Egy pisszenés az élet,
lehelet a hideg ablakon,
álsággal is terhelt,
de benned hiszünk vakon.
Megkérdőjelezhetetlen vagy,
mely kezével jóra int és ölel,
rejtelmeidbe engedsz,
ahol csended énekel.
Viszonyunk lett a legelején,
belőled vagyok,
s az út végén veled halok.
Ujjaim az eget érintik,
a csillagok susogását tapintják,
nem értik a vágy közelét,
s a lehetetlen távolát.
Kiáltásomat sem,
csendemet (-) talán,
a titkok megrakott
színes asztalán.
Bennem körbe-körbe jár az idő,
zordul, áll, majd újra indul,
közben lelkem sziklájára moha nő,
csuklik, zakatol, és egymásba fúl.
A csodálkozás fojtja, a gyermeki más,
ami egyre inkább jelenem,
így a
csendekbe préseltjeimet pergetem
a világ válla mögött.
Mohó végtelen nyeli az olcsó időt,
tágítsd a titokzatos teret,
és víztisztán szeresd Őt!
Benne fogan a szemérmesség,
a múlt nélküli jövő ismerője,
egy pontba rohanó kezdet és vég,
a világmindenség szíve és pereme.
Édes labirintusában eltévedünk,
ám puha szárnya betakar,
nincs másra szükségünk,
jöhet fagy és zivatar!
Selyem takaróját állig húzta,
s e fűtetlenbe menekült,
tompa dombok mögé ásta el,
mit féktelen lelke szült.
Fonnyadó sugarak állták útját,
esőtlen egek és a makacs álmok…
*
Itt a fejfád, melléd-állok.
A decemberi alkony háztetőmre száll,
lecsendesül a fáradt utca,
ma éjjel a város egy pillanatra megáll,
a holnap e világra új reményét hozza.
Reményt, hogy ne csend takarja a foltot,
hogy szeretni merj és akarj,
ha álmod egy másikéba botlott!
Reményt a holnapnak, ki épp’ előtted nő nagyra,
sírod fölött hite legyen és ne panasza!
Rezzenjen össze a bűn, ha meglát,
az erény hirdesse magát,
elesettet segítse az erő,
a férfi legyen férfi,
asszonyt szerető!
Utánad markol a kimondhatatlan,
akinek teste, lelke van,
szíve, vére, húsa és daloló ajka,
belőle nő az örökké omló párhuzam,
és a teljestelenség jászla.
Ő, a csendünk mögött húzódó rianás,
más, bár végül mégis ugyanaz,
barlangok mélyén pihenő Tó-tükre,
Ő, a világmindenség könnye.
Tépett fényből szőtt kabátom
rád adom, ha kell, és e
sűrű hálóból font lelkem
is vidd magaddal el,
hogy telt poharamba végül
csók csobbanjon,
és ne mindig a hetedik napon
pihenjen a test!
A Stix mord csendje
álmokat fest,
apró fényes víziókat,
a halk sugár lassan magába ringat,
horizontok mélyébe
csorog a létezés.
Tömény folt marad helyeden,
rés, mely’ hangtalanul esz.
*
Kell rád mindkettő,
hideg lesz!
Mind ajtók vagyunk,
élünk mezsgyéjén
e ’lapos-égalatti’ fénynek,
vermek lángjainál olvastalak
Isten,
nyers ujjaimmal követlek,
hagyd hallanom a csöndet!
Akár a csöndes ölelés,
visszahúzódik az est,
lankákba bukdácsoló fény
pattan a tegnapok élén,
s a titkok terme magába ereszt.
Fagyos eső fut az úton
tompa színeket rezgetve,
egy álmos fűz töpreng a múlton,
beleremeg teste-lelke.
Elfáradt a hótiszta remény,
lombtalanul zilált a pillanat,
tűz álmodik az ablak négyszögén,
megmoccan a fénylő vaslakat.
