írtam neked pár sort a minap,
csak annyit,amennyit
a tabletták nélkül
engedett az eszem…
-de most leraktam ?ket-
s miel?tt újra tenyerembe veszem
elmondok mindent,
hogy a vágy tovább ne öljön,
hogy ne feszüljön rám
mint kin?tt ruha
a saját b?röm…
mert muszáj…
még ha néha
a dombok mögött
is járok,
mert onnan is látszok
el?t?nök hirtelen,
s majd akkor a szavaimtól
csöpög? tejút lesz
kitaposott végzetem…
a mozdulatlanságtól
kiéhezett helyzetek
falnak támasztják
kába tudatuk
megt?rik imámat
fejük felett
de csak mert
rángást imitál
görcsbe fogott
karizmuk
földrengésszer? moraj
hozza a rég áhított
váratlant
de az asztalomon álló
üvegpohár elnyeli
-utórezgésként-
a maga nevében
páratlan
keser?t
s benne egy életet
mit az oldalára
pecsételt rúzsnyom
eddig hevített
s mert kövér cseppekben
kúszott átlátszó falán
az örökké gondolat
amit meghagytam t?led
magamnak
pedig csak
fanyar íz? kesergés
ami egyébként
szájhúzósan ?szinte
csitítom kitörni kész szavaim
papírlappá s?rítve
hallgatom inkább
a távlatok csendjét
míg megszédülve
kuszán ágyazott
létem peremére
nem ülök
láblógatásom fojtom
a meglett semmibe
és halkan újra dúdolom
el?ször elhintett fohászom
fogaim közt préselem
…
ne maradj
mozdulatlanságom
látod…innen szeretnék
a tenyerembe
egy darabka kék eget…
innen a fejem fölül
míg az es?
megint elered…
-?rizném én-
vigyáznám, hogy
újra láthassam,
ha megint borul majd
a hegy mögül…
akkor… amikor
az én viharom épp
szelíddé csendesül…
hegeket kiáltott…
vészjóslóan mart
a leveg?be bánatot
egy csendes,
befelé forduló
üvöltés…
kint megtisztult
a világ
és éjfekete
gyászruhát
köhögött
a b?nökre
a felejtés…
reszket a csend…
falaid felkenték rám
utolsó utamat
és végs? szemhunyásomba
zártalak-zártam magamat…
hófehér csend borult
mozdulatlanságom pillájára
kezembe szorítottam még
a lelkedet utoljára és akkor
hangos volt az égi zsivaj…
bels?m könyörgött a földért
de szívem odafentre akart
– a kett? közt elvesztem –
maradhattam volna,
de mentem…
elhelyeztem minden
pillanatom,hogy végre
tenyeredbe adhassam
– csak gyorsan jött a sötét –
és én nem vigasztalhattam
már magam, hogy nem tettem…
mert akkor már egy perce
ég és föld között lebegtem…
…még a
percnyi türelem is
lázad ellenem,
hogy elkerüljön
vagy megtévesszen,
amikor másra gondolnék…
zárt mosolyod mögött
csak egy szófoszlány,
egy csendes, t?n?
öblöcske
…mi volnék…
s arcodon,ha a
gondolat már
kitörni készül,
megfeszülve
látszom még,
de sebzettek
a szavak
és lepelként hullva
takarják már azt,
ki engem
sose véd…
…ha szépen kérném
a fejem fölé
magasodó fákat,
hogy ne nézzenek
olyan mogorván…
meghallgatnának?
…olyan kicsi vagyok én
hozzájuk emelkedni
– mondván –
…hogy még van id?m
b?ven az égig érni…
…hogy nem éltem még telet
…hogy alig hullajtottam levelet
– gyenge ágú szeretet –
az vagyok…
de feln?hetnék melletted,
ha engednéd…
ha akarod…
apró szóba zárom
csöppnyi létem…
falra függesztem
– lógjon-
mint egyetlen
jól sikerült képem…
amit hetykén igazítok,
mert billent kicsit,
ferdén áll,
szembe jött velem ma
és nem állt félre
…nekem vágódott
ez a nagy világ…
zörög ez a
rozoga zsalugáter…
ha fúj a szél,
folyton ezt teszi
…nyikorgó
lelkiismeretével
zajt keltve
figyeli,
hogy ki az,
ki elé áll
és bevallja b?neit…
szép kis vallomás lenne
-elképzelem magamban-
…hogy…
miközben csukom az ablakot
a vétkeim sorolom zavartan…
Zsibbasztó a közelséged
…hogy párhuzamos az életem
– veled –
…tükörképeddé olvadva
most
saját utat keresek…
csak menj távolabb
egy kicsit,
…egy karnyújtásnyira csak,
hogy szárnyam szétfeszítve
nekirugaszkodhassam…
ha elindulok végre
-ne fuss mellettem-
kérlek…
hadd találjam
meg egymagam…
