Báder Judit Szerző
Vezetéknév
Báder
Keresztnév
Judit
8 év 4 komment

*

 

Karod holdjába kéredzkedem

borzolt tollú éktelen madár

holnapot cserélni máért

gubbasztva hangtalan

csöndedből lopni történetet

sosemhallottat

kinyújtod félelmed iránytűjét

tőled el nincsenek utak

benned sem találok haza

kiszáradt barackfák kérgébe

bújtatom feleslegeim 

jeleket rajzolva tolvajoknak

 

ne akard emlékül a szám

8 év 21 komment

*

majd megszokod

hisz nélkülem  éltél eddig is

azt a húsz percet  nem számolom

mikor a fülembe nyögted a csillagokat

aztán tetovált seggű sikolyokat kergettél

esküdvén mint a vonatkattogás

csak rád gondoltam közben kicsim

elhittem benned élek mindenféle módozatban

de képtelenség visszatalálni

mikor el sem tévedt az ember

összeborult szirmú hajnalokon

kifeszített madzagokba botlik a bizalom

hogyan leljek otthonra benned

ha önmagadból te is hiányzol

9 év 19 komment

*

Letarolt napraforgó-földek

sarában,

húsevő férfiak ujjlenyomatával

meztelen combomon,

felhorzsolt fehér számon

bánat ízével jöttem.

Bordáim közt friss, mélyülő seb,

sosem gyógyul, de csillapíthatja

szomorúságod.

Végy erős karodba, kéredzkedem,

mint gyermek vihar idején:

sírni nem mer,

csak halkan nyöszörög,

így alszom el én is,

vakmerő valósággá álmodom holnapunkat.

9 év 12 komment

*

Elveszejtelek.

Felállok lassan

karod szorító hiányából,

új ölelések visznek,

mint sodró, megáradt folyók.

Nem kértem,

mégis akartam,

mondj valamit, amitől visszafordulok,

amitől megáll a láb,

az ész,

és újra vad rohanásba kezdek,

feléd.

Keresztútnál Azazel súg

jó irányt.

9 év Nincs Komment

Ez a szorítás a nyakam b?rén a hurok, igaz?
Még próbálok méltóságteljesen, bátran, a szemedbe nézve állni, de érzem, rövid  az id?  – de érzem, hamarosan földre kerülök. – és földre kerülök. Magamba szívom haldokló levelek szagát, a nedves föld szagát, a vér szagát – szagát, szagát, szagát, innét egy darab “a”-t vettél ki 🙂 – . Azt hittem mindent tudok a vadászokról. Bújtam – b?röm karcoló cserjék között -, futottam lélekszakadva a mez?n át, míg az erd? fái nem rejtettek újra, az illanó biztonságba. “Bújtam – b?röm karcoló cserjék között -, futottam lélekszakadva mez?n át, míg az erd? fái nem rejtettek újra, illanó biztonságba.” – értesz? 🙂  Ösztönöm rebben? madarai (az ösztönnek nincsenek rebben? madarai, a költ?i kép sántít, az ösztön önmagában megfoghatatlan dolog) mindig figyelmeztettek a veszélyre. Hajnali harmaton számtalanszor láttam a félelem árnyékát.
Szép, ügyes vad voltam. “Szép és ügyes voltam” (rejtjük ugye, hogy vad, had találja ki az olvasó)

Ott ültél a tölgyfa alatt, fejed a – felesleges “a” – törzsének támasztva, csukott szemmel. Az – felesleges “az” – arcodra foltokat festett a levelek közt szemtelenked? fény. Kezed puskádon – kezed/puskád- érzed? pihent.
Szép, er?s karja van – gondoltam, és sokáig néztelek az alkonyatban. (egy állat mit tart szépnek egy emberben?)
Akartam, hogy halljad – még mindig halljad? – a (ez az “a” sem szükséges) lábaim alatt reccsen? ágak zaját. Akartam, hogy csak miattam indulj az éjszakába.
Szeretettem játszani veled.
Lélegzetvisszafojtva állni a hátad mögött majd nekiiramodni, pontosan tudni – pontosan tudva -, mekkora távolság kell, hogy láss még, de ne találjon a puskagolyód.

Bíztam benned. – az aki játszik a másikkal, tudja, hogyan játszhatja ki a puskagolyót, az nem bízik! logikai hiba
Cselszövéssel csaltál csapdába.
Állom a tekinteted, fülemben szívem, és szíved ritmusa dübörög… (most amúgy orvvadászról van szó? mert, aki puskával vadászik, az a büdös életben nem vet hurkot egy vad nyakába, azt csak a rapsic teszi –
De, te vagy a vadász. (az a DE ott minek?)

9 év Nincs Komment

Ez a szorítás a nyakam b?rén a hurok, igaz?
Még próbálok méltóságteljesen, bátran, a szemedbe nézve állni, de érzem, rövid  az id? és földre kerülök. Magamba szívom haldokló levelek szagát, a nedves föld szagát, a vér szagát. Azt hittem mindent tudok a vadászokról. Bújtam – b?röm karcoló cserjék között -, futottam lélekszakadva a mez?n át, míg az erd? fái nem rejtettek újra, az illanó biztonságba. Ösztönöm rebben? madarai mindig figyelmeztettek a veszélyre. Hajnali harmaton számtalanszor láttam a félelem árnyékát.
Szép, ügyes vad voltam.

Ott ültél a tölgyfa alatt, fejed a törzsének támasztva, csukott szemmel. Az arcodra foltokat festett a levelek közt szemtelenked? fény. Kezed puskádon pihent.
-Szép, er?s karja van- gondoltam, és sokáig néztelek az alkonyatban.
Akartam, hogy halljad a lábaim alatt reccsen? ágak zaját. Akartam, hogy csak miattam indulj az éjszakába.
Szeretettem játszani veled.
Lélegzetvisszafojtva állni a hátad mögött, majd nekiiramodni, pontosan tudni, mekkora távolság kell, hogy láss még, de ne találjon a puskagolyód.

Bíztam benned.
Cselszövéssel csaltál csapdába.
Állom a tekinteted, fülemben szívem, és szíved ritmusa dübörög…
De, te vagy a vadász.

 

Kedves szerz?, próbáld kérlek a felesleges nével?ket kigyomlálni, a “halljad” nem túl szépen hangzó kifejezés.

Kicsit színezhetnéd, vagy rejtélyesebbé tehetnéd a történetet (pl. hogy csak az utolsó pillanatban jöjjek rá, én, az olvasó, hogy nem egy emberr?l van szó, hanem pl. egy nyusziról), pl. a cím leüti a lényeget.

Írd meg úgy, hogy ne merüljön fel bennem ez: “na és? mit?l lenne ez f?oldalas?”

Érted, mit szeretnék?

Köszönöm.

Hatos

9 év 14 komment

*

Melléd szegődöm,

mint kóbor macska,

ha lábhoz dörgölődzött,

puha talpain utánad ered,

az esőtől ázott kockaköveken.

Nincs más menedék,

mint a felejtés kapualjaiba húzódni

és várni:

elmúlik ez a szorító érzés,

elálmosodik a fájdalom,

és hazatalálok végre.

Szúrágta faajtó

sírásából tudom,

nincs otthonom mi befogad.

Míg az utca túloldalán

fényes ablakok mögött

boldog arcok ülnek,

gyerekkacagással terített

vacsoraasztalnál,

addig lélekcsupaszon éhezem utánad.

Tudom, a hajnal nem csillapít lázat,

bőrömbe kóstol világossága.

Egy újabb nap

amit túl kell éljek

hiszen mondtad: „Erős vagy!”

s nekem már csak szavaid világítanak,

mint őrtüzek süppedő partokon,

aztán kihunynak lassan,

mint holnapom.

9 év 15 komment

*

 

 

Vannak találkozások, mondatok, miket nem felejtesz. Minden lámpaoltáskor párnádra ülnek, mint kísértetek, és nem hagynak elaludni. Visszakószálsz az időben, látod magadat, virágos nyári ruha van rajtad, piros szandállal, a férfin kockás térdnadrág, inggel.

 

Szerette az ingeket. A sört is szerette. És Rachmaninovot.

A domboldalra felkapaszkodó szűk utcácska Rózsalugas vendéglőjében ropogósra sült csülköt lehet enni fatálról, és hideg gyöngyöző sört inni mellé. A társaságban először ülnek szemben egymással és beszélgetnek, úgy, mintha régről ismernék egymást. A rácsodálkozás gyönyörűségével mesélik az útkereszteződéseket, amelyekben találkozhattak volna. Hiszen kétsaroknyira laktak egymástól, játszottak gyermekként sárgakavicsos parkban a mályvabokrok alatt, jártak a város egyetlen művész mozijába cseh filmeket nézni, több mint húsz év kellett, míg egymásba feledkezhetnek ebben a levendulaillatú nyárban.

A férfi holnap átrepül az óceánon túlra, ez a búcsúestéje, barátainak tett ígérete miatt, most nincs mód megszökni, de elkéri a nő címét.  Mert írni akar, folytatni a beszélgetést, ami alig kezdődött pár órája, de a „megtaláltalak” bizonyosságával tölti el. Júlia mosolyogva firkantja le egy szalvéta szélére. Nincs nagyobb vágya, mint hinni a mesékben.

Hetente hoz kék-piros csíkos borítékot a légiposta. Sorokba festve a férfi életének mozzanatai, aprólékosan mesélve, mintha minden este ott ülne mellette a kanapén, de nincs bennük szerelem, se hiány, sem ígéret. A nő verseket ír, szerelemről, hiányról és ígéretekről.

Júlia megismerkedik egy érdekes emberrel, aki fergeteges nevettető, izgalmas szerető. Feleségül kéri, ő vágyódik tartozni valakihez. Ettől kezdve nem gondol Tamásra, nem lehet hűségesnek lenni a kék tintához fehér papíron, az idővel halványodó mosolyhoz. Pár sorban megírja a történteket, úgy érzi, nem lenne tisztességes folytatniuk a levelezést.

 

Otthont varázsol a csöppnyi bérelt lakásból, virágokkal, lassan főzött húsleves illatával. Férjével hosszan beszélgetnek a vacsoraasztalnál, és azzal a jóleső érzéssel bújik a közös takaró alá, hogy teljes az élete.

Aztán egy napon Tamás barátja köszön rá valami vásári forgatagban. A férfi szemében ott a vádló kérdés:

— Hallottam, férjhez mentél. Nem vártad meg! Elkeseredett, hogy egy idő után nem válaszoltál a leveleire. A héten hazajön.

Állja a tekintetét. Milyen jogon vonja kérdőre valaki, aki nem ismeri őt? Miért választotta volna a biztonság helyett a várakozást, a bizonytalanságot?

Azon az éjjelen sokáig nem tud elaludni, hiába nem voltak eskük, nem voltak fogadkozások. Várnia kellett volna? Milyen lenne most Tamás mellett az élete? Valaki hozzá készült megérkezni, de ő nincs sehol. Júlia ostobának érzi magát, mert nem érezte, milyen fontos Tamásnak. Nem múlik el nap, hogy ez ne jutna eszébe. Elengedte.

 

Fülledt meleg van a levegőtlen fülkében, a rongyos telefonkönyvben gyorsan megtalálja a nevet, remegő kézzel tárcsázza a számot.

Tamás hangja olyan, mintha tegnap váltak volna el, nem lepődik meg, hogy Júlia felhívta. Másnapra beszélik meg a találkozót.

Messziről észreveszi a férfi alakját, amint ott várja a püspöki palota terrakotta falainak árnyékában. Egy pillanatra úgy érzi, nem tud tovább menni, émelyeg a gyomra, hideg verejték a tenyerében, csak cipője kopogását hallja, ahogy visszhangzik a tér macskakövein.

A söröspoháron vékony, homályos pára, lassan tűnik, mint a bizonytalanság, a zavar. Tamás évek óta őrzi a leveleit, és kívülről tudja a verseket, ő szégyelli, de fogalma sincs hová lettek az övéi. A tegnapok lehullanak róla, a múlt jelenné válik.

A lopakodó éjszaka sötétjében, kézen fogva sétálnak fel Tamás lakásába, a hegyre. A férfi gyertyát gyújt, fényében a pohárba töltött portói színe mélybíbor, mint katedrálisok ólomüvege. Tamás mesél, ő a hintaszékbe kucorodva hallgatja, mintha soha nem lett volna másképp. Nyugalom és béke veszi körül, az ablakon át nézi a csöndben alvó várost, észre sem veszi, mikor a másik feláll, és olyan közel hajol hozzá, hogy bőrén érzi a forró leheletét.

— Mi a fenéért nem vártál meg? — kérdezi, miközben két kézzel a karcsú karfába kapaszkodik, hogy lefékezze a ringatózást. Júliának nincsenek válaszai. Megáll a pillanat.

— Rachmaninov. Szereted? — Tamás elindul a másik szobába elővenni a lemezt, a nyitott ajtón látszik a vetetlen ágy.

 

Napok, hetek telnek el, a férfi nem jelentkezik, csak az üzenetrögzítő kapcsol be, ha hívja.

Furcsa nyugalom van benne, mikor becsenget a már ismerős ajtón, ezzel egy időben hallja meg a másik nő nevetését. Tamás válla fölött egy pillanatra látja az arcát is, azt, ahogy a hintaszék karfáján pihenő kezében megcsillan a borospohár. A férfi nem jön zavarba, karonfogva kíséri le a lépcsőn. A kapuban megcsókolja, olyan szenvedéllyel, hogy nem jut eszébe kérdezni, sem kételkedni, csak rábízza magát a sorsára, mint hajótörött a tenger hullámaira.

Véletlenül sodródnak egymásmellé egy félhomályos, régi képekkel teleaggatott vendéglőben. Ott ül előtte, beszél hozzá, de a szavak nem jutnak el Júliához, csak nézi hosszan a férfi vékony, érzéki száját. Ott folytatják, ahol hetekkel ezelőtt abbahagyták.

Nincsenek megbeszélt randevúk.

— Megtalállak — mosolyog a férfi a reggeli napfényben, mikor elválnak.

A vadász és a vad. Hit és jövő nélküli szeretők.

Nevetnek és csókolódznak, ebből áll a világ. Elszöknek a titkos szobába, a zenébe, az ágyba. Öleléseik, mint a zongorafutamok, viharosan rövidek, lágyan hosszúak.

Ócska, málló vakolatú lépcsőházakban szerelmeskednek, mint a macskák.

— Mit akarsz te tőlem? — szedi össze minden bátorságát a nő.

— Csak szeretni…

Kérdéseivel fázósan sétál hazafelé az ébredező városban.

10 év 24 komment

*

Utálhatsz,

 

aggathatsz fejemre töviskoszorút

kemény, szúrós szavakból,

talpam alá forduló földre hinthetsz

hazugság parazsat,

nem tudsz meg nem történt emlékeddé tenni.

 

Közös ágyunk rég kihűlt,

mint asztalunkon a

kenyér, mibe úgy haraptál,

mintha fehér húsom lenne,

mert

olcsó nők piros öle

sem oltotta szomjadat utánam.

 

Éjjel a kutya a lábamnál kucorgott,

így,

ketten-egyedül hallgattuk

meg nem született gyerekek sírását.

Vártam,

hogy vodka illatú poharakból merített hittel

hazatalálj a pocsolyák felett.

11 év 26 komment

*

Húsig csepegtetett szavaid

hitették el velem az időt.

Hátamra kötözött tegnapok,

fényképnélküli krónikások

rajzolnak hajam köré

pókfonál-fényes emlékeket

bazsalikomillatú mosolyodról.

Kéményben csikorognak böjti szelek.

Fényesre fagyott pocsolya jegén

verebek nézik arcukat,

 hóban hagynak jeleket,

tavaszba  induló magányomnak.

Mint  csípás macska

sírva kucorodnék öled melegébe.

Kilenc életem számolatlanul adnám

tenyeredbe rajzolt sorsomért cserébe.

Báder Judit Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.