La Belle Dame sans Merci
„Mi métely ért, vértes lovag,
Magányosan, ki kóborol?
Aszott a nád a tó körül,
S madár se szól.
Mi métely bánt, mondd, jó lovag,
Miért vagy bús, vigasztalan?
A mókus is kész, magja rég
A cs?rbe’ van.
Az arcod könnyes, láz gyötör,
Gyöngyözve felh?s homlokod,
Orcád rózsái h?lt helyén
Sápadt nyomok.”
„Leányra leltem – ifjú hölgy –
Az arca napfény, lelke éj,
A lépte könny?, szemében
Vad szenvedély.
Fontam reá szép koszorút,
F?-karköt?t, derékövet,
Édes sóhajjal nézett rám,
Mint ki szeret.
Ölembe véve néztem szép
Profilját; lovam léptetett,
S ? furcsa nyelven dúdolt egy
B?v-éneket.
Majd manna-dért, vadmézet, és
Édes gumót kínált felém,
S különös nyelven így beszélt:
’Szeretlek én.’
S tündérlakba vitt, sírva kért
A bánatán enyhítsek én,
Négy csókba telt míg t?z kihunyt
Vad, vad szemén.
S egy altatódal ajkain,
Álmodtam én, de jaj nekem!
Végs?, s utolsó álmom ez
E zord helyen.
Királyok abban, hercegek,
Harcosok, s szólt a holt sereg:
’Mind?nk La Belle Dame sans Merci
B?völte meg.’
S csak néztem fonnyadt ajakuk
Vészjelként szélesre tárva;
S felriadtam, kivetve itt,
Domb oldalába.
Azóta itt id?zöm én,
Magányosan, ki kóborol.
Aszott a nád a tó körül,
S madár se szól.
La Belle Dame sans Merci
‘O WHAT can ail thee, knight-at-arms,
Alone and palely loitering?
The sedge is wither’d from the lake,
And no birds sing.
‘O what can ail thee, knight-at-arms,
So haggard and so woe-begone?
The squirrel’s granary is full,
And the harvest ‘s done.
‘I see a lily on thy brow
With anguish moist and fever dew;
And on thy cheeks a fading rose
Fast withereth too.’
‘I met a lady in the meads,
Full beautiful–a faery’s child,
Her hair was long, her foot was light,
And her eyes were wild.
‘I made a garland for her head,
And bracelets too, and fragrant zone;
She look’d at me as she did love,
And made sweet moan.
‘I set her on my pacing steed
And nothing else saw all day long,
For sideways would she lean, and sing
A faery’s song.
‘She found me roots of relish sweet,
And honey wild and manna dew,
And sure in language strange she said,
„I love thee true!”
‘She took me to her elfin grot,
And there she wept and sigh’d fill sore;
And there I shut her wild, wild eyes
With kisses four.
‘And there she lulled me asleep,
And there I dream’d–Ah! woe betide!
The latest dream I ever dream’d
On the cold hill’s side.
‘I saw pale kings and princes too,
Pale warriors, death-pale were they all;
They cried–„La belle Dame sans Merci
Hath thee in thrall!”
‘I saw their starved lips in the gloam
With horrid warning gaped wide,
And I awoke and found me here,
On the cold hill’s side.
‘And this is why I sojourn here
Alone and palely loitering,
Though the sedge is wither’d from the lake,
And no birds sing.’
Babits Mihály fordításában:
Keats: La belle dame sans merci
Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. –
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? –
A mókus cs?re tellve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mez?n,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lép? lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
? tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gy?jtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam – jaj! talán
utolsó álmom – a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: „La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!”
És láttam éhes ajkukat
szörny? intéssel nyilni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,
És jaj! ezért id?zöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
Nyugat, 1916
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: Rossner Roberto
