„Süt a nap az a baj, ha komor, esős idő van, akkor az a baj. Nem jó. Úgy látszik betegen még színésznek se jó lenni. Miközben átéltem olyan helyzetet, hogy bejöttem 39 fokos lázzal, és tök meggyógyultam a végére”

Ady Endre Párisban járt az ősz

Kállai Ferenc előadásában

http://www.youtube.com/watch?v=UpIWiv1LKGw

Kállai Ferenc 1925. október 4-én született Gyomán. A Színművészeti Akadémiát 1944-ben végezte el, majd 1945-től a Szabad Színház, 1946-tól a Belvárosi Színház, 1948-tól a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház társulatának volt a tagja. 1977-től tizenhárom éven át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1987-től egyetemi tanárként. Kállai 1981 és 1990 között a Színházművészeti Szövetség elnöke, 1985 és 1989 között országgyűlési képviselő volt. 1989-ben minden hivatalos tisztségéről - így az országgyűlési képviselőségről is - lemondott. 1998-ban Budapest díszpolgárává választották.

A háborút a fővárosban átvészelő Krampner család 1945 telén minden vagyonát szánkóra pakolta, hogy gyalogszerrel térjenek haza Gyomára, Békés megyébe. Kőbányán azonban elolvadt a hó, várni kellett az utazással. Both Béla akkoriban keresett színinövendékeket a Szabad Színház társulatába. A család friss végzős fia, Ferenc jelentkezett a hirdetésre, de a színház Damjanich utcai épületének lépcsőházában szembetalálkozott Bárdos Artúrral. „Csak megnézett, és szerződést ajánlott” – meséli évtizedekkel később a színész, aki még a színiakadémián, tanára javaslatára Kállaira változtatta nevét. A művész végső soron a korai hóolvadásnak köszönhette, hogy húszéves „gyerekemberként” a Belvárosi színház tagja lett, s első főszerepként rögtön Rómeót alakíthatta Fényes Aliz oldalán.

Főbb színházi szerepei

Tordy Géza Törőcsik Mari és Kállai Ferenc Balatonfüreden 1968-ban

Színpadi alakításai mellett számos filmben is játszott.

Tévéfilmek

Legismertebb filmszerepét talán a Bacsó Péter rendezte, 1969-ben készült, de politikai okokból csak több mint tíz évvel később bemutatott legendás A tanúban láthattuk tőle, melynek Kállai volt a főszereplője: Pelikán Józsefet, a gátőrt alakította. A film kultuszfilm, a magyar narancsból hetilap, dr. Kotászból pedig rockzenekar és falfirka lett. A film jó néhány bonmot-ja - mint például "az élet nem habos torta", "a nemzetközi helyzet fokozódik", "csapásokat adunk, csapásokat kapunk" "hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának" - beépült a köztudatba, Pelikán elvtárs figurája pedig a magyar filmtörténet kitörölhetetlen alakjává vált. Szintén Bacsó rendezésével és Kállai főszereplésével 1994-ben - immár a rendszerváltással megjelent anomáliákat kikarikírozva - elkészült a film folytatása Megint tanú címmel, de az eredeti film sikerét nem sikerült megismételni.

2006 szeptemberében az akkor műtét előtt álló Kállai Ferenc interjút adott a Magyar Televíziónak. Az interjú végén a riporter, Verebes István így búcsúzott idősebb pályatársától: "Felhívom a figyelmedet, hogy a kórházban ápolónők is vannak és ez téged talán földerít." "Így van" - válaszolt Kállai.

Kállai Ferenc számos kitüntetés birtokosa volt.

Jászai Mari-díj (1956, 1958),

Érdemes művész (1966)

kiváló művész (1970)

SZOT-díj (1971)

Kossuth-díj (1973)

Teheráni Filmfesztivál legjobb férfialakításért járó díjának birtokosa (1977)

Pro Urbe-díj (1981)

Erzsébet-díj (1987)

A Nemzeti Színház örökös tagja (1989)

Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetettje (1995)

Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1996).

Budapest díszpolgára (1998).

A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal /polgári tagozat/ (2002)

Hazám-díj (2003)

Főnix-díj (2006)

Maecenas-díj (2006)

Prima Primissima díj (2006)

1995-ben a Halhatatlanok Társulatának lett örökös tagja, majd 2000-tól egyike lehetett az első tizenkét olyan színésznek, illetve színésznőnek, akik a Nemzet Színésze, illetve Színésznője címet tudhatták magukénak. 

A Nemzet Színészét 2007 decemberében láthatta utoljára színpadon a nagyközönség. Ekkor beszélt életéről és pályájáról, a XXI. Század stábjának, vígszínházi öltözőjében.

„ Az élettel? Nem a legjobban. Záróra előtt még szemlélődöm, megkapom hozzá a bátorságot, hogy elég öreg vagyok, mondhatsz bármilyen baromságot, aztán sose vágytam a nagy igazmondásokra, most meg már pláne nem” – mondta a színész.

Beszélgetés Kállai Ferenc művész úrral

A szánkó visszafordult

Egyetlen szót sem szól. Csak üldögél a karosszékében, miközben a családja jön-megy, hangoskodik vagy éppen vele „beszélget". A szélütött apa szerepében megrendítő alakítást nyújt Kállai Ferenc, aki ötvenöt esztendeje ugyanazon társulathoz kötődik. A korábban Nemzeti, újabban Pesti Magyar Színház nevet viselő teátrumban játssza A játék végének, Simon Gray színművének néma főszerepét.

- Nem túl megterhelő ilyen szerepet játszania?

Nem könnyű. Csupán annyira moccanhatok meg, amennyire egy gutaütött ember képes. Még a tekintetem sem kalandozhat el. Amitől folyni akar a könnyem. És persze, ilyenkor kaparászik az ember torka, köhögnék is. Hiába helyezkedem el lazán, félóra, egy óra múltán az foglalkoztat, hogyan lehetne elkerülni a görcsöt.

- Igazat szólva, inkább a pszichikai teherre gondoltam. Mindannyiunknak vannak fájdalmas emlékei, gondolatai…

Jelenet a Játék vége című előadásból 
az előtérben Moór Marianna és Kállai Ferenc

Az apai nagyapámat ütötte meg a szél, nem is egyszer. Sokáig ágyhoz volt kötve. Máig él bennem az emléke. Vagy arra gondolt, hogy énnekem kell jobban odafigyelnem magamra? Volt időszak, amikor úgymond kopoltyúval lélegeztem, ritkán, nehezen. Ritmuszavarral nyavalyogtam. A nyáron múlt egy esztendeje, hogy pacemaker vigyáz rám. Elvagyok vele.

- Amióta a Nemzet Színésze, a címmel járó juttatás birtokában anyagi gond nem kényszerítheti arra, hogy játsszon.

Tanácsolták, hogy ami stresszel jár, hagyjam ki. Mások arra intettek, nem szerencsés a túlzott óvatosság. Érzem, szükségem van a színházra ahhoz, hogy rendben tartsam a vérkeringésem. Hogy foglalkoztassam az idegrendszerem, a fantáziám. Sokkal többet ártanék magamnak, ha csak ülnék otthon és meditálnék. Ha gátat szabnék azoknak a reflexeknek, amelyek a színpadon éltetnek hovatovább hatvan éve, az vezetne tragédiához.

- Akkor mostanában úgy választ a szerepek közül, mekkora feszültséggel járnának?

Inkább azt nézem, mekkora feladat a memoriter. Különben az egész életemet végigkísérte: nehogy elfelejtsem a szöveget! Ami kész idegbaj. Az agyam elég kusza. Egyáltalán nem tudok megjegyezni neveket. S olykor a gondolat a mondat végére elillan. Jobb ezt a helyzetet vállalni, mint erősködni, hogy még mindig, még mindig megy. Mert jöhet egy emlékezetkihagyás, s vele a blama. Mit keres ez még itt?

- Csakugyan kevésbé terjedelmes szerepekben lép fel. A játék végében, a Kafka farkában vagy a vígszínházi Sok hűhóban…

Mintha a pálya ismeretlen tájékra vinne minket, idősebbeket. Egyszer csak nem tudjuk, hogyan is állunk. Mitől van az, hogy csodálatos harmóniában születnek előadások? Más estéken pedig valamiféle zavar uralkodik el… Mint kevésbé látjuk át azt a pszichológiai mechanizmust, amelytől függ az életre keltett alak teljessége. Márpedig gyerekkoromtól a szerep egészét szeretném képviselni.

- Gyerekkorától?

A húszéves még gyerekember. Bár valóban mocorgott bennem a színész már annak előtte. A tanáraim egyre-másra mondták: ebből a gyerekből nem lesz könyvelő. Az anyám meg gyakran buzdított: szavalj már valamit, kisfiam. Szeretett volna színésznő lenni. Az apámat viszont nem vonzotta az ilyesmi. Holott az édesapját, a jó nevű gyomai Krampner borbélyt – akiről már beszéltünk – azért hívták gyakran úri társaságba, mert annyira szórakoztató egyéniség volt. Egyszer utánoztam egy púpos embert, s apám keményen ledorongolt. Szerencsétlen embert kifigurázni? Holott a karaktere érdekelt.

- Úgy vélik, a gyerekkor meghatározó. Mire az ember a hetvenkilencedik évében jár, van még értelme ennek a mondásnak?

A múltunk távolodik persze. De a szülők benne vannak a génjeinkben. Mit spekulálsz fiam? – szokta kérdezni anyám. Amiben rejlett indulat is. Mert apám temperamentuma, szenvedélye nem volt olyan hőfokú, amilyent szeretett volna. Bár szegények voltak, nem vegetáltak, intenzíven élték meg az életüket. Gyakran kérdem magamtól: miért nem lehetek önfeledtebb? Mire a sok fontolgatás? Miért nem tudom szemébe vágni annak, akinek kijárna: egy szemétláda vagy! Ehelyett visszakutatnám a dédanyjáig, miért is lett silány ember.

- S a pályával kapcsolatos döntéseit könnyen hozta meg?

Minden úgy történt, mintha a sors rendezte volna. Akkor már jó ideje Budapesten éltünk, itt diákoskodtam, itt jártam a színiakadémiára. Tett vett a család, halottakat is temettünk. De a háború után azon morfondíroztam, mibe fogjak, mi adna inkább megélhetést. A szüleim már felpakoltak a szánkóra, hogy megyünk haza, Békés megyébe. Felváltva húztuk volna. De Kőbányán elolvadt a hó. Várni kellett. S akkor megjelent egy hirdetés. Hogy jelentkezzenek a színinövendékek egy Damjanich utca 4. szám alatti helyiségben, ahol Both Béla szervezte a Szabad Színház társulatát.

- És leszerződtették…

Csak a blanketta hiányzott a szerződéshez. Még egyszer kellett mennem érte, s a lépcsőn szembetalálkoztam Bárdos Artúrral. Csak megnézett, és szerződést ajánlott. Szabadkoztam, hogy már elígérkeztem. Akkor megkérdezte, mennyi a gázsija: Mondtam. Mire ő: a dupláját adom. De még fordulhatott volna a kocka. Mert be kellett vallanom, fogalmam sincs, kivel beszélgetek. – Ilyen műveletlen, fiatalember? – kérdezte. Majd bemutatkozott. Akkor már tudtam, kit tisztelhetek abban a romos világban is kifogástalan úriemberben. – Olvastam a könyveit – válaszoltam. S a Belvárosi Színház tagja lettem. De akkor is szinte a fátum igazgatta a pályám, amikor e szerződésem még le sem járt, s levél érkezett, amelyben meghívtak a Nemzetibe…

- Ahol – mint tudjuk – jó néhány direktort megélt.

Színigazgatót tizet számláltam. S megannyi más változást szenvedtünk meg. Hol politikai csatákat vívtak a fejünk felett, szinte blokád alá fogták a színházunkat. Hol a klikkek összeütközése zajlott. Jöttek stílusváltások is, Shakespeare-től a szocreálig, és Brechtig, majd vissza. Mintha rajtunk kísérleteztek volna. Képlékenyek vagyunk, de ennyire?

- Sohasem kísértette meg a gondolat, hogy társulatot cseréljen?

Amikor veszélyes helyzetek voltak, azért nem mentem el, mert a hűségemet tanúsította. Hiszen már kaptam sorra a nagy szerepeket, felkiáltójeles dicséreteket. S hogyan fordíthatnék hátat egy olyan társulatnak, ahol szeretnek engem? Ahol egy Somlay Artúr, egy Timár József vagy akár Básti Lajos szinte a nevelt fiának tekintett. Most inkább én érzem úgy, mintha a fiatal kollegák a gyerekeim volnának. Egyszer mondtam fel, amikor Székely Gábor és Zsámbéki Gábor alatt gorombaságok történtek. A fülemet ráncigálták olyanok, akik fiaim lehetnének…

- Emlékszem.

Végül is maradtam. Soha nem éreztem magam abban a pozicionált helyzetben, hogy kikérjem magamnak bárkinek a magatartását. Kiállni valamiért? Hova állsz ki? Az esőre? Inkább elvicceltem. Mint amikor megszólítottak, hogy lépjek be a pártba. Azt feleltem, inkább titkos randevúkra szeretek járni, nem szemináriumokba.

- És nem bánta meg, hogy…

De… Afféle dísznek kellett, aki a Színházművészeti Szövetség elnöki tisztét látta el. Le is köszöntem, amikor torzsalkodások jöttek. Amikor pedig képviselő lettem, már az első parlamenti mondatoknál ráébredtem, nem énnekem való ez. Az a szerencsém, hogy megoldhattam olyan ügyeket, amiket talán más nem tudott volna. És minden egyes megszólalásomért – tanúsíthatják a jegyzőkönyvek – ma is vállalom a felelősséget.

Kállai Ferenc a Papa szerepében
Alan Bennett Kafka farka című művének előadásában

- De jelen kellet lennie olyan fórumokon, ahol az igazi cselekvés az volt, ha valami ellen szót emel. Különben olyan, mintha közösséget vállalt volna…

Hogyan lettem volna valamilyen arisztokratikus irány merész szimpatizánsa? Én Gyomán születtem, kicsit vidéki vagyok. Amikor minden égett 1945-ben, a Csengery utca egyik sarkán egy német, a másikon egy ruszki katona ült haláltusában. Miközben a körúton már betörték az ablaküveg-csonkokat is, táblákkal jöttek, tüntettek. Honnan? Mi ellen? Mi mellett? Tizenkilenc évesen csak kapkodtam a fejem. Ilyen dzsungelben könnyebb tájékozódni, ha valahová odaáll az ember.

- Most is elég szövevényes a dzsungel…

Nem pokoli? S ezt is, azt is ugyanaz az ember éli meg. Csak engedjenek lélegezni. Történjen valami az országért, ne pedig a szavazatokért, a hatalomért. Ebben az elporhanyósodott világban nem könnyű az a szent akarás sem, hogy jobbítsunk. Krisztust is megfeszítették, legazemberezték. Még a vitában is beszennyeződhetünk. Nem mondok én kikent-kifent gondolatokat. Ahhoz én gyermeteg hülye vagyok. És színész. S ez a szerepkör nem igazán hitelképes. Az egyik gratulál. A másik azt gondolja magában: mit akar ez a komédiás.

Bogácsi Erzsébet írása

Megjelent a Népszabadság 2004. január 17.-i számában

Tábori Nóra, Kállai Ferenc: Nyugdijasok

http://www.youtube.com/watch?v=amwpH_m3BaA

Forrás
Független Hírügynökség
rtlhirek.hu
magyarszinhaz.hu
medicatika.ro

MTI