Szögedi Judit Szerző
Vezetéknév
Szögedi
Keresztnév
Judit
Ország
Hungary
11 év 10 komment

Játsszuk, hogy játszunk…

 

 

 

                                            Múltammal üldögélünk.

                                             Hörpölgetjük teánk.

                                            Életre kelnek számban

                                                   az ízek:

                                              zsíroskenyér ölében

                                           roppanó hagymakarikák.

                                             Suta, törött csókok,

                                               forrongó éjszakák

                                           édesen buta emlékképek.

                                            Barnába mélyült zöld

                                                  szempártól

                                             ébredt bizserget?,

                                                 illetlen álmok

                                                szavakká villanva

                                              úszkálnak közöttünk

                                            a füstös dimenziókon át.

                                                Ronggyá foszlott

                                                   mondatok

                                           andalító testébe révedek.

                                              Eltakar, s körbefonva

                                                     súgja:

                                               – Játszom veled.

                                               Ma a tied vagyok.-

 

                                               Játszom a sorssal.

                                          Kezében pörögnek a lapok.

                                       Veszítek katonás büszkességgel,

                                              beletöröd?-sorban.

                                                  Black Jack,

                                            majd a rulett forog

                                           végtelen körbe-körbe,

                                             végül pohár zörren:

                                            szédít? kockapiruett

                                             táncol az asztalon,

                                         s a pörg? kockák tetején

                                                  megülnek 

                                              a mindig egyesek.

 

                                                  Felkacag:

                                         Ó, te ostoba, ne sajnáld!

                                           Csak az EGY a fontos.

                                              A többi? Feledd.

                                           Intés nélkül elsuhan.

                                            Csészéjében éveim

                                        rongyolódó színei felizzanak.

                                             Markolom múltam

                                           kipörgetett kincseit,

                                             viszem magammal

                                           forrongó pont-szavát.

                                            Szétdobálom otthon

                                              minden Egyesem,                                                           

                                               s felf?töm vele

                                               karcos napjaim

                                               rég kih?lt falát.

 

 

 

 

11 év 24 komment

Saját kép – Minden tett és szó néha mázsányi teher.

 

Meglepetés várt a levelesládámban. Elfeledett id?kb?l felhomályló alak levele.

Udvarias (kötelez?) formulájú megszólítás, bevezetés után, kérés. Szeretne találkozni velem. Telefonszáma, mail címe lap aljára biggyesztve. Töprengek egy kicsit.

Nem is ismertem. Vagyis, csak alig. Miért pont velem akar beszélni? S hogyan talált rám?

No, persze, a telefonkönyv. Máshonnan nem lehet.

Er?ltetem az agyam. Lehet, hogy osztálytalálkozónk lesz, csak elfeledkeztem róla?

Segítettem már megszervezni valamikor régen egyet. Jól sikerült.

Számolok. Nem, az jöv?re esedékes.

Írok neki: Rendben. Id?pont, hely egyeztetve. Másnap találkoztunk.

Kellemes kávézó, halk beszélgetések, kis kacajok összefonódó zajának egyetemes mormolássá olvadtságában leültünk egy sarki boxban. Rendeltünk. Kávé, tonik. Közben jól megnéztem. Még mindig szép. Ám gerince merev. Pillantása ide-oda rebben?, rideg tekintet?, éles.

Közben sajnáltam magam: – Miért mindig nekem kell “kifogni” az ?rülteket!?

A frissessége, a rugalmassága csak kemény er?feszítés ára. Hálát adok az égnek. Nekem mindez spontán, és szerencsésen örökl?dötten adatott meg.

Amúgy láthatóan kissé hervatag n? lett. Olyan jólápolt, és zavaróan tucat-kategóriás.

Irigyeltem a külsejét. De mit is vártam? Megszoktam, hogy ötvenhez közel, már ritkán „csillog- villog” az emberlánya.

Az udvariasság nem erényem, ezért rögtön kérdeztem:

– Miért pont én?

Elgondolkodva, maga elé beszélve felelt:

– Mert te mindig olyan különc voltál. Kilógtál a sorból. Nem zavart semmi és senki. Nem pletykáltál, és mindig kimondtad azt, amire gondoltál. Meg mertél tenni mindent, ami akkor tilos volt. Nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye.

És jókat nevettél mindenen. A legrosszabb dolgokon is.

– Csak ezért? Mi nem voltunk barátok. Igaz, a többiek sem. Azt sem tudom, mi történt veled az elmúlt, Isten tudj’ mennyi év alatt. És te sem tudsz rólam semmit.

Körülnézett. Suttogott.

– Nincs kihez forduljak. Nem bízom senkiben. De muszáj valakinek elmondanom ami nyomaszt. Te meghallgatsz és holnapra elfelejtesz mindent. Én pedig megkönnyebbülök.

– Arra ott a pap gyóntatófülkéje – válaszoltam nyersen.

– Nem! Az nem olyan! Az nem ad er?t. – Nézett rám riadtan. – Meg tudom, hogy Valinak is és Olginak is te “segítettél”… ?k ajánlottak téged.

Valóban. Az ? titkuk is az én bugyromba van “belekötve”. Megadtam magam és bólintottam.

– Jó, akkor kezd.

– De ráérsz? Biztosan?! Mert nem leszek rövid…

Megnyugtattam:

– Nem örülök a rámterhelt feladatnak, de ráérek: Meghallgatlak.

Megkönnyebbülten felsóhajtott:

– Jó, akkor kezdem.

Megköszörülte a torkát, ivott egy kortyot s mesélni kezdett.

 

– Ahhoz, hogy egy kicsit jobban megérts, vissza kell nyúlnom az id?be. Anyám még meg sem szült, de apám már nem volt sehol. Sosem derült ki, de valahogyan sikerült disszidálnia. Amikor megszülettem, anyám meghalt. Családtagok híján nem kellettem senkinek (a szüleim háborús árvák voltak).

Anyám egy kecskeméti kutyab?rös nemesi család sarja… lebombázták a házukat. A törmelék alól ?t húzták ki egyedül élve

Honnan tudom ezeket?

Életemben el?ször és utoljára 2005 januárjában találkoztam Apámmal. ? mondott el néhány fontos, vagy annak tartott dolgot. Két nap múlva agyvérzést kapott és meghalt.

Hökkenten közbevágtam:

– Várj, ezt nem értem. Akkor te örökbefogadott gyerek voltál?! Nem tudtuk…

Kesernyésen elmosolyodott:

– Nem egészen. És jól titkoltuk. Édesanyám, azaz, a nevel?anyáméknak nem lehetett gyerekük. Évek óta bent volt az örökbefogadási kérvényük. Vártak a „csodára”.

?k “kaptak” meg engem, ám nem örökbe, csak nevel?kként.

A sok “szerencsém” egyike, hogy a vezetéknevem megegyezett az övékével.

Tudod, jól éltünk. Majdnem mindenem megvolt, bár dolgoznom kellett odahaza nekem is.

Anyám a maga módján szeretett, soha, semmiben sem korlátozott, bár néha-néha muszáj volt “odacsapnia”, ám azt is csak a szóval tette. Olyankor csöndesen szidott, átkozott, és bánta már, hogy vagyok. Nekik “csak ez a selejt jutott” – szokta mondani. „Bezzeg, ha a saját gyerekünk volnál…nem tennél ilyent!”

Ám akkortájt falun ez is és a munka is természetes dolog volt.

Igyekeztem jó gyereknek lenni. Megfelelni az elvárásuknak.

Nevel?apám szigorúbb volt, de igazságos… legalábbis sokáig ezt hittem. ? nem ütött meg soha. Érted? Nem ÜTÖTT. Simogatott, ölelgetett, ha Anyám nem volt otthon, vagy nem volt a közelben.

 

Homlokom ráncokba kérd?jelesedett. Olyan érdekesen hangsúlyozta, azt a “nem ütött. Simogatott” szavakat. Furcsálva néztem rá, de nem figyelt.

Úgy sorolódtak szájából a szavak, mint tavaszi áradáskor az átszakadt gáton átzúduló víz.

Megállíthatatlanul.

 

– Egy id? után ez zavart és minden hülyeséget kitaláltam, hogy ezt kikerüljem. Mindhiába.

Egy id? után azt mondta: „te nem vagy a vérszerintim… Azt csinálok veled, amit akarok. Ne ellenkezz, mert visszaváglak a lelencbe!” S letolta a gatyáját, a két térde közé szorított. Belemarkolt a hajamba… Csináld! De gyorsan!!” Kilenc éves voltam akkor.

 

Elhallgatott egy pillanatra.

Nagyokat nyelve ittam pár kortyot. Muszáj volt. Micsoda mocskokat ráncigál el? az élet s az id?.

Szürke monotonsággal folytatta:

 

– Ez mellett végig kit?n? tanulóként rettegtem a suliban. Csak ki ne derüljön… Semmi sem. Nem akartam lelencbe kerülni! Annyi borzalmat hallottam róla!

Ma már tudom, az is jobb lett volna, mint amit m?velt velem hosszú évek alatt!

S a nevel?anyám… Utólag kiderült: tudott mindent!!    

 

Eleredtek a könnyei. Most mi a fészkest csináljak?! Ennek a n?nek egy pszichológus, terapeuta, vagy hasonló kellene, nem én!

A hüppögésre néhányan felénk néztek, de látva, hogy csak két, középkorú n? sírdogál, már el is múlt a figyelem rólunk.

– Menj szakemberhez, az tud segíteni a borzalmak feldolgozásában – szóltam sután.

– Szó sem lehet róla! Akkor megkérdezné a férjem, minek nekem lélekturkász?! ? nem tud semmit és szeretném, ha ez így is maradna. Kérlek! – lázas tekintettel nézett rám.

Közben elfogyott a kávénk, italunk, hát rendeltem még egyszer mindkett?nknek. S mit tehettem volna mást? Megadóan bólintottam: folytasd.

Hálásan megfogta a kezem egy pillanatra.

 

– Továbbtanultam a kereskedelmiben. Mellette dolgoztam velük együtt a Sz?l?sben… kukoricaföldünkön… Leadásra váró a rengeteg nyúllal, disznóval és bikákkal kínlódtunk. “Ebbül lesz a pínz, jól kell velük bánni! Ezekb? tartunk el tíged is!”- hallottam ezerszer.

 Akorra már a szemükben többet ért egy koszos malac is, mint én.

“Ja, lányom, meg köll dógozni a falatért, ami a szádba kerül!” – ütöttek arcon ezekkel a szavakkal nap mint nap.

S jött az els? “szerelem”, vagy valami hasonló. Nevel?apám tombolt, s eltiltotta a fiút, kés?bb a többieket is t?lem. No, persze, mert akkor már nem “? használhatott volna engem”!

Húsz évesen férjhez adtak. Muszáj volt. Már így is vénlánynak számítottam a faluban.

Ez nem szerelem volt, hanem “üzlet”. Ám én, mint az ?rült, eszel?sen örültem neki! Végre, vége a megaláztatásoknak!

 Szomszédfalubeli volt a fiú. Nagydarab, mackó alkatú és ugyanúgy, mint az apja k?míves, és a kommunista éra egyik els? vállalkozója. A srác vicces volt, jópofa, nevet?s. Amit nem tudtam az az, hogy: alkoholista.

Apósom minden cehhet állt az esküv?n, amit négy hónap múlva tartottunk. Nevel?szüleim ennek örültek.

Az els? év aránylag békében telt el. Utálom a perpatvarokat, civakodást, veszekedést.

Mindent meglehet beszélni. Csak nem mindenkivel! A férjemmel semmit.

Elkezdtünk építkezni.

A szex nem jelentett semmit, csak undort. De kötelesség volt. S tettem, amit elvárt a “házasságszentsége”.

Második évben állapotos lettem – és beteg. Végig feküdni kellett volna, ám itt derült ki: a férjemre egyáltalán nem lehetett számítani. Semmiben. A munka mellett egyre többet ivott s egyre borzalmasabban viselkedett. Próbáltam vele beszélni… családra, békességre hivatkozni. Józan észre, felel?sségre. Szeretetre, gyerekekre… ezerszer.

„Gyere, menjünk: van elvonó, gyógyszerek, egyéb segítség, fogom a kezed, melletted állok, támogatlak!”

Kiröhögött, s ment dolgozni és inni. A közös “ágy” megsz?nt. A sok italtól impotens lett.

Akkor elszabadult a pokol. Tehetetlenségéért engem okol évek óta és ver. Sokszor, keményen.

De tudod mit? Nem bánom! Legalább a “együttlétekt?l” megszabadultam!

Szép házunk van, anyagilag jól élünk. Van két gyönyör? gyerekünk. Most f?iskolára járnak.

Már rég’ nincs közöttünk semmi kapcsolat. Egy fedél alatt marjuk egymást. Csak f?zök, mosok, takarítok rá, körülötte, miatta.

És veszekszünk, vitatkozunk, ha nincsenek otthon a gyerekek.

Nekem már csak a gyerekeim maradtak, azok a fontosak. Senki, él? rokonom soha nem volt.

Azok alatt az évek alatt sem volt senki, akinek a vállán ki tudtam volna sírni a kiszolgáltatottságomat. A magányom, a bánatom, a problémáimat.

ER?SNEK kellett MUTATKOZNOM s LÁTSZANOM. Megtettem. S megkérgesedtem, megkeményedtem.  S közben bizalmatlanná váltam.

  Nevel?apám tavaly meghalt. A temetésén beleköptem a sírjába. Senki nem szólt semmit. Nevel?anyám jajgatott: Bocsáss meg nekünk! Bocsáss meg!

Nem bocsátok. Nem tudok.

Nevel?anyám velünk él.

Azzal, hogy engem lát, én ápolom, minden nap szembesül azzal a rohadt múlttal s amit tettek velem, vagy nem tett meg értem gyerekkoromban.

Elmosolyodott:

– Szerinted gonosz vagyok?

Lehajtottam a fejem. Mit lehet erre mondani!? Semmit. Ezért hallgattam.

Nem is érdekelte a válasz. Halkan, merengve mondta:

– Lassan, ahogy öregszem, már nyugodt der?vel szemlélem, hogy most visszatekintve, nyomorultul teltek el az éveim. Mára már odáig jutottam, hogy a magányosság ritkán zavar.

Természetesen a szeretethiánya megviseli az embert… és a fölös szeretet is, ami mindenkiben van.

Adni és kapni nagyszer? dolog, ha van kit?l és van kinek.

De Te is tudod: kevés dolog van a világon, amiben, amivel meg ne tudna alkudni az ember.

 

Sajnálkozva pillantottam rá. Igen. Ez igaz. De ennyire?! Ez borzasztó.

Rám nézett:

– Ugye nem haragszol, hogy…

Ijedten közbevágtam:

– Ne! Ne mondj semmit. Nagy teher, amit rám raktál. S bevallom, nem örülök neki. De a titkod odakerül, ahova a többi. Jól elzárva.

– Akkor… Köszönöm. Megyek is – tétován felállva kicsit toporgott még az asztalunk mellett, majd elment.

Nem néztem utána. Életem folyamán hányadik is ? a sorban, aki nálam rakta le a “terhét”? Nem tudom, de nagyon sokadik. Úgy látszik, nekem meg ez a sorsom. Lassan megértem én is.

Mindenkinek feladata van e földön.

Lám, lehet, hogy azért van akkora “bugyor” a lelkemben és a szívemben, hogy az ilyen szörny? titkok végs? “nyugvóhelye” legyen.

Intek:

– Pincér! Konyakot, de duplát és hamar!

Míg a kesernyésen maró lötty lecsúszik a torkomon, eszembe villan: Ez is egy kis életszelet volt. Csak ennyi. Pár sorba belefért a lényege.

 Siralmas.

 

11 év 13 komment

 

 

                  Egykedv?en k?röz? tömeg között

                 tipródom.

        Emberek. Annak “játszanak”.

         Keresem a jelet magam,

                magamon.

           Nem enyém a hely.

               Nem vonz,

         nem kell ez a homogén

               ál-nyugalom!

          Az összeoldódásban

          disszonancia vagyok.

         Szememben dacos fény

         – azért is – tüze lobban,

       s a mormolás fölé repítem

             lázadó-dalomat.

              A tekintetek

      éleskörm? ujjak kíváncsisága.

         Sebeket karistolnak,

        kín-vonalakkal szántanak

         ég? barázdákat rajtam.

         Lelkem fájón vajúdik,

       csalódott sikolyokat szül

         az értetlen csendnek.

 

            Arcomra pajzsom

            viaszmosoly feszül.

      S elnémulva összekuporodok

         mélyrezuhant-legbelül.

11 év 11 komment

teremt? cseppre csepp.

 

 

                                         Üres utcákon

                                        viszhangzó zajjal

                                             suhan

                                     a magányos, fürge este

                                       tócsákba cuppanva,

                                       szaporán lépeget

                                      minden álmot szül?

                                           fekete teste.

                                        Halk pötyögéssel

                                       egyenes csíkokban

                                        – mint a rácsok- ,

                                        hullik az ég zafírja.

                                           Fent és lent.

                                           ?s riválisok,

                                         örök-h? társak

                                   eggyéválnak a s?r? szálakon.

                                         Mohó öl most a föld.

                                          Úgy öleli félt?n

                                            a zúduló es?t,

                                         mint egyetlen Férfit

                                                a N?.

                                         Ködpárát sóhajtó

                                        csókos-ölelkezések.

                                            Heves attak

                                          sodró görgeteg

                                       gomolygásába bújnak

                                        a szégyenl?s fények.

                                        A mélyben kibomló

                                      gyökérfonalak cikáznak:

                                          – sarjad az élet-.

                                         Csituló víz-inaikon

                                          végs? akkordot

                                        pendít a szürkület.

                                    Eláll az es?, elhal a dallam:

                                 s viszi – az irigy! – széttört darabjait

                                          a lecsurgó kék,

                                  magába olvadó önz? tükörkép.

                                        Megébredt virradat

                                        nyüzsg? szín-ujjai

                                       friss bimbóba fonják

                                    az éj dobálta csöndvirágok

                                          lusta szirmait.

 

                                       Reggeli, hers talpaimat

                                       marasztalóan öleli a sár,

                                         s kalapom peremére

                                       kósza csöppek ejtenek alá

                                         fázós búcsúcsókokat.

 

 

 

 

11 év 11 komment

Ha kihunyt, ha ki nem… Megyek.

 

  

Ráérsz választ írni – ha egyáltalán írsz -…

F?képp’ azért, mert most egy kicsit monologizálok…

Az én régi életemb?l kiragadva néhány morzsányi, marasztaló megtapasztalást. Önz?n – magam.

Egyszer?, nyers monológom zúdítom a „nem akarom hallani!” füledbe.

Neked. – Vagy Miattad? – Nem tudom. Majd kiderül.

Mert értelek. S mégsem.

Nem vagyok álmodozó fajta. Már nem.

Kivétel, amikor írok. Jó elbújni a sorok között, a szavakba mártózva kizárni a világ rám fröcsög? b?neit, s elfeledkezni a saját hibáimról, vétkeimr?l és tévedéseimr?l s nem szembenézni a mellettem tev?-rakosgató, elteng?-leng?, mozgó-él? állandó vádolással.

Belefolyni és feloldódni a bet?kben, amik azt jelentik, ahogy, s amiért épp’ oda, s épp’ azért odaírtam ?ket. Kikukucskálni a szóhalmazok közül – mint gyerekkoromban a nagy ruhásszekrény félig nyitott ajtaján leselkedtem néha, mert oda ?zött a sért?désem vagy a büntetés.

Hallgatás. Reményked? elhallgatás. A „mit érdekel, mi lesz?” dacos közönye. 

A hallgatás nem feloldozó megváltás. Csupán id?nyer? FELÁLDOZÁS. – De mire?

Az ID?, vagy az ember akarata dönti-e el ezt?

S nem is old meg semmit sem, csak elviselhet?bbé teszi azt, amit az ember maga kavart össze-vissza. Valahol, valamikor a régebbi életében.

S ki tudja miért? Kiért. Persze, van megoldás mindenre… De az a f? kérdés, hogy jó-e az mindenkinek?

Reményked? hallgatás. Önámítás, hazugság is tán, mint a tettetett közöny.

Értelek. S mégsem.

Ha valóban összeomlik körülöttünk minden, érdemes- e “aládúcolni” az omladozó falakat kitalált, vagy igaznak vélt álságos, önbecsapós, részegít? indokokkal? Hazudni magunknak, hazudni a másiknak.

Egy életet hazudni a “nem élet ez így!”- be?

És mégis. Értelek. S mégsem.

A bizonyos és biztos “Kötelesség -, kényelem -, megszokás -, mi lesz vele -, velünk -, hogyan tovább?” bizonytalanságának bilincse.

Értelek. S mégsem.

Ha megroggyant az alapk?. Nincs, mi tartsa a házat. Igen, tudom. Lehet “tatarozni”, s?t, még átépíteni is.

De van, maradt erre még er?? Van-e kedv? S akarat?!

Tudod az, az egymásból, a másikkal és a másiktól áramló Közös hajtóer?!

Ó, hidd el, én tudom: számtalan évet “építettem, toldoztam-foltoztam” el az Egyetlen, Megismételhetetlen, csak az Enyém Életemb?l!

Elfecsérelt ID? és elpazarolt ÉLETenergia volt minden, kín keservvel, kínlódva felrakott s újra lepotyogó perc-téglák újabb törmelékhalmaza várt naponta újabb, belefáradt inú er?feszítésre…

Ott, hol kialudt a t?z, érdemes-e h?l? hamuban kotorászni az elégett, „már nem is emlékszem rá” régi kincsek után?

Pörgetett, hamis Elképzelés, talmin csillogó Álom, a Tehetetlenség és Hiábavalóságok spirálkör-káosza… Majd’ belefulladtunk… S léptünk. Léptem.

Ezért Értelek.

S ezért mégsem.

Ugye értesz!?

 

11 év 11 komment

…mivé lesz az ember, hogyha megöregszik…

 

 

A N? lassan ballagott a városka f?utcáján a buszmegálló felé. Ez nap is eljött. Megérte, megélte. Nyugdíjazás. Csak remélni merte, hogy a kollégái valóban sajnálták, hogy már nem dolgozik velük többet és nem csak a potya piának, sütinek és ünneplésnek szólt az igyekezetük, “örömük”. Az ?szi délutánban emberek rohantak el mellette. Kicsit sajnálkozott – ebb?l ? már kimarad. Ránézett az órájára. Még több, mint fél óra a busz indulásáig. De hova is rohan? Ráér. Nem várja senki, csak az üres, néma és mozdulatlan lakása.

    Leült egy padra és arcát a gyenge napfényben fürösztötte. A paddal szembeni ház falánál egy vénasszony ült, egyedül. Ráncai mély árkában tudj’Isten milyen régi piszok kapaszkodott. Úgy néz ki, mint gyerekkoromban a tavaszi határban a zsíros, fekete földön a szántásnyomok – gondolta a N?. Még a kreol szín? b?re ellenére is látszottak. Halkan motyogott maga mellé “valakinek”. El?tte a koldulás kellékei, azaz, csak egy pohár volt.

 

                                          Földön ült a néne.

                                          ?sz haját arany varkocsba

                                          fonta a bágyadt

                                          napsugár.

                                          H?vös szél kapott

                                          tarka ruhájába,

                                          s ráncigálta:

                                          menni kéne már!

 

    A n? jobban odafigyelt a motyogásra és kezdte megérteni.

    – Hjaj, régen de szíp vót az élet… Míg kondérba f?tt a lopott libábú a pörkött, szólt az ének, szálltak a rózsák a szoknyák felett – a fekete, tüzes szem? legínyek és hetyke mell? lyányok járták a táncot a füvön… S a tél se bántott. Összebújtunk az Emberemmel. Az is ement, itthagyott. Meghót má’ rég. Meg a gyerök is. De a kincs, az onoka! Az megvan.

    – Aggyá, Uram! Meglásd, megáld érte az Isten!- kiáltott fel hangosabban és markát el?re nyújtotta.

    Az emberek többsége unottan kikerülte, és siettek, meg sem hallották, mit mond. Vagy nem akarták hallani, látni.

                                          Fázósan üldögélt placcán.

                                          Bölcs-ráncos

                                          mosollyal arcán.

                                          Szeméb?l lopott

                                          gyémántcseppb?l

                                          ivott a bágyadó

                                          napsugár.

                                          S ? konokul koldult,

                                          koldult tovább.

 

    A N? elgondolkodva nézte és hallgatta a monológot. Szégyellte magát érte, de irigyelte a vénséget. Mennyi- mennyi emléke van! És milyen szép emlékek… Neki senkije, semmije nincs már. Még jó emlékei sem maradtak. És meg van ijedve, hogy mi lesz vele holnap. Meg azután és azután, élete végéig.  Számolni fogja a sorjázó napokat a halálra várva?  Majd kijár a temet?be – mint a barátn?i -, és megnézi Apus és Anyuska sírját… meg a saját sírhelyét. Megborzongott. Keser?ség töltötte el. Neki nem született gyereke. Megmondták az orvosok, hogy nem is lehet soha Anya. Igazuk lett. Az ura meg elvált t?le öt éve, egy harmincas kis “fruska” miatt. Nemrégen született meg a második gyerekük. Elmélkedése közben észre sem vette, hogy már rég elment a busz, amire várt.

 

                                         Jó ember!

                                         Add nekem

                                         a zsebed sarkában

                                         szunnyadó,

                                         megunt garast.

                                         Rég’ nem ettem,

                                         jusson ma nekem is

                                         néhány szelíd falat.

 

                                         Kotródj némber!

                                         Gy?löl?n csattant

                                         a sürg? tömeg.

                                         S görcsölt marokkal

                                         tovasuhant

                                         a gonoszul rideg

                                         emberáradat.

 

    Nehézkesen felegyenesedett. El?kereste a tárcáját és kivett egy ezrest. Odament a kolduló asszonyhoz, és beletette az üres m?anyagpohárba a pénzt. Nem nézett rá. Nem akart a szemébe nézni. Szégyellte magát. Miért? Ezt maga sem tudta. Majd fürgén – ahogy az utóbbi években már nem tette -, elindult hazafelé.

    – Álggya meg az Isten, nacs’sasszony!- hallotta maga mögött a köszönést.

  Jó néhány méter sietés után visszapillantott. A vénasszony éppen ?RÁ NÉZETT és mosolygott. Visszamosolygott, majd hátra sem nézve többet, folytatta útját. Már tudja, mit kell tennie. Már van új cél az életében. Könny? lett a szíve.

 

                                           Ült az utcasarkon.

                                           Vénné ny?tt teste

                                           kopott rongyokon.

                                           Karjaiban dajkálta

                                           a szürkén szálló este.

                                           Valahol a távolban

                                           öblös hangú harang

                                           hálaimára kondult.

                                           Öröm-bongásos

                                           zúgása átjajongott

                                           a szíveken.

                                           Túlzengett a néma,

                                           megfáradt házakon.

 

 

11 év 8 komment

 

Masírozunk.

Kín-verejtékünk,

vérünk

beissza a föld.

Abból fakasztja

tiszta, h?s vizeit.

Lépteink kristály

ritmus- kavalkádja

táncoltatja

megfáradt rögeit.

Megyünk.

Nyomainkat

az út magába oltja

– tán’ meg?rzi

emlék gyanánt-,

mig soraink egyesülnek,

s összeolvadva vonulunk

tovább.

A Lét sivatagában

hisztis szél

ár-apálya ráncigálja,

hengergeti testünk,

szánkból fáradt szó

rozsdája hull a porba,

örök porrá

foszladozva.

Sodródunk.

Folyton- folyvást,

növ?, hömpölyg?

sorokban.

Él?ket hajtjuk

magunk el?tt,

halottaink

szíveinkbe

kapaszkodva.

Az Út végén

– mint Igét a papok-,

teszünk szent esküvést.

Ím foszló húsunkkal

Tanúk vagyunk,

és csupasz csontjaikkal

a Bizonyosság:

Voltunk.

Tettünk.

Minden halálba

az Életért

meneteltünk.

 

 

 

 

 

 

11 év 7 komment

Kutyafüle történetei – VII.

 

Már egy hete a Velencei-tó mellett nyaraltak Erával és még néhány fiúval, lánnyal. Vittek kis sátrakat, letáboroztak és élvezték a nyár minden ízét, illatát. Hmmm… néha a “szagát” is, mert a tó esténként iszonyú b?zt párologtatott. Lubickolással, napozással múló napok és vakarózással eltöltött, másnapba nyúló éjszakák, ám egész héten erre a szombatra, erre az estére vártak.

 Koncert lesz! A kedvenc rock csapat lép fel a szabadszínpadon. Vagyis, neki nem kedvence, de Erát nem engedték volna el a szülei egyedül, pedig ha tudnák, hogy az ? “ártatlan báránykájuk” már nem ártatlan és nem is bárány, hanem egy hülye “pina-birka”! Hétf?n fekszik be a kórházba, “kaparásra, mert bekapta a legyet”, ahogyan ? mondta.

„Tudod, a fene számított rá! Kiszámoltam, meg a srác is vigyázott. Legalábbis azt mondta, mert nem nagyon emlékszem rá, olyan részeg voltam. Tudod? Az Ági szülinapi buliján! De szerencsém van, még idejében mentem a n?gyógyra” – csacsogta el a sztorit pár nappal ezel?tt. – „De most még kitombolom magam, mert utána, tudod, kényszerszünet. A doki mondta” – kacsintott és elrohant a legfrissebb pasival, akit a lángosos bódénál szedett fel , röpke fél perc alatt.

 A hülye. Pörög, tombol, nem fér a b?rébe. Persze, fél, csak nem meri mondani!- gondolta Kutyafüle, és egy cseppet sem sajnálta Erát. S?t, valami megmagyarázhatatlan ellenérzést, undort érzett vele kapcsolatban. Azt nem értette, a szülei miért nem tudnak a “dologról”, hiszen nem nagykorú és ilyenkor a szül? beleegyezése kell… Na, persze. Gazdagok, van pénz dögivel! Erának számolatlanul adják, bármennyit is kér, eddig soha nem volt olyan, hogy ne kapta volna meg. Sokszor a dupláját. Kicsit irigyelte ezért. Eddig. Most már nem.

Elhessegette a rossz érzéseket és próbálta felkészíteni magát “A Koncertre”. Nem sok kedve volt hozzá.

Mindegy, addig is próbáljunk meg szundítani egy kicsit – azzal elterült egy fa árnyékába tett gumimatracon s elbóbiskolt.

Eljött az este. Már b?ven ittasan tomboltak a srácok a pódium el?tt. Érthetetlenül üvöltött a zene, mindenki csápolt, ugrált, énekelt.

Kutyafüle hamar megúnta az egész lökdös?sdit, és szép lassan elsomfordált, otthagyta a vörösöd? arccal vonagló Erát, Csabit, Ágit, Tibit, meg a jóég tudja kiket. Mind részegek voltak.

Nem vetk?zött le. Csak úgy, farmerostól, pólóstól feküdt hasra a matracon. Behúzta a sátor zipzárját és arra gondolt, hogy végre vége, holnap mehet haza. Hiányzott már Édes csivitelése… lassan elaludt.

                                                            —

Ránehezked? súlyra riadt fel. Valaki tépte, rángatta a farmerét, pólóját… Er?s alkoholszag csapta meg az orrát.

– Hagyj békén! Menja fenébe!- mondta mérgesen és megpróbálta ledobni magáról a terhet.

– Necsinááádmáá, tudomhogyteisbennevagy! Akkomostmérkéretedmagad?! – hangzott a válasz.

Kutyafüle a hangról felismerte Csabit.

– Szállj már le rólam, érted?! Menj a francba, valamelyik hülye pinavirághoz! Engem hagyj békén – üvöltötte s közben valahogy sikerült a testével oldalra fordulni.

A sátor vékony szövetén át besz?r?d? er?s fényben meglátta Csabi felpüffedt, vörös arcát, kidagadó nyaki ereit, zavaros, “semmit nem látó” szemét.

Ennek aztán magyarázhatok – gondolta és már kezdett komolyan megijedni.

Csabi tépte a póló könny? anyagát, rángatta a nadrágját. Kutyafüle hálát adott az égnek, hogy az újat vette fel. Ez gombos és duplacsatos az öve is… nem lehet csak úgy leszedni. De a pólója hasadt, szakadt recsegve. Csabi már a melltartóját húzkodta, a mellét marcangolta. Kutyafüle tehetetlen volt a nagy test súlya alatt. Kétségbeesésében a matrac mellé tett éjjeli lámpával próbált védekezni. Olyan er?vel ütött Csabi felé, hogy annak a szemébe vágódott a lámpa széle.

Állati üvöltés. Vér freccsent a felhasadt szemöldökb?l.

– Te rohadtbüdöskurva! Kiütötedaszememtecafat! Temocskoskissenkipicsa!- és fojtogatni kezdte Kutyafülét.

Már alig kapott leveg?t, agya SOS jeleket küldött mindenfelé, amikor végre megsz?nt a szorítás. Hörögve kapkodott leveg? után. Csabi nem látott a saját vérét?l és megtörölte a szemét… Kutyafüle, még szédülten az oxigénhiánytól, ezt a pillanatot kihasználva, hírtelen kifordult Csabi alól és kimászott a sátorból.

Csabi még üvöltözött valami olyant, hogy “Kinyírlaktekisszarhamegvakultam!!- de ezzel már nem tör?dött.

Remeg? lábakkal elkezdett szaladni. Haza. Nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy:

– Fussak! Futni kell!! Minél el?bb haza. Édeshez. A biztonságba – zihálta. – Még jó, hogy nincs messze…talán 13-14 kilométer.

Az úton nagy volt a forgalom. Részeg, ittas srácok vezettek. Néha az út menti bokrok közé kellett ugrania, nehogy elüssék. De nem számított, csak minél el?bb hazaérjen!

Ahogy a város felé közeledett a  forgalom gyérült. Patakokban folyt róla a verejték. Szétszakított ruhája lebegett körülötte.

– nem-szá-mít-csak-gyo-sab-ban…még-gyor-sab-ban..ha-za…- szuggerálta magát, léptei számolásával ís fokozva a tempót.

Hírtelen bekanyarodott eléje egy rend?rkocsi. Kutafüle majd’ a csomagtartójára esett. Két középkorú rend?r szállt ki az autóból.

– Hova-hova ilyen ?rült iramban? És hogy néz maga ki?! Kilóg mindene! Ez közszeméremsértés ám!- mondta az alacsonyabbik.

– Leheljen rám! Rendben, nem érzek piaszagot.

– Most kérem az iratait!- szólt a másik.

Kutyafüle nagynehezen el?ráncigálta a farzsebéb?l az igazolványát. Mindene ottmaradt a sátorban, de ez, hál’Istennek nem.

– Maga még fiatalkorú. Mit keres ilyenkor és itt?

– A…a koncerten voltam…- zihálta a választ.

– És mi történt magával, hogy ennyire rohan, és ilyen szakadtan néz ki?

Mit mondjon erre? Hogy meg akarta er?szakolni egy barátja, akit már tíz éve ismer?! Inkább hallgatott.

– Na, jöjjön, üljön a kocsiba. Hazavisszük – mondta mindentért?en az alacsonyabbik rend?r.

A kocsiban el?jöttek AZOK a pillanatok… Azok az érzések. Hányingere támadt. Nagyokat sóhajtozott. Csak el ne hányja magát!

Aztán az agyába hasított:

EZEK, ott el?l, ezek is férfiak! És ? itt ül hátul, egyedül… Megrettenve kereste  kilincset. Nem volt sehol!

Pánikba esett, de próbálta összehúzni magát olyan picire, amilyenre csak képes volt. Pólója darabjait maga köré tekerte, amennyire csak  lehetett.

“Eltünni, láthatatlanná válni”- kattogott az agyában.

Nem tudta, mennyi id? telt el, de ott álltak meg a házuk el?tt. Kiengedték a kocsiból.

– Felkísérjük és beszélünk a szüleivel!- mondata valamelyik rend?r.

– Kééérem, neee! Csak azt ne! Anyu szívbeteg, ha megtudja… még infarktust kap!- könyörgött Kutyafüle.

Hosszasan ránéztek.

– Rendben, ez egyszer kivételt teszünk. De megvárjuk, míg bemegy és kiinteget az ablakon nekünk!- szigorú volt az utasítás.

Bólintott. – Igen, így jó lesz, és már rohant is fel a lépcs?kön.

Az ajtót halkan nyitotta. Hiába. Édes hiúz fülekkel aludt, ha aludt egyáltalán, és kiszólt:

– Te vagy az? Hogyhogy ilyenkor jöttél? Délre vártalak!

– Igen, én vagyok! Semmi gond, aludj tovább. Én lezuhanyozom. Majd reggel beszélünk, mesélek!- csak remélni merte, hogy nem remegett a hangja.

A fürd?be slisszolt. Kinyitotta a keskeny kisablakot és kiintegetett a rend ?reinek. Azok elhajtottak.

Ledobálta magáról a meggyalázottá, tönkretett pamut darabkákat. A nadrággombokkal nehezen boldogult, keze remeg még mindig, lábai kocsonyásodott semmik voltak…

 A zuhany jótékony melegvízzel simította végig. Elsírta magát.

 “Hogy dögölne meg az a rohadt, agyatlan, barom, állat! Minden férfi az. Egyik sem különb a másiknál. Önz? dögök…”- buggyant fel benne a keser?ség. Valami elszakadt, valami véget ért, valami borzasztóan fontos megsz?nt.

S a vízzel kevert könnyei kimosták bel?le örökre és végleg: a bizalmat.

 

 

 

 

11 év 20 komment

Édesanyámnak.

Duzzadt kalács pöffeszkedik

az asztalon.

Tetejér?l szikrázó,

porcukor-folyam pörög.

A fán vidám

színorgia hintál,

körötte dacos,

gyermeki vágy hömpölyög.

 

– Te rám szólsz:

drágám, legalább

ilyenkor ne dohányozz!-.

 

Pohár pohárral vált

bódító csókokat.

Nevetés, zsibongás száll,

s megpihen az öröm

a tarka gömbökön.

 

Kezem fogtad.

Belém kapaszkodott

 minden ujjad.

 

– bakelit lemezr?l

nem nyikorgott

 az ,,Ave Maria”,

Callas is meghalt rég’ -.

 

Nehéz zihálással

ablakra kúszott a Hold.

Rácsodálkoztál:

– Ilyen gyönyör?,

ilyen hatalmas szép

még soh’ se volt!-.

Rám néztél. Nem engem láttál.

Elsuhantál a csalfa,

hideg Holdsugarakon.

 

– a hullaszállító tepsi

fürge kerekekkel

zörgött az udvaron-.

 

Azóta.

 

Azóta nincs karácsony.

Fonnyadt, íztelen kalács

árván szikkad az asztalon.

Nem hintálnak víg,

gyöngyös díszek sem a fán.

Nincs színkavalkád sehol.

 

– Nem érdekel.

Összehúzom a függönyöket,

ne kíváncsiskodjon be

a kinti lárma-

 

Szobáimban a csönd seperget.

Gyertyákat gyújtok.

Érted.

Miattad nyílnak

az apró t?zvirágok.

Lobogjon az ajándékom.

Nekem

magány-cukorkák lógnak

a haldokló ágakon.

 

 

 

 

 

 

 

11 év 6 komment

Bizony, vannak szégyellnivaló tetteink…

 

A város központjában volt dolgom. Hivatalos ügyem elintézése után gyalogosan indulok hazafelé. Kellemes id?ben, sétálás közben nézegetem a kirakatokat. Lassan, ám biztosan odaérkezem a “csábítás csábítása” elé. Turkáló. Nem tudom miért, de imádom ezeket, a helyeket! Képes vagyok órákig keresgélni, kutakodni a rengeteg gönc között, még akkor is, ha tudom: most nem veszek semmit. Ez a turkáló pedig kimondottan tiszta, minden igényt kielégít? árúval volt tele mindig. Valójában nem is turkáló, hanem elkobzott árúkkal volt tele.

    – Nem, most nem megyek be! Nekem van lelki tartásom! Meg gerincem is!! – szuggerálom magam.

    Határozott léptekkel továbbmegyek… és tíz méter után 180fokos fordulat, s mint a szélvész – nehogy meggondoljam magam futás közben! -, tartásom gerincét taposva berohanok a turkiba!

    “Fúj, szégyelld magad! És az ígéret? És a lelkier?!?” – szólal meg a lelkiösmeretem.

    Hamar és ez ügyben végleg elhallgattatom: – Csönd, mert kidoblak! Különben is, csak benézek egy picikét. Egy egészen aprócskát. Egy induripindurit.

    Lázban ég? szemekkel vizslatok végig a rengeteg, számos tárolóban szunnyadó, fogdosó kezekre, vásárlókra váró göncök hegyein. Nyüzsg? tömeg, lépni sem nagyon lehet. Itt-ott perpatvar rikácsolása hullámzik a zsongás fölé. Na, ezek is összevesztek egy inggombon. Nem szégyellik magukat?! – gondolom mély lenézéssel.

    Sokan vannak, szinte egyhelyben topogunk az ajtónál. Megunom és határozott pofátlansággal tolakszom. El?re. Még el?rébb. Még egy kicsit, és akkor…

    Szemem elé tárul a “mekka”. Végre. Ez az! Ez kell nekem.

    Beállok a válogatni. Egy n? épp’ akkor dob félre egy pici garbót. Hoppá, ez az én méretem. A színe is tetszik. Olyan napsütötte mohazöld. A fazonja is szuper. Karcsúsított, vállnál és a dekoltázsrészénél kis lyukak. Olyan n?ies és mégis visszafogott.

    Rácsapok, mint a vércse az ürgére. Megmarkolom… s ugyanabban a pillanatban egy másik kéz is megragadja az áhított rucit.

    – Az enyém, mert én láttam meg el?bb!- visítja a kéz gazdája, egy duci, vastag szájú hölgyemény. A n?cike széle-hossza egyforma. Nagy. Mondhatni, kövér. Villámló szemekkel méreget és megrántja a ruhát.

    Ett?l el?rebillenek. Nem engedem. Fogom. Er?sen.

    – Meglátni lehet, de én fogtam meg el?bb!- jelentem ki szigorúan visszavillámló tekintettel. S visszarántok egyet. De nagyot. N? is billen, ám nem enged ? sem.

    És természetesen én is er?sen fogom a kis ruhadarabot. Szeretem a természetes anyagokat, mint a vászon, a selyem a gyapjú. S ez garbócska gyapjúból készült. Semmi m?anyag, meg sztreccs. Testre simuló, puha, leheletvékony s mégis meleget adó. Dacosan cincáljuk egy kicsit oda-vissza. Az anyag enyhén nyúlik. Röhögök magamban: Atyavilág, úgy nézhetünk ki, mint két lefokozott óvódás!

    Már gyülekeznek körénk a többiek, s?t, kezd  szurkolótáborunk is kialakulni.

    – Most már azért se hagyom!- visít fel a n?cike. Bíztatják, hogy de ne is ám, mer’ ezek a városiak pofátlanok, mint a piaci légy! Barátn?je tapsolva drukkol és bíztat:

    – Ne hagyd magad becsapni Böbikém! Ne sajnáld! Ráncsd meg jól, hagy essen pofára!

    Türelem. Számolnék háromig, de nem érek rá addig. Még csak dél van. Megpróbálok alkudozni.

    – Lenne egy ajánlatom. Megpróbálom, s ha nem jó nekem, viheti. Rendben?

    – Nem, nincs rendben! Látom magán, hogy biztosan azt fogja mondani, hogy jó, még akkor is, ha mégsem! – mondja gonoszul, és próbaképpen ránt egy nagyobbat a ruhán.

    Hol lehet a górcsöve?! Vesémbe lát ez a n?. Állunk egymással szemben, közöttünk csak a tároló és mereven “farkasszemezünk”… konokul markoljuk az egyre elpilledtebb göncöcskét.

    Lelkiösmeretem visszatér: “Okos enged. Add neki, hadd vigye! Lesz neked majd másik”- súgja a fülembe.

Fogaim közül sziszegem a választ. – Szó sem lehet róla. Most már nem. Azért se nem!

    “Helyes. Csak így tovább”- támaszkodik könyökére az eddig bóbiskolva, lelkem zugában lév? kanapén heverész? kisördög. Nyelvet ölt a lelkiösmeretem felé. Az megdurculva eloldalog.

    “Ne hagyd magad! Mutasd meg neki ki vagy!”- ösztökél tovább a kis patás, miközben türelmetlenül dobol a karmos ujjaival. Mind a 666-tal.

    “Persze, csodálkozom rajtad”- fojtatja t?n?dve.

    “Ennyire lepitiáneredni, mikor annyi remek gonoszság közül válogathatnál, s te ahelyett huzavonázol.    Szégyen. Ilyen rossz okítód lettem volna eddig?”- csóválja a fejét. Csalódottan.

     Hmm… Mond valamit ez a kénnelbélelt sunyiság. S ekkor felgyúl a gyertyaláng az agyamban! Mivel egy fenetlen, rozsdás “Dámoklész kardja” se, és egy árva bölcs “Salamon király” sincs a közelben, ezt a “Gordiuszi csomót” kénytelen vagyok magam megoldani. Igaz, elveszítem a vágyam tárgyát, ám elégtételt kap a hiúságom és gyarlóságom.

    Széles mosollyal szólalok meg:

    – Na idefigyelj, te csücsöri tüncikém. Rendben, elengedem a garbót, átadom. De látni akarom, hogy jó-e neked, ezért próbáld fel!

    – Így igazságos, nem igaz? – nézek körül az ellen- és velemtábor tagjain. Azok bólogatnak. Helyesl?en!  Kisebb-nagyobb vihogás is hallatszik. Ó, ?k már sejtik a “nagylelk?” gesztusom eredményét! Rokon-rossz-lelkek.

    Csücsörikém meghökken. Látja, nincs sok választási lehet?sége, s ha már annyira ragaszkodott a cucchoz, nem tud most már mit tenni, muszáj felpróbálnia. Izzadva neki áll a m?velet kivitelezésének. A körülöttünk lév?k feszülten figyelnek. Tüncike egyre elkeseredettebb arccal rángatja a garbót a fején. Nem megy. Garbó egyre jobban szétnyúlva, eldeformálódva “szenvedi el” a kínzásokat. És Tüncibündi nem tudja még a fejebúbját sem átpréselni rajta. Egyre többen nevetnek, s?t, többen már kíméletlenül röhögnek.

    – Randa potyázók! Bezzeg az imént még b?szítették, ugye?! – nézek rájuk mérgesen. Röhögés nem sz?nik.

    Tüncilike talpig vörösödve megunja a lehetetlen kivitelezését:

    – Majd felveszem otthon!- és elrohan a pénztár felé. A többiek elégedetten néznek rám. Jót szórakoztak, nekem köszönhet?en!

    “Ez nem is volt olyan  rossz ötlet! Szépen gonoszkodtál!”- dicsérget krampuszom.

    “Szégyelld magad”- korhol szomorúan lelkiösmeretem.

    –  Mindegy, ami megesett, az megesett – rántok dacosan a vállamon egyet. Nem kell azt az orrára kötnöm, hogy tudom én jól, hogy nagyon ronda dolgot csináltam az el?bb. Elment a kedvem a turkálástól is. Most már egyenesen hazaindulok. Lépteimet a buszmegálló felé irányítom. Nem akarok még egyszer elcsábulni útközben!

    Várom a buszt. Ahogy nézel?döm, meglátom a padon ülve a “Tüncilit”. Feláll, kezében egy kis fehér nylon tasak. Zöldes szín dereng át a m?anyagon. Kicsit tétovázik, majd beledobja a szemetesbe. Mikor mellém ér azt mondja:

    – Tulajdonképpen nem is magamnak akartam ezt a tönkretett garbót megvenni. A kislányomnak néztem ki. Ma van a névnapja. Csak egy apró ajándékot akartam neki venni.

     És fürgén fellép az éppen beálló buszra.

     Utána szólok:

    – Maga buggyantott! Miért nem mondta ezt már az elején!?

    A busz egykedv?en elindul, besorol a bels? sávba, s gyorsan sodródva elt?nik a szemem el?l.

    Most itt állok, ledöbbenve. Egyik vállamon a lelkiösmeretem sír, a másikon az ördögöm vigyorog.

    

    Istenem. Néha milyen nehéz EMBERNEK lenni…

 

Szögedi Judit Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.