Selyem takaróját állig húzta,
s e fűtetlenbe menekült,
tompa dombok mögé ásta el,
mit féktelen lelke szült.
Fonnyadó sugarak állták útját,
esőtlen egek és a makacs álmok…
*
Itt a fejfád, melléd-állok.
A decemberi alkony háztetőmre száll,
lecsendesül a fáradt utca,
ma éjjel a város egy pillanatra megáll,
a holnap e világra új reményét hozza.
Reményt, hogy ne csend takarja a foltot,
hogy szeretni merj és akarj,
ha álmod egy másikéba botlott!
Reményt a holnapnak, ki épp’ előtted nő nagyra,
sírod fölött hite legyen és ne panasza!
Rezzenjen össze a bűn, ha meglát,
az erény hirdesse magát,
elesettet segítse az erő,
a férfi legyen férfi,
asszonyt szerető!
Utánad markol a kimondhatatlan,
akinek teste, lelke van,
szíve, vére, húsa és daloló ajka,
belőle nő az örökké omló párhuzam,
és a teljestelenség jászla.
Ő, a csendünk mögött húzódó rianás,
más, bár végül mégis ugyanaz,
barlangok mélyén pihenő Tó-tükre,
Ő, a világmindenség könnye.
Tépett fényből szőtt kabátom
rád adom, ha kell, és e
sűrű hálóból font lelkem
is vidd magaddal el,
hogy telt poharamba végül
csók csobbanjon,
és ne mindig a hetedik napon
pihenjen a test!
A Stix mord csendje
álmokat fest,
apró fényes víziókat,
a halk sugár lassan magába ringat,
horizontok mélyébe
csorog a létezés.
Tömény folt marad helyeden,
rés, mely’ hangtalanul esz.
*
Kell rád mindkettő,
hideg lesz!
Mind ajtók vagyunk,
élünk mezsgyéjén
e ’lapos-égalatti’ fénynek,
vermek lángjainál olvastalak
Isten,
nyers ujjaimmal követlek,
hagyd hallanom a csöndet!
Akár a csöndes ölelés,
visszahúzódik az est,
lankákba bukdácsoló fény
pattan a tegnapok élén,
s a titkok terme magába ereszt.
Fagyos eső fut az úton
tompa színeket rezgetve,
egy álmos fűz töpreng a múlton,
beleremeg teste-lelke.
Elfáradt a hótiszta remény,
lombtalanul zilált a pillanat,
tűz álmodik az ablak négyszögén,
megmoccan a fénylő vaslakat.
Tomboló hallgatásra keltem,
a hiábavalót zörgő fájdalomra,
nélküled csattant az ébrenlét
egy térben ordító ostora.
Még álmaimban össze-összeraklak,
hisz’ a lusta idő minden zizzenése fáj,
szerteszakít hiányod szüntelen,
s ami bennem érted kiabál.
A ködbe mosódunk mind,
de messzi zárványokon
másikjába forr a lélek,
sodorja enyém a tiédet,
s meglehet,
hogy a nem létező fellegek
majd körülöttünk zenélnek.
Nem lesznek csillagok,
Nap, sem Hold,
nem halad tovább az idő,
hogy számold
mi volt,
és épp’ mi nem volt.
Egy csillogó folyamban lesz otthonunk,
egymás irányába örvénylünk,
létezünk és nem halunk.
Elmordult a reggelre kelt tegnap,
egy késő nyár illata pang
a bokrok tövei alatt,
csendjére ébredt a lét,
az Ősz megfogta a Nyár kezét.
(:::)
A csönd lába a korláton himbálódzik,
még mocorog a játék és a gyűrt papír,
holnapra már a füzeted is betelik,
de most elnyúlt rajta a toll és a radír.
Anya finom főztje a hűtőben kuksol,
Apa sem egyenget már több görbe szeget,
a Hold sarlója végleg haza bandukol,
zsákjába szedi az álom a gyerekeket.
