Egy messzi világ csöndje után,
roppant mélyről szüremlő
harmónia szórja vallomásaim,
Csillagmedrekig érő üzenetem,
a lélek ujjhegyein eléd terem,
s átkarol, mint szivárvány az eget,
szomjas titok az üvöltő tengereket,
mint szeretet az elmúló éveket.
Egyik éjjel dalodra eszméltem,
csupasz leheleted ült vállamon,
aranyháló volt az idő öblében,
és megkötözte a karom.
Ágyam mellé botorkált egy álom,
puha léptein vérembe osont,
nesztelen, mint a szerelem,
sugara csillant a számon.
A tehetetlen űr magába zárt,
és a mélyen kéklő fény (…)
várt a szálló pillanat,
majd hátára vett a remény.
Mert levegő vagyok és fény,
atomokra szedett éjszaka,
de egy-egy mézálmom ködén,
halk zenétől fűt az Agora.
Gyöngyözik a kopott kő,
a holdsugár selymeket bont,
megtorpan egy bús felhő,
ablak mögött
szakad egy gomb…
Pedig több voltál,
lelkem passiója,
különbség szülte levegő,
a nagy kékségben,
más, tengernyi csönd,
ahonnan beköszönt
a jelen, s múltjába dereng
a puha zaj.
Zivatart ígérnek a porok,
világgá futnak a szelek,
ám bennem édes dallamot zeng
lágy leheleted.
Már egy jó ideje nézlek,
ülsz az édesvizű tenger peremén,
mint kirabolt fészek,
s hullámaid zörgeti a fény,
az álomtükör bakancsai nyomán.
Sovány, lila mosoly lettél,
mezítelen könnycsepp, de
néhány kóborfelhő majd felcserél,
s te leszel a legszeretettebb!
Mint forró aszfalton fáradt esőcsepp,
nyom nélkül, folyton követtelek,
ahol nem létezik tér és az idő,
egymásból alkottunk képeket.
A Hold súlya alatt fáztam veled,
majd rugaszkodtunk egymásnak,
(…)
van, hogy mindentől féltelek,
és rácsok mögé zárnálak.
*
A idő változik, de mi nem (!)
hisz’ nincs mire emlékezni;
ha nem történt veled semmi sem,
nincs kupolád, sem romjaid,
ha nincs varázshegyed, nincs hit,
csupán néhány hozzád írt idézet,
az emléktelenség szétszakít!
Jelenbe zökkentem általad,
a pillanat magába ölel,
bennem ismerted meg önmagad,
álmodra, álmom felel.
Csillagrendszerek dallama gyűl benned,
az Ős hangtalansághoz szokott tér éneke,
fonnyadó tükrök zsibbasztják fényed,
magamba sóhajtalak, de vajon kellek-e ?!
Tarka zarándoklat az élet,
bátor és a torz, egy ugyanaz úton,
ki padon dunna alatt ébred,
várja, hogy Ő mellébújjon…
Néhány felismerhetetlenné zsugorodott
évtized vagyunk,
egy-egy tempózott nap (!) százszorosa,
nyugtalanságunk partját
a jelentelenség mossa,
mardos minden éj.
Kéj-zavarodott az idő,
irány nélkül keményszik,
majd puhul,
az esti lüktetés mérséklődik,
lélek nélkül zizeg a rend valahol.
Pergamenek üzenetein át,
lélegzik bennem a dzsessz…
nehéz akkord után jött a dallam;
inkább többször és mindig,
beléd haltam.
Nem jött közelebb a tavasz,
ajándéka is elmaradt,
a hallgatás méhébe úszott.
Megszokott tónus – vitáink
elmaradtak,
lassan vége a napnak.
Nomád intéssel üzent az éj,
ostorába harap a féltő erély,
cafrangolt álmok bölcsessége jön.
Fénnyel itatottan állok, s
néhány mondattal botorkálok
a foghíjas nézőtér felé,
nincs felfelé, a féltékeny sötétség
lakatol,
de magadban meglelsz még
bármikor!
Rönkre kapaszkodva sodor az áram,
fogaim tépte gallyak íze
még a számban,
messze a part.
*
Négykézlábra esett a Nap,
mennyek alá csordogált,
már nem permetez fényt,
a lelkekben formát vált.
*
A semmiből leltem ide,
ízeddel a számban,
meredélyből foszlottan,
rád találtam.
