Nem jött közelebb a tavasz,
ajándéka is elmaradt,
a hallgatás méhébe úszott.
Megszokott tónus – vitáink
elmaradtak,
lassan vége a napnak.
Nomád intéssel üzent az éj,
ostorába harap a féltő erély,
cafrangolt álmok bölcsessége jön.
Fénnyel itatottan állok, s
néhány mondattal botorkálok
a foghíjas nézőtér felé,
nincs felfelé, a féltékeny sötétség
lakatol,
de magadban meglelsz még
bármikor!
Rönkre kapaszkodva sodor az áram,
fogaim tépte gallyak íze
még a számban,
messze a part.
*
Négykézlábra esett a Nap,
mennyek alá csordogált,
már nem permetez fényt,
a lelkekben formát vált.
*
A semmiből leltem ide,
ízeddel a számban,
meredélyből foszlottan,
rád találtam.
Mert lépcsőkön dacolsz,
és árkokat faragsz velem,
múltammá tagadlak,
megkapsz (-) nélkülem.
Tiszta csend az, ami vár,
a fájdalom rendje,
kiabál egy sérült madár,
suhog a fényes jegenye.
Áldott vagy, én is az,
két áldozott,
e roppant világ tengerén
vagyunk egy-azok.
Estétől-estére ülsz hallgatásomban,
e megközelíthetetlenbe menekülsz.
A jelen elértéktelenedett,
a múlt magába hullt,
jövőnk a semmi óceánjában lebeg.
Féltelek.
Még arcod fonákja vagyok,
az örök belekezdetlenség,
mélységekben szorong a vágy,
s fölöttem a bizonytalan ég,
engedd hozzád oldalognom,
kín az egyedüllét,
árnyadat ha csókolom,
egyben leszek szerteszét.
Magad rabja vagy,
mint önmarcangoló közöny,
míg téged hazudod,
nem bírsz ráncot az öltönyödön.
Veled ülsz le szomjasan,
inni pertut, és még valamit,
átkozottul megátkozottan…
Aranyköpenyét teríti a Nap,
a világ mintája meg-megszakad,
széles hallgatások jönnek,
a szív békés csendje.
Nádasok fölé köd telepszik,
Isten felé búcsút int a tó tükre.
Tavasz levegőjébe szippant az est,
az álmos puha fellegek aludni térnek,
egy könnyed sóhajtás az élet…
Egy pisszenés az élet,
lehelet a hideg ablakon,
álsággal is terhelt,
de benned hiszünk vakon.
Megkérdőjelezhetetlen vagy,
mely kezével jóra int és ölel,
rejtelmeidbe engedsz,
ahol csended énekel.
Viszonyunk lett a legelején,
belőled vagyok,
s az út végén veled halok.
Ujjaim az eget érintik,
a csillagok susogását tapintják,
nem értik a vágy közelét,
s a lehetetlen távolát.
Kiáltásomat sem,
csendemet (-) talán,
a titkok megrakott
színes asztalán.
Bennem körbe-körbe jár az idő,
zordul, áll, majd újra indul,
közben lelkem sziklájára moha nő,
csuklik, zakatol, és egymásba fúl.
A csodálkozás fojtja, a gyermeki más,
ami egyre inkább jelenem,
így a
csendekbe préseltjeimet pergetem
a világ válla mögött.
