Gula Andrea Szerző
Vezetéknév
Gula
Keresztnév
Andrea
10 év 5 komment

Valaki elvitte álmaid.
Avarrá barnultak gondjaid.
Rád zuhant egy jégfátyol,
dér szitál – nagyon fázol.
Sebbé dermedt pocsolyákon
lelked mezítláb bukdácsol.

 

Minden kincsed szárnyaidra t?zd,
égessen új vágyakat a t?z!
Vajúdjon szemedre tegnapok
álmai helyébe holnapot!

 

 

10 év 9 komment

 

 

 

Fénysugarad vagyok:

der?s délid?ben tükrözöm arcodat –

 

 

Leszek az árnyékod:

lábnyomodhoz ?z a borongós alkonyat –

 

 

 

10 év 8 komment

az éj sötét pillantása alatt
átkot ásító kirakatablak
utcák olajb?zös leheletén
hajléktalan kutya zörög szegény
szök?kutak zöld mélyére meghalni jár a hold
az égbe kapaszkodó fákra kúszó városon
körbe leng? ködlepel
rojtjaival csend neszel
közöny szivárog a kövek
                                repedéseib?l….

csak vágyad rohan – át a piroson –
autók fénykardjaival dacol
fékek sikolyában is hallom sóhaját,
…lélegzem illatát….
már biztos vagyok benned
vágyad megölelt

11 év 7 komment

Míg remélek –
hallgatok,
csönded fegyházába halok.

Most úgy nézlek –
te vagyok,
szemed árnyékába fagyok.

Már nem kérlek –
csak adok.
Ez a legtöbb, mit kaphatok.

11 év 3 komment

“Csak álmomban látlak annyi magány után, most hallgatok!
Részeg vagyok, de nélküled úgy szomjazom!
Furcsa árnyak az égen, elkísérnek hozzád!
Mikor er?sen érzem a vihar szagát, megfagyok!”
(Rúzsa Magdi)

Régi ismer?sként simult kezemhez a kulcs, mely várakozással telt kattanással köszöntötte a zárat. Összecsiszolódott mozdulataik nyomán lustán nyikorogva nyílt az ajtó. Odabentr?l a tél álmos, hideg lehelete áradt a kánikula izzásába. Jól esett belépni a fagyok hidegét ?rz? falak közé, megérinteni az elmúlt nyarak emlékeit idéz? tárgyakat. Míg máshol az id? megállíthatatlanul pergett a homokórák üveg-üregeiben, itt mozdulatlan diaképként vetült a porlepte falakra. Máshol érzelmi csatározások, aggodalmak lidérce kísértett álmatlan éjszakákon, ám itt, a türelmesen perg? homokszemek sercegésében az elmúlt nyár okozta behegedt sebek vártak rám. És egy érzés, melyet ?sszel meg?rzésre e falak közé zártam.

    Kitártam ablakaink áttetsz? szárnyait, pókhálóiknak helyébe frissen mosott függönyöket aggattam, lemostam a polcokra porosodott hónapok nyomát. A nyaralót betölt? tisztaság és a nyári nap illata nyomán, egyre élesebben körvonalazódott az a bizonyos itt ?rzött, s már-már elveszettnek hitt érzés, ami fojtogat – amit sokszor még el?led is elrejtek. Máskor pedig belém hasít az érzés, hogy szükséged van rá, tudnod kell, hogy egykor mit költöztettél a szívembe. Itt él, senki más nem hívhatja életre, csak te. Gyilkolsz és gyógyítasz egyszerre. Barátom vagy és rokonom, néha idegen ellenségem. Néha lányom, akiért aggódom, máskor meg anyám, aki rámpirít. Fájdalmat karmol belém a hiányod, miközben legféltettebb kincsemként vigaszom vagy.

    A rám talált hangulat felismerését követ?en szám?zetésem börtönének érzem ez a helyet. Menekülnék, iszkolnék, futnék, repülnék innen – hozzád.

    B?römön érzem a távolságot, melyet horzsolt sebekként magammal hurcolok.

    Ezen az éjszakán hosszú id? után végre találkoztam veled. Nyílt a kapu, s büszkén és boldogan, kézenfogva egy régi ismer?ssel léptél be rajta.

    – Biztos? – kérdeztem a teraszról, meghökkenve és nagyon csendesen, hogy csak te halld. A féltés, mely aggodalmam nyomán termett szívemben, elcsendesedett, amint sugárzó tekinteteddel némán szemembe néztél, és szilárd határozottsággal bólintottál. Tárt karokkal röppentél felém. Lerobogtam a lépcs?n és karjaidnak karjaim feleltek. Ott éreztem az izmaidból áradó er?t, a csontjaidból süt? melegséget, szíved szapora dobogását.

    És ott hordoztalak egész nap.

    Menni, menni, menni, menni – zakatolt agyamban, míg éjszaka végre megint csend lett.

    Vártam, hogy találkozzunk, hogy legalább láthassalak.

    Miel?tt a hajnali derengésben láthatóvá váltak volna a f?szálakra f?zött harmatcseppek, egy padra lettem figyelmes. Leültem. De akire vártam, azt a szikrázó nap beleszórta vakító fényébe.

    Hiába üzent újra a tudat alatti világ, reggel mégsem indultam hozzád, nem hívtalak fel. Lehetetlen próbálkozás lett volna az éteren át hanghullámokba pumpálni a valóságon túli derengés üzeneteit. Ilyenkor már annyira szükségem van arra, hogy tekintetünk függ?hídján átjutva karodba érkezzem, hogy kevés a kimondott szavak pillanatnyi vigasza. Ki sem tudnám mondani azokat, hiszen érzések, emlékek és vágyak által gyúrt gombóc szorongatja torkomat.

    Éjszaka lett újból. Kulccsal a kezemben elindultam, hogy bezárjak, de meghátráltam kilincsre simuló kezedt?l. Beléptél az ajtón. Szorításod béklyója lélegezni sem enged. Kétségbeesett hangod gondolataim közül el nem ?zhetem. Elhagytak, összetörtek – már együtt cibáljuk a rácsokat.

    Itt vagy végre, de minden hiába… Magadnak kell végigkínlódnod a szenvedés stációit, ezt nem vállalhatom magamra. Ólom tölti meg a tüd?m és csak sírni vágyom, mert látom sebeidet, ám nem tehetek semmit, amit?l meggyógyulhatnál.  Tehetetlenségem tébolyítóan visszhangzik az idegszálak árnyékában.  

Sajogsz bennem, emészted lelkem erejét. Még tartom magam, mert azt képzelem, ezzel segíthetek.

 

    Csukd be az ajtót, maradj még… Legalább reggelig!

11 év 15 komment

Amikor magadból kifordulva,
túl jelmezed múló vigaszán,
könnyes szavakkal vádolsz kínlódva –
csak olyankor látszol igazán.
?szintén.
P?rén.
Dühödnek ny?gén,
a világ végén –
ott kezd?dsz te,
aki levetk?zve hitvány álságod
kifordítod magadból a világot.

 

 

Gula Andrea Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.