Pápay Aranka : Isten malmai XI.

A mások szemében

 

 

 

 

Hugit sokszor vitte el éjszakára Tera néni, mert a varrás zakatolt késői órákig, nála meg csend volt és nyugalom. A lányka falta a könyveket, szívesen olvasott fel neki hangosan az épp akkor soron lévő könyvéből, míg el nem álmosodtak.

Késő este volt, a varrógép hallgatott, pihentek az ollók és kellékek, mesterük egyedül, ernyedten ült a még üres tányérja előtt. Halk kopogás után, a nyitott bejárati ajtó keretén: — Bejöhetek? — kérdéssel állt meg a küszöbön a tisztelendő.

— Gyere, Dénes. Magamra hagytak, épp vacsorázni készültem, teríthetek neked is?

— Elfogadom, előbb azonban te fogadd el ezt — emelte fel az addig háta mögé rejtett kezét, benne egy szál rózsával. — Isten éltessen, maradj soká ilyen szép és egészséges, légy sikeres és boldog.

— Köszönöm… ó, te emlékeztél erre a napra? — Annát a rég várt, mégis váratlan gesztustól elöntötte valami lesben álló, bármikor előtörni kész, szívszorító hangulat. — Milyen figyelmes vagy — elvette a virágot és fontolgatás nélkül átkulcsolta Dénes nyakát, arcát az övéhez szorítva hüppögött egyet, aztán visszafojtotta a feltörni készülő sírását, de a szorítása nem engedett. A pap karjai tétován elindultak az ölelést viszonozni, megálltak félúton, aztán mégis átfogták Anna derekát, mintha öröktől fogva ez lett volna a dolguk.

Megint ki kellett menteni a fuldoklót… most volt igazán tilos, amit műveltek, és mégis diadalmasan szólalt meg a tücsök… ezúttal a nyitott ajtón kívüli éjszaka csendjében…

— Mit tettünk… — eszmélt fel később Anna.

Dénes nézte a szeretett arcot, végre nem az elgyötört közömbösséget látta rajta, hanem kisimult, a régire emlékeztető, szép vonásait. Belül pedig azért lapult egy csepp lelkiismeret-furdalás, hogy nem érez megbánást a szent fogadalma megszegése miatt.

— A szerelmet Isten ültette a szívünkbe, mindig ő az erősebb — gondolta, azaz hitte, hogy csak magában próbálta igazolni a megtörténtet, ám válaszkérdés jött rá.

— Ezt így is gondolod, vagy csak engem akarsz felmenteni? — hajtotta mellére fejét a nő.

— Tessék?… Ja… Ne akarj bűntudattal elrontani mindent. Te semmi rosszat nem követtél el… Gondolatban is vétek, amit a fogadalmam ellen én tettem, mióta újra megtaláltalak. Szeretlek Anna! Gyermekkorom óta szeretlek… ennyi a vétkem.

* // *

 

Mara váratlanul toppant be.

Nem jelezte, hogy érkezik, meglepni akarta Annát a harmincötödik születésnapjukon, úgyis késett pár napot.

Tényleg meglepetést okozott, mert még a délutáni busz érkezési idején is jóval túl lépett be.

— Mara! De örülök! — Anna éppen ruhát próbált egy kuncsafton, odahajolt barátnőjéhez, de ő elfordult, hűvösen súrolta arcával.

— Leülök, amíg végzel — közölte idegenül mély hangon.

— Mivel jöttél? Talán elhozott valaki gépkocsival? — ült volna le mellé pár perc múlva, de ő is felállt és magával húzta a kisszobába. Anna kissé ijedten, barátnője arcát kutatva kérdezte: — Mi a baj?

— Örömmel indultam hozzád, mert azt írtad, jól alakulnak a dolgaid, de együtt utaztam egy nővel. Ő egészen mást mesélt…

— Nem értelek… Tényleg jól vagyok, nézz rám, nézz körül… Ezt én teremtettem…

— Igaz, amit Dénesről mondott? — vágott a szavába Mara.

— Mit mondott? Ki mondott… ki volt az?

— Nézd. Én nem vagyok prűd, de ha te egy pappal… és pont vele! — sziszegte határtalan megvetéssel.

— Mara! Hiszen nem tudsz semmit… és ezt te… pont te mondod nekem? — hirtelen eszébe jutott a régi látogatása, amikor legfőbb gondja volt, hogy felkeresse Dénest. „De miért? Akkor sem értem utazott ide…?”

Nézett, mint aki hirtelen valami rettenetessel szembesül. Leroskadt a fotel karjára, mert az volt közel.

— Mit tettem, hogy így támadsz rám, aki egész életem egyetlen bizalmasa voltál? Alig vártam, hogy végre neked kiönthessem a szívem… Te nem is értem aggódtál!

— Tehát igaz.

— Mi igaz? Hisz még semmit sem mondtam… Kivel beszéltél? Mit mondott neked?

— Az mindegy. De te nem érzed, milyen undorító, amit műveltek?

— Mit művelünk?

— Na, jó, én már itt sem vagyok — fordult sarkon a barátnő, de majdnem Dénes karjába esett.

— Szervusz, Mara! Te itt? Na, végre, kis örömet hoztál Annának… — kapta el, különben elveszítette volna az egyensúlyát a hirtelen fordulat utáni fékezéstől.

— Nincs arra szükség… Látom, te már alaposan megvigasztaltad… tisztelendő úr! — fröccsent ajkáról a méreggel nyomatékosított megszólítás, ahogy karját kirántva elrohant, a papot majdnem elsodorva. — Látni sem akarlak többé titeket. Undorítóak vagytok — ismételte fojtott gyűlölettel a szót.

— Ez mi volt? — támadt Dénesben a rossz érzés.

— Jaj, Dénes!… Mi lesz velünk?

 

* // *

 

    A folyón átívelő híd lábához közel kuporgott Anna, egy bedőlt és ottfelejtett farönkön. Esőre állt az idő a korareggeli órában. A felkelő Nap még csak a felhőfüggöny mögül küldött néhány lapos sugarat, mint korán kelő az álmos pillantásait ki az ablakán, egy barátságtalan reggelbe, amikor szívesebben aludna még. Átnézett a túlpart fázósan nyújtózó bokraira, amik feketének látszó ágbogaik között szűrték a gyér fényt, kis ezüst tányérkák táncát varázsolva a lassú folyású, sötét víz színére. A madarak is csak egy-egy bátortalan füttyel próbálkoztak elhessinteni a zord borulást. A dermedt csendet halk csobbanás zavarta meg. Ott, ahol a halacska felugrott, szétestek a fényfoltok, dirib-darabkáikat növekvő körök hullámai vitték a part felé, ott loccsanva verődtek vissza.

Minden apró mozzanatot élesen rögzített agya, mintha ezt most okvetlenül meg kéne jegyeznie, a felfoghatónál sokkal nagyobb seb helyett, amit Mara ejtett.

„Azt hittem, a lelki társam vagy. Ha a távoli ismerőseim követ dobnának rám, nem lennék rá büszke, de leperegne rólam, ők nem tudják, mi lakik bennem… Ha te tudomásomra hozod, hogy megöltél valakit, én keresném számodra a lehetséges mentséget, és akkor is átölelnélek, ha mindenki más elítél…Te, aki kislánykorunk óta egyetlen tudója vagy a múltamnak, a titkaimnak, életemnek, te minden átmenet nélkül ellenem fordultál. Miért?” — írta le az éjjel. Ezt, a tenyerével mintegy búcsúzóul simogatott papírt, a címzetthez írt, feltehetően utolsó levelet apróra tépdelve állt fel, és szórta a folyóba, nézte, ahogy elviszi a sodrás. Lelki szemei előtt a fürdőző Mara incselkedett azzal a majdnem öntudatlan, egykori fiúval…

A felszínen sokasodó apró körök váltották fel az ellebegő fecniket, csendesen szemerkélni kezdett az eső. Fázósan fonta össze két karját és elindult a kis ösvényen, fel a malom mellett a ház felé, ahol még mindenki más aludt.

 

* // *

 

Dénes a szokásosnál is tovább időzött a térdeplőn, arca, mint a kő, üres tekintettel meredt előre. Az elmúlt nap eseményeit morzsolgatta, elemezte, gondolta át újra.

Már nem érezte elégnek, hogy négyszemközt, Istennek számoljon el, bement az öreg plébánoshoz.

— Gyónni szeretnék, főtisztelendő atyám!

— Tudom fiam, már vártalak.

— Hogyan?

— Ne csodálkozz, nincs az a szentség, amit meg nem ronthat az, akibe az ördög költözött. Ne ijedj meg, képletesen értettem.

Döbbenten világosodott meg… Hát persze! Egyszerre nyilvánvalóvá vált, amit Mara nem mondott ki. Hát persze, Katalinnal utazott, vele ismerkedett meg. Ki más gonoszkodna?

— Hihetetlen. Miért gyűlölködik a kántornő? … Igazából mindegy, jobb is így. Ezt a nehéz terhet úgysem viselhetjük tovább. Vezekelnem kell…

— Én a helyedben nem gondolkodnék a hivatásod feladásán. A cölibátust az egyház találta ki. A hit lényegéhez semmi köze, az érzelmekhez mégúgy se. Elküldelek az esperes úrhoz, ő másképp fogja megítélni, mint én, mindenesetre egyházmegyén belül rendezzük el — a jóságos arcból mosolygó, kis fantáziával huncutnak is mondható szemek hunyorogtak rá. — Emberből vagyunk. Ha szeret téged az az asszony, akkor ketten vállaljátok a penitenciát.

 

* // *

 

Zrínyi Katalin nem elégedett meg a véletlenül elébe pottyant látogatót traktáló áskálódással. Bejáratos volt „jobb házakhoz”, azaz mindenkihez meghívatta magát, és ahova bejutott, ott elhintette ismereteknek feltűntetett gyanúit. Eleinte kínos hárítást tapasztalt, nem értette, miért nem háborodik fel mindenki. Előbb jó érzékkel, olyanokkal közölte vádjait, akiktől további terjesztést remélt, aztán elcsendesedni kényszerült ő is.

Dénes lelke nem csendesedett. Becsületes választás előtt állt. Beutazott az egyházmegyei hivatalba, személyesen a püspöktől kért audienciát. Hosszú és fájdalmas beszélgetés zajlott kettejük közt. Az excellenciás úr nem szívesen vált volna meg a hívek jó pásztorától. Hogy mi zajlott le kettejük között, arról soha nem beszélt Dénes. Szilárd elhatározása meggyőző lehetett, mert azzal az ígérettel tért haza, hogy felmentési kérelmét elfogadta, feloldozását kilátásba helyezte a főpásztor.

Anna a piacon válogatott a gyümölcsök között, amikor füle elfogta egy beszélgetés végét.

— Na és! Mindenki tudja, hogy a féltékenység beszél belőle, mást is megkörnyékezett már, nem csak a jóképű papot, aztán most bosszúból terjeszt mindent…

— Meg aztán, honnét is tudhatná? Majd pont az ő orrára kötnek ilyen titkot.

Felnézett. A két asszony elhallgatott ugyan, de elkapta félreérthetetlen tekintetüket. Mindegyik bólintott felé mosolygós köszönésképpen, neki mégis kínos érzése támadt; kissé merev volt az a mosoly. Vagy csak képzelte? Ha nyíltan nem is támadják érte, ez a kapcsolat akkor is bűn. Nyugalmat erőltetett magára, rendesen bevásárolt, úgy indult haza, de alig várta, hogy beszélhessenek.

Dénes megérkezett.

A kismotort kitámasztotta és elszántan lépett be, ám rögtön meg is torpant.

Anna háttal a bejáratnak, egy szabás fölé hajolt, amikor a várt motorzümmögést meghallotta, csak felegyenesedett, de nem fordult meg. Állt mereven akkor is, amikor tarkóját perzselte a férfi figyelő szeme. Szinte betöltötte a levegőt a vibráló feszültség, ami mindkettőjüket lebénította. Dénes csak állt a nyitott ajtóban. Ketten voltak. Anna lassan fordult felé, a pap lépett egyet, erre az asszony eldobta a jelölő krétát és már ott sírt a két erős kar ölelésében.

— Cssss, semmi baj — csitította. — Mindent rendbe akarok hozni.

— Én is. Szeretném, ha többé nem jönnél ide…

— Anna!

— Nekem nincs olyan erős hitem, mint neked, azaz én nem hiszek, még templomba se járok, nem imádkozom, mert elvett tőlem mindent, mindenkit a te Istened, téged elsőként, mégsem akarlak bűnbe vinni. Hisz elkötelezted magad…

— Ne folytasd, Anna, már késő. A püspök úrtól jövök, felmentésemet kértem.

Mellének támasztott tenyérrel eltolta a férfit, de az erős karok fogva tartották.

— Neee… Ezt nem teheted. Ezt pláne nem teheted meg! — Kiszabadította magát és a szabóasztal túloldalára került, mintegy menedéket keresve. — Eldöntöttem, mielőtt jöttél, hogy megmondom neked… Ne, ne szakíts félbe! Ennek nem szabad folytatódnia. Egyszer már lemondtam rólad. Túléltem. Borzalmas volt, iszonyú nehéz döntést hoztam akkor, de érted tettem! Ha most mégis megszeged a szent esküdet, amiben te hiszel, amihez hű eddig voltál, akkor értelmetlenül szenvedtem annyi éven át. Miattam te ne hozz áldozatot, mert meg fogsz gyűlölni. Tudom, a szíved mélyén te már pap maradsz örökre, tudom, tudom… nem igazán értem meg, de tudom.

Leroskadt a közeli székre, ölébe ejtette két karját. Dénes lassan közeledett, megállt előtte, előbb leguggolt, majd féltérdre ereszkedett.

— Biztosan azt hiszed, hogy csak téged akarlak kárpótolni. Úgy is van, de már nem találok nyugalmat, nincs bennem béke, csak perelek az Úrral, mert a szerelmet is ő ültette a szívünkbe. Feleségül akarlak venni, nem bűnben, hanem a házasság szentségében akarok veled élni.

— Ne mondj ilyent, Dénes! Áltatod magad. Csak polgári szertartás lehetne, ezt te is tudod.

— Ha megkapom a felmentést, akkor egyházi esküvőnk is lehet — két nagy tenyerébe fogta össze a reménytelenül csüngő kezeket. — Addig csak a közeledben akarok lenni.

— Tudod, hogy ez úgysem lehetséges!

— Azt tudom, hogy nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen, ki kell várnunk.

— Jól van, Déneske. Naiv vagy, de én ezért is szeretlek. Most menj szépen. Menj. Aludj rá még párat, mielőtt visszafordíthatatlan meggondolatlanságot követsz el.

Megcsókolta a homlokát és megismételte: — Menj!

 

 

 

köv:  Kényszerpályán

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/