Ráérsz választ írni – ha egyáltalán írsz -…
F?képp’ azért, mert most egy kicsit monologizálok…
Az én régi életemb?l kiragadva néhány morzsányi, marasztaló megtapasztalást. Önz?n – magam.
Egyszer?, nyers monológom zúdítom a „nem akarom hallani!” füledbe.
Neked. – Vagy Miattad? – Nem tudom. Majd kiderül.
Mert értelek. S mégsem.
Nem vagyok álmodozó fajta. Már nem.
Kivétel, amikor írok. Jó elbújni a sorok között, a szavakba mártózva kizárni a világ rám fröcsög? b?neit, s elfeledkezni a saját hibáimról, vétkeimr?l és tévedéseimr?l s nem szembenézni a mellettem tev?-rakosgató, elteng?-leng?, mozgó-él? állandó vádolással.
Belefolyni és feloldódni a bet?kben, amik azt jelentik, ahogy, s amiért épp’ oda, s épp’ azért odaírtam ?ket. Kikukucskálni a szóhalmazok közül – mint gyerekkoromban a nagy ruhásszekrény félig nyitott ajtaján leselkedtem néha, mert oda ?zött a sért?désem vagy a büntetés.
Hallgatás. Reményked? elhallgatás. A „mit érdekel, mi lesz?” dacos közönye.
A hallgatás nem feloldozó megváltás. Csupán id?nyer? FELÁLDOZÁS. – De mire?
Az ID?, vagy az ember akarata dönti-e el ezt?
S nem is old meg semmit sem, csak elviselhet?bbé teszi azt, amit az ember maga kavart össze-vissza. Valahol, valamikor a régebbi életében.
S ki tudja miért? Kiért. Persze, van megoldás mindenre… De az a f? kérdés, hogy jó-e az mindenkinek?
Reményked? hallgatás. Önámítás, hazugság is tán, mint a tettetett közöny.
Értelek. S mégsem.
Ha valóban összeomlik körülöttünk minden, érdemes- e „aládúcolni” az omladozó falakat kitalált, vagy igaznak vélt álságos, önbecsapós, részegít? indokokkal? Hazudni magunknak, hazudni a másiknak.
Egy életet hazudni a „nem élet ez így!”- be?
És mégis. Értelek. S mégsem.
A bizonyos és biztos „Kötelesség -, kényelem -, megszokás -, mi lesz vele -, velünk -, hogyan tovább?” bizonytalanságának bilincse.
Értelek. S mégsem.
Ha megroggyant az alapk?. Nincs, mi tartsa a házat. Igen, tudom. Lehet „tatarozni”, s?t, még átépíteni is.
De van, maradt erre még er?? Van-e kedv? S akarat?!
Tudod az, az egymásból, a másikkal és a másiktól áramló Közös hajtóer?!
Ó, hidd el, én tudom: számtalan évet „építettem, toldoztam-foltoztam” el az Egyetlen, Megismételhetetlen, csak az Enyém Életemb?l!
Elfecsérelt ID? és elpazarolt ÉLETenergia volt minden, kín keservvel, kínlódva felrakott s újra lepotyogó perc-téglák újabb törmelékhalmaza várt naponta újabb, belefáradt inú er?feszítésre…
Ott, hol kialudt a t?z, érdemes-e h?l? hamuban kotorászni az elégett, „már nem is emlékszem rá” régi kincsek után?
Pörgetett, hamis Elképzelés, talmin csillogó Álom, a Tehetetlenség és Hiábavalóságok spirálkör-káosza… Majd’ belefulladtunk… S léptünk. Léptem.
Ezért Értelek.
S ezért mégsem.
Ugye értesz!?
Legutóbbi módosítás: 2010.01.12. @ 13:19 :: Szögedi Judit
