Sohasem rettentett vissza az úttól egy háromnegyed órás gyaloglás. Háromegyed oda, háromnegyed vissza. Nyugodt tempóban, minden sietség nélkül. Egyik láb a másik elé, lépésről-lépésre. A napfényben fürdő utcák, a makulátlan, kék ég alatt — üresek. Ház, ház mellett, s bennük ismeretlen emberek, ismeretlen arcok. A kanyargós utakon autók és emberek, akik egyik helyről a másikra igyekeznek az élősövény-kerítések menti járdán, a komoly, katonásan nyírt gyepes udvarok vagy a gazdagok hivalkodó kertjei mellett, ahol a virágágyásokban kőbékák várják az esőt. Mindezeket félig öntudatlanul rögzítem magamban. Hány ilyen érdekes dolog mellett mehettem el figyelmetlenül! A napokban is megkérdezte valaki, ott van-e még a fából készült harang Gasteigban, én meg — bár naponta többször is megfordulok az ottani könyvtárban. Soha semmilyen harangot nem láttam.
Háromnegyed kilométeres séta ebben a nyugodt tempóban meg se kottyan, és az út végén ott vár a vízpart, a napsütötte tág mező, tavunk hűs vize, meg a dögunalom, a semmittevés, az agyamat elborító köd, mint az álom, amelyből alig tudsz feleszmélni, s azon értetlenkedsz, vajon miért ver még mindig a szíved, amikor nem is akarod?
Kicsi fiamnak sincs semmi kifogása az út ellen. Kisebb korában — lévén hiperaktív —, nagyokat gyalogoltunk, sokkal hosszabban, mint ez, csakhogy kifáradjon, és lássam végre nyugton ülni. Elmentünk minden elképzelhető helyre, sőt annál is messzebbre. Soha nem láttam fáradtnak, de ha mégis, az kész csodaszámba ment.
Azóta megnőtt, már nem hiperaktív, de tele van energiával. Most sincs kifogása a vége-hossza nincs utak ellen. Mai utunk végén barátai, osztálytársai várják, meg a tóparti strand, és a sikeres, jó nap ígérete. Az utóbbi napokban hagytam, hogy kiússzon a szigetig, ki is úszott, s ott ugrott fejeseket a zöldesen csillogó hűs vízbe. Én pedig kimeredt szemekkel, izgatottan lestem a vízfelszínt, mikor bukkan fel a kobakja.
Egész nyáron kijártunk ide, a strandra. Gyakran akadok itt ismerősökre, akikkel elbeszélgetek kicsit. Csak kicsit, mert nem a nyitottságomról vagyok híres, hanem távolságtartó udvariasságomról. Egy fekete sportszatyorban mindig hozok magammal egy műanyaggal bélelt pokrócot, számítva a nedves homok okozta meglepetésekre. Az ételes dobozba pedig elrejtek valamilyen meglepetést a gyerek számára, például különleges, ritkán látott édességet, hasábra vágott zöldséget, és legalább egy-két gyümölcsöt. „A csontrákod ellen!” — megjegyzéssel, vagy: „hogy kapjál elég vitamint a csontrák megelőzésére!” Nem létező betegségekeinket kezeljük lelkesen, mintha valóban létezők lennének. Foglalkozunk velük, vitaminokkal, sporttal küzdünk ellenük, meg minden egyébbel, ami csak eszünkbe jut. Ilyenek a tűző napon megtett hosszú utak, a sok szabad levegő, s az életfilozófiánk, ami így hangzik: Gyerünk, essél neki, csináld, ne lazsukálj!
Elfoglaljuk helyünket, fürdőruhára vetkezünk. A gyerek elrohan felkutatni a barátait a leterített pokrócok között, én pedig leheveredve nézegetem az embereket. Milyen különbözőek! Próbálom megfejteni gesztusaikat, testbeszédüket, arc- és szemjátékukat. Aztán csak fekszem a napon, elfelejtve még azt is, ki vagyok, hol vagyok, s miért. Bőrömet átjárja a nap kellemes melege, eláraszt lehunyt pilláimon át a fény, lazulok. Jó érzés élni, lenni, feloldódni a hangulatban. E mindenható nap alatt olyan vagyok, mint egy különösfajta növény, feltöltődöm energiával, pórusaim magukba szívnak valami kimondhatatlant, egy finom, személytelen érintést…
Hirtelen felriadok: egy fiatalasszony akkora pocakkal, mintha menten megszülne, a kisfiát ügyelte, aki a vízben gázolt egyre beljebb, egyre távolabb a parttól, s már a melléig ért. Erre üvöltözni kezdett a gyerekre, de olyan idegtépően, hogy felkönyököltem megnézi, mi történik. A fiúcska meg se fordult. Úgy négy éves lehetett, és ment a többi gyerek után. Anyukája hiába kiabált, hogy jöjjön ki a partra, számba sem vette. A fiatalasszony egy gyors mozdulattal megszabadult a ruhájától, a pucérrá váló pocakja így még nagyobbnak látszott, bevetette magát a vízbe, és dühödten a csemetéje után eredt.
Jobb oldali szomszédom a pokrócáról felszökött, és kétségbe esetten kezdett üvöltözni: „Vízbe fúl egy kisgyerek! Mindjárt megfullad!” A vizimentő nyugodtan kártyázott a közelben a napernyő alatt.
Álomból felriadni… a nyári hőségben… a létezés tiszta öröméből… keserű szájízzel… nézem a terhes nőt, éppen jön ki a vízből lihegve, vörös képpel, varrásainál repedező fürdődresszben, nagy hasán cipelve kicsi fiát, mint egy kelt tésztát… Kimentette egy képzeletbeli halálos veszedelemből… legalább is egyelőre…
A fiam nem látta a jelenetet, a barátaival foglalatoskodott elmerülten, kisé távolabb — halat akartak fogni egy nejlonzacskóval.
Indulunk haza, háromnegyed óra gyalog, de ez az út soha sem okozott gondot nekünk. Az utcákat a délutáni nap aranyfénnyel vonja be, fölöttünk az ég makulátlan, a levegőben mégis nyugtalanság vibrál. Az úttesten hömpölygő autókat egy szirénázó mentő előzi, egy csontsovány asszony szól hozzám, amíg a fiamra várok a szupermarket előtt, ahova kedvenc üdítőjéért lépett be. Mint a fal, olyan sápadt ez az asszony, biztos halálos beteg, én pedig nem találok kedvemre való vigasztaló szavakat ezen a napon. Váltana szegény pár szót egy kedves ismeretlennel, de nem érzem magam kedvesnek egy csöppet sem, egy senki vagyok, és valami összeszorítja a mellemet, a szavaim bennrekednek, a mosolyom hamisra sikerül. A fiam megérkezése menti meg helyzetet, vidámsága mindent normális mederbe terel. Az, hogy mi a normális, felfogás kérdése. Nehéz beszélgetni az asszonnyal anélkül, hogy tudomásul vennéd hihetetlen soványságát, anélkül, hogy egyáltalán eszedbe jutna, hogy ez a botra támaszkodó, csont és bőr teremtmény — akinek csak a szemei élnek —, a halálán van.
Továbbállunk.
„Jó napod volt?” — kérdezem.
„Ó, igen!” — feleli.
Hallgatok, megyek az üres utcán a fiam mellett, és millió dolog jár az eszemben, kétségbeesve mentséget keresek, hogy megtaláljam a mi Mentőnket.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:17 :: dr Bige Szabolcs-
