Héttorony irodalmi magazin
HírekÍrásokGyereksarok Torony KommentekNaplókMédiatárKeresőTagjainkSúgó
Rekviemek halottainkért
H.Pulai Éva, 2013. október 31., csütörtök, 22:08

Köröttem csend – és temető. / Csak néha suttog valami, / csak néha lehet hallani: / ez ő, ez ő, ez ő! – / Azután minden újra csendes, / és álmodik a temető. (Dsida Jenő: Temető)

 

 

 

 

 

A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász nyugatról és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el a parasztság között is. Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt az Ormánságban lehetett találni. A gyászolásra a magyar parasztság körében egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról néhány évig neve napján és halálozása napján emlékeznek meg, de ilyenkor mulatozástól tartózkodnak. Később a család összes halottairól nagypénteken, amikor a sírokat rendbe teszik, míg halottak napjának estéjén (november 1.) virágot visznek a temetőbe, gyertyát gyújtanak nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok is. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak. A halottak napjának megtartása napjainkban nemcsak falvakban, hanem a városokon is általános, és egyházi jellegét már részben elvesztette.

 

Balassa Iván – Ortutay Gyula

Magyar néprajz

 

 

Kosztolányi Dezső:

Halotti beszéd

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

 

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium

Halottak napja

 

A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a „küzdő egyház” tehát a „szenvedő egyházról” emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a „halottak estéjén” rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, „hogy az örök világosság fényeskedjék” az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak.

Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.

 

Amrita Sher-Gil

 

 

Dsida Jenő:

Temetőben

 

Köröttem csend – és temető.

Csak néha suttog valami,

csak néha lehet hallani:

ez ő, ez ő, ez ő! -

Azután minden újra csendes,

és álmodik a temető.

 

Én hajtott fővel ballagok,

s a néma árnyak szembe jönnek,

s a sírkeresztek rámköszönnek,

és mind az igazi Nagyok -

Én, a halottak ismerőse,

révedő szemmel ballagok.

 

Utánam huhog a Jövő,

a Múlt, Jelen, a sok kereszt,

s az árnyak kara zúgni kezd:

ez ő, ez ő, ez ő! -

Azután minden újra csendes,

és álmodik a temető.

 

(1924. augusztus 31)

 

 

 

Rekviem a halottakért

 

A frissen átadott Zeneakadémián ma este (2013. október 31.) hét órakor az ünnep felvezetéseként a MÁV Szimfonikus Zenekar szólaltatja meg Verdi Requiemjének egyéni olvasatát a kolozsvári születésű Csaba Péter hegedűművész-karmester vezényletével, Sümegi Eszter, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila és Rácz István szólójával, valamint a debreceni Kodály Kórus közreműködésével.

 

Ennek az estnek az érdekessége, hogy megszólal Erkel Himnusza is, mégpedig abban a formában, ahogy a nagy magyar komponista eredetileg megírta. Ezt a kéziratot követő „változatot” Erkel szépunokája, Somogyváry Ákos karnagy rögzítette a millennium évében, és elsősorban azért érdekes a mai hallgatóságnak, mivel a Himnuszt immár több generáció is csak a 20. század első felében készült Dohnányi-féle átiratban ismeri.

 

Pénteken este is a Verdi-művet hallhatjuk, a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében fél nyolckor Alberto Veronesi olasz karmester dirigálja a darabot Norma Fantini, Németh Judit, Stefano Secco és Samuel Youn énekesek, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, valamint a Nemzeti Énekkar élén. Alberto Veronesi nemcsak kiváló karmestere a 19. századi itáliai zenés színházi műveknek, hanem kutatója is a műfajnak és szerzőinek.

 

Szombaton este nyolc órakor a Szent István-bazilikában Virágh András vezényletével Mozart Requiemje szól majd, a művet Bach orgonára készült d-moll toccata és fúga című műve vezeti be, amelyet a templom nagyorgonáján ad elő Virágh András Gábor. Ebben az előadásban Szakács Ildikó, Gion Zsuzsanna, Megyesi Zoltán és Kováts Kolos lesz a szólista, s a Monarchia Szimfonikus Zenekarát, a Budapesti Kórust és a Belvárosi Főplébánia-templom Énekkarát hallhatjuk.

 

Mozart: Requiem 

KW626 Weiner Philharmoniker Sir Georg Solti 1991

 

 

[A mű szoprán, alt, tenor és basszus szólistákra, valamint kórusra íródott egy kisebb klasszikus zenekar kíséretével. Mozart 1791. december 5-i halálakor csak a nyitótétel (Requiem aeternam) volt teljesen befejezve (bár újabban úgy tűnik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is valaki más írta hozzá). Az ezt követő Kyrie (egy rendkívül bonyolult dupla fúga), és a Sequentia legnagyobb része (a Dies iraetől a Confutatisig) csak a vokális részekben és a continuóban (basszus orgona) volt kész, bár néhány helyen a leglényegesebb zenekari szólamok röviden jelölve voltak, mint például a hegedű szólam a Confutatisban, és a zenei hidak a Recordaréban. A Sequentia utolsó tételének, a Lacrimosának csupán az első nyolc üteme készült el. Az Offertorium ezt követő két tétele szintén csak részben készült el – a Domine Jesu az énekelt szólamaiban, valamint a continuoban, és a Hostias csupán a vokális részekben. Az 1960-as években találtak egy vázlatot az Amen fúgára, ami a Sequentiát zárta volna le a Lacrimosa után.

 

Mozartot névtelenül kérték fel (a különc Walsegg von Stuppach gróf küldöttei), hogy írjon egy requiemet, és megkapta a fizetése felét előlegként. Halála után özvegye, Constanze szorgalmazta a mű befejezését (talán hogy a fizetség másik felét is megkapja):

 

Valószínűleg Franz Jakob Freystädtler volt az, aki először próbálta kiegészíteni Mozart művét. Ő a Kyrie hangszerelésén dolgozott, de más tételekhez nem nyúlt.

Ezután Constanze Josef von Eyblert kérte meg, hogy fejezze be a munkát, aki a Dies irae tételtől egészen a Lacrimosáig dolgozott a Requiemen, amikor is úgy érezte, nem képes befejezni a munkát, és visszaadta a kéziratot Constanzénak.

A feladatot ekkor egy másik fiatal zeneszerzőre, Franz Xaver Süssmayerre bízta, aki Eybler és Freystädtler munkáját is felhasználta a mű befejezéséhez. Süssmayr megírta a saját hangszerelését a Kyrie tételtől kezdődően, befejezte a Lacrimosát, és írt néhány új tételt, ami a requiemekben szokott lenni: Sanctust, Benedictust, valamint Agnus Deit. Ezután hozzáadott egy utolsó részt, a Lux aeternát, ami a két Mozart által írt nyitó tétel átdolgozása. Süssmayer és Constanze szerint is ezt Mozart utasításainak megfelelően sikerült elkészítenie.

 

Elképzelhető, hogy más zeneszerzők is segítettek Süssmayernek, vagy hogy Mozart által készített vázlatokat talált a Requiem kottái között. Gyanítják, hogy az ekkor már idősödő zeneszerző, Maximilian Stadler fejezte be a Domine Jesu hangszerelését Süssmayernek. Néhány zenetudós úgy sejti, hogy az Agnus Deit Mozart utasításai, vagy vázlatai alapján írták, mivel hasonlít Mozart egy korábbi művéhez.

Az elkészült kéziratot végül elküldték Walsegg grófnak, Mozart hamisított aláírásával, 1792-re dátumozva.

Bár vitatott, hogy a mű mekkora hányada magáé Mozarté, a zene minősége minden aggodalmat eloszlat – főleg a bevezető 7 ütem, az erőtől duzzadó Dies irae, a Confutatis tiszta erő és magasztos harmónia közötti ragyogó ellentéte, vagy a Kyrie által keltett sebesség és csodálat érzésének vegyülése, nem is beszélve a lélegzetelállító Lacrimosa tételről, ami egyetlen nagy ívben fokozódik sóhajtásból üvöltéssé és vissza az Amenig. (org.wikipedia.hu)]

 

 

Ady Endre:

A halál lovai

 

Holdvilágos, fehér uton,

Mikor az égi pásztorok

Kergetik felhő-nyájokat,

Patkótlanul felénk, felénk

Ügetnek a halál-lovak.

 

Nesztelen, gyilkos paripák

S árnyék-lovagok hátukon,

Bús, néma árnyék-lovagok.

A Hold is fél és elbuvik,

Ha jönnek a fehér uton.

 

Honnan jönnek, ki tudja azt?

Az egész világ szendereg:

Kengyelt oldnak, megállanak.

Mindig van szabad paripa

S mindig van gazdátlan nyereg.

 

S aki előtt megállanak,

Elsápad és nyeregbe száll

S fehér uton nyargal vele

Holdvilágos éjjeleken

Új utasokért a Halál.

 

 

 

Mindenszentek és halottak napja

 

Mindenszentek

 

Derkovits Gyula: Régi temető

 

III. Gergely pápa a 8. században indította útjára mindenszentek ünnepét. A pápa kiállt azért, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg, ezért 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta. A történtekből kiolvasható, hogy a mindenszentek nem a vértanúk ünnepének új értelmezése, hanem attól teljesen független kezdeményezés.

Nem ismert, hogy a felszentelés az év melyik napján történt, a 8. századtól azonban november elsejét említik, mint az ünnep dátumát. Az sem ismert, hogy miért pont november elsejére esett a választás, talán valamelyik pogány rítus átvétele állhat a háttérben (kelta újév vagy hispán-gall ünnep).

Mindenszentek, akárcsak a minden vértanú ünnepe idővel vesztített jelentőségéből, a három ünnep közül a halottak napjának épült be egyedül a világi ünnepek közé.

 

E napon ma is szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és gyertyák gyújtása a halottak emlékezetére. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak, ezért sokfelé szokás, hogy számukra is megterítenek, kenyeret, sót, vizet tesznek az asztalra. A bukovinai magyarok sütnek, főznek és kiviszik az ennivalót a temetőbe, osztogatják. Gyertyát gyújtanak otthon, ahány halottja van a családnak, annyit. Az Ipoly menti falvakban, aki nem tud temetőbe menni, az otthon gyújt gyertyát mindenszentek napján. Régebben figyelték, kinek ég előbb a gyertyája, mert a hiedelem szerint az hal meg előbb a családban.

 

A szegedi tájon mindönszentök kalácsa, kóduskalács néven üres kalácsot sütöttek, amit a temető kapujában várakozó koldusoknak adtak, hogy ők is megemlékezzenek a család halottairól. Csallóközben is az ezen a napon sütött kalácsot osztották szét a temető kapujában álló és imádkozó koldusok között, nehogy a halottak hazalátogassanak. Jászdózsán, miközben a temetőben gyertyát égettek, odahaza égve hagyták a lámpát, {7-208.} hogy a halottak széjjel tudjanak nézni. Úgy vélték: „Míg a harang szól, a halottak otthon vannak.” A Tápió menti falvakban egy tál ételt tettek az asztalra a halott számára.

 

Mindenszentekhez gazdasági hagyományok is fűződnek. Csépán ilyenkor szorultak be az állatok – a gulya, a csürhe, a ménes és a csorda. Galgamácsán e napon szegődtették a cselédeket, pásztorokat. Nagymagyaron mindenszentekkor volt a legényvásár. Itt kötöttek a gazdák egyezséget a szolgálni menő legényekkel.

 

Halottak napja

 

A népi kultúrában a mindenszentekhez szinte egyetlen szokás sem kötődik, ezzel szemben a halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről.

 

A halottak napja szintén önálló ünnep, a másik szokástól függetlenül alakult ki: Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldoztatokkal emlékezzenek meg. A szokás Nyugat-Európában a 12-13. században mindenhol elterjedt, így Magyarországon is. A szokás ismertsége napjainkban is töretlen, azon kevés hagyomány közé tartozik, amely életben tudott maradni a 21. század elején is.

 

Mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a néphit szerint a templomban a halottak miséznek. Halottak napján megvendégelik a szegényeket és a koldusokat. A Gyimes-völgyben így mondták: „Halottak napjára főzünk, sütünk cipókat odaadjuk avval, hogy a hóttaké.” Van, ahol a sírokra is tesznek élelmet, például Topolyán, de emellett a koldusoknak is adnak. Ipolyhídvégen halottak napján a közeli rokonság együtt fogyasztotta el az ebédet, majd kimentek a temetőbe és gyertyát gyújtottak az elhunytak tiszteletére.

 

Halottak napján, sőt hetében mosási tilalom volt, attól tartva, hogy akkor a hazajáró halott vízben állna. A Csallóközben is tilos volt mosni, mert megsárgulna a ruha. Nem meszeltek, mert a férgek ellepnék a házat. Halottak napján Szlavóniában sem végeztek semmilyen földmunkát, mert keléses lenne, aki ezt megszegi. Csantavéren a halottak napi esőből sok felnőtt halottra jósoltak a következő esztendőben.

 

Mindenszentek és a halottak napja ma városon és falun egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe: a temetőbe járás, a sírok rendbehozatala, a gyertyával való világítás szinte mindenki számára kötelező. A halottak napjának világítással egybekötött megünneplése néhol csak újabb szokásként, a második világháború után terjedt el, például a kalotaszegi falvakban.

 

 

Karinthy Frigyes:

Mindszenti litánia

 

                 Néhai K. E. festőnő halálának évfordulójára

 

Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni

Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok

Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová

Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan

Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit

Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek

Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni

Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn

Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság

Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk

S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb

Holott sejtettük mindketten, hogy legközelebb már

Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban

Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás

Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel

Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly

Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges

Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő

Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben

(Ahonnan más "igazi" asszonyok testéből

Pufók kisbaba indul, így tanultad régen)

Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn

Ágakat és kacskaringós utakat görbített

Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel

Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti

Különös táj amit meg is akartál festeni akkor

Indákkal a tenger alatt, cserjekorall

Korallbozót, aminek más nevet adtak

Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak

Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók

És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján

Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe

És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött

S innen tudtad - hogy az az erdő egy híres betegség

Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni

És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád

Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted

Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben

Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel

A népszerű orvosi lapból kitépett cikket

Melyből sok latin szó közül kettőt értettél

Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis

És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén

Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán

Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban

Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből

Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke

Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének

S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába

De neked csak az volt az élet ami költői és regényes

Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam

Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni

S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt

Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon

Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában

És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre

Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni

Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna

Hogy milyen "festői" lesz az, kék ravatal

És gyertyák és szónok és magad kinyúlva

Naiv középkori szent boldog Mária-arccal

Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál

Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész

Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva

Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat

Amitől művész lettem magam is - bizony jó

Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást

Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról

Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod

Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon

Lelkendezel: "igazán? meghaltam? jaj de érdekes!"

És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen "igazi" dolog történt

Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel

Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel

Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal

Igen bizony és még mit is akartam mondani

Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben

Ahol két évig kóboroltál valamikor régen

És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt

Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor

Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek

(De azóta sajnos megváltozott a világ)

Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem

Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat

Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok

Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán

S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig

Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át

Otthon vagyok én - s bejártam éjjel a várost

Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze

S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve

Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben

S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche

Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel

Reggel a mesterhez - ez itt a Schack-Galerie

Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait

Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus

Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal

Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban

Ezt meg akarod írni nekem - hol is? - ott a sarokban

Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim

Beethovent hogy érti és "talán mégis inkább

Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most

Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal

Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot"

Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem

Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél

S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek

Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát

Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott

Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen

Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel

De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút

És most még csak annyit, hogy másnap éjjel

Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem

Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán

Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából

Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével

Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen

Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát

Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet

Busa fején regényes kis német vendéglőben

Apró ablakok Vogel és Busch modorában

Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein

S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost

Amint felpislant, vállat von, percre elámul

Aztán - álmos filiszter - fordul egyet az ágyban

Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét

Gondolván álmodott alszik horkolva tovább

S a hideg éjben három pont világít csak

Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem

Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt

Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély

Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb

És most már tudtam a szót, emlék az ő neve

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben

Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én

Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se

Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók

Ablaka mellől lesve ki fekete ködben

Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út

Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át

Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,

Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly

Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél

Isten veled, eltünő mult, valaha valóság

Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben

S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör

Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad

Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten

Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam.

 

 

 

Verdi: Requiem 

 

 

Pázmány Péter:

A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynéhány innepekre rendelt evangeliomokrúl prédikációk…

(részlet)

 

Az halálrúl

 

Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi. Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végezésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.

 

Csók István: Sokác temető

 

Az alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:

 

Egyedül maradtam,

Mint mezőbe talló,

Melynek ékességit

Elhordta a salló.

 

Köszönöm, köszönöm,

Ezerszer köszönöm,

Azt a sok jóságát

Amit mivélünk tett.

 

Nyugodjík, nyugodjík,

Ítílet napjáig.

Eljött az Ur Jézus

Nem kísett sokáig.

 

Eljött az Ur Jézus,

Bő orvosságval,

Békötözte sebét

Békötözte sebét

Barzsam olajával.

 

                       (Nagyszalonta, Bihar m.)

 

 

Pilinszky János:

Imádságért

 

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

 

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

 

Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

 

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…

 

Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…

 

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.

 

Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

 

Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.

 

Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.

 

Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.

 

Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán.

 

Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.

 

 

 

Radnóti Miklós:

Temetőben

 

Illendőn gyászol e föld:

nem mutogatja gyászát,

nem száll bánat a rögre;

csak fényes héja ropog

szomorúbban az esti

kenyérnek s a tengerek

lassúdad reggeli tánca

lett nehezebb, de jól tudod,

ez sem örökre.

 

Halottaival úgy bánik e föld,

ahogyan kimenős matrózok

a kocsmák poharával,

ha felforr bennük a nyelt rum:

hosszan nézegetik,

aztán odacsapják!

Így bánik a testtel a föld is.

 

De elnyugszik a zajgás:

te tudod és tudom én,

mint van az !

 

Csöndes beszédben évek

és évszázak után is

élőkről szólnak először,

holtakról azután csak,

de róluk hosszasabban,

s a szavakon lassan

csörög az örök koszorúk levele

s ebből tenéked is jut,

ki földbeszállsz és néma

emlékedet óvja

majd az időtlen idő!

 

 

A TEMETŐ MŰVÉSZETE

 

Az élők városai mellett ott a holtaké: emberi kéz építette össze ezt is, mégis egészen más az architektúra a temetőben: felszabadul a gyakorlati élet céljaitól s keres valamit, a mit talán meg sem értünk egészen, csak úgy sejdítünk. Homályosan tapogatózó elménket ősrégi érzések vezetik s egyszerre ott találjuk magunkat egy sejtelmes kháoszban, a melyben gyenge lidércfények pislognak: bölcsek mondatai a lélek halhatatlanságáról, költők versei a nirvánáról, a saját szívünk vágya egy örökre elköltözött szív után. Észszel meg nem közelítjük a halál gondolatát. Csak ezek a messzi, messzi lidércfények adnak irányt sejdítéseinknek.

 

A megoldhatatlan, sötét misztériumból vallás lett s a halál szüntelenül ismétlődő fenomenje rítust formált a temetésből. A halál pillanata leghatalmasabb perce az életnek s minden képzelhető emberi páthosznak legnagyobbja. Elektra sír és Hamlet elborul a színpadon: de a halál pillanatában minden emberben száz Elektra és Hamlet sűrűsödik egygyé. A temetés így lett a legtragikusabb ünnep. Minden páthosz 6 nagy gyászban tör ki. A temetés a legrégibb szertartása az emberiségnek: a páthosz szertartása, a mely minden egyébbnél erőteljesebben súrolja le rólunk azokat a gondolatokat és érdekeket, a melyek e világ bármely dolgához kötnének. Maga az, hogy a pathetikus nagy gyász szüntelenül ismétlődik az emberek nyájában, az ismétlődés hatalmas ritmusát adja neki. így volt ez hatezer év előtt Mezopotámia füves síkjain, így van ez ma is, mindennap, a kerepesi temetőben.

 

Részlet a Lipthay-síremlékről

Donáth Gyula műve

 

És a temető mindenütt visszatükrözi a legnagyobb páthosz e ritmusát. Valami különálló, rokontalan város ez, sehol másutt nem látható kő- és bronzformákkal, más növények gyökereznek itt, más rendben sorakozik alkotmány alkotmány mellé. Kicsiny piaci szempontból nézve ezek a kövek és bronzok céltalanok, mert semmi működés nem folyik le bennük, körülöttük, nincs ható funkciójuk. És valaki azt is mondhatná ebből a szempontból, hogy bár építészek csinálták ez építményeket, még sem architektúra az alkotásuk, mert hiányzik a gyakorlatias cél, a mely a jó építésznek sorvezetője. Az okoskodás hibája a "gyakorlatias" szóban rejtőzik egyrészt, másrészt azoknak egyoldalú vélekedésében, a kik tagadják, hogy az architektúra lelki hangulatok kifejezésére is használható. Hányan gúnyolják a hangulat szót, a midőn művészi appreciáció során említjük! És tudni sem akarnak hangulat-építészetről, hangulat-szobrászatról. A kik e fogalmakat meg szeretnék fosztani a létjogosultságuktól, azoknak a temető sem lehet egyéb vállalkozási objektumnál. Azok ridegen és siváran állanak e faragott és öntött alkotmányok előtt, a melyeknek majdnem minden része kisiklik a gyakorlatias építészet és gyakorlatias szobrászat köréből. Persze, mindig a java munkákról szólunk. És miután nem találnak e művekben gyakorlatiasságot, a melyet sikerült vagy nem sikerült megoldásnak minősíthetnének, egyúttal elvesztették a lábuk alól a kritikai talajt s nem tudják tisztán megítélni, jó-e, rossz-e valamely mű odakünn a temetőben.

 

Pedig széles szárnyalású művészet a halál páthoszának művészete. Neki köszöni a világ a leghatalmasabb művészi ensemblet: a Mediciek sírját. Páratlan művész emelte azt Firenze egyik kápolnájában; utána száz és ezer kisebb talentum ékesítette a temetőket olyan művekkel, a mikben kisebb erővel csillan meg valami annak a nagy műnek tartalmából.

 

 

A temető tehát különleges, magában lezárt művészeti problémává lett néhány nagy művész kezén. S ennélfogva művészeti gondolatokat költöget az oly emberek elméjében, a kik nem érzéketlenek az artisztikum iránt. E gondolatokat olykor egyes kiváló sírdíszítő művek élesztik, olykor pedig maga a temető összhangja, annak a szomorú nagy kertnek genius loci-ja.

 

Sűrűn sorakoznak egymás mellé, szépen összerendezhetjük tehát s ha elmélyedünk bennök, talán kapunk olyan képeket, a melyek ezt a különleges művészetet jobban megértetik velünk vagy ráterelik valamely művész figyelmét a probléma új oldalaira.

 

A ki a tárgygyal foglalkozni kivan, annak egyet ajánlunk: tegye félre hirtelen ül felbukkanó gondolatait olyan órákra, a midőn az élet apró külsőségei nem zavarják. Minden tiszta logikájú, evidens gondolat kizárja e művészet lényegének átérzését. Azok a tiszta és evidens gondolatok nagyon is durva világossággal cikáznak a homályon, a mely a temetőt és a halált fedi s vaksötétté teszik a derengő félhomályt is. Ha Petőfi, a midőn a Tiszát megénekli vala, e nagy víz mennyiségi analízisére gondol: e világos és evidens gondolatok menten meggátolták volna abban, hogy gyönyörű sorait megírja

 

Szerencsére az élet bajai olykor elzsibbasztják lelkünket, kiűzik belőle az aktív gondolatokat. S hirtelenül fogékonyakká leszünk a napi élet érdekein túl terjedő érzések, benyomások iránt. Azt hiszem, hogy a nagy művészeknek gyakran voltak s vannak ilyen óráik. Akkor jönnek ezek a sejdítések: messziről, mint a vándormadár, eleinte alig hogy látjuk, majd egyre észrevehetőbb formában, de mindig oly magasan fölöttünk, hogy csak homályos körvonalaikat látjuk.

 

S ha ily órákban fogja el lelkünket a kérdés, hogy ősidők óta miért s miként építik az élő emberek a holt emberek városait s miért és miként férkőzik a művészet a halál problémájához, talán kapunk rá valamicske-választ is.

 

Kozma László síremléke

Kallós Ede műve

 

A ki egyedül és zavartalanul jár a temetőben: nem érezhet semmi olyat, a mi a halált borzalmasnak mutathatná. Csak akkor tátong fel hirtelenül az élés és nem élés közt való megkülömböztetés, ha egy közönyös hang a napi élet valamely kérdését veti bele szemlélődésünkbe. A köznapiasság a páthosz egyetlen legyőzője. Tiszta szívvel és egyedül járva a holtak városában, csak a nagy közösség gondolata járhat át minket. Mind testvéreink, a kik itt pihennek s testvérként szál-lünk le mi is hozzájuk, hogy átalakuljunk valami mássá, mint a mik most vagyunk. Sírjuk van és sírt kapunk mi is, fakeresztet, követ vagy bronzot, új lakóhelyet megmásult egyéniségünk számára, más házat, mint az élők házai; De a házat nem a gazdája építteti, nem lehet olyan, a mint a milyennek ez kívánná. A mecénás ízlése nem tapad a műhöz. Művészek készítik, a kik talán nem is ösmerték az elhunytat, vagy a kik előtt ő közömbös vala. És jól van ez így. Az a halott, a ki odalenn fekszik, nem az az egyéniség többé, a ki éltében volt, az élő jellemzése tehát nem lehet jellemzése a holtnak. Mi tehát a művészi sarkpont abban a processzusban, a midőn az építész vagy szobrász elméjében lassankint kialakul a mű képe? Ha igazi művész, úgy a műve csak visszhangja lesz annak, a mit lelke húrjain a halál és a temető gondolata kelt. Nem-e ilyen a Mediciek sírja is? Mit fejez ki, kit jellemeznek e heverő férfi- és nőalakok? Kinek életrajzára céloz nak, kit dicsőítenek? Medici Lőrincet talán? De mi volt Medici Lőrinc egyénisége Michelangelo lelki élményei közt, hogy őt dicsőítené? Múló emlék, a külső világ egy bár fényes, de parányi jelensége, Azt az óriást, a ki egy egész világot épített önmagában, meg nem ihlette: Michelangelo a puszta campagnán kószálva s a próféták zord könyveit olvasva formálta magában a halál szimfóniáját. E hideg kőformák előtt állva mindig az az érzés járta át a lelkemet, hogy a halál nagy páthoszához soha élő ember gondolata közelebb nem férkőzött, mint ez a géniusz. A midőn ez a felséges búvár leszállóit e feneketlen mélységekbe, vájjon szüksége volt-e a Mediciek emlékére, hogy az megihlesse őt? Soha. A ki a halált nem érezte élő lelkében, ehhez hasonlót az nem teremthet.

 

Így lesz a temető nagy megnyilatkozásává a leghatalmasabb emberi páthosznak. A síremlék egy művésznek a halálról való érzését foglalja látható formába. De ez az érzés szertelen nagyságában világosan meg nem fogható, pontosan meg nem határozható: sejdítés, köd. Ki tudná szigorú formákba rögzíteni azt, a mi biztos határ nélkül való? A nagyerejű is csak közeledhetik feléje, csak elmosódott daguerrotipet adhat róla. De kő és bronz biztos és határolt fonnák: miként alakítsa a művész, hogy kifejezze velők ezeket a kialakulatlan érzéseket?

 

Az építésznek vannak obeliszkjei, oszlopai, párkányai, falai és oromzatai. Mit kezd az obeliszkkel, a mely érzéstelen geometria? Mily terhet rakjon oszlopaira, hogy azok ott állhassanak ? Talán tetőt, párkányt, vagy oromzatot? De mit keressenek ezen a helyen olyan épülettagok, a melyek a gyakorlati életnek céljaiból születtek meg? Nem volna-e irónia az élők- köznapi életéről beszélgetni a holt ember pihenőhelyén? Nem volna-e ez a leg-sivárabb köznapiasság, a halál hatalmas páthoszának megölője?

 

Az építész, ha lelke képes a temető páratlan hangulatát magába szívni, messzi elveti magától a piac e formáit. Velük ezúttal semmi dolga sincs. Formáit ezúttal nem vezetheti le a gyakorlati cél követelményeiből, mint egyéb alkotásainál. Neki azt a hatalmas érzést kell kifejeznie, a mit szivében a temető pá-thosza. keltett. Csak egy vezetheti: a hangulata. Mint egy zsarnok, úgy rendeli alá ennek- az egyetlen vezetőelvnek fantáziája. minden formakészletét. Új tagok támadnak, távolról sem hasonlók azokhoz, a melyek az élő emberek hajlékait díszítik. Megfejthetlenek és céltalanok magukban: egyetlen feladatuk, hogy összevéve a legnagyobb kérdésről szóljanak a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolják, hogy fogékony legyen a temető tartalma iránt.

 

 

És mit kezdhet az élő formák mintázásával foglalkozó szobrász? Lehet-e reális ott, a hol semmi kézzelfogható sem adatik? Utánozhat-e kővel, bronzzal valamit, a mit csak homályos érzésünkkel sejdítünk? Állítson-e monumentumot egy egyéniségnek ott, a hol minden egyéniség megszűnése bizonyíttatik? Utaljon-e képben a megholt cselekedeteire, jellemére, tehát olyan dolgokra, a melyek csak a többi ember emlékezetében élnek, de a nagy univerzumban nyomtalanok? Ha így cselekednék, talán derekas, de köznapi munkát végezne, a mely nem lecsapódása a temető nagy páthoszának. A szobrászt is csak az vezetheti, a mi az építészt: a hely hangulata. Az ő formáinak is csak egyetlen feladatuk lehet: a legnagyobb kérdésről szólni a többi emberhez. Vagy legalább arra hangolni őket, hogy fogékonyok legyenek a temető tartalma iránt. Nemcsak a talentum erejétől függ itt minden: az őszinteség a döntő. Okoskodva és lassú korrektúrákkal formálva ily művet: kiszámított munkánál egyéb nem születik meg. A ki a temető páthoszát nem érzi, igazán kifejezni sohasem fogja. Más világ az, teljesen elkülönített az élőkétől: nem mindenki tud abba belemélyedni, nem mindenki érzi meg a tartalmát. Tudjuk, hogy e sorok nem adtak semmi kézzelfoghatót. Csak azok számára íródtak, a kik bele tudják ringatni magukat a temető nagy melancholiájába. De a ki elsétálgat a temetőben, kap ott kézzelfogható formákat is: ezer és ezer síremléket. Hogy közelebb hozzuk a kérdést olvasóinkhoz, három új és művészi síremlék képét közöljük itt. Az egyiknek szerzője Donáth Gyula, a másodiké Kallós Ede, a harmadiké Margó Ede szobrász és Márkus Géza építész. És figyelmeztetjük a szemlélőt arra, hogy tekintetét éppen e művek impon-derabiliáira függeszsze. Donáth művén ne a témát nézze, ne azt, hogy íme egy géniusz eloltja, az élet fáklyáját. Hanem nézze a rendkívüli attitűdöt, a szokatlan fordulatot, a mely az izmokon és az egész mozdulaton általvillan és megérteti velünk, hogy valami rendkívüliről, a közönséges eseményeken felülemelkedő momentumról van szó. Kallós művén pedig tekintsen leginkább a herma-fő messzinéző szemébe s szívja magába e rejtélyes pillantás delejét. E szempár szinte túltekint értelmünk horizontján is. A ki megérzi e tekintetet, annak sokat, de betűkkel ki nem fejez-hetőt fog az mondani. Ez a plasztika privilégiuma. A harmadik síron pedig nézze meg, mint nőnek ki e kőformák a földből, gyakorlatias ok nélkül, pusztán azért, hogy szokatlan komoly tömegükkel, vonalaikkal belénk oltsák a rendkívüliség pathoszat. Miért öltöttek éppen ilyen formát a kőtagozatok? Nem lehet ezt formálisan elemezni. Érzés dolga.

 

Sok érték rejlik e művekben. Megérdemlik, hogy elmélyedjünk beléjük.

 

LYKA KÁROLY

 

François Villon:

Haláltánc-ballada

 

Ott ült a Császár. Dús hajában

hét csillag volt a diadém.

Rabszolganépek térden állva

imádták, barna köldökén

a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit krdom át ne járna,

enyém a föld!"... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfutta, mint egy porszemet.

- Kényúrként éltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Gót ablakokban sírt az Orvos:

"Uram, nektárod merre nő,

amely ír minden kínra s melytől

meggyógyul minden szenvedő?"

S az nyílt: keszeg magiszter

táncolt végig a szobán,

kezében mély ólomkehelyből

kínálva színtelen borát:

"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,

s nincs seb, mit hegged nem takar,

igyál, testvér; e mély pohárból,

csupán az első korty fanyar."

- Kontárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A kútkávánál állt a Gyermek,

szakadt gyolcsingecskében, s rőt

topánban, s nézte lenn a vízben

képét, mely játszani hívta őt:

..."Ha jössz: a holdleánytól este

a cukrot süvegszám kapod,

s minden pirosló reggelente

békákon ugráltunk bakot."

"Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas

siklót dagasztott zöld hasán,

míg a halál vihogva vitte

anyjához a vörös topánt.

- Balgán játszottunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Repedt tükrénél állt a Céda:

"Hajamnak árja még veres,

miért, hogy már a régi léha

seregből már senki sem keres?

Ölem még izzó csókra éhes,

mellem rózsája még kemény..."

S az ablakon röhögve lépett

be az utolsó válegény:

"Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra,

ma: holt szerelmeid torán

hadd üljön nászlakomát lárva

ágyékod hervadt bíborán!"

- Buján fetrengtünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Éjfél borult a háztetőkre,

s kuvikhan szólt a berken át,

midőn a Bankár útnak indult,

elásni véres aranyát.

Az útkereszten vasdoronggal

hét ördög várta s a Halál;

s mikor kardot rántott, a csontváz

fülébe súgta: "Mondd, szamár,

szamár, mit véded még a pénzed?

Meghalsz s a kincsed elviszem,

s a kincs helyett eláslak téged,

akit nem ás ki senki sem."

- Kufárok voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Aránypárnáin ült a Dáma,

s üvöltve sírt: "ne még, ne még",

de ő már átkarolta drága

csípői karcsú, gót ívét,

"engedj csak még egy lanyha csókot,

meg egy gyönggyel kivart ruhát,

engedj csak még egy buja bókot,

még egy szerelmes éjszakát" -

de ő, rút foltot fetve mellén,

mely, mint rákseb, egyre nőtt,

fehér testét nyakába vette

és vitte, vitte, vitte őt.

- Tunyán helyéltünk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Tüzénél állt az Alkimista,

s óráját nézte, mely lejárt.

"Isten vagy ördög: egy napot még,

amíg megoldom a talányt,

a végső, nagy talányt, amerre

görebjeimnek ezre vitt,

csak egy napot, mert megfejtem,

megfejtem holnap alkonyig."

"Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted"

s vállára vette jéghideg

kezét , míg felrobbant a lombik:

"Aludni mégy most, mint a töbiek.

- A Titkot űztük mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Pestis-csengőkkel jött dögvész,

s a reimsi szentegyház előtt

húsvétvasárnapján derékon

kapta a hájas Püspököt:

"Néked szereztem ezt a nótát,

gyerünk nagyúr! Csengőm csörög -

légy pápa vagy próféta, rózsás

hajnalködökbe öltözött,

légy szent püspök, vagy rút eretnek

ki ég a máglya kormain,

misézhetsz lenn - én fenn nevetlek

a dómok csonka tornyain!"

- Álszentek voltunk mindahányan,

s az évek szálltak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

A vén Paraszt már tudta s várta

alkonytájt kinn az udvaron:

"Görnyedt testünknek nincsen ára,

s úgy halunk meg, mnt a barom.

Kaszás testvér! Sovány a földünk!

könyörgöm: egyet tégy nekem:

ha elviszel, szórd szét trágyának

testemet kinn a réteken!"

Ő rábólintott s vitte lassan,

s úgy szórta, szórta, szórta szét,

mint magvető keze a búzát,

vagy pipacsot az őszi szél.

- A földbe térünk mindahányan,

s az évek szállnak, mint a percek,

véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

 

Faludy György fordítása

 

 

 

 

Forrás:

MAGYAR NÉPRAJZ - JELES NAPOK – ÜNNEPI SZOKÁSOK; AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz

Művészet, Szerkesztette: Lyka Károly  Második évfolyam, 1903    |   Első szám    |    p. 38-45.

http://www.mke.hu/lyka/02/muveszet_02_temeto.htm

Új Ember, 1979. október 7.

http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_544.html

org.wikipedia.hu

mno.hu

 

 

 



Olvasva: 2348 alkalommal