Sapphó
ARIGNÓTA
Sardes felől
gondolata gyakran száll erre hozzánk.
Mikor még együtt éltünk, téged mindig
istennőnek mondott s leginkább
örült az énekednek Arignóta.
Most meg Lydia asszonyai között
tündöklik, mint mikor leszállt már
a Nap, s a Hold, a rózsaujjú,
minden csillagnál szebben ragyogja be
fényével a sötét, sós tengert
és a virághozó mezőket.
Szép harmat ömlik, és virulnak
a rózsák, gyönge tubolyák és
mézizü lótuszok illatoznak.
Sokat jár-kél és nyugta nincsen,
Atthisra gondol, kedves lelkét
vágy tölti el, és nehezebb a sorsa...
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Trencsényi-Waldapfel Imre (Budapest, 1908. június 16. – Budapest, 1970. június 3.) klasszika-filológus, irodalomtörténész, vallástörténész, egyetemi tanár, műfordító, az MTA tagja (levelező: 1949, rendes: 1950).
Kutatási területe: Antik irodalomtörténet, klasszika-filológia, vallástörténet, magyar irodalomtörténet, humanizmus-kutatás.
1932-ben magyar-latin-görög szakon végzett a Budapesti Egyetemen, ahol Horváth János, Kerényi Károly, Hornyánszky Gyula tanítványa volt. 1937–1938 között ő és Hajnal Anna szerkesztették az Argonauták című folyóiratot. 1938-ig magántanár volt. 1938–1946 között az Új Idők Rt.-nél lektori munkát végzett, s bedolgozott az Új Idők Lexikonába is. 1946-1948 között a Fővárosi Népművelési Központ munkatársa lett, valamint az Új Szó című újság rovatvezetője. 1948. június 26-án egyetemi tanári kinevezést kapott, s megbízták a Szegedi Tudományegyetem Klasszika-Filológiai Tanszékének vezetésével. 1949/1950. tanévben rektora volt a szegedi egyetemnek. 1950–1970 között az ELTE latin–görög-filológiai intézetét vezette. 1950–1953 között az ELTE rektori teendőit is ellátta.
A Magyar Ókortudományi Társaság tagja és egy ideig elnöke volt. Feleségével több kötet ifjúsági mesét adott ki, bevezetőket írt görög és latin szerzők műveinek magyar kiadásához. Hozzávetőlegesen 400 tanulmánya jelent meg, melyek tárgyköre Hésziodosztól Gorkijig és Küküllei Jánostól József Attiláig terjed. Életművében a tudományos oktatói és irodalmi tevékenység elválaszthatatlan egységet alkot. Legtöbb írása a görög-latin antikvitással s ennek továbbélésével foglalkozott. Vizsgálta a magyar és latin költői gyakorlat egymásra való hatását. Több világirodalmi antológiát szerkesztett. 1955-ben az ő szerkesztésében és jórészt fordításában jelentek meg Cicero válogatott művei. Rámutatott a betlehemezés antik párhuzamára, elsőnek írt a Pásztori Magyar Vergilius bevezetésében a regölés szokásának ókori előzményeiről. Sokat tett a klasszikus humanizmus íróinak megismertetéséért, ilyen műve a Görög irodalomtörténet, valamint a Klasszikus arcképek 10 füzete. Filozofikus szemlélet jellemzi Erasmus és magyar barátai című tanulmányát. Foglalkozott vallástörténeti kutatásokkal is. Jelentős műfordítói tevékenysége, lefordította Hésziodosz eposzait, Menandrosz Az embergyűlölő című darabját, Szophoklész Antigoné c. tragédiáját, Aiszkhülosztól a Leláncolt Prométheuszt.[1]
Az ókortudós pályája 1970-ben ért véget. A végzetes, harmadik szívinfarktust nem sokkal azután kapta, hogy az Ókortudományi Társaságban felolvasta „Antigoné és Elektra – az életmű, mint rendszer” című előadását.
Tanulmányok
Humanizmus és nemzeti irodalom. Irodalomtörténet, 1933.
Görög-római mythologia. Budapest, 1936. 284 p.[2]
Erasmus és magyar barátai. Budapest, 1941.
Görög irodalom. In A világirodalom története. I. köt. Budapest, 1944.
Humanizmus és marxizmus. Budapest, 1948.
Aristophanes pályakezdése. MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály Közleményei, 1957
Ciceron et Lucréce. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae[3], 1958.
Klasszikus arcképek : 1-10. Budapest, 1964.
Humanizmus és nemzeti irodalom. Budapest, 1966.[4]
Görög regék. Budapest, 1967.
Bízom lankadatlan, szeretlek végtelen. Bognor-Brünn-Budapest, 2008-.
.
.
Trencsényi-Waldapfel Imre
Erasmus és magyar barátai
Műfordítások
Pásztori magyar Vergilius. Vergilius eclogáinak teljes szövege. Budapest, 1938.
Görög költők. Budapest, 1942.
Rotterdami Erasmus: Nyájas beszélgetések. Budapest, 1946.[5]
Sophoklés: Antigoné. Budapest, 1947.
Görög versek. Devecseri Gáborral. Budapest, 1947.
Hésiodos: Munkák és napok. Budapest, 1955. (Görög és Latin Irók. - Scriptores Graeci et Latini. 3.)
Lukianos: Beszélgetés a táncról. Budapest, 1959.
Menandros: Az embergyűlölő. Budapest, 1960.
Terentus Afer, P.: Az élősdi. Budapest, 1961. (Görög és Latin Irók. - Scriptores Graeci et Latini. 4.)
Aiszkhülosz: Prométheusz. In Aiszhülosz drámái. Budapest, 1962.
Euripidész: Hippolütosz. In Euripidész: Tíz tragédia. Budapest, 1964.
Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz. In A világirodalom legszebb drámái. I. Budapest, 1965.
Hésiodos: Istenek születése. Budapest, 1967.
Szimónidész
Van tanítás erről is:
férfi erénye magas, járatlan sziklaszirteken lakik;
könnyü lábu nümphák szent kartánccal ott veszik körül,
és akármilyen halandó szem nem is láthatja őt,
csak kibe izzadság foga mart, a lélekemésztő,
s bátran lép a csúcsra fel.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Bernnini Apollo és Daphné
Apollón első szerelme Daphné volt, a Péneios folyó leánya, akit nem a vak véletlen, hanem Erós kegyetlen haragja hozott eléje.
A délosi isten, büszkeséggel telve el a Pythón-sárkány legyőzése után, meglátta a Szerelem istenét, amint görbe íját éppen felajzotta.
– Pajkos gyermek, mi dolgod e hősi fegyverrel? – kérdezte tőle. – Az én vállamra illik az ilyen, aki biztos kézzel tudok vele sebeket küldeni a vadakra és az ellenségre. Csak az imént is leterítettem nyilaimmal Pythónt, a dögvészt lehelő szörnyeteget; ki tudja, hány hold földet takart be egyszerre dagadozó testével, amint elnyúlt! Te elégedj meg fáklyáiddal és örülj, ha evvel csip-csup szerelmek lángját lobbanthatod fel, de ne törj az én dicsőségemre.
Csak nevette Aphrodité fia:
– A te nyilad, Phoibos, utolér mindenkit, de az enyém téged.
Így szólt s fürgén szelve szárnyaival a levegőt, egyszeribe ott volt a Parnassos árnyékos ormán. Ott kivett tegzéből két nyilat: az egyik horgas és csillogó hegyben végződött, a másik tompa volt és ólom nehezítette a szárát. Az egyik szerelmet kelt, a másik szerelmet űz, emezt a Péneios nymphájába lőtte, amavval Apollónt érte velőkig.
Szerelmet fogott az isten tőle. De még a szerelem nevétől is futott a nympha, csak az erdő sötétjének és a vadászzsákmánynak örült és a szűz Artemist akarta követni; haját is egyszerű szalag tartotta össze. Kezét sokan kérték, de ő elfordult kérőitől, nem akart férfit ismerni és a járatlan berkeket kereste. Atyja vőt és unokákat hiába várt tőle, ő hallani sem akart a menyegzői fáklyáról; ha szó került rá, szép arcát szemérmes pirosság futotta el. Hízelgő karjával fonta át ilyenkor atyja nyakát és úgy kérte, hogy követhesse Artemis példáját. Péneios engedett, de nem engedett a saját szépsége.
Csak meglátta Phoibos s heves szerelemre lobbant Daphné iránt. Mint a könnyű szalma, vagy mint az útszéli kerítés, ha túlságosan közel vitte vagy virradat után elhajította mellette fáklyáját a vándor, úgy lángolt az isten, úgy égett a keble és reménységgel táplálta szerelme tüzét. Nézte elszabadult, nyakára leomló fürtjeit a lánynak, nézte csillagként fénylő két szemét, kezét, karját, de az könnyű szellőnél sebesebben futott tova s nem állt meg, hiába hívogatta Phoibos:
– Péneios nymphája, állj meg, maradj nálam, nem vagyok ellenség, maradj, ne félj tőlem, mint bárány a farkast, szarvas az oroszlánt, sast remegő tollal a galambok félik. Szeretlek és azért űzlek itt az erdőn. Ne fuss hát előlem! elesel, megsérti tüske a lábadat, és én volnék oka fájdalmadnak. Göröngyös a föld ott, ahol futsz, ne fuss hát, és lassítok én is. Kérdezd, hogy ki vagyok, kinek megtetszettél: nem a hegy lakója, nem vagyok én pásztor. Nem tudod, könnyelmű, nem tudod, kitől futsz, akkor nem is futnál. Delphoi földje és Klaros és Tenedos és Patara királyi palotája nekem szolgál, Zeus az én apám, általam nyílik meg a belátók előtt, ami lesz, ami volt és ami van, és általam csendülnek össze a dalok a húrokkal. Biztos az én nyilam, hej, csak egy nyíl talál ennél biztosabban, az, amely gondtalan keblemben sebet ütött. Az orvosság az én találmányom, segítő istennek hív a földkerekség, a füvek gyógyító erejének én parancsolok. De jaj, a szerelmet füvek nem gyógyítják; s nem használ magamnak, bár mindenki másnak használ tudományom!
Beszélt még többet is, de Péneios leánya remegve futott előle és otthagyta félig mondott szavaival. Futtában még szebb volt, amint a szél lebegtette ruháit, és a könnyű szellő hátrafelé fújta lobogó fürtjeit.
De az ifjú isten sem vesztegette ott tovább gyöngéd szavait hiába, ő is nekieredt és futott, amerre szerelme hajtotta. Mint a vadászeb, ha nyulat látott meg a réten, ez a zsákmányt, az a szabadságot keresi, az egyik beéri, és a mohó fogak közül ugrik el már a másik: így volt az isten és a szűz, egyiket a remény, a másikat a félelem tette fürgévé. Mégis, az üldözőt szerelme szárnyai vitték lankadatlan, már-már utolérte a menekülőt, és lehelete a leány nyakán elomló fürtöket érte. Ez ereje hagyottan sápad el, üldözője győzött, és a leány a Péneios habjaira tekint:
– Segíts, atyám – kiált –, Föld anyám, te nyílj meg, vagy változtasd el vesztemet okozó szép leányalakom!
Alig volt ideje szavát bevégezni s már nehéz zsibbadás fogta el tagjait, lágy kebleit gyönge faháncs vette körül, haja lombbá, karjai ágakká fejlődtek, imént még gyors lába gyökeret vert, csak régi szépsége maradt változatlan. De Phoibos még így is szerette. Törzsére tette jobb kezét – a friss kéreg alatt még érezte, amint a leány keble megremeg – s karjával átölelte az ágakat, megcsókolta a fát, de még a fa is visszahúzódott a csók elől.
És megszólalt az isten:
– Hát ha nem lehettél az én hitvesem, mégis az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegzemen mindig téged foglak viselni, babérfa. S amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid büszke koronáját.
Bevégezte Apollón, és imént nyert ágaival intett rá daphné, a „babérfa”, és ingatta lombkoronáját, mintha a fejével bólogatott volna.
Anakreón
THRÁK CSIKÓ
Thrák csikó, mit nézel engem ferde szemmel és gyanakvón?
Futsz előlem, szinte látni, sokra engem nem becsülsz.
Lásd be hát, ha én akarnám szép nyakadba vetni gyeplőm,
fékhez és kezemre szokva tartanál a cél felé.
Most a lágy füvön legelve könnyü kedvvel csak ficánkolsz,
míg hozzád való lovasra, majd ki megtör, nem találsz.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Hésziodosz
Ott, ahol egy mérték mér polgárnak s idegennek,
és az igaz törvény útjáról senki le nem tér,
dúsan hajt az a város, benne virágzik az ember,
békesség lakozik földjén, ifjak nevelője,
messzetekintő Zeusz nem támaszt ellene harcot.
Nem pusztítja a törvénytartó népet az inség,
sem rontás, a nehéz munkát a siker koszorúzza.
Bőséges termést hoz a föld, erdő a hegyekben,
tölgy koronáján makk, odvában méhek, a réten
sűrű gyapja alatt már szinte leroskad a bárány,
szülnek az asszonyok és a fiú az apára hasonlít.
Minden jó az övék, ily népnek azért sohasem kell
szállni hajóra: az áldott föld meghozza a termést.
Ámde akiknek a gazság tetszik, a gőgös erőszak,
törvényt köztük a messzetekintő Zeusz maga hirdet.
Gyakran egész város szenved, mert egy gonosz élt ott,
egy bűnös, kit a bűn útjára az ostoba gőg vitt.
Nagy veszedelmet hoz le reájuk Zeusz a magasból,
járványt és éhínséget, hogy hulljon az ember.
Meddők lesznek az asszonyok, így pusztulnak a házak,
Zeusz, az olümposzi terve szerint; van, hogy csatarendet
visz romlásba, van úgy, hogy várost rombol, a bástyát,
vagy hogy a tengeren éri utól a hajóikat isten.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Jegyzetek és források
1. Az vitatott, hogy Aiszkhülosz írta-e.
2. 2. kiad. 1948; 3. bőv. átdolg. kiad. Mitológia címen 1956-ban jelent meg; 6. kiad. 1968-ban. Oroszul: Moszkva, 1959; lengyelül Varsó, 1967; cseh nyelven Prága, 1967.
3. A folyóirat címének rövidítése: AAntHung
4. Könyvkötet, terjedelem: 411 p.
5. Új kiad. 1967.
Ki kicsoda a magyar irodalomban? Tárogató könyvek ISBN 9638607106
Szegedi egyetemi almanach : 1921-1995. I. köt. (1996). Szeged, Mészáros Rezső. Trencsényi-Waldapfel Imre lásd 215. p. ISBN 963 482 037 9
Külső hivatkozások
Magyar életrajzi lexikon
