Vandra Attila : Légzuhatagban 4. Egy hivatalból kinevezett ügyvéd

Nyomtatás

 A megszokott déli sürgésforgás volt az ügyvédi kamaránál. Véget értek a reggeli perek, sok ügyvéd tért be ilyenkor. Bár szemel láthatóan fáradt volt, az ?sz hajú ügyvéd felfigyelt egy ismeretlen fiatal férfira.

  – Albu Cezar vagyok. Ön egy új kolléga, nemde? Üdvözlöm körünkben! Honnan jött? – nyújtott kezet.

  – Király István – fogadta a fiatal ügyvéd a kézfogást. Láthatóan jólesett neki, hogy emberszámba vették. – Marosvásárhelyr?l helyeztettem át magam a Brassóba. Ide n?sültem. Jöttem volna hamarabb is, de le kellett tennem el?ször a véglegesít? vizsgát. Már meguntam a távházasságot.

  – A véglegesít? vizsgák mostanában voltak. Akkor a diplomája még nyomdafesték szagú… Akad munkája?

  – Második munkanapom… – vonta meg a vállát széttárva tenyerét. – Az emberek a jól ismert, tapasztaltabb ügyvédeket keresik – sóhajtott.

  – Mindenki így kezdte – mosolyodott el az öreg. – Meghívom egy fekete méregre. Itt, a mellettünk nemrég nyílt presszóban, kit?n? kávét f?znek, nem lábvizet, mint sok helyen. Kicsit elfáradtam ezen a peren, lazítanom kell. Velem tart?

  – Örömmel. Úgyis várnom kell az iratra, amit kikértem, épp van szabad id?m.

Láthatóan kellemesen felfrissülve értek vissza a kamarához. Amint beléptek, a titkárn? megszólította a fiatal ügyvédet.

  – Ugye ön Király István? A rend?rség kért egy hivatalból kirendelt véd?t. A vádlott huszonnyolc autófeltörést vállalt magára, önként jelentkezett a rend?rségen. Elvállalja?

„Na persze, az ilyen hivatalból kijelölt ügyvéd szerepét?l mindenki húzódozik. A kezd?k nyakába sózzák.” – gondolta a fiatal ügyvéd. – „De hát végül is, kezdetnek…”

  – Sima ügy! Épp jó szakmai gyakorlatnak – biztatta Albu, – Kockázat nincs, mert minden vádat elismert, amint hallom. Ugyanakkor nem is rossz üzlet, mert az ügy körül nagy az érdekl?dés. Az esti sajtótájékoztatón a belügyminiszter megígérte rend?rparancsnoknak, hogy el?lépteti, ha elkapja a bandát. Amib?l szerintem nem lesz semmi. A fia, PetruÃ?£, gyilkossági ügybe keveredett. Eddig mindig tisztára mosta, de ezt eltussolni… Erre már azt hiszem, ? sem képes.

  – Elvállalom – fordult Király a titkárn?höz. – Még bemegyek az irodámba, a táskámért, majd indulok a rend?rségre.

  – Vântu hadnagyot keresse, ? tartóztatta le – szólt utána a titkárn?.

Király István gondterhelt arccal tartott kifelé a rend?rség épületéb?l aktatáskájában a rendelkezésére bocsátott iratokkal. A lépcs?n Albuval találkozott.

  – Na, mi van, kolléga, citromba harapott? – ugratta az öreg ügyvéd.

  – Azt mondta, sima ügy. A vád nemcsak autófeltörés, hanem gyilkosság is, és a védencem nem akar senkivel beszélni, még velem sem. Hogyan lássam el a védelmét, ha nem is áll szóba velem?

  – Micsoda? Öreg róka vagyok, de még ilyent nem hallottam… – lep?dött meg Albu, majd ironikus hangon folytatta: – Ne búsuljon! Az ifjúkori lelkesedés minden akadályt elgördít az útból! Egyébként javaslom, legyen jóban velem, mert a másik három vádlott id?közben engem kért fel ügyvédnek! Ha szépen viseli magát, megoszthatok önnel néhány információt. A viccet félretéve, össze kell dolgoznunk. Az érdekünk közös. – váltott hangnemet.

  – Átnézem az anyagot, holnap felkeresem. – ígérte Király. Bár szeme felcsillant a hírre, a gondterheltség nem t?nt el hangjából.

  – Délután négyre várom az irodámban. – búcsúzott Albu, majd elt?nt az üvegajtó mögött.

 Az, hogy nem teljesen egyedül kell megvívnia ezt a képtelen csatát, kissé megnyugtatta a fiatal ügyvédet. Annak is örvendett, hogy tapasztaltabb kollégájával még a délben összebarátkozott. Kellemes félórát töltöttek a presszóban. Talált közöttük a szó. Albu mesélt kezdeti kalandjairól, els? ügyfeleir?l, ? pedig arról, miért választotta az ügyvédi pályát. Akkor született meg benne az elhatározás, amikor édesapját ártatlanul elítélték.

Némileg bizakodóbban kezdte látni helyzetét, amint a felel?sség némileg oszlott, és támasza is került. Már a beszédmodorából is lerí, öreg róka Albu, úgy érezte megbízhat benne. Az iratok áttekintése és a másnapi megbeszélés után viszont ismét zuhanni kezdett az önbizalma. Abban egyetértettek, hogy az autók feltörését nincs értelme tagadni, és a másik három vádlott is elfogadta, hogy beismerje b?nösségét. Áron önként jelentkezése a rend?rségen és a kártalanítási szándék enyhít? körülmény, ezt feltehet?en ki tudja harcolni.

Ám Király nagy dilemmáját nem is ez okozta, hanem a gyilkosság. Rada Victorék beismer? vallomása után, egyenesen nevetségesnek t?nt, hogy tagadja Áron b?nösségét. Mégis a lelke mélyén egy deontológiai [5][1] dilemma alakult ki. Védence kihallgatásakor tagadta még azt is, hogy ott lett volna a Metromnál… Mivel megbeszélni nem tudja vele, elvileg ezt az álláspontot kellene képviselnie… Indulásból vesztes stratégia!

Végül a beszámíthatatlanságra való hivatkozás t?nt a legjárhatóbb útnak. Ámbár ezt elég nehéz lesz bizonyítani, hiszen Hochbauer kiváló szakember hírében áll. De még mindig ez t?nt a kisebbik rossznak. Áron néhány hónappal az eset el?tt megjárta a pszichiátriát. Egy más dolog, amibe kapaszkodhat, az a fiúnak eddigi magatartása. A két tárgyból megyei els? fiúról feltehet?en jó véleménnyel voltak tanárai. Nem mindegy, hogy egy visszaes? b?nös, vagy egy megtévedt bárányka felet mondja ki a bíróság az ítéletet. Eldöntötte, felkeresi Áron volt osztályf?nökét.

Másnap bement Brassó egyetlen magyar középiskolájába. A bejáratnál a szolgálatos diák elkérte személyijét, kiírta adatait, majd beengedte. Eközben ? megcsodálta a falon Felfalusi Kovács Antal apátplébános, az iskola alapítójának domborm? portréját. Tehetséges m?vész készítette.

  – Nem rég került el?.  – világosította fel a szolgálatos diák. – CeauÃ?Ÿescu idején be volt falazva…

A diák utasításait követve ment fel az els? emeletre. Léptei alatt kongott az ódon épület üres folyosója. Óra közben érkezett. Bár soha nem volt ennek az iskolának a diákja, mégis megillet?dötten állt meg a tanári el?tt. Végül inkább a titkárságra nyitott be.

  – Xántus Áron osztályf?nöke Kilyéni tanárn? volt. Itt, a szomszédos osztályteremben, a XA-ban van órája – világosította fel a titkárn?, amint el?adta, mi járatban van.

Megnézte karóráját. “Még öt perc a csengetésig.” – Úgy döntött, az osztály el?tt várja meg a szünetet. Kiment a folyosó elé, és unalom?z?nek az érettségi tablókat nézegette. Összerezzent, amint feje fölött szólalt meg az er?s hangú iskolacseng?. Még el se hallgatott jóformán, harmincöt év körüli n? lépett ki a XA-ból. A mögötte kitóduló diákok jóvoltából a folyósón hamarosan felhangzott a megszokott zsivaj.

  – Király István vagyok, Xántus Áron véd?ügyvédje – mutatkozott be.

  – Kilyéni Irma – vette át bal kezébe a hóna alatt lev? katalógust a tanárn?, hogy kezet nyújthasson. Az ügyvéd kezet csókolt neki. – Tehát mégis igaz… – tette hozzá aggodalmas hangon. – Hallottam róla, azt próbáltam bemesélni magamnak, hogy valami furcsa névegybeesés. A kollégáim sem akarták elhinni. Ugye hamis a vád és megmenti, ügyvéd úr? – kérdezte, miközben intett vendégének, menjen el?re a tanári el?terében található „vendégszobába.” A katalógusát egy kollégára bízta, majd mindketten helyet foglaltak.

  – Úgy t?nik, nem.

  – Egy intelligens, kedves, kiváló magaviselet?, segít?kész, csendes fiú volt, az iskola egyik legjobb tanulója. Az utolsó, akir?l elhittem volna, hogy ilyesmibe keveredhet – jellemezte a tanárn? gondterhelten, miel?tt az ügyvéd neki szegezte volna a kérdést.

  – Szülei, családja? –

 – Édesapja a Brassói Orvosi Egyetem indulásakor került ide professzornak. ? volt Áron példaképe, ? is ortopéd orvos akart lenni. Édesanyja könyvel? volt egy multinál. Bármennyire elfoglaltak voltak, egyetlen iskolai értekezletr?l se hiányoztak. Nagyszüleit már régebben elvesztette. A húgát, aki testi és szellemi fogyatékos volt, nagyon szerette, sokat foglalkozott vele. A kislány autóbalesetben halt meg szüleivel együtt. A fiukat vitték fel Marosvásárhelyre felvételizni. Amikor hazafele tartottak, egy kanyarban el?z? teherautó valósággal felkente ?ket a sziklafalra. Áron hagyott csapot, papot, felvételit, és hazautazott. Szülei azonnal meghaltak. Húga még egy hétig élt. A fiú végig mellette volt a kórházban, napokig nem aludt. Az ? temetésén roppant össze lelkileg. Akkor utalták be a pszichiátriára. Magát hibáztatta a halálukért. Szülei arra biztatták, maradjon a brassói egyetemen, ? akart mindenáron Vásárhelyre menni. Ráadásul „hazaküldte” ?ket, mert csak idegeskednének mellette a vizsgák idején. Ha nem ragaszkodik távozásukhoz, nem üti el ?ket a teherautó… E b?ntudatot nem tudta elviselni, összeroppant. – A tanárn? hangját remeg?vé tette az emlékezés. Az ügyvéd hangja is csak kis szünet után jött meg.

 – Tehát azel?tt nem volt pszichikai értelemben beteg?

 – Semmi arra utaló jelre nem figyeltem fel, legfeljebb a magányosságára. – felelte a tanárn? elgondolkodva. – Tudja, a „zseniket” nehezen fogadja be a serdül?közösség. Egyedül ült a padban, soha egy bulira el nem ment az osztálytársaival. Úgy hallottam, Kolozsváron – ahonnan ideköltöztek – se igen voltak barátai.

  – Barátn??

  – Mint a legtöbb magányos, ? is félszeg volt. Úgy hallottam, még Kolozsváron, tizedikes korában, egy lány gúnyt ?zött bel?le. Nehezen heverte ki, ha kiheverte egyáltalán.

  – Becsületesség? Felel?sségérzet?

  – Talán még túlzottan is. Ígéreteihez fanatikusan ragaszkodott. Számára rendkívül fontos volt a becsület. Keményen elítélte, ha valaki ez ellen vétett. Többek között emiatt utálták a társai. Nagyon ki tudott akadni az igazságtalanságért. Ezért mondtam, ? az utolsó, akir?l el tudnám hinni, hogy ilyesmibe keveredjen.

  – El?ttem is talány, miként csöppenhetett ebbe bele, választ kerestem, még több rejtéllyel megyek tovább. Tény, mégis elkövette. ? maga jelentkezett a rend?rségen. Egy utolsó kérdésem lenne még. Agresszivitás? – állt fel az ügyvéd a szünet végét jelz? cseng? hangjára.

  – Még a verbális összet?zéseket is kerülte, bár egyszer nagyon odaütött. A fogyatékos kishúgát gúnyolták. Agressziója általában befele fordult vagy dacba menekült. Egy ilyen alkalomkor még az igazgató se tudta szóra bírni.

  – Mint most… – motyogta magában a fiatal ügyvéd. Elköszönt, majd kilépett a folyósóra, ahol kezdett már elcsendesedni a zsivaj. A lépcs?fordulóban megállt rövid ideig a „Büszkék vagyunk rájuk” feliratú tabló el?tt. Négy oklevélen is felfedezte Áron nevét. Megcsóválta a fejét, majd lement a lépcs?n. A hatalmas ajtó kilincsét fogva visszafordult, hogy még egyszer ránézzen az iskolaalapító domborm?vére, mintha t?le kaphatna választ. Gondterhelten baktatott a sarokig az egész teret betölt? buszmegállóig.

Egy ideig a Postaréti temet?höz vezet? Pojánai út[2] irányába nézett, azon gondolkozva, hogy jó lenne a temet??rrel beszélnie. Végül lemondott a tervr?l, mert nem volt nála a fiú fényképe. Majd legközelebb. Elindult a tizenhetes autóbusz megállója felé. Azzal eljut a Berzei utcába. Áron szomszédaitól is megtudhat valamit. Amint jobbra fordult, a tér végén, a Kolostor utca sarkán meglátta a virágárusn?t. Áron ott vehetett virágot a temet?be menet. Vele is jó lesz szóba állni, de ahhoz is kell a fiú fényképe. Tekintete akaratlanul az ilyenkor, télen is szép park felé fordult. A fák fölött megpillantotta a Fellegvárat, melynek közelében van az Eminescu kórház, a pszichiátria. Gyalog tíz perc. Rövid habozás után arra vette az útját

Miután a kapus elkérte a személyi igazolványát, felment a lépcs?n, és csengetett az els? emeleti bejáraton. Kinyílt egy tolóablak, és csak újabb igazoltatás után engedték be. A kilincs nélküli ajtó azonnal bezárult mögötte. Innen csak az mehet ki, akit a fehérköpenyes kerberoszok[3] kiengednek. Király meghökkent a szigorúságon, hiszen tudta, hogy nem ezen az osztályon kezelik a legsúlyosabb eseteket.

  – A doktorn? azonnal befejezi a vizitet. Addig ott üljön le! – mutatott a n?vér egy székre a folyósón, miután el?adta, mi járatban van.

Király szíve elszorult a vele szembejöv? ápolt tekintetét?l.

  – Ártalmatlan, ne féljen t?le! – nyugtatta, aki beengedte.

Mégis szorongva állt félre a beteg útjából. Csak miután elhaladt mellette, jött rá, nem is ?t nézte. „Huh! Itt dolgozni…” – borzongott, majd leült. Nem kellett sokat várnia, hamarosan megjelent Áron volt kezel?orvosa, Dr. Szotyori Imola, és behívta dolgozószobájába.

El?érzete bevált. A pszichiáter a szakmai titoktartásra hivatkozott. Nem hatotta meg, hogy egykori páciensének védelme érdekében kellenek az információk.

  – Akkor, ha most kivételt teszek, hol húzom meg a határt, ügyvéd úr? – hárított.

  – Legalább néhány általános jelleg? kérdésre válaszoljon mint szakember. A per folyamán számomra fontos lesz, hogy értsem az amnézia fogalmát, ha meg akarom kérd?jelezni a rend?rség szakért?jének a szakvéleményét – kérlelte, majd tájékoztatta Hochbauer elméletér?l. – Ne mondjon olyant, amivel a titoktartást megszegné – tette hozzá a végén Király.

Az orvosn? készségesen kezdte magyarázni az amnéziák típusait. Az ügyvéd görcsösen próbálta felfogni, végül feladta a szakkifejezésekben gazdag magyarázat megértését.

  – Doktorn?, egy olyan személy, akit tanára úgy jellemez, hogy „számára rendkívül fontos volt a becsület, keményen elítélte, ha valaki ez ellen vétett”, miképpen keveredhet sorozatos lopásba majd gyilkosságba?  

  – Az erkölcsi normákhoz való merev ragaszkodás valójában jó védelmet nyújt az embernek tiltott cselekedetek elkövetése ellen. A helyzet megfordul, ha már elkövette. Lelkiismeretünk el?tt úgy „állunk”, mint egykor szüleink el?tt. Minél szigorúbb a lelkiismerete valakinek, vagy minél nagyobb b?nt követ el, annál jobban szégyelli a tettét. Emlékezzen ügyvéd úr, miként viselkedett, ha gyermekkorában rossz fát tett a t?zre. Magyarázta a bizonyítványát. „Nem én voltam!” „Nem tehetek róla!” „Nem vagyok hibás!” Ám ha „nem hibás!” legközelebb is cselekedhet ugyanúgy. Akárcsak az alkoholista, aki mindig talál ürügyet, amiért kiürítse a következ? poharat. A visszavonhatatlan hiba törvényének nevezik ezt a jelenséget.

  – Amit mondott, az talán magyarázat arra, hogy hirtelen felindulásból gyilkolt. Ha jól értettem, az átlagembernél jobban félt a leleplezést?l. Pánikba esett.

  – Igen.

  – Arra is, miért tartott ki b?ntársai mellett. De arra már nem, hogy az els? lopást miért követte el, hiszen számára fontos volt a becsület.

  – Nekem van egy elméletem, bár lehet, tévedek – felelte a pszichiáter. – Ügyvéd úr, mi a legsúlyosabb büntetés a börtönben?

  – Magánzárka. Ott a legkeményebb legények is megtörnek.

  – Igen, arra gondoltam. Az ember társas lény. Az, hogy ingerek érjék, számára olyannyira létszükséglet, mint a táplálék, a víz és a leveg?. Nélkülük elpusztulna. Még a negatív ingerek is jobbak az ingerhiánynál. Mit tesz sok elhanyagolt nagyobb testvér a kicsi születése után? Rosszalkodni kezd, hogy magára hívja a figyelmet. „Inkább verjetek, de foglalkozzatok velem!” Ez a mottója. Adott egy magányos fiatal fiú, akinek nincsenek barátai. A tanulásba menekült. Egyszerre vesztette el az életcélját és az éltet? ingerforrást jelent? szüleit és húgát. Társadalmunk torz módon viselkedik a lelki sérültekkel, pláne, ha kiderül, idegosztályon kezelték ?ket. Ha az embernek bármilyen baja van, együtt éreznek vele, segítenek neki. Ha megjárja a pszichiátriát, kegyetlenül kigúnyolják, kirekesztik.

  – Azt hiszem, értem, mire céloz. Úgy függött azoktól, akik befogadták, mint egy heroinista. Befolyásolhatóvá vált. Nem tudott nemet mondani. Az els? után még lehetett volna visszaút, ha talál valakit, akit?l lelki támaszt kapjon. Ám szüleinek baráti köréhez nem fordulhatott, hiszen szégyent hozott szüleire. A másik három visszaélt helyzetével, s magával rántotta. ? pedig nem volt képes nemet mond… – A hirtelen felismerés belefojtotta az ügyvédbe mondata végét. Elképedve nézett a beszélget?partnere szemébe.

  – Téved ügyvéd úr, nem tudtam róla. De még akkor se jelenthettem volna fel. Orvosi titoktartás. Ám feltehet?en segíthettem volna neki kimászni a bajból – nézett Dr. Szotyori Imola az ügyvéd szemébe állva a tekintetét. – Augusztus közepén, egyhónapi kórházi kezelés után távozott az osztályról. Hetente kétszer visszajárt hozzám terápiára. Úgy t?nt, lassan, de biztosan halad a gyógyulás útján. Egy baj volt, továbbra is magányos maradt. Szeptember közepe felé még örömmel újságolta, hogy munkát talált magának. Én aláírtam a munkaképességet. Álláskeresés közben is emberekkel volt kapcsolata, jót tett neki, az elutasítások ellenére. Sajnos közben én is szabadságra mentem. Megegyeztünk, október tizedike után megkeres. Nem jött vissza. Azóta nem beszéltem vele. Egyszer láttam távolról. Éppen átfutott a Bukaresti[4] út másik oldalára. Majdnem elütötte egy autó.

  – Ez mikor történt?

  – November elején.

  – Akkor már lopott. Szerintem nem akart önnel találkozni.

  – Feltehet?en igaza van.

  – Tehát végeredményben beszámítható volt? – kérdezte Király.

  – Beszámíthatatlanságra hivatkozva akarja felmenteni, ügyvéd úr? Vajon jobb neki egy zárt pszichiátriai osztályon, mint börtönben? Ezen elgondolkozott? Nem küldi cseberb?l vederbe?

  – Jelenleg olyan állapotban van, hogy szerintem kórházi kezelésre lenne szüksége. Szóval beszámítható volt-e vagy sem?

  – Mit ért a beszámíthatóság alatt, ügyvéd úr? 

Király István meghökkent. Mily sokszor dobálózott e fogalommal, de sohase jutott eszébe, hogy pontosan meghatározza. A joggyakorlatban ennek az eldöntése az orvos szakért? feladata. De hát, ha ? azt meg szeretné kérd?jelezni…

Dr. Szotyori folytatta:

  – Határozott választ vár t?lem, pedig ez nem igen-nem kérdése. Fokozatok vannak. Egy er?sen befolyásolható személy mennyire ura saját döntéseinek? Gondoljon egy családi er?szak áldozatává vált n?re, aki visszamegy bántalmazójához… Nem láttam a páciensemet szeptember közepe óta. Az els? lopást a jogászok mércéjével feltehet?en még beszámítható állapotban követte el. Állapota azóta miként alakult, nem tudom megmondani.

  – Mondta, hogy munkahelyet talált. Hol?

  – Szakképzetlen munkát egy épít?anyag-raktárban. A Malom utca sarkán, ha ismeri.

  – Igen. Nemrég festettünk, ott vettem az anyagot.

  – Oancea úr, a 118-as szalonban… – nyitott be egyik n?vér.

  – Azonnal jövök! – állt fel az orvosn? székér?l. – Ügyvéd úr, ne haragudjon, várnak a betegeim.

  – Köszönök mindent, még meg kell emésztenem a hallottakat. Viszont látásra.

(Folytatás következik: A befejezetlen napló)

[1] Hírhedt amerikai maffiavezér.

[2] Brassó Pojána egy kedvelt kirándulóhely, üdül?telep és síparadicsom Brassótól tizenhárom kilométerre. A Postaréti buszmegálló Brassó legnagyobb autóbusz és trolibusz végállomása, a városközpont és a nagy park (Titulescu park) közelében.

[3] Kerberosz vagy Kerberus háromfej? kutya a görög mitológiában, az Árnyak világának ?re, ki nem engedte ki a holt lelkeket.

[4] Brassó egyik legforgalmasabb, hatsávos útja.