél éve tartó várakozás.

Kis ideig még nézelődtem, de a túl gyakori boszorkányperek miatt — az idén már a huszadik — sem az Ügyész, sem a Bíró Úr nem tartotta szükségesnek idefáradni.

 

Másnap már pirkadatkor ott álltam a börtön bejáratánál a kínzómesterrel együtt. Sohase mosott, vörös talárját vastagon fedte a vér. Új segédet hozott magával, egy alacsony, vékony alakot, mélyen fejére húzott csuklyában. Az ifjonc lassan mozgott, kissé megilletődöttnek látszott, ami érthető is, tekintettel az elkövetkezendő munkákra. Én az öregebbik mentémet vettem föl, és hétköznapi köpenyemet, mert ildomosabb volt ezeket használni odalent. Óhatatlanul mindenfélék fröcsögnek rám, kár lett volna az ünnepi ruháimért. Ezeken már jócskán voltak vércseppek, de a kínzókamra homályban nem nagyon látszottak. Lemásztunk a lépcsőkön, beálltam az íróállványomhoz, és éles késemmel levagdostam a használt lúdtollak végét, sőt még a magammal hozott frissekből is hármat. Elkerülendő ama kényelmetlenséget, hogy a világi, vagy az egyházi hatalmasságok közül bárki is rám várakozzon. Egy ilyen méltatlan helyzetre még gondolni is rossz.

A segéd, még mielőtt bármilyen hasznos munkát elvégzett volna, rosszul lett. Lefektették az egyik sarokba, hogy ne legyen útban. A kínzómester begyújtott a tűzkosárba, alaposan megpakolta faszénnel, majd fújtatóval felizzította. Amikor már szépen égett, belehelyezte a fogókat és a nyársakat. Ezekkel az alkalmatosan kialakított szerszámokkal hidegen is célt lehetett érni, de vörösen izzó állapotban jóval rövidebb ideig tartott. A méltóságok jobban örvendeztek a gyors, ügyeskezű mesternek, mint aki sokáig vacakolt. Természetesen a meleget is kedvelték, hisz idelent még nyáron is kellemetlen, nyirkos hideg uralkodott. Az a kis füst, ami közben keletkezett, csekély áldozat a kényelemért. Sokszor mulattam azon, hogy a vallatásra behozott emberek eleinte örültek a kellemesebb időnek, szinte megkönnyebbültek tőle. Nagyon tanulságos volt látni arcukat, amikor a Mester kivette az izzó fogót, és használni kezdte.

Megérkezett a Bíró úr és néhány szerzetestársa kíséretében a domonkosok inkvizítora.

Behozták a boszorkát, lemeztelenítették, majd hátrakötözött kezénél fogva annyira felhúzták csigával, hogy csak a lábujjhegye érje a kövezetet. Hajának nagy részét késsel vágta, a maradékot tüzes vassal perzselte le, egyéb szőrzetével együtt a Mester. A megtisztított felületen könnyedén megtalálta az ördög keze nyomát, a stigmákat. Tüzes fogóval tépte a húsát, amitől kellemetlenül éles hangon sikoltozott a vádlott. Az inkvizítor atya sorban tette fel kérdéseit, miközben segítségképpen én is óvatosan korbácsoltam a vádlott érzékeny pontjait. Vigyáznom kellett, hisz vér nem folyhatott. Szerettem volna időben végezni, hogy délben megebédelhessek. Voltaképpen rá is értem, hisz érdemlegeset nem szoktak még ilyenkor vallani! A lábaira egyelőre még nem kötöttünk súlyokat, reménykedtünk, hogy hamar megtörik, és vallomást tesz. Őszintén bevallva, nem akartam ebéd előtt hozzáérni a nőhöz, mert vizelettől ragadt az egész alteste. Nekem kellett volna ugyanis lefogni, hogy ne rugdalózzon. Istennek legyen hála, nem került rá sor, mert a boszorkány bevallotta bűneit, elismerte, hogy a Sátánnal hált.

Szokásos gyöngybetűimmel megírtam a jegyzőkönyvet, a Bíró úr kimondta az ítéletet, és a következő héten sor került a tűzhalálra is. Egykedvű arccal, közömbösen sétált fel a máglyára, nem csókolta meg a keresztet. A Pokol Urát kívánta szolgálni halála után is. Zokszó nélkül tűrte a lángokat.

Igazi boszorkány volt.

 

***

 

Kellemes visszaemlékezni erre a sikeres napra.

Olyan intenzitással gyötörtük a szerencsétlen nőt, hogy tudata már egy óra szenvedés után megtisztult földi beidegződéseitől. A Kínzómester — azaz a Domina — most már elérte őt telepatikus úton, átadta az Alaptudást. A Boszorkányok Rendje új taggal gyarapodott. A bíróság meghozta az ítéletet, majd elhagyta a helyiséget.

Távozásukkal megszűnt az állandó nyomás, ami a krisztushitet követő papok felől áradt felénk. Fennhangon mondott imáik veszélyesen eltompították adottságainkat. Ezen kellemetlenség ellen csak Domina embervérrel átitatott talárja jelentett menedéket, ő ilyenkor is teljes erejét birtokolta. Finoman befolyásolni tudta a Bíró döntéseit, mely nagymértékben megkönnyítette a dolgunkat.

Egyedül maradtunk leendő társunkkal. A látszat megőrzése érdekében valakit fel kellett áldoznunk az alsóbbrendű földi fajból, ezért kihúztuk a sarokból Domina segédjét, aki természetesen nő volt, és vonásai emlékeztettek új barátunkéra. Ekkorra már teljesen hatottak rá a szereink, melyek majdnem növényi szintre csökkentették agyműködését. A helybéli börtönből hozta ki Domina azzal, hogyha fiúnak álcázva segít neki kínzómesteri munkájában, akkor egy idő után szabadon engedi. Látszólag azért, hogy tetveit eltávolítsa, odahaza leborotváltatta minden szőrzetét. Villámgyorsan hihető mennyiségű sebet ejtettünk arcán és testén — mukkanás nélkül tűrte, hisz semmit sem érzett —, ráhúztuk a pendelyt. Új tagunk közben beöltözött a segéd ruháiba, fejére húzta csuklyáját. Látható sebeit kosszal elfedtük, és behívtuk az őröket.

 

***

 

Telepatikus fajunk, a Köztes Nép — melyet földi nyelven talán a boszorkány szóval jellemezhetnénk legjobban —, már régóta járta a galaxist, keresve testvéreinket. Az összetartozáson kívül égetően szükségünk volt vérfrissítésre is. Hatalomátvételünk éveiben bolygónkon kiirtottuk a férfiakat, és a Képesség nélküli nőket. Tudósaink elérték, hogy nők — akár más fajúak — is megtermékenyíthették egymást, de létszámunk nagyon kicsi volt, és életünkben csak egy-két utódot hozhattunk létre. Más, nem boszorkány fajokkal kereszteződve elvesztenénk adottságainkat, melyben egyedülállóak vagyunk az Univerzumban. Egy nép, mely a valóságos és a transzcendens között áll. Energiát tudunk meríteni a Határon Túli Világból, a Démonok Birodalmából. Léteztek lények, kik elérték fizikai tudásunk szintjét, de szellemi hatalmunkkal senki sem szállhatott szembe.

Sajnos, genetikai romlásunkat nem tudtuk megakadályozni. Erőink nemzedékről nemzedékre hanyatlottak, már fizikai tudományunk is romokban hevert, amikor megtaláltuk a Földet és rajta rokonainkat, a boszorkányokat. Nagyon kevesen voltak, elkeveredve a nemtelen milliókkal, és kilétük kiderítésére nem alkalmazhattuk az erőszakos eszközeinket. A bolygó lerohanását követő pánikban ugyanis elpusztulnának testvéreink is. Hosszas tanácskozás után arra jutottunk, hogy nem fedjük fel kilétünket a földiek előtt, hanem észrevétlenül közéjük keveredve kiválogatjuk a nők közül a Képességgel rendelkezőket. Ha életben hagyjuk — mintegy tenyészalanyként — az emberiséget, akár a végtelenségig is gyarapíthatjuk a Köztes Népet. Külsőnk, bár fizikailag nők vagyunk — szülünk, szoptatunk —, inkább a földi férfiakéra hasonlít. Ezt a primitív világot még a hímek uralják, nekünk is ezt a szerepet kellett játszani. Kis melleink nem okoznak problémát a beilleszkedésben, és maszkmestereink az altesti gondokat is hihetően megoldották.

 

A földi, keresztény időszámítás szerint a XIV. század elején kezdtünk beépülni világukba. Beszivárogtunk hatalmi szervezeteikbe, és beindítottunk egy boszorkányüldözési hisztériát. A krisztusi vallás nevetséges imái meglepő erővel gátolták szellemi erőnket, így az egyházat csak világi hatalmunkkal befolyásolhattuk. Megfelelő helyen lévő társaink, kínzómesterek, bírák, vagy akár csak írnokok, kimentették Testvéreinket, kiknek eldugott klastromnak, monostornak, erődnek álcázott rendházainkban átadtuk tudásunkat.

Sajnos az emberi faj sajátossága, hogy a Tehetség csak nagyon erős sokk és fizikai gyötrelmek hatására válik aktívvá. Kénytelenek voltunk a bíróságok nyomozati módszerei közé bevezetni a kínvallatást, bár teljesen nyilvánvaló egy logikus agy számára, hogy kényszer hatása alatt tett vallomás nem lehet bizonyító érvényű. Terveink szerint mintegy négyszáz évig válogatunk a bolygón, miközben megfelelően felfrissítjük génjeinket. Akkorra már csökkenni fog a Tehetségesek mennyisége. A XVIII. század közepén, néhány megfigyelő kivételével, elhagyjuk a bolygót. Hozzávetőlegesen kétszázötven év után, mikorra újra feldúsul a Tehetségesek száma, visszatérünk!

 

***

 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/boszorkanyuldozesek_kialakulasa_europaban/

 

 

 

„A boszorkányhiedelmek megítélésében a 13–14. század folyamán figyelhető meg egy átalakulás kezdete. A középkori eretnekmozgalmak (katharok, valdensek) ellen a szószékről, majd az albigensek elleni keresztes háború során 1233-ban megalakított Inkvizíció hivatalának új eszközeivel folytatott harc fokozatosan kiterjedt mindenféle »tévhit«, például a népi babonák »kigyomlálására« is, s a felvilágosító szándékhoz a törvényes büntetés egyre fenyegetőbb formái társultak.”

„A válságok terhelte 14–15. században tömegessé lettek a boszorkányvádak. Ekkor alakult ki az ördöggel szövetkező, titkos szektát alkotó boszorkányoknak az a mitológiája, amely azután a 16–17. században járványszerű boszorkányüldözésekhez vezetett Európában.”

 

http://moly.hu/polcok/boszorka-polc

 

 

 

„Modern kori boszorkányüldözések

A világ némely részein, többek közt Dél-Afrikában és Indiában, a mai napig történnek boszorkányüldözések.

1999-ben gyermekek ellen irányuló boszorkányüldözésről számolt be a BBC Kongóban. Tanzániában azért gyilkoltak meg idős asszonyokat, mert vörös szemük miatt azt gondolták róluk, hogy boszorkányok.

Az Egyesült Államokban 1999 decemberében egy oklahomai diákot tiltottak ki 15 napra az iskolából, mert állítólag boszorkányságot használt tanára ellen.

Kenyában legalább 11 személyt, köztük 3 férfit lincselt meg és égetett el a tömeg az ország nyugati részén 2008 májusában. Azzal vádolták őket, hogy listát készítettek a falu lakóiról, akik ellen boszorkányságot használtak, majd egyenként kipipálták a nevüket, ahogy elhaláloztak.”

 

 

http://www.fn.hu/kulfold/20101202/boszorkanyokat_lincseltek_meg_haitin/

 

 

2010. december 2. 18:49

»Boszorkányokat«  lincseltek meg Haitin

Legkevesebb 12 embert lincseltek meg az elmúlt napokban Haiti egyik déli megyéjének néhány településén, mert az áldozatokról úgy vélték, hogy készakarva terjesztik a kolerát – tudta meg az AFP rendőrségi forrásokból.

FN.hu, MTI

 

 

 

 

T?zben égsz majd (javított)
10 év Nincs Komment

 Ijedten rebbentek fel a templom tetején tollászkodó madarak, mikor a félrevert harang kongása megtörte a csendet. Nem t?zhöz riasztott, nem is halottért szólt. Félelmet kelt? hangja ezúttal az Úr haragját hirdette.

Favágók, parasztok lakták az Északi Kárpátok ?srengetegének szélén megbúvó falucskát. Szorgalmasan dolgozó, maguknak való emberek. Kevés bajuk volt a világgal, egymással is összefértek, de ezen a kora nyári vasárnapon, az Úr 1347-dik esztendejében, nagyot változott a világ.

 

Komor arcú emberek fordultak ki a félig földbevájt, zsuppfedeles házacskák ajtaján, és indultak el a harang parancsára a f?tér felé. Mindenkin ünnepl?, mert az Urat sértené a munkanapokon hordott, foltozott öltözék. A gyerekek ugyan vidáman rohangáltak, de számukra a temetés is szórakozás.

A tér közepét elfoglaló máglyát el?z? estén rakták akkurátus mesteremberek. Alulra került a vékony r?zse, fölé gondosan elrendezve a vastagabb, száraz fa, ami ha tüzet fog, belobbantja majd a nagy rönköket. El kell hamvasztani a csontokat is, vagy kés?bb saját kez?leg összetörni, hisz ezen a világon nyoma se maradhat a b?nösnek. Akit a gonosz megérintett, annak a maradványai is ragályosak, és csak egy mód van a fert?zöttek megtisztítására: a t?z.

A farakás közepén oszlophoz kötözve kopaszra borotvált fej?, meggyötört n? állt. Valamikor szép asszony volt. Dús hajú, tisztes ruhájú, halk szavú. A tér szélén a tömeg fölé magasodó, frissen épített emelvényen termetes pap imádkozott. Díszes miseruhája Isten dics?ségét hirdette, kemény tekintete, parancsoló hangja a hatalmát. Az építményt?l nem messze, egy halom szikla mellett, id?s férfi feküdt a földön, karókhoz béklyózott végtagokkal. Testén széles deszkalap, melyet nehéz kövekkel púpoztak meg. A tisztelend? atya lejött az emelvényr?l, és nehéz fakeresztjét magasra emelve a férfi elé állt.

– Áldott legyen a Mindenség Ura, ki letekint ránk, méltatlanokra! Kérlek, Istenem, irgalmazz e férfiúnak! Sarlódi Uros hallgasd meg a Mindenható akaratát, ki általam szól tehozzád! Földi életed véget ér a mai napon, tested az enyészeté lészen b?neidért, de halhatatlan lelked még megtérhet a Mennyeknek Birodalmába. Megmenekülhetsz a Purgatóriumtól, és ezer év szenvedését?l. Bánd meg tetteidet, fedd fel el?ttünk Csepke leányod hollétét, hogy ? is megtisztulhasson a lángok által!

Az éltes korú ember zihálva kapkodta a leveg?t, vonásai eltorzultak a kíntól, mégsem szólt. Iszonyú fájdalom gyötörte, de nem csak a testé. ?, csakis ? az oka asszonya halálának. Rábeszélte a boszorkányság vádjától tartó feleségét: nyíltan segítse a betegeket, vállalva gyógyító küldetését.

 

***

 

Nemrégiben járvány robbant ki a faluban. Az emberek belázasodtak, hánytak, testükön hatalmas, vörös duzzanatok, véraláfutások támadtak. Egyfolytában zúgtak a harangok. A pap reggelt?l estig imádkozott, járta sorban a betegeket, kérte az Úr kegyelmét, de végül maga is elkapta a kórt. Ekkor érkezett Emese, a füvesasszony és Csepke lánya segítsége. Gyökerekb?l, füvekb?l f?zött italuk könnyebbséget hozott a betegeknek, legtöbben – az atyával együtt – fel is épültek.

A falu lelkipásztora csodálatos gyógyulása után naponta hálamisét tartott a templomban, ahová minden hív?t elvárt. Az emberek azonban fanyalogtak. Minden nap mise? Dologid?ben, amikor annyi a munka? Amúgy is a füvesasszony meg a lánya mentette meg a falu népét, akkor meg minek az a sok hálálkodás? B?séggel elég a vasárnapi tétlenkedés.

A pap fülébe is eljutottak az istenkáromló szavak. Hangosan nem lázadt senki, de a lesunyt fejjel duruzsolók között n?tt az elégedetlenség. A prédikátor kötelességének érezte minden áron megvédeni az egyház tekintélyét. Meg kellett mutatnia, hogy nem lehet szembeszállni a Mennyei Atya evilági képvisel?jével. Azt sem érezte helyénvalónak, hogy a Sarlódi család n?i csak úgy nekiláttak gyógyítani a faluban. Mintha felülbírálták volna az Úr akaratát, pedig csak ? döntheti el: ki éljen, és ki haljon meg ezen a földön.

„Nem az igaz utat járták ezek az erdei b?bájosok, amikor imádkozás helyett pokolszülte okoskodással mindenféle gazokat etettek az emberekkel” – gondolta magában. –  „Végtelen g?gjükben munkálkodásuk közben sem kérték Isten segítségét, mintha nem lennének rászorulva a Mindenható irgalmára. Bizonyára más, sötétebb hatalomhoz fohászkodtak. Er?s gerendaházban pöffeszkednek, míg lelkipásztoruk jóval szerényebb helyen húzza meg magát, pedig áldozatos munkájáért különbet érdemelne.”

Isten szolgája boszorkánysággal vádolta meg az asszonyt és a lányt.

A faluban nagy lett a felbolydulás. Páran morgolódtak, de a legtöbben hallgattak; arcukra kiült a félelem. Akadt néhány hív? lélek, aki a tanúk emelvényére lépett. Egyikük azt vallotta: látta a két n?t táncolni, ugrálni a telihold b?nre csábító fényében. Szemük vérben forgott, szájukból kénköves füst gomolygott. Másikuk látta, ahogy az ördöggel üzekedtek. Tanúk akadtak arra is, hogy egy birkát megkentek boszorkányzsírral, és rikoltozva keringtek a hátán a fák fölött.

Emesét elfogták, de a kislány, Csepke, elt?nt. A tisztelend? készséges segít?ivel kivallatta a füvesasszonyt, és néhány óra alatt megtörte akaratát. Beismertette vele, hogy szövetségre lépett a sátánnal, és ? volt az, aki rontást kért a falura. Büntetése t?zhalál – hisz’ az egyház sohasem ont vért.

 

***

 

A templomtér feketéllett a tömegt?l. Elöl a módosabb gazdák, a falu vezet?i, mögöttük gyerekek, akik addig furakodtak a lábak között, amíg jó kilátásuk nem nyílt az eseményekre. Vidám arcocskájuk ki-kivillant a komor, fekete öltözékek mögül. Még bújócskázni is próbáltak, míg rájuk nem szóltak a feln?ttek. Nem azért, mert méltatlan, hanem mert zavarta ?ket a maguk dolgában. Halkan beszélgettek, és meg-meghúzogatták a boroskorsókat is, hisz a férfiember ünnepnapon öblíti le a munkanapok porát, ezen semmiféle ítélethozatal sem változtat. Az asszonynép is összébb húzódott, sebesen perg? nyelvvel mondták el véleményüket a történésekr?l. Kalapot visel?knek az ital, kend?s népnek a beszéd hozza a könnyebbséget. A boszorkányos család mindenkit érdekelt, bár nem egyforma okokból. Néhányan szerették ezeket az embereket és búcsúzni jöttek, mások élvezték az ünnepséget, a látványosságot.

És volt egy kicsike lány, a harang fölötti padlástérben megbújva, aki minden könnyét elsírta már és csak a papot nézte. Nem akarta elfeledni ezt a húsos, önelégült arcot, a megereszkedett pofazacskókat, az ájtatosan pislogó szemet, és a kegyetlen, pengevékony szájat.

– A mi Urunk irgalmas lesz hozzád, Uros! – zengett az atya kimunkált baritonja. – Ne akard a pokol szenvedéseit magadnak! Valld be, hol bujkál leányod, Sarlódi Csepke VE ki zsenge kora ellenére nem átallott a Sátán asszonya lenni. Tisztes tanúk szeme láttára fajtalankodott eme szörnyszülöttel.

A szenved? férfi ajkai megnyíltak, de csak buborékos vér folyt ki szájából. A pap közelebb hajolt.

– Nyisd meg a szíved, Uros!

Alig hallható suttogás törte meg a csendet:

– Hozzánk… jártál… vacsorálni… te kígyó. Az asszonyom hozott… vissza… az életbe.

– Istenkáromló! Hol van Csepke? Követ neki! Nagyobbat! Be fogod vallani! Hazug pogány, ördöggel cimboráló, boszorkányokat nemz?…

– Megátkozlak… te hitvány patkány…

– Isten felkent szolgáját mered fenyegetni?! Te! Te! Hol van az a kis… – a tisztelend? atya hangja eltorzult. Szederjessé vált arccal üvöltötte: – Követ reá! Ropogjanak azok az átkozott csontjai!

– Még ma… a pokol… kénköves tüzére… kerülsz!

Az atya dühében saját kezével dobott egy jókora sziklát a növekv? halomra. Elégedetten hallgatta a bordák recsegését, nézte valamikori barátja, Uros haldoklását.

Ekkor csodálatos módon mosoly árnyéka derengett fel az agyonkínzott férfi arcán:

– Köszönöm… te ostoba… barom! – A szenved? ezzel az utolsó mondattal kilehelte a lelkét.

Az pap rádöbbent, hogy indulatától vezérelve ? maga ölte meg a tanút. Ez a halálra kínzott ember kifogott rajta, és immár sohasem fogja megtudni, hol van Csepke. Lángvörös fejjel, halkan szitkozódva mászott vissza az emelvényre. Mire fölért, elnyomta magában ezt a méltatlan érzést, és újra harsányan prédikálni kezdett. Megköszönte az Úrnak, amiért segítette a falut, meggyógyította az embereket és lehet?séget adott a járvány okozóinak megbüntetésére. Imái befejeztével felemelte mindkét kezét, elcsitítva a tömeg moraját:

– Sarlódi Emese, te b?nös lélek, ezennel véget értek napjaid a földön. Indulhatsz utadra a Purgatóriumba, ahol ezer évig fogsz a kín tüzében égni!

Az emberek dermedt csendben várakoztak. Megsz?nt a kortyolgatás, a beszélgetés, mert egy közülük való fog eltávozni err?l a világról. B?nös? Nem b?nös? Ezt eldönteni nem a közemberek dolga. Viszont a halál nagy úr. Csenddel illik megtisztelni, ha eljön az ? ideje.

A káplán felmászott az asszony mellé, hogy az elítélt utolsó csókkal illethesse az elébe tartott szent keresztet. Testével takarta a prédikátor el?l a bátor n? fejrázását, mellyel elutasította az álszent kegyet. Szelíden mosolyogva keresztet vetett és bólintott a pap felé.

– Teljesüljön az Úr akarata! Gyújtsátok meg! – harsogott a tisztelend? parancsa. Arca ájtatos maradt, de legbelül örömöt érzett. Várta a sikolyokat, a hosszúra nyúlt szenvedést, mellyel végre lezárhatja az egész ostoba históriát.

Megfelel? helyeken alágyújtottak a máglyának, ám nem lángok, hanem s?r?, fojtogató füst tört fel a farakásból. Szenved? kiáltozás helyett er?tlen köhögés hallatszott, ahogy a kíméletesebb, fulladásos halál közelített a sokat szenvedett n? felé.

Élt ebben a faluban – a sok hitvány között – néhány er?slelk?, hálás ember is, akik tudták: saját és szeretteik életét ennek az önfeláldozó teremtésnek köszönhetik. Személyesen nem merészkedtek ki éjszaka, hisz joggal féltették életüket. Viszont ki tud parancsolni a csíntev? csemetéknek, akik frissen sarlózott harmatos füvet, bódító növényeket, nyers faháncsot dugdostak a fák közé? A máglyaépít?k hajnalban gondosan eltüntették gyermekeik munkájának nyomait, amikor utolsó ellen?rzésüket tartották. Nem kockáztathatták meg, hogy a szolgalelk?ek, vagy a falu pásztora észrevegye, mi történt. Véletlenül a vastagabb fák is rettent?en nyersek voltak, legalábbis jó részük. Nagyon nehezen, jó fertályóra alatt lángolt föl a farakás, mikor már semmilyen életjel sem hallatszott a füstfelh?b?l.

 

A toronyban reszket? kislány k?vé dermedt szívvel nézte édesapja halálát. Szemhéját szorosra zárta, fájdalmát elfojtotta, csak bels? szemével figyelt. Átélte fuldokló anyja utolsó lélegzetét, majd szabadulni készül? lelkének els? moccanását is. Nem volt boszorkány, de a szelíd gyógyítóknak is létezik mágikus hatalma. Az újra egészséges emberek szeretetéb?l teremt?dött, és hálával telt könnyek táplálták. Kicsiny er?, viszont a segítségével látta a valóságon túli világot. Amikor az ember meghal, szelleme visszatér a teremt? ?skáosz tüzébe. Kiégeti magából az élet terheit, megszabadul a fizikai lét szennyét?l, majd testet öltve egy kisdedben, újrakezdi az örök körforgást.

A lányka érezte, ahogy Emese agyongyötört testének eszenciája – kiszabadulván húsbörtönéb?l –, elindult végs? útjára. Csepke minden szeretetét és félelmét egy nem evilági sikolyba s?rítette, és a felszabadultan szárnyaló szellem megtorpant.

A mágikus sík ?rült káoszában is meghallotta a kiáltást: kicsi lányának szüksége van rá. Még nem távozhat, mert dolga van e földön. A megtisztító feledés helyett gyermekének kell segítenie. Mint ahogy egész életében tette. És amint a végs?kig fáradt anyák teszik, nem tudni, honnan, de er?t merített a semmib?l, és most már ketten küzdöttek. Egymásért. Két gyenge n? az ?selemek ellen, akarat a nyers er?vel szemben. Talán nem is küzdelem volt ez, csupán csendes kérés, egyik anyától a másikhoz? Hisz’ a Mindenekfeletti nem lehet férfi, semmib?l valamit teremteni, szülni, csak az asszonyok képesek.

ÚGY LEGYEN!

Emese szelleme elhagyta az örök körforgást. Lágyan belesimult leánya lelkébe, elárasztotta szeretetével, átvette a terheket. Mint ahogy az anyák mindig is teszik. Hosszú életének tapasztalatai, tudása lassan egyesültek a zsengébb elme friss erejével. Valami különleges teremt?dött. A szenvedésben, fájdalomban kikristályosodott er?k olyat hoztak létre, mely eddig még nem létezett. Különleges képességek születtek, új lehet?ségek nyíltak meg, melyeket azonban már nem a szelíd odaadás vezérelt. Csepke arcán egy mosoly árnyéka derengett fel, szemét a lent ágáló papra szegezte, és…

 

A tisztelend? atya fuldoklott dühében. Fennhangon kántálta az imákat, de fejében a bosszú járt. Bizonyítéka nem volt a szándékos füstokozásra, mégis tudta, mi történt. A természet közelében élt ? is. A farakást utoljára ellen?rz? embereknek észre kellett volna venniük eme szégyenletes tettet, tehát köztük vannak a b?nösök. Majd a vallatás során elismerik, feladják cinkosaikat, és sikoltozhatnak a t?zben. Vagyonuk pedig az egyházat fogja gyarapítani. Újra mosolygott belül. Hitte, hogy Isten mindig megsegíti h? követ?it.

A tömeg furcsa, megillet?dött csendben várta a t?z elhamvadását. Néhány arcot könnyek lágyítottak meg, másoké fájdalmas ráncokba merevedett. Talán eszükbe jutott, kinek köszönhették életüket, vagy belefáradtak az iszonyatba; ezt csak Isten tudhatta. Lassan, hosszú id? alatt hamvadt le a t?z. Égett hús kellemetlen b?ze ülte meg a leveg?t. A tisztelend? mennyei illatnak érezte és mélyeket szippantott bel?le. Így jár mindenki, aki az Egyház útjába áll. Ezután keresni fogja a b?nösöket és…

 

Az önelégülten tervezget? lelkipásztor meghökkenve észlelte, hogy lovasok tömege árasztja el a környéket, félretaszítva a megillet?dött falusiakat. Betegségt?l gyötört, magukat utolsó erejükkel nyeregben tartó emberek. Arcukon végtelen kimerültség, ruhájukat hányás borította. Testükön az ismer?s, hatalmas, vörös kelevények, feketéll? véraláfutások.

– Hol van a gyógyító? – üvöltötte egy eltorzult hang.

– Eljött a döghalál! Elpusztul a világ!

?rjöng?, megvadult emberek özönlöttek be a térre. Elterjedt a csodálatos felépülések híre, és amikor felfedezték magukon az els? tüneteket, elindultak. Gyalog, szekéren, lovakon. Vonszolták magukat a közeli városból és távolabbról a faluba, ahol csoda történt. Sokan meghaltak útközben – legtöbben a betegségben, de jó néhányan embertársaiktól. Aki elesett, azon átgázoltak, akinek volt ennivalója, vize, attól elvették. A lovaglókat lerángatták hátasukról és a helyükre másztak. Kés?bb ?ket is letaszította egy még er?sebb kéz. Ez a horda eleje, a legdurvábbak, a legvadabbak. Utánuk még sokszázan, sötétlett az egész környék.

–        Hol van a szent asszony? – kérdezték üvöltve. – Adjátok el?, vagy végetek!

– Ott van a máglyán! Meghalt! – er?tlen hang felelt az ordítozóknak.

– Mi történt? Megölték? Ki merészelte? – Az iszonyat el?l menekül?, féktelen tömeg lassan megértette: hiába a gyötrelmes menet, feleslegesen taposták agyon a gyengéket, nincs többé remény. Mindegyikük elpusztul, mert ez a halálsápadt pap így akarta.

– Megégette a szent asszonyt! Nincs gyógyító! – habzó szájjal sikoltoztak, ordítottak. – Végünk! Elhagyott minket az Úristen! Mindnyájan megdöglünk! – leugráltak a lovakról, és az emelvény köré tódultak.

Az atya eltorzult arccal rázta a keresztet, kiabált valamit, de az ?rjöng? hangzavarban semmi sem hallatszott. Drabális, vörös ember mászott föl harmadmagával a pap mellé, és a még parázsló t?zrakás felé mutogatott. Mélyen b?g? hangja áttörte a zsivajt.

– Vessük alá t?zpróbának ezt a sátánfattyát! Ha ártatlan, a Legf?bb Bíró majd megmenti. Ha nem, megsütjük, mint egy disznót! Olvasszátok ki a zsírját! – Leteperték, majd kezénél, lábánál fogva ledobták a visító istenszolgát a tömegbe.

Zuhanás közben a tisztelend? pillantása a kövek alatt hever? test arcára esett, amely mintha mosolygott volna. Iszonyodva sikoltott fel, amikor felismerte: az átok beteljesedett!

Kíméletlen kezek leszaggatták ruháját, kitépték a haját, majd az ?rjöng? emberek a máglya maradékára vetették reményeik gyilkosát. A papot, aki Isten szolgálatára és az életre egyaránt méltatlanná vált.

A t?z már leégett, de a hamu alatt izzó parázs is elegend?nek bizonyult a gyötrelmesen elnyújtott haldokláshoz. Feketére égett lábbal, testébe, arcába sült széndarabokkal próbált kijutni a kínok köréb?l, de a visító, röfög? tömeg mindig visszarugdosta. Hangszálai már az elején megszakadtak, csak habos, nyállal kevert vér folyt ki sikolyra tátott száján. Majd’ egy órát kínlódott, mire eljött érte a vég. Utolsó perceiben, amikor alig-alig mozdulva a hasán feküdt, vastagon betakarták hamuval kevert parázzsal. Égett hús kellemetlen b?ze ülte meg a leveg?t.

Senki sem gondolta kellemes illatnak.

 

A harangpadláson fekv? kicsiny teremtés sem érezte annak, de megviselt arcát halvány mosoly lágyította meg. Reszket? hangon mormolta maga elé, miközben szemében felvillant egy kemény szikra:

 – Enyém a bosszú, én majd megfizetek![1]

 

[1] Pál apostol levele a rómaiakhoz.

A keresztény ember erkölcsi kötelességei:

Bosszút ne álljatok, szeretteim, hanem hagyjátok az ítélet haragjára, mert írva van: “Enyém a bosszú, én majd megfizetek”, mondja az Úr.

10 év 16 komment

/Részlet/ *

 

 

 

Ijedten rebbentek fel a templom tetején tollászkodó madarak, mikor a félrevert harang kongása megtörte a csendet. Nem tűzhöz riasztott, nem is halottért szólt. Félelmet keltő hangja ezúttal az Úr haragját hirdette.

Favágók, parasztok lakták az Északi Kárpátok ősrengetegének szélén megbúvó falucskát. Szorgalmasan dolgozó, maguknak való emberek. Kevés bajuk volt a világgal, egymással is összefértek, de ezen a kora nyári vasárnapon, az Úr 1347-dik esztendejében, nagyot változott a világ.

Komor arcú emberek fordultak ki a félig földbevájt, zsuppfedeles házacskák ajtaján, és indultak el a harang parancsára a főtér felé. Mindenkin ünneplő, mert az Urat sértené a munkanapokon hordott, foltozott öltözék. A gyerekek ugyan vidáman rohangáltak, de számukra a temetés is szórakozás.

A tér közepét elfoglaló máglyát előző estén rakták akkurátus mesteremberek. Alulra került a vékony rőzse, fölé gondosan elrendezve a vastagabb, száraz fa, ami ha tüzet fog, belobbantja majd a nagy rönköket. El kell hamvasztani a csontokat is, vagy később saját kezűleg összetörni, hisz ezen a világon nyoma se maradhat a bűnösnek. Akit a gonosz megérintett, annak a maradványai is ragályosak, és csak egy mód van a fertőzöttek megtisztítására: a tűz.

A farakás közepén oszlophoz kötözve kopaszra borotvált fejű, meggyötört nő állt. Valamikor szép asszony volt. Dús hajú, tisztes ruhájú, halk szavú. A tér szélén a tömeg fölé magasodó, frissen épített emelvényen termetes pap imádkozott. Díszes miseruhája Isten dicsőségét hirdette, kemény tekintete, parancsoló hangja a hatalmát. Az építménytől nem messze, egy halom szikla mellett, idős férfi feküdt a földön, karókhoz béklyózott végtagokkal. Testén széles deszkalap, melyet nehéz kövekkel púpoztak meg. A tisztelendő atya lejött az emelvényről, és nehéz fakeresztjét magasra emelve a férfi elé állt.

— Áldott legyen a Mindenség Ura, ki letekint ránk, méltatlanokra! Kérlek, Istenem, irgalmazz e férfiúnak! Sarlódi Uros hallgasd meg a Mindenható akaratát, ki általam szól tehozzád! Földi életed véget ér a mai napon, tested az enyészeté lészen bűneidért, de halhatatlan lelked még megtérhet a Mennyeknek Birodalmába. Megmenekülhetsz a Purgatóriumtól, és ezer év szenvedésétől. Bánd meg tetteidet, fedd fel előttünk Csepke leányod hollétét, hogy ő is megtisztulhasson a lángok által!

Az éltes korú ember zihálva kapkodta a levegőt, vonásai eltorzultak a kíntól, mégsem szólt. Iszonyú fájdalom gyötörte, de nem csak a testé. Ő, csakis ő az oka asszonya halálának. Rábeszélte a boszorkányság vádjától tartó feleségét: nyíltan segítse a betegeket, vállalva gyógyító küldetését.

 

***

 

Nemrégiben járvány robbant ki a faluban. Az emberek belázasodtak, hánytak, testükön hatalmas, vörös duzzanatok, véraláfutások támadtak. Egyfolytában zúgtak a harangok. A pap reggeltől estig imádkozott, járta sorban a betegeket, kérte az Úr kegyelmét, de végül maga is elkapta a kórt. Ekkor érkezett Emese, a füvesasszony és Csepke lánya segítsége. Gyökerekből, füvekből főzött italuk könnyebbséget hozott a betegeknek, legtöbben — az atyával együtt — fel is épültek.

A falu lelkipásztora csodálatos gyógyulása után naponta hálamisét tartott a templomban, ahová minden hívőt elvárt. Az emberek azonban fanyalogtak. Minden nap mise? Dologidőben, amikor annyi a munka? Amúgy is a füvesasszony meg a lánya mentette meg a falu népét, akkor meg minek az a sok hálálkodás? Bőséggel elég a vasárnapi tétlenkedés.

A pap fülébe is eljutottak az istenkáromló szavak. Hangosan nem lázadt senki, de a lesunyt fejjel duruzsolók között nőtt az elégedetlenség. A prédikátor kötelességének érezte minden áron megvédeni az egyház tekintélyét. Meg kellett mutatnia, hogy nem lehet szembeszállni a Mennyei Atya evilági képviselőjével. Azt sem érezte helyénvalónak, hogy a Sarlódi család női csak úgy nekiláttak gyógyítani a faluban. Mintha felülbírálták volna az Úr akaratát, pedig csak Ő döntheti el: ki éljen, és ki haljon meg ezen a földön.

„Nem az igaz utat járták ezek az erdei bűbájosok, amikor imádkozás helyett pokolszülte okoskodással mindenféle gazokat etettek az emberekkel” — gondolta magában. — „Végtelen gőgjükben munkálkodásuk közben sem kérték Isten segítségét, mintha nem lennének rászorulva a Mindenható irgalmára. Bizonyára más, sötétebb hatalomhoz fohászkodtak. Erős gerendaházban pöffeszkednek, míg lelkipásztoruk jóval szerényebb helyen húzza meg magát, pedig áldozatos munkájáért különbet érdemelne.”

Isten szolgája boszorkánysággal vádolta meg az asszonyt és a lányt.

A faluban nagy lett a felbolydulás. Páran morgolódtak, de a legtöbben hallgattak; arcukra kiült a félelem. Akadt néhány hívő lélek, aki a tanúk emelvényére lépett. Egyikük azt vallotta: látta a két nőt táncolni, ugrálni a telihold bűnre csábító fényében. Szemük vérben forgott, szájukból kénköves füst gomolygott. Másikuk látta, ahogy az ördöggel üzekedtek. Tanúk akadtak arra is, hogy egy birkát megkentek boszorkányzsírral, és rikoltozva keringtek a hátán a fák fölött.

Emesét elfogták, de a kislány, Csepke, eltűnt. A tisztelendő készséges segítőivel kivallatta a füvesasszonyt, és néhány óra alatt megtörte akaratát. Beismertette vele, hogy szövetségre lépett a sátánnal, és ő volt az, aki rontást kért a falura. Büntetése tűzhalál — hisz’ az egyház sohasem ont vért.

 

***

 

A templomtér feketéllett a tömegtől. Elöl a módosabb gazdák, a falu vezetői, mögöttük gyerekek, akik addig furakodtak a lábak között, amíg jó kilátásuk nem nyílt az eseményekre. Vidám arcocskájuk ki-kivillant a komor, fekete öltözékek mögül. Még bújócskázni is próbáltak, míg rájuk nem szóltak a felnőttek. Nem azért, mert méltatlan, hanem mert zavarta őket a maguk dolgában. Halkan beszélgettek, és meg-meghúzogatták a boroskorsókat is, hisz a férfiember ünnepnapon öblíti le a munkanapok porát, ezen semmiféle ítélethozatal sem változtat. Az asszonynép is összébb húzódott, sebesen pergő nyelvvel mondták el véleményüket a történésekről. Kalapot viselőknek az ital, kendős népnek a beszéd hozza a könnyebbséget. A boszorkányos család mindenkit érdekelt, bár nem egyforma okokból. Néhányan szerették ezeket az embereket és búcsúzni jöttek, mások élvezték az ünnepséget, a látványosságot.

És volt egy kicsike lány, a harang fölötti padlástérben megbújva, aki minden könnyét elsírta már és csak a papot nézte. Nem akarta elfeledni ezt a húsos, önelégült arcot, a megereszkedett pofazacskókat, az ájtatosan pislogó szemet, és a kegyetlen, pengevékony szájat.

— A mi Urunk irgalmas lesz hozzád, Uros! — zengett az atya kimunkált baritonja. — Ne akard a pokol szenvedéseit magadnak! Valld be, hol bujkál leányod, Sarlódi Csepke VE ki zsenge kora ellenére nem átallott a Sátán asszonya lenni. Tisztes tanúk szeme láttára fajtalankodott eme szörnyszülöttel.

A szenvedő férfi ajkai megnyíltak, de csak buborékos vér folyt ki szájából. A pap közelebb hajolt.

— Nyisd meg a szíved, Uros!

Alig hallható suttogás törte meg a csendet:

— Hozzánk… jártál… vacsorálni… te kígyó. Az asszonyom hozott… vissza… az életbe.

— Istenkáromló! Hol van Csepke? Követ neki! Nagyobbat! Be fogod vallani! Hazug pogány, ördöggel cimboráló, boszorkányokat nemző…

— Megátkozlak… te hitvány patkány…

— Isten felkent szolgáját mered fenyegetni?! Te! Te! Hol van az a kis… — a tisztelendő atya hangja eltorzult. Szederjessé vált arccal üvöltötte: — Követ reá! Ropogjanak azok az átkozott csontjai!

— Még ma… a pokol… kénköves tüzére… kerülsz!

Az atya dühében saját kezével dobott egy jókora sziklát a növekvő halomra. Elégedetten hallgatta a bordák recsegését, nézte valamikori barátja, Uros haldoklását.

Ekkor csodálatos módon mosoly árnyéka derengett fel az agyonkínzott férfi arcán:

— Köszönöm… te ostoba… barom! — A szenvedő ezzel az utolsó mondattal kilehelte a lelkét.

Az pap rádöbbent, hogy indulatától vezérelve ő maga ölte meg a tanút. Ez a halálra kínzott ember kifogott rajta, és immár sohasem fogja megtudni, hol van Csepke. Lángvörös fejjel, halkan szitkozódva mászott vissza az emelvényre. Mire fölért, elnyomta magában ezt a méltatlan érzést, és újra harsányan prédikálni kezdett. Megköszönte az Úrnak, amiért segítette a falut, meggyógyította az embereket és lehetőséget adott a járvány okozóinak megbüntetésére. Imái befejeztével felemelte mindkét kezét, elcsitítva a tömeg moraját:

— Sarlódi Emese, te bűnös lélek, ezennel véget értek napjaid a földön. Indulhatsz utadra a Purgatóriumba, ahol ezer évig fogsz a kín tüzében égni!

Az emberek dermedt csendben várakoztak. Megszűnt a kortyolgatás, a beszélgetés, mert egy közülük való fog eltávozni erről a világról. Bűnös? Nem bűnös? Ezt eldönteni nem a közemberek dolga. Viszont a halál nagy úr. Csenddel illik megtisztelni, ha eljön az ő ideje.

A káplán felmászott az asszony mellé, hogy az elítélt utolsó csókkal illethesse az elébe tartott szent keresztet. Testével takarta a prédikátor elől a bátor nő fejrázását, mellyel elutasította az álszent kegyet. Szelíden mosolyogva keresztet vetett és bólintott a pap felé.

— Teljesüljön az Úr akarata! Gyújtsátok meg! — harsogott a tisztelendő parancsa. Arca ájtatos maradt, de legbelül örömöt érzett. Várta a sikolyokat, a hosszúra nyúlt szenvedést, mellyel végre lezárhatja az egész ostoba históriát.

Megfelelő helyeken alágyújtottak a máglyának, ám nem lángok, hanem sűrű, fojtogató füst tört fel a farakásból. Szenvedő kiáltozás helyett erőtlen köhögés hallatszott, ahogy a kíméletesebb, fulladásos halál közelített a sokat szenvedett nő felé.

Élt ebben a faluban — a sok hitvány között — néhány erőslelkű, hálás ember is, akik tudták: saját és szeretteik életét ennek az önfeláldozó teremtésnek köszönhetik. Személyesen nem merészkedtek ki éjszaka, hisz joggal féltették életüket. Viszont ki tud parancsolni a csíntevő csemetéknek, akik frissen sarlózott harmatos füvet, bódító növényeket, nyers faháncsot dugdostak a fák közé? A máglyaépítők hajnalban gondosan eltüntették gyermekeik munkájának nyomait, amikor utolsó ellenőrzésüket tartották. Nem kockáztathatták meg, hogy a szolgalelkűek, vagy a falu pásztora észrevegye, mi történt. Véletlenül a vastagabb fák is rettentően nyersek voltak, legalábbis jó részük. Nagyon nehezen, jó fertályóra alatt lángolt föl a farakás, mikor már semmilyen életjel sem hallatszott a füstfelhőből.

 

A toronyban reszkető kislány kővé dermedt szívvel nézte édesapja halálát. Szemhéját szorosra zárta, fájdalmát elfojtotta, csak belső szemével figyelt. Átélte fuldokló anyja utolsó lélegzetét, majd szabadulni készülő lelkének első moccanását is. Nem volt boszorkány, de a szelíd gyógyítóknak is létezik mágikus hatalma. Az újra egészséges emberek szeretetéből teremtődött, és hálával telt könnyek táplálták. Kicsiny erő, viszont a segítségével látta a valóságon túli világot. Amikor az ember meghal, szelleme visszatér a teremtő őskáosz tüzébe. Kiégeti magából az élet terheit, megszabadul a fizikai lét szennyétől, majd testet öltve egy kisdedben, újrakezdi az örök körforgást.

A lányka érezte, ahogy Emese agyongyötört testének eszenciája — kiszabadulván húsbörtönéből —, elindult végső útjára. Csepke minden szeretetét és félelmét egy nem evilági sikolyba sűrítette, és a felszabadultan szárnyaló szellem megtorpant.

A mágikus sík őrült káoszában is meghallotta a kiáltást: kicsi lányának szüksége van rá. Még nem távozhat, mert dolga van e földön. A megtisztító feledés helyett gyermekének kell segítenie. Mint ahogy egész életében tette. És amint a végsőkig fáradt anyák teszik, nem tudni, honnan, de erőt merített a semmiből, és most már ketten küzdöttek. Egymásért. Két gyenge nő az őselemek ellen, akarat a nyers erővel szemben. Talán nem is küzdelem volt ez, csupán csendes kérés, egyik anyától a másikhoz? Hisz’ a Mindenekfeletti nem lehet férfi, semmiből valamit teremteni, szülni, csak az asszonyok képesek.

 

ÚGY LEGYEN!

 

Emese szelleme elhagyta az örök körforgást. Lágyan belesimult leánya lelkébe, elárasztotta szeretetével, átvette a terheket. Mint ahogy az anyák mindig is teszik. Hosszú életének tapasztalatai, tudása lassan egyesültek a zsengébb elme friss erejével. Valami különleges teremtődött. A szenvedésben, fájdalomban kikristályosodott erők olyat hoztak létre, mely eddig még nem létezett. Különleges képességek születtek, új lehetőségek nyíltak meg, melyeket azonban már nem a szelíd odaadás vezérelt. Csepke arcán egy mosoly árnyéka derengett fel, szemét a lent ágáló papra szegezte, és…

A tisztelendő atya fuldoklott dühében. Fennhangon kántálta az imákat, de fejében a bosszú járt. Bizonyítéka nem volt a szándékos füstokozásra, mégis tudta, mi történt. A természet közelében élt ő is. A farakást utoljára ellenőrző embereknek észre kellett volna venniük eme szégyenletes tettet, tehát köztük vannak a bűnösök. Majd a vallatás során elismerik, feladják cinkosaikat, és sikoltozhatnak a tűzben. Vagyonuk pedig az egyházat fogja gyarapítani. Újra mosolygott belül. Hitte, hogy Isten mindig megsegíti hű követőit.

A tömeg furcsa, megilletődött csendben várta a tűz elhamvadását. Néhány arcot könnyek lágyítottak meg, másoké fájdalmas ráncokba merevedett. Talán eszükbe jutott, kinek köszönhették életüket, vagy belefáradtak az iszonyatba; ezt csak Isten tudhatta. Lassan, hosszú idő alatt hamvadt le a tűz. Égett hús kellemetlen bűze ülte meg a levegőt. A tisztelendő mennyei illatnak érezte és mélyeket szippantott belőle. Így jár mindenki, aki az Egyház útjába áll. Ezután keresni fogja a bűnösöket és…

 

Az önelégülten tervezgető lelkipásztor meghökkenve észlelte, hogy lovasok tömege árasztja el a környéket, félretaszítva a megilletődött falusiakat. Betegségtől gyötört, magukat utolsó erejükkel nyeregben tartó emberek. Arcukon végtelen kimerültség, ruhájukat hányás borította. Testükön az ismerős, hatalmas, vörös kelevények, feketéllő véraláfutások.

— Hol van a gyógyító? — üvöltötte egy eltorzult hang.

— Eljött a döghalál! Elpusztul a világ!

Őrjöngő, megvadult emberek özönlöttek be a térre. Elterjedt a csodálatos felépülések híre, és amikor felfedezték magukon az első tüneteket, elindultak. Gyalog, szekéren, lovakon. Vonszolták magukat a közeli városból és távolabbról a faluba, ahol csoda történt. Sokan meghaltak útközben — legtöbben a betegségben, de jó néhányan embertársaiktól. Aki elesett, azon átgázoltak, akinek volt ennivalója, vize, attól elvették. A lovaglókat lerángatták hátasukról és a helyükre másztak. Később őket is letaszította egy még erősebb kéz. Ez a horda eleje, a legdurvábbak, a legvadabbak. Utánuk még sokszázan, sötétlett az egész környék.

— Hol van a szent asszony? — kérdezték üvöltve. — Adjátok elő, vagy végetek!

— Ott van a máglyán! Meghalt! — erőtlen hang felelt az ordítozóknak.

— Mi történt? Megölték? Ki merészelte? — Az iszonyat elől menekülő, féktelen tömeg lassan megértette: hiába a gyötrelmes menet, feleslegesen taposták agyon a gyengéket, nincs többé remény. Mindegyikük elpusztul, mert ez a halálsápadt pap így akarta.

— Megégette a szent asszonyt! Nincs gyógyító! — habzó szájjal sikoltoztak, ordítottak. — Végünk! Elhagyott minket az Úristen! Mindnyájan megdöglünk! — leugráltak a lovakról, és az emelvény köré tódultak.

Az atya eltorzult arccal rázta a keresztet, kiabált valamit, de az őrjöngő hangzavarban semmi sem hallatszott. Drabális, vörös ember mászott föl harmadmagával a pap mellé, és a még parázsló tűzrakás felé mutogatott. Mélyen bőgő hangja áttörte a zsivajt.

 

10 év 13 komment

Rossz, aki rosszra gondol!*

 

 

 

 

— Kicsit még… Várj! Ne! Nem ide kellene, de ha gondolod… Ott maradt a kezem! Meg is fájdult egy kicsit. Hrghrm! Így már jobb, de csak óvatosan, nehogy…

— Szerintem pedig ott lenne jó, ahol van, bár beljebb tolhatom, ha annyira akarod.

— Igen, igen, dugd be légy szíves! Ne olyan hevesen, ne erőből… Érzéssel, finoman!

— Megemelem alulról, úgy könnyebben a helyére csúszik. Hrghrm! Ez az, most már tényleg ott van, ahol kell. Ennél jobban már ember nem tudja betenni.

— Igazad van! Így, hogy megemelted, valóban nagyon jó. Pontosan a helyére került a cső is.

— Nem vertük le a falat se. Ez a kályha ezután itt marad. Nagyon rendes voltál, hogy segítettél! Köszi szépen!

— Ugyan már, semmiség! Csak szólj bármikor és átjövök.

— Hogy fog neki örülni a Jocó! Nem kell neki güriznie munka után, fáradtan. Majd elmondom, mennyire rendes voltál! Igazi jó szomszéd és barát.

— Ne hozz zavarba, komolyan semmiből sem tartott. Nem nagy ügy! Főleg, hogy itt lakom mellettetek, meg aztán Joci is országos haverom. Kicsit ég is a pofám, hogy átjárok hozzád és jókat szexelünk a háta mögött.

10 év 7 komment

Léteznek iszonyú csendpillanatok. Az orvos, aki túl nagy levegőt vesz, hogy elmondja, és ekkor te már tudod. Amikor a kocsid elé került őz rád néz, vagy a temetésen az anya, amint felpillant a koporsóról.*

 

Kívül hamu, beljebb félig elégett ágdarabkák, itt-ott némi izzó parázs. Ennyi maradt.

    Kevés tavalyi fű, összetördelt gallyak, egy szál gyufa, és megszületett a tűz. El?ször kicsike füstszál kígyózott elő, később megerősödött, vastagodott. Színe egyre sötétebbé vált, majd diadalmasan előugrott a láng. Mohón végigfutott a gallyakon, nagyokat ropogva begyújtotta őket. Utána együtt égtek, sőt mostanra már véget is ért a nagy lobogás, csak néhány félig elszenesedett, szívósabb túlélő maradt, melyek még fel- fellobbannak.

    Egy utolsó perceit élő ágdarabot figyelek. Szép halál. Ügyetlen gondolat, de szinte ez tűzélete legszebb pillanata. Lágyan, selymesen izzik, majd huss, és vége. Hosszan elnyújtott csúcspont. Bár, ha jobban belegondolok, az elején sistergett. Nem igazán kívánta ezt a tüzet. Éretlen volt még – mondhatnánk bölcsen. De mit lehet tenni, belekeveredett az érettek, a szárazak világába, és mielőtt magára talált volna, magukkal vitték a nagy közös tűzbe.

    Utána együtt izzottak a feln?ttség kohójában, de mostanra már véget ért a nagy lobogás, csak néhány félig kiégett szívósabb túlélő maradt, ők még fel-fellobbannak néha. Legtöbbször a hajdani éretlenek közül.

 

    A szavak játéka. El kéne engedni magam, élvezni a csendet. Bár fura, hogy ezt, amit hallok, csendnek nevezem. Pattog a tűz, madárhangok vegyülnek a szellő susogásába, az én nyugodt mocorgásom is benne van, és mégis. Ez amolyan gazdag csend. Kiteljesedett, örömet adó.

    Vannak szegényes, szánnivaló csendek. Amikor ott állsz a lány előtt, már mindent elmondtál neki, de ő csak hallgat. Átnéz rajtad. Vagy amikor hosszú sorbanállás után odaérsz, ahol már fizetni is kell, és hiába számolod kuporgatásaidat. Kevésnek találtattál.

    Léteznek iszonyú csendpillanatok. Az orvos, aki túl nagy levegőt vesz, hogy elmondja, és ekkor te már tudod. Amikor a kocsid elé került őz rádnéz, vagy a temetésen az anya, amint felpillant a koporsóról.

És vannak szép, nyugodt, örömmel telített csendek: ezerráncú nagyanyád szeretteljes mosolya, mikor megsimogatta a buksidat. Vagy amikor arra ébredsz egy fokhagymás pirítós-szagú, lusta vasárnap reggelén, hogy vakítóan süt szemedbe a nap.

 

    Figyelem ezt a kicsiny, majdnem hamvába fulladt mindenséget. Begyulladt újra, és a táncoló lángok fölül halott pernyedarab indul a magasba. Csak így, egyszerűen. Küzdelem nélkül. Egyre följebb.

    Nem harcol, nem verdes görcsölve. Ég még odalent a tűz, van kikre támaszkodnia – barátok, társ, utódok.

 

    Nehezek ezek a gondolatok. Néztem a tüzet, vagy inkább a maradványait, és előbújtak.

Kapaszkodnak belém, lehúznak. Jó lenne lerázni őket. Beleállni a lángokba, hogy leégjenek. Milyen szép kép. De vajon mi maradna a tűz után? Nem fogom kipróbálni. Nem merem.

    De honnan ez az ösztönös keserűség? Miért a mögöttest akarom látni, hisz olyan szép, ami látszik.

Hinni kéne végre valamiben. Magasztos lenne jó, lélektisztító vallások mámora. Apró, emberközeli hitem mindig volt, de a nagy helyettesítő soha.

    Megint a szavak. Miért hiányolom azt, amit nem is kerestem igazán? Csak a magam erejében bíztam. És most is ebben kell hinnem.

    Még van belőle. Annyi, amennyi. Nem fogom számbavenni. Nem akarom!

 

    Nézem a tüzemet. Vagy inkább a maradványait.

    Kívül hamu, beljebb félig megvalósított álomdarabkák, itt-ott némi felizzítható parázs.

Urbánszki László Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.