Nap: 2010.01.12.

Széthullajtott könnyeink megülik lelkeinket súlyosan mint felkorbácsolt hullámok a csendes tengeröblöt évek buzognak a sejtek mélyén partra vetett fodros ünnepek ernyedt érpályák s megfeszítve még hallgat a múlt s gyűlik a ki nem mondott szó   lila köd száll le [… Tovább]

vajon számít hogy kinyílik-e az ejtőernyő amikor a halál ugrásra kész s ér-e valamit a piramisok tövében vagy a Himalája csúcsán a bakancslista amikor gödör lesz a föld és vért köhög a nevetés      

* Húsig csepegtetett szavaid hitették el velem az időt. Hátamra kötözött tegnapok, fényképnélküli krónikások rajzolnak hajam köré pókfonál-fényes emlékeket bazsalikomillatú mosolyodról. Kéményben csikorognak böjti szelek. Fényesre fagyott pocsolya jegén verebek nézik arcukat,  hóban hagynak jeleket, tavaszba  induló magányomnak. Mint  csípás [… Tovább]

    Ki tudja hányszor elmentünk egymás mellett, nem számolhattam, fel sem t?nt nekem. Most aztán okolni másokat nem volna célszer?, vagy lesz még alkalom, vagy nem, ez egyszer?. Azt hiszem, jó ez így, maradt, mint jó barát, hol volt [… Tovább]

Sodort a szél, talpam sem ért a földhöz, úgy röpködtem az eszelős gyönyörhöz, mert ami harminc-negyven között történt, az nem ismert törvénytelent, se törvényt, olyan volt, mint egy világvégi árok, mit ások is, meg partjain is járok, vagy nyári rét [… Tovább]

Csak a jelek közepébe suhint a szó, hullámain lebeg a csend. Az árnyék hirtelen megszakad, s már nincs hova rejteni a sugarakat.   Szent álomba lendül az árva húr, s az ítéletben bezárul a lét szeme. Minden oly hirtelen enyész, [… Tovább]

Lelkemhez ért megint a tél Törött tükörben hallgatok Lopott idő, konok remény Páncélba vágtam ablakot   Tágul a tér, kabátja jég Vállára prémnek hull a hó Acél öle kegyetlen szép Csillaggá lenni volna jó   Csak távolabbra, messze még Ahonnan [… Tovább]