Szavaim mögött mandula-íz
kúszik a mélybe.
Utamon lehorgadnak a fák,
s látom a lomha tet?ket,
a kék szín? éjben.
Korcs ez a század,
és mégis enyém.
Züllik a föld.
Sárba tiporva az eszme,
kavarják pénz viharát,
vadorzók gy?lnek a dögre.
Páncélt tör a lélek,
dallam-igézet alig járja
a vidéket.
Dalol a semmi,
roppan a múlt,
törik történelem.
Keresd a béke szigetét,
találd a liget lágy ölét!
Az életet tobzódó vad
pazarlás járja át,
diadalt ül a
fondorlatos ostobaság.
Reklámos Nyugat,
bálványos Kelet –
egyre csak ugat,
rágcsál minket a divat.
Óhajtom az egymásra-találás örömét,
mit nem koptat el semmi,
s nem lehet álbölcsek ostora.
Ebben maradhatunk csak emberek,
s vétkeinkkel sem leszünk egyedül.
Most fürdik az éjszaka
sötétjében a világ,
de b?sz vihar készül odaát.
D?lnek a szobrok,
nincs tanács, se biztatás.
A szó csekély pelyva, semmi más.
Mégis van valami valahol.
A megnevezhetetlen.
Amir?l annyian írtak és igazán.
Érezzük – kik még vagyunk,
a nagy várakozásban,
s kergetjük éltünk örök elmúlásban,
örök indulásban,
örök kárhozásban.
Lefoszlott a termékeny csend
a Földnek burkáról,
de maradt néhány oázis.
Azt keresem, ott a helyem,
hol a csend áldott szava szól
hol a madárdal nem üres emlék.
Kering az eszme, mint a vér,
bár sokszor egy garast sem ér.
Nélküle meg merre mennél,
ha nincs benned valami más,
mint csont s hús?
Marad a számítás?
Görnyeszt? gondok
emészt?gödre mellett,
tort ül a tespedt bénaság.
Megyünk a járt és járatlan,
kanyargós utakon.
Keringünk, pörgünk,
forgunk, körtáncot járunk.
Fogjuk egymás kezét,
és egyszer meghalunk.
Miért beszélek ily borongó hangon?
Mindegyre zörgetek rácson és börtönajtón.
Fogoly vagyok, bár lelkem szabad.
Széttörök tiltótáblát,
s utat vágok magamnak,
saját bels? törvényim szerint!
