Ha felengednek zord,
kemény fagyok,
emlékekkel tavasszá olvadok,
átadom a végtelen ölének
a jégvirágként nyíló bánatot.
Égi létben a földi szenvedések,
hazug álmok végleg elvetélnek,
minden fájás messzi oldalog.
Fájdalmam a metsző, jeges űrben
még várja a nagy, végső enyhülést,
harmatkönnyű napsütésre vágyón,
mint dermedt fagyban didergő világ,
de könnyeimen fényvirág fakad majd,
lelkem egyesül a mindenséggel:
örök-ifjú tavasz – csillagéjben.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.25. @ 19:41 :: Gősi Vali
