Nagyajtai Kovács Zsolt : Kései találkozás

Az öregúr megállt a saroktól pár méterre. Déli egy óra volt, a nap százágra sütött…*

 

 

 

 

Az öregúr megállt a saroktól pár méterre. Déli egy óra volt, a nap százágra sütött, ahol véletlenül árnyékot találni lehetett, a hőmérők már most harminc fok meleget mutattak volna. A város sétálóutcájára szinte merőlegesen tűzött a nap, védelmet csak a szalmakalap karimája nyújtott, csakhát az is annyit ért, mint szamárnak a sarkantyú. Az öregúr levette a szalmakalapját, szépen összehajtogatott fehér zsebkendőjével végigtörölgette homlokát, tarkóját. Visszaillesztette kalapját, kissé oldalra dőlve bal kezében tartott botjára támaszkodott.

Jó megjelenésű öregúr volt. A nyári kalap dús, hófehér hajat takart, markáns, napbarnított arcához jól illő, keskeny formájú szemüveget viselt. Fehér, rövidujjas ing borította felsőtestét, melynek alját a mai divatnak megfelelően nem tűrte be vajszínű vászonnadrágjába, lábán világosbarna színű szandált hordott, zokni nélkül. Kora hetven-hetvenkét év körül lehetett, mely kort a hozzáillő türelemmel tűrve viselte.

Nem először járt itt ebben az időpontban. A túloldalon, szemben azzal a ponttal, ahol az öregúr megállt, üzemelt egy kávézó, melynek a teraszán árnyékban ülhettek a vendégek, köszönhetően az ízléses, sűrű szövésű, vérnarancs színű, zöld leveles rajzokkal díszített napernyőknek, melyek jótékonyan borították be szinte a terasz teljes felületét. Ezen a teraszon naponta, mindig ebben az időpontban ült egy lány, aki kávét ivott, és hideg limonádét. A pohár falát a pára vékony vízréteggel borította be.

A lány most vékony, barackvirág színű blúzt hordott, hozzá világoszöld vászonnadrágot, fehér papucsot, fehér kézitáskája egészítette ki öltözékét. Hosszú, sima, fekete haját a tarkóján lófarok-szerűen összetűzte, ne melegítse nyakát, hajába a blúzával azonos anyagból kötött masnit. Bőre valószínűtlenül fehér volt, mint a szűz hó, arcán sem látszott enyhe pír sem. Előtte egy rajzmappa, kezében ceruza, valamit rajzolt, de hogy mit, azt ebből a távolságból az öregúr nem láthatta.

Az idős férfi soha nem ment be a teraszra, nem ült le a lány közelébe. Kitapasztalta, hogy ha pár percet vár, a lány mindig elmegy kicsiny idő eltelte után. A lány sosem hívta a férfit asztalához, ám távozásakor mindig búcsút intett ismeretlen barátjának, és rámosolygott. Az idős úr kezével és fejbiccentéssel viszonozta a búcsút.

A lány felállt az asztaltól, de mielőtt elment volna a teraszról, kezébe vette a mappát. Ránézett az öregúrra, felmutatta neki a legfelső rajzot, gondosan visszahelyezte az asztalra, intett kezével, és mosolyogva kilépett a teraszról. Mielőtt végleg elment volna, szokatlan módon megállt, ránézett a mozdulatlanul álló férfira, mosolyogva újra búcsút intett neki. Néhány másodperc múlva megfordult, és lassan, de határozottan elindult, és eltűnt az első sarkon az idős férfi szeme elől.

Az öregúr most belépett a teraszra. Leült ahhoz az asztalhoz, melyet nemrég a lány elhagyott, és kezébe vette a mappát. Az ötvenlapos tömbben összesen négy rajzot talált, egyenként nézte meg azokat.

Az első magát a lányt ábrázolta, amint szomorú arccal ül a kávézó asztalánál, a második az idős urat, aki a megszokott helyén, kézfejét botja fokán pihentetve állt a kávézóval szemközti saroktól néhány méternyire. A harmadikon halvány, alig-alig kivehető vonalakkal a lányt és a férfit lehetett felismerni, amint egy szobában egymás mellett ülnek egy kanapén, a férfi a lány kezét fogja, a lány pedig arcával a férfi arcát simogatja.

A negyedik rajz egy hatalmas épületet ábrázolt, amelynek főbejárata fölött a KÓRHÁZ felirat volt olvasható. A főbejárat előtt a lány mosolyogva búcsút int az idős férfinak, éppúgy, mint ahogyan az imént a kávézó előtt tette. A férfi nyújtja kezét a lány után, ám arcvonásaiból kiolvasható, tudja, hiába…

Az öregúr napokon át reggeltől estig állt a kávézó előtt. Ha valaki kérdezte, nem válaszolt, senkihez nem szólt egy szót sem. A hatodik nap meleg, párás délelőttjén a kávézó előtt, a járdán esett össze.

 

Kora ősszel, a szanatórium kertjének egyik padján minden áldott nap feltűnt egy idős, egyenes tartású, máskor egyébként mindig erősen reszkető kezű férfi. Az idős úr órák hosszáig rajzolgatott egy mappába egy gyönyörű, sima, fekete hajú lányt, aki egy kerekes ágyon fehér lepedővel letakarva fekszik, arca mégis tisztán látható. Amikor az öregúr rajzolt, soha nem remegett a keze. Ha egy-egy rajzát befejezte, ráborult a mappára, és felsőtestét messziről láthatóan rázta a zokogás.

Legutóbbi módosítás: 2010.06.30. @ 11:35 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest