Méltóságteljesen, ahogy csak
asszony állhat városház előtt
lépcsőről lépcsőre kitöltve teret,
a fehér blúzokat, honnan a dal fakad.
Ki tudja, miről szól az ének?
Fehérlábú asszonyhad
ritka és gyér tapsfizetséggel’
– jutalmul anyákat illetvén ennyivel!
A kórus meghajol: – vége
olyan „igazi”, mai ünnep volt ez
Ez nem a más, csak egy másik
– Kánaán-közeli világ – ahogy a zöldet
barnával húzod, s megnyitod rostok éltének kapuját.
Foltokba rejlőn tárul színek zenéje, s világképed
fakó árnyak tüntetik ecsetvonásod nyomát,
a mélyre karcoló elsőt, majd a lassan elfedő következőt…
Sárgában élsz, kevered vörössel,
határok nélkül csókoló száj,
benne ékszerként akril-szár ecsettel…
Árnyak, színek és vonások
szavak helyett artikulátlan jelek:
– neked ne járna kitárulkozás?
Ez nem a más, hanem egy nagyon más világ,
zsigerek mozgása nem holmi asszony ajkának igéje
nem szépkedő, finoman szonetté fűzött szóláncolat,
igaz példa-attitűd, nem csupán vizuális tartományban…
Akaratod úgy emel bennem hitet, ahogy az
a Nagy Könyvben – általad – örökre megfestetett…
Lángtorkú este volt,
2007-es Villányi pihent lomhán az asztalon
szinte figyelte semmi szóváltásunkat.
Nem moccant pohár, szem se rebbent
ibolyán-túli felfoghatatlan fény,
ahogy kéz ért érintetlenül kezet
erősek voltunk,
némán kapaszkodtunk bele e semmibe
ott és akkor, még ebben is találva jövőt…
“Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35)
Külön-világ, ahogy csendünk
próbáltuk megfelezni
az Ünnep éjjelén
jó keresztényként
személyre szabva
egymás ítéletét
bocskorban tapostunk
a Kálvária finomra
zúzott kövén…
Hírtelen a magasba emeltük
– majd hangos igével
illettük egymást: – csendesen!
A keresztfa még le sem ejtetett
töviskoszorúink a megszokott
helyükre kerültek
nem volt nehéz a magasban
tudni egymást – egyre csak fel!
– Elérkezett az utolsó állomás
nagyok lettünk, a közöny
összefont kézzel kísért
bennünket végig a Golgotán
ott fönn, lélekben mi is
megfeszültünk egy kicsit,
de feszület végtelen
gázlámpa fényű árnyán…
– Ismét elhalasztottuk
a feloldozást…
“Sanguis non fit aqua.”
Búzaként szökött szárba a nyár
e föld még – színtiszta teremtés
vizet fakaszt aszályra ősi vér
kalászt nevel – parázsló kenyérré…
Az illusztráció Juli Vajda munkája
Fejét emeli Hold a tó vizén
szirmai ablakon fagyott jégvirág
bentre kerít álmot a messzeség
lágyan evez a túlparti homokban
mint szél hátára ültetett vitéz
ki szótlan küldi érted legkisebb gyermekét
ámuló hangon nyújt vigaszt
akár gallyak közt halkan suttogó parázs
s puha kenyérként nyújtja át
e tékozlón szétszórt fényes koronát…
Néha megértjük lator szemét,
ahogy néz a feltámadó szélben,
néha engedünk szent szerettünknek árulást
magunkon vakarva örökkön sebét,
torzón, kontúrok nélkül válunk önmagunkká,
lassan az akarok lenni – akit látsz…
Még meg sem jelent a kép,
csupán lágy hangok mozgatnak érfalat,
akart tapintás, tömjénfüstölő légmagánya,
akár a miénk is lehetne.
A rezdülés külön-külön,
de lehet, épp egyszerre csap le,
mikor álomnak dől kimondatlan vágy.
A távolság magát, önmagán osztja be,
hiába nyárparázs,
hiába szalonnanyárs utáni tűzmartalék,
intim perceink a széljárás kiszolgáltatottjai.
A sátortalan telihold, a feledhetetlen békanász
örökül maradt, mint nyári fesztivál..
Én itt, s Te ott,
hajlékunk bűntelen mézes csupor,
hiszen csak ők számítanak, a ronthatatlanok…
“Hisz’ számunkra embert, magadnak állatot faragtál
– képmásainkból…”
Ugye sejted, ki húzta végig ujját
a kovácsoltvas kapun?
Már akkor megriadtál vérbe mártott kezétől,
pedig csak gyertyaformát hajlítottál,
s öntötted tele forró viasszal tenyerét
– cinikus mosollyal kísérve.
Sohasem hittél jelent, sohasem hittél olyan jövőt,
mely most a körmök pattogásán át
fémjelként őrzik álmatlan éjszakáidat.
Semmi hited inog, elmúlt temérdek tejszín-szűz napod,
langy életed, ezen egyszerű körömhang járja át
gyalázva nyugalmad, sértve méltóságodat…
Tenni akartál, hát tettél is érte,
kimertél minden vizet az Úr játszóterén…
Még hosszú sorokban álltunk,
s hiába kértünk áldást szerszámtól erős kezedre
– te mégis ütöttél… Mennyire más így látni,
ahogy szánalom üli arcod.
Bevallom ritkán,
de még ennyi idő után is szól érted ima
bár csak halkan, s csendesen hangzik el neved
– mert hát, valaha az is volt.
Látod? Most én mosolygok, csupán szánalmadon
nekem öröktétel ez, nem pedig elég…
Nincs dolgod más, csak gyere szembe
és nézz úgy, hogy lássam a riadalmat szemedben
– melyet, te sohasem láthattál viszont…
Bevallom pajkoskodom, mikor kezem kerítésedhez ér,
vagyok, mert lehetek gyermek, s élhetem legszebb férfikorom…
Hisz’ számunkra embert, magadnak állatot faragtál
– képmásainkból.
Hideg az új tavasz, még délidőn is
az erdősáv felett a harangszó megáll,
a böjti szél üvöltve tartja távol:
– a harangláb irgalmas otthonát.
A nyárfasor menti kanális is vacog
szálkásra hűlt dermedt tömege alól,
csend válik suttogássá, nem csak a létező:
– múlt sodrát is szöktetné a víz.
Hangüzenet süvít lebegő madár igén,
mély bronz-sóhaj csupán e déli kondulás,
magához int szélvész kegyelméből:
– mint minden elbukott lelkű szolgát…
