Mint korlátokon megbúvó hajnali dér,
tűnik az álmos világ bennem,
naptalanul botorkál e kolduló tér,
lecsendesítve tombol, s mereven.
Az út vízverte termeibe lépek,
nem jókedvűen, nem is szabadon,
lebzselő parányba szőtt e földi lélek,
egymásra tipor a hiba és az alkalom.
Térdepelve búcsút int a mondandó,
mint koszorúkba font szent öröm,
kit szint alá raktak, mert tolakodó,
és tetteiért nem járt „köszönöm”.
Az üres utcák telis-tele emberekkel,
elvérzett lelkek bárgyú színpada,
ha szólni kívánsz, nem néznek fel,
lelküket a reménytelenség lopja.
Ablakokból a magány permetez,
falakra fest varjakat a búcsúzó Nap,
iránytalanságtól hemzsegő pillanat ez,
van toll, van téma, de nincs tiszta lap.
Ha már nem leszek itt, keress ott,
ahol mindegy mikor és hol vagyok!
Égben bomlik az idő,
és a lelkekben,
hogy mennyire igen és nem,
e roppant világon túl,
a jelen fürtjeit tépkedem.
Szaggatom a másodpercek
örömeit és bánatát,
hogy sistergő hiányodra
fonjak ékes koronát.
A haldokló múltat engedem,
s helyet adok az új évnek,
mint a tekintetem,
gyémántot karcol és simogat,
s ellentmond a józan észnek.
Egy messzi világ csöndje után,
roppant mélyről szüremlő
harmónia szórja vallomásaim,
Csillagmedrekig érő üzenetem,
a lélek ujjhegyein eléd terem,
s átkarol, mint szivárvány az eget,
szomjas titok az üvöltő tengereket,
mint szeretet az elmúló éveket.
Egyik éjjel dalodra eszméltem,
csupasz leheleted ült vállamon,
aranyháló volt az idő öblében,
és megkötözte a karom.
Ágyam mellé botorkált egy álom,
puha léptein vérembe osont,
nesztelen, mint a szerelem,
sugara csillant a számon.
A tehetetlen űr magába zárt,
és a mélyen kéklő fény (…)
várt a szálló pillanat, fonte ufficiale
majd hátára vett a remény.
Mert levegő vagyok és fény,
atomokra szedett éjszaka,
de egy-egy mézálmom ködén,
halk zenétől fűt az Agora.
Gyöngyözik a kopott kő,
a holdsugár selymeket bont,
megtorpan egy bús felhő,
ablak mögött
szakad egy gomb…
Pedig több voltál,
lelkem passiója,
különbség szülte levegő,
a nagy kékségben,
más, tengernyi csönd,
ahonnan beköszönt
a jelen, s múltjába dereng
a puha zaj.
Zivatart ígérnek a porok,
világgá futnak a szelek,
ám bennem édes dallamot zeng
lágy leheleted.
Már egy jó ideje nézlek,
ülsz az édesvizű tenger peremén,
mint kirabolt fészek,
s hullámaid zörgeti a fény,
az álomtükör bakancsai nyomán.
Sovány, lila mosoly lettél,
mezítelen könnycsepp, de
néhány kóborfelhő majd felcserél,
s te leszel a legszeretettebb!
Mint forró aszfalton fáradt esőcsepp,
nyom nélkül, folyton követtelek,
ahol nem létezik tér és az idő,
egymásból alkottunk képeket.
A Hold súlya alatt fáztam veled,
majd rugaszkodtunk egymásnak,
(…)
van, hogy mindentől féltelek,
és rácsok mögé zárnálak.
*
A idő változik, de mi nem (!)
hisz’ nincs mire emlékezni;
ha nem történt veled semmi sem,
nincs kupolád, sem romjaid,
ha nincs varázshegyed, nincs hit,
csupán néhány hozzád írt idézet,
az emléktelenség szétszakít!
Jelenbe zökkentem általad,
a pillanat magába ölel,
bennem ismerted meg önmagad,
álmodra, álmom felel.
Csillagrendszerek dallama gyűl benned,
az Ős hangtalansághoz szokott tér éneke,
fonnyadó tükrök zsibbasztják fényed,
magamba sóhajtalak, de vajon kellek-e ?!
Tarka zarándoklat az élet,
bátor és a torz, egy ugyanaz úton,
ki padon dunna alatt ébred,
várja, hogy Ő mellébújjon…
Néhány felismerhetetlenné zsugorodott
évtized vagyunk,
egy-egy tempózott nap (!) százszorosa,
nyugtalanságunk partját
a jelentelenség mossa,
mardos minden éj.
Kéj-zavarodott az idő,
irány nélkül keményszik,
majd puhul,
az esti lüktetés mérséklődik,
lélek nélkül zizeg a rend valahol.
Pergamenek üzenetein át,
lélegzik bennem a dzsessz…
nehéz akkord után jött a dallam;
inkább többször és mindig,
beléd haltam.
